Illés Ézsaiás még a sziklafalon lógott, amikor észrevette Friászt. A patkó alakú kőbánya nyitott oldalán gázolt az övig érő ragadáncsban a meredek kőfal felé.
Illés Ézsaiás már végzett, de azért egy követ még megpróbált megmozgatni a lábával. Szilárdan állt a helyén, ezzel nem lesz baj – gondolta, és átnézett a másik rámoló, Gyenese István felé. Még javában dolgozott, macskaügyességgel lengette magát a szikla tetejéről lebocsátott kötélen, lába apró mozdulatával megbillentette a robbanás után fennakadt köveket, a mázsás tömbök neki-nekikeccenve a sziklafalnak, hangos robajjal hullottak a bányamező fenekére. Jó volt nézni, Illés Ézsaiáson finom öröm illant át, tudta, hogy ő is ilyen kecsesen, minden fölösleges mozdulat nélkül dolgozik. Átkiáltott a másiknak: „Hahó!” s rámolótársa visszahahózott, hangjából öröm és jókedv csengett. Éppen olyan ez, mint amikor két hajó találkozik a nyílt tengeren – gondolta Ézsaiás. Igen, két hajó találkozott a nyílt tengeren. Elmosolyodott, szabad keze fejével letörölte a szája szélére rakódott sós lepedéket – a kőpor ingerlően karistolta a száját –, s fürgén fölmászott a kötélen.
Föntről kicsi pontnak tűnt Friász, pedig akkor már sokkal közelebb járt, de még nem ért ki az övig érő bogáncsból.
Jöhetett volna az úton is – gondolta magában Ézsaiás, aztán megrántotta a vállát –, arra jön, amerre akar.
Lent a teknőben találkoztak, Friász éppen akkor ért ki a ragadáncsból, ruhája tele volt a karmos tüskékkel benőtt kis zöld golyókkal. Megállt, három-négy lépésre Ézsaiástól, és azt mondta:
– Ma este eljöhetsz a Körbe.
– Miféle körbe? – kérdezte, és maga sem tudta, miért, kissé meghökkent, ő is megállt, nem ment közelebb Friászhoz.
– Emberek Köre – mondta kifejezéstelen arccal Friász –, nyolckor a Szirén előtt találkozunk.
Ezzel megfordult, s amerről jött, a ragadáncs-tengeren át elindult visszafelé. Illés Ézsaiás egy darabig bámult utána, a kötéltől szúrósan égő tenyerét végighúzta a homlokán.
Kiskabátját a kezében lógatva indult el. Lazán, tagjait puhán lengetve ment, szerette ezt a kellemes, zsongító fáradtságot, szinte érezte, hogy friss, bő vízzel lemosott testének kőportól megszabadult pórusai tágulva isszák a levegőt.
Már hűvösödött. A délelőtti eső még nem száradt föl, saruja talpa alatt puhán omlott a szemcsés, nedves por.
A kőtörő melletti lejtős hegyoldalnál megállt, kedvtelve nézegette a tenyérnyi széles kőporgleccsereket, aztán kikanyarodott a patkóból, rátért a keményre taposott erdei ösvényre, fütyörészve ballagott a köves talajon törpén maradt tölgyek között. Egy helyütt letért a gyalogútról, halkan beosont a sűrűn benőtt bokrok közé, egy darabig előrehajolva figyelt, pár pillanat múlva már hallotta is az ágak érintésének leheletnyi neszét. Ott volt az őszapó.
– Szervusz, őszapó! – mondta hangosan.
Az apró madár a hangra átlibbent egy másik ágra, egy darabig mozdulatlanul ült, mintha figyelne, aztán elrepült.
Illés Ézsaiás visszament az ösvényre.
Látta az őszapót, tehát találkoznia kell a vörös hajú lánnyal is. Enyhe várakozó izgalom feszült benne, s amikor a városba ért, nem kanyarodott a Magaslati út aszfaltjára, hanem nekivágott a Havi-kápolna felé vezető hepehupás útnak. Erre, a girbegurba mellékutcákon szokott találkozni a vörös hajú lánnyal.
Egyszer meg kellene szólítani – sokszor gondolta már magában, de amikor föltűnt a libegő, leheletnyi lány – mint egy virág, mint egy szép fehér virág –, sohasem merte megszólítani, még ránézni is csak titokban mert. Vajon tudja-e a vörös hajú lány, hogy szerelmes vagyok belé? Most már nem is nevetett ezen a szón, hogy „szerelmes”, csak eleinte kuncogott néha, amikor ritkábban látta a lányt, nem is tudta maga elé képzelni az arcát, a szobatársai táncolni hívták, meg lányokhoz, ő meg csak rázta a fejét, nevetett, és azt hajtogatta: Úgysem mentek velem semmire, szerelmes vagyok.
Egy őszi napon látta először a lányt, szemerkélő esőben. Különös, nyomasztó idő volt, a felhők ráültek a házak tetejére, szürke lucskos idő volt, otthontalan idő. Ilyenkor nagyon egyedül érzi magát az ember, és Illés Ézsaiásnak akkor még igazán senkije sem volt ebben a nagy, idegen városban, csupa ismeretlen arc vette körül, néha összegörnyedve feküdt a munkásszállóban a vaságyon, és éktelen honvágy gyötörte a faluja után, az anyja után, az apja után, napsütéses nyári délutánok után, amikor hadvezér volt és varázsló volt és indián volt és párduc volt, hasalt a kert végében a terebélyes lapulevelek alatt, a föld nyirkos volt, és kesernyés szag lengte körül, aztán lassan és puhán, nagyon barátságosan lopóztak a kert felé az árnyak, este lett, hallotta az anyja elnyújtott hangját: „Ézsaiás”, körülülték a nagy asztalt, az arcukra esett a petróleumlámpa sárgás, meleg fénye, a láng körül libegő pillék szárnya irdatlanul nagy árnyékot vetett a falra, az apja szép, szabályos karaj kenyereket vágott mindegyiküknek.
A vörös hajú lány hirtelen lépett eléje egy saroknál, ő is sietett, majdnem egymásnak ütköztek, a lány csodálkozó arccal nézett Ézsaiásra, aztán föllobogott a szeme – vagy csak Ézsaiásnak tűnt úgy, hogy föllobogott –, mindenesetre csodálatos szeme volt a lánynak, egészen mélybarna, meleg szem. Egy pillanatig nézték egymást, aztán elindultak, Illés Ézsaiás előtt még sokáig ott lebegett a lány finoman rajzolt, leheletnyi szeplőkkel teleszórt arca.
Azok a nyarak már sohasem jönnek vissza, és a kert is más, talán a lapulevelek szaga is megváltozott. Illés Ézsaiás előtt napokig lebegett a két mélybarna szem, az arc éles vonala hamar eltűnt körüle – csak álmában látta maga előtt világosan a lány arcát, de könnyed, libbenő mozdulatai benne maradtak.
Mikor másodszor látta a lányt, arcába szaladt a vér, a szíve nagyokat dobbant.
A lány bizonyára nem tudta, hogy lapulevelek, surranó kedves esti árnyak, libegő szárnyú pillék és meleg nyári délutánok helyére lépett, s ha tudta volna, talán megriad.
Illés Ézsaiás fölfedezte a lány kezét is. Hosszúkás, keményen kirajzolt ízületű, mégis finom, fehér keze volt a lánynak.
Ma mégsem találkozott vele. Ejnye, őszapó – mondta magában, és szomorúan elmosolyodott. Apró kis babonáiban akkor is hitt, ha sokszor csalatkozott bennük.
A Felsőhavi útnál visszakanyarodott, még egyszer végigjárta a bosnyák városrész földhöz lapult házai között költői szabálytalanságban húzódó apró, kis utcákat, de a lányt nem találta. Nem volt kedve hazamenni, elindult a Budai-külváros felé, megkerülte a porcelángyárat, ácsorgott kicsit a Balokány-ligetben, aztán eszébe jutott Friász, ijedten az órájára nézett, és sietve elindult haza.
A munkásszálló a város másik végén volt, jó időbe telt, még hazaért. Tiszta inget húzott.
A Szirén előtt nekitámaszkodott egy hirdetőoszlopnak, kényelmetlenül érezte magát, már-már elment, mikor az utca végén a gesztenye-allé boltíve alatt meglátta Friászt.
Szótlanul mentek egymás mellett a hegynek vezető kis, szabálytalanul beépített utcákon, az utcai lámpák halvány fényében néha Friász arcára nézett – Friász most már nem volt egykedvű, valami magasztos, de kemény vonás jelent meg az arcán.
Egy kőkerítés előtt megálltak, Ézsaiás azonnal megérezte, hogy célhez értek, és befelé nézett, kereste a ház körvonalait, de a sötétség áthatolhatatlanul terpeszkedett szeme előtt, hang és fény nélkül állt a ház valahol a kert mélyén.
– Alkalmazkodni kell a szabályokhoz! – mondta Friász, és kérdően ránézett, hogy beleegyezik-e.
Először meg akarta kérdezni, hogy milyen szabályokhoz, aztán mégsem szólt semmit, bólintott.
Friász kotorászott a kapu mögött – benyúlt a rácson –, röviddel ezután hallotta a kulcs csikordulását, kitárult a kapu, sarkai kenetlenül nyikorogtak. Friász karonfogta. Ézsaiás semmit sem látott a sötétben, csak azt érezte, hogy egy egyenetlenül, valószínűleg téglával kirakott úton mennek. Később balra fordultak, most már kezdett hozzászokni a szeme a sötétséghez – egy fürdőkabinszerű, apró faépítmény előtt álltak.
– Van itt valaki? – kérdezte Friász.
– Azonnal – hallatszott egy tompa hang belülről.
Friász visszahúzta Ézsaiást a bokrok közé.
Hallották, ahogyan nyílik a kabin ajtaja, egy sötét árny lépett ki rajta, Ézsaiás próbálta kikeresni az arc fehér foltját, de nem sikerült, s az alak szinte azonnal beleolvadt a sötétségbe.
– Gyere – mondta Friász, és belépett előtte a kabinba.
– Fordulj meg – mondta bent Friász, és valami köpenyfélét adott rá, Ézsaiás érezte, hogy könnyű, selymes anyagból van.
Vállban kicsit szűk volt.
– Ezt is vedd föl – mondta Friász, és valamit a kezébe nyomott. Ez is ugyanolyan anyagból készült, mint a köpeny, csak sokkal kisebb volt.
– Mi ez? – kérdezte Ézsaiás.
– Álarc.
– Maszkabálba megyünk?
Friász egy darabig hallgatott, matatott valamit a sötétben, aztán komoly hangon megszólalt:
– Ne hülyéskedj, ez komoly dolog. Mondtam már, hogy az Emberek Köre.
Ettől fogva Illés Ézsaiás egy szót sem szólt.
Felvette az álarcot, és a tetejére a szemüveget, amit Friász a kezébe nyomott. Végül a talár csuklyáját is fejére húzta, és elindultak.
A köves előszobában is teljes sötétség honolt, Friász tapogatva kereste a kilincset, aztán kitárult a hatalmas, nehéz tölgyfa ajtó, és vakító fény csapott a szemükbe.
A terem vége nem látszott a gomolygó füsttől. Szeszélyes formájú csillárok ontották a fényt. Hatalmas templomszerű teremnek tűnt, Illés Ézsaiás sokkal később jött rá, hogy tulajdonképpen nem is olyan hatalmas terem. A padlót vastag, süppedős szőnyeg borította, a fehérre meszelt falak kopáran világítottak.
A terem tele volt fekete taláros, álarcos emberekkel.
– Mindenkit tegezhetsz - mondta Friász, s azonnal el is lépett mellőle, beleveszett a fekete talárok forgatagába.
Illés Ézsaiás nem tudott megmozdulni.
Az álarcok szemeknek vájt rését fekete szemüveg fedte, csak a kezek villogtak fehéren. Illés Ézsaiás az ajtó mellől a falhoz lépett, nekitámasztotta a hátát, érezte, hogy a homlokán gyöngyözik az izzadság, szerette volna végighúzni rajta a keze fejét, de nem tudta, mert az álarc eltakarta a homlokát is.
Valaki megérintette a karját. Illés Ézsaiás önkéntelenül arrébb lépett, csak aztán nézett a mellette álló alakra. Kövérkés, alacsony figura volt, Ézsaiás azonnal a kezére nézett, ez volt a sok feketeségben az egyetlen biztos pont – ennek az alaknak furcsa, kicsiny, kövérkés keze volt, olyan, mintha az ujjaiban nem is lenne csont, sajátosan fonnyadt, erőtlen keze volt, egyszerre emlékeztette őt egy emberszabású majom mancsára, egy ragadozó madár karmaira és fonnyadt, rothadó zöldségre.
– Nem jössz ki velem? – kérdezte a majomkezű mohó, mutáló hangon.
– Minek? – kérdezte viszolyogva a fiú, a sötét előszobára gondolt, s az árnyakkal telezsúfolt homályos udvarra.
– Pederaszta vagyok – mondta vijjogó, sírós hangon a majomkezű.
Illés Ézsaiás elfordult, és megindult a szoba belseje felé. A hájas követte, dühödt hangon sziszegte a fülébe:
– Nem ítélhetsz el, én is ember vagyok, érted, ember!
A sarokban halk zene szólt, néhányan összebújva táncoltak, fura látványt nyújtottak az egybefonódott, taláros alakok. Különben több beszélgető csoportot is látott a teremben, ide-oda őgyelgett köztük, a buzi végre nyugton hagyta, eltűnt valamerre a többi fekete figura nyüzsgésében.
Illés Ézsaiás újból nekitámaszkodott a falnak, most már a terem közepe táján, nem volt ereje, hogy a fülébe jutó szófoszlányokat szétválogassa. Néha ki-kinyílt az ajtó, ilyenkor vagy jött valaki vagy párosával, hármasával, négyesével kimentek, a nőket még a bő talár alatt is jól fel lehetett ismerni széles csípőjükről és kidomborodó mellükről.
Ekkor két test vágódott Illés Ézsaiás mellé, éppen a lábánál ültek le a földre, a hátukat a falnak támasztották. Művészetről vitatkoztak. Kicsit arrébb lépett, és nekiütközött valakinek. Önkéntelenül arra fordította a fejét, pedig tudhatta volna, hogy egy ugyanolyan sötét, taláros alakot lát maga mellett, mint a többiek.
– Bocsánat – mondta.
– Nem tesz semmit – válaszolt a másik, az álarc alól különösen tompán szivárgott fel a hangja. – Új vagy?
– Új – mondta Ézsaiás.
– Meg kell szokni. – bólintott a másik, és halkan nevetett. Ézsaiás szerette volna megnézni a kezét, de az álarcos a háta mögé dugta a kezét. Jó fejjel magasabb volt Ézsaiásnál – a hangjában volt valami mély szomorúság – vagy legalábbis egy olyan árnyalat, ami szomorúnak tűnt – és ez rokonszenvessé tette.
– Mi értelme van ennek? – kérdezte kis szünet után Ézsaiás.
– Itt szabad vagy – mondta a férfi.
– Hogyhogy szabad?
– Megszabadulhatsz az előítéletektől, rangodtól, rangtalanságodtól, itt csak ember vagy. Az álarc mögött ellazíthatod különböző pózokhoz szoktatott arcizmaidat… eldobhatod az igazi álarcot… amit mindig hordasz. Minden szavad, minden cselekedeted önmagában álló külön egység, s következményei sem lehetnek mások, mint amennyi egy önálló, külön élő cselekedet vagy szó következménye lehet.
– Nem látom senkinek a szemét – mondta Ézsaiás.
– A szemek hazudnak. Szerepet játszanak – mondta a magas.
– És a kezek? A kezek nem?
– A kezeket nehezebb eltakarni – mondta a másik. – De elhanyagolható.
– Egy baráti tekintet többet ér – mormogott Ézsaiás. – Ennél az egésznél többet.
– Erre itt is lehetőség van. Sőt csak itt – mondta a másik –, mert itt egyetlen baráti érzelmet sem veszélyeztet az árulás lehetősége.
– A barátság csak az árulás lehetőségével ér valamit. Minden érzelem csak az árulás lehetőségével ér valamit – mondta kissé hangosan Illés Ézsaiás.
A magas ekkor előrelépett. Három keményet tapsolt – ekkor megnézhette a fiú a kezét. Erőteljes, rokonszenves kéz volt.
– Embertársaim – mondta a magas, amikor csend lett. Nem beszélt túlságosan hangosan, a hang mégis jól elhallatszott a terem minden sarkába. – Az imént találkoztam egy új embertársunkkal. Nem hisz az Emberek Körében. Nem mondta ki világosan, de érzem, hogy nem hisz. Azt hiszem, tele van konvenciókkal. Nem tudja, hogy arcunk viselése mennyi hazugságra kötelez bennünket. Nem tudja, hogy még az utcai ruha is megbéklyózza az embert.
Illés Ézsaiás egy pillanatig rémülten nézett a beszélőre, mert azt hitte, most majd megfordul, és rámutat, hogy íme, ő az, de a magasnak ez esze ágába sem jutott, s pár pillanat múlva már Ézsaiás is tudta, hogy félelme teljesen alaptalan volt. Itt nem mutatnak rá senkire.
– Javaslom, hogy hozzuk fel az utcáról az első járókelőt – mondta a magas –, hadd lássa meg az új társunk, hogy milyen egy arccal maszkírozott utcai ruhás ember.
A terem végében mozgolódás támadt, halk pattogó beszélgetés hallatszott, aztán nyílt az ajtó, és néhány taláros kiözönlött rajta. A többiek mintha vezényszóra tennék, körülülték a termet, mindenki a földre ült, a falak mellé, olyan volt, mintha valami társasjátékhoz készülődtek volna. Az udvarról bejöttek még néhányan, gyorsan leültek a többiek közé. Illés Ézsaiás is a fal mellé ült, vigyázott, nehogy a hosszú férfi mellé kerüljön.
Csend volt.
Egy fekete vonal, villogó fehér kezek sortüze.
Illés Ézsaiás megmerevedett, tarkóját keményen a falnak nyomta, és beharapta az alsó ajkát. Senki sem láthatta, az álarc a száját is eltakarta.
A vele szemben ülő vékony, taláros alak kezét nézte. Hosszúkás, keményen kirajzolt ízületű, mégis finom kéz. A csuklya alól fekete álarccal fedett homlokára hullt egy égővörös hajtincs.
Illés Ézsaiás csikorgatta a fogát.
Ekkor az ajtó felől dulakodás hallatszott, valami kétszer tompán nekivágódott az ajtó tömör fájának, lábak dübörögtek, távolodva, majd közeledve – emberi hang nem hallatszott. Kitárult az ajtó. A feketeálarcosoktól nem lehetett jól látni a férfit, akit behoztak. Kockás inge villant fel egy pillanatra és csapzott szőke haja. A terem fényétől meglepődött, mert egy pillanatra megszüntette az ellenállást, a talárosok most már sokkal lazábban fogták, néhány el is engedte.
A magas feketetaláros ekkor felkelt a fal mellől – a kezéről és a mozgásáról könnyen rá lehetett ismerni, és a szőke férfi felé ment.
A szőke előrehajolt, a talárosok szorosabban fogták. A magas felemelte a kezét, valamit mondani akart, mikor a szőke előreugrott, kiszakította magát őrzői kezéből, és kést rántott.
– Vigyázz! – kiáltott valaki, a szőke előrelendült, de abban a pillanatban valaki hátulról elgáncsolta, és nagyot lökött rajta.
Esés közben rosszul tartotta a kést. A mellkasába fúródott.
Fel akart kelni, kirángatta a melléből a kést – vastag sugárban tört fel a sebből a vér –, aztán újra előreesett, hörgött, céltalanul kaszált néhányat a kezével. És nem mozdult.
Valaki felkelt a fal mellett ülők közül, a heverő testhez ment, mozdulatain látszott, hogy orvos. Mikor felegyenesedett, széttárta a kezét.
Illés Ézsaiás akkor már állt, pár lépésre az összemocskolt ingű halott mellett. Remegett.
– Nézd meg az iratait – mondta a magas taláros.
Az orvos átkutatta a halott zsebeit. Hosszas keresgélés után csupán egy zsebkendőt dobott a szőnyegre, s még egy összehajtogatott papírt húzott ki a halott zsebéből.
– Más nincs – mondta.
– Biztos? – kérdezte a hosszú.
Az orvos erre újra lehajolt, még egyszer megnézte a halott zsebeit. Nem volt nála semmi.
– Mi van a papíron? – kérdezte a hosszú.
Az orvos széthajtogatta a papírt, és a másik elé tartotta… Illés Ézsaiás éppen rálátott. A papírra piros ceruzával ügyetlen mozdulatokkal – feltehetően egy gyerek – egy kört rajzolt, oldalt kívül rá két kisebb kört, a nagy körbe két pontot, a két pont közé egy függőleges vonalat, s a függőleges vonal alá egy kétoldalt felfelé görbülő lendületes vonalat.
Többen is odasereglettek, értetlenül bámulták a papírt, majd egy női hang azt mondta:
– Egy arc.
Illés Ézsaiásból ekkor száraz, állati üvöltés tört fel, tépni kezdte magáról a talárt és az álarcot. Szemét elhomályosították a vak düh könnyei, még azt sem tudta kimondani, hogy „állatok” – kitépte a rajzot az orvos kezéből, és kirohant.
A kapunál nem keresgélte a kulcsot, egyszerűen átmászott a kőfalon. A kőfal tetejére rakott üvegcserepek felsértették a kezét, mikor leugrott, érezte, hogy hosszan felrepedt a kabátja.
Tántorogva indult el az úton, nem tudott parancsolni a torkának, időnként nyüszített. Az egyik kanyarnál valaki a nevén szólította.
Megállt, hosszú pillanatokba telt, míg felismerte Gyenese Istvánt. Elernyedt a hirtelen örömtől, nekitámaszkodott a falnak.
– Mi bajod? – kérdezte Gyenese, aztán szó nélkül Ézsaiás hóna alá nyúlt, és azt mondta: – Gyere be hozzám, itt lakunk nem messze.