Az embert, aki becsöngetett, enyhe naftalinszag lengte körül. Simf bárgyún állt vele szemben a félig nyitott ajtóban – zavarban volt, mert tévénézés közben vajas kenyeret rágcsált, és még nem tudta lenyelni az utolsó falatot. Rágogatott hát, s hebegve kérdezte:
– Mi tetszik?
– A zongora miatt jöttem – mondta az ember, és Simf azon tűnődött, vajon a lehelete vagy a ruhája naftalinszagú-e? Valószínű mind a kettő – gondolta, s szolgálatkészen szélesebbre tárta az ajtót. A férfi könnyed – túlságosan is könnyed – léptekkel átlibegett az előszobán, s benyitott a szalonba, ahol Simfék büszkesége, a páncéltőkés, fekete hangversenyzongora állt. Bő fekete talárban volt ez az ember, aki a zongora miatt jött, s amikor Simf a nyakára nézett, olyan érzése támadt, hogy száraz, tág pórusú bőre is naftalinnal van átitatva.
A felesége kikukkantott az előszobába, kérdően nézett az ajtóban tétovázó Simfre.
– Az ember – mondta Simf –, a zongora miatt. – Végre sikerült lenyelnie a falatot.
– Miféle ember?
– Talán te hívtad. Nem?
– Megőrültél? – kérdezte az asszony, erre Simf is megélénkült, egyszerre léptek be a szalonba. A fekete taláros a felnyitott zongora mellett állt, valami szerszámmal a húrok közt matatott, majd abbahagyta, a klaviatúrához lépett, leütött egy billentyűt. A hang rekedten kotkodácsolt elő a hangszerből, a taláros feléjük fordult, és elégedett mosollyal mondta:
– Menni fog!
Újra visszalépett a húrokhoz és a szerszámához.
Simfné kiáltani akart, hogy hiszen most hangoltatták a zongorát, de bennakadt a szó, észrevette, amit Simf már korábban is sejtett, hogy a taláros lába járás közben nem érinti a padlót, súlytalanul lebeg, akár a füst.
– Menni fog – ismételte meg az ember, feje bent a zongorában, mintha el akarná harapni a húrokat, hallatszott az elernyedő drótok mélyülő nyöszörgése.
– Csinálj hát valamit! – mondta kétségbeesetten Simfné, és kirohant a szobából.
Simf könnyed léptekkel a zongorához ment – majdnem olyan könnyeden, ahogy a taláros járt, bár a padlótól azért nem tudott elszakadni –, végigfuttatta ujjait a billentyűsoron, a zongora őrült, reszelős hangokat hallatott, a leeresztett húrok jóval az ütés után is pöngtek, reményteljes hangzavar töltötte be a szobát.
– Ó – mondta Simf –, de hiszen ön…!
Az ember egy pillanatra abbahagyta a munkát, Simfre pillantott, Simf, mintha most jutott volna tudomására, hogy megnyerte a főnyereményt, megtántorodott, kivörösödött, szeme is, szája is O betűt formázott.
– De hiszen ön…! – nyögte boldogan.
– Igen – mondta az ember –, a zongoralehangoló vagyok.
A zongoralehangoló elég sokat kért a munkáért, de Simf alku nélkül rohant át a gardróbba – az asszony ott tartotta a pénzt a fehérnemű között –, földre szórta az ingeket, törülközőket, lepedők fehér pillangói röpködtek körülötte, ó, micsinálsz, micsinálsz, sikoltozott az asszony, de Simf rá sem hederített.
– Az abszolút hallást is meg kell fizetni – mondta. – Neki abszolút hallása van, egyetlen jó hangot sem hagyott.
Az örömtől meg-megtört a hangja, a bankjegyköteggel átrohant a zongoralehangolóhoz. A taláros – markában a pénzzel – körülnézett.
– Nagyon jó belső szerelőket tudok – szólt. – Elektromos, asztalosmunka, parkett, festés… – Megmondta a telefonszámot.
– Kitűnő! – rivallta Simf, s már tárcsázott is.
– Meg kell mondanom – recsegte a kagylóba egy hang –, nem olcsón dolgozunk.
– Nem baj – vágott közbe Simf –, csak jöjjenek.
Először a festők láttak munkához fakalapácsokkal és vakarókkal, jézusmária, jézusmária, jajveszékelt Simfné, tíz évig gürcöltünk, koplaltunk, fogunkhoz vertük a garast – Simf rámosolygott: csak hadd dolgozzanak a fiúk.
A festés eltűnt a falról, a meztelen vakolatot vésték már a villanyszerelők, széles mozdulatokkal tépkedték az ablaküvegeket, az asztalosok kitépték helyükből a nyílászáró tokokat, átfütyült a házon a novemberi szél, jaj, istenem, jaj, istenem, kiáltozott Simfné, Simf szánakozva ránézett, megsimogatta, kifizette a szakembereket, és gyengéden megfogta a felesége karját.
– Gyere!
Rohanva keltek át utcákon, tereken, itt csókoltál meg először, motyogta Simfné egy parkban, vagy legalábbis valami ilyesmit mondhatott, meg talán azt, hogy erre sétáltunk valamikor, emlékszel, daloltak a hársak, október van, mormolta Simf, átszáguldottak egy aluljárón, a nyári meleg esők elől, mondta Simfné, és megszorította férje kezét, az meg biztatóan rámosolygott, szeretlek, drága, suttogta, és átvonszolta a felségét a kapun, ahol annyi hosszú órát töltött el ifjúkorában a menyasszonyától való véget nem érő búcsúzások közben.
Az apósa és az anyósa plédbe csavart lábbal ült a cserépkályha mellett, kellemes meleg szobában, minden ragyogott a tisztaságtól, ahogy szokott, fénylettek a biedermeier vázák, a bútorok tükrös felületei.
– Szeretem a lányukat – mondta ragyogó arccal Simf –, kedves mama, kedves papa, engedjék meg, hogy visszaadjam.
A két öreg felé tolta az asszonyt, mélyen meghajolt, lengette képzeletbeli kalapját.
– Boldog vagyok – mondta –, boldog! – és kirohant.
Vissza a már díszeitől megfosztott házba. Vidáman dolgoztak a tetőn a cserepezők, a bútorkereskedő kicsit sokat kért a bútorok eltüntetéséért, a koloniál dolgozószobáért különösen magas árat számított, de Simf fizetett, csak vigyék, minél hamarabb. Munkához láttak az ácsok, ledobálták a cserepektől megfosztott faszerkezetet, a szarufákat és mestergerendákat, s már jöttek is a kőművesek, röpködtek a téglák, az inasok nyakatekert dallamokat fütyörésztek, a fal fogyott, fogyatkozott, Simf pálinkát hozatott az embereknek, hogy jobban menjen a munka. Aztán eszébe jutott a diplomája, átrohant a főiskolára, hosszú, izzasztó vizsgába került, míg végre megfosztották mérlegképes könyvelői képzettségétől, az érettségi bizonyítványát már viszonylag könnyedebben minősítették semmisnek, az általános iskolai végzettség, az írás és olvasás tudományának visszavonása már szinte gyerekjáték volt.
Mire hazaért, már eltűnt a háza, az építőanyagokat elhordták, egy kertészbrigád tevékenykedett csak az udvaron, tépték a málnabokrokat, fűrészelték a gyümölcsfákat. A fű kiirtásáért különösen sokat kértek, de szerencsére Simfnek még a borsos vizsgadíjak kifizetése ellenére is maradt némi pénze.
Fújt a szél, ott állt egy szál magában a telek közepén, s rikoltozott örömében. Egy embert látott közeledni. Fekete talárban volt, a kezében szabócentit s ollót tartott. Meghajolt Simf előtt.
– Ó, persze – mondta Simf –, az úriszabó!
A taláros udvariasan megmondta, mennyiért csinál egy fazont. Simf végigkutatta a zsebeit, kiguberálta az összeget. A szabó hosszan méricskélte őt a centivel, minden méretet gondosan följegyzett egy pepita noteszba. Aztán ollójával elegánsan belehasított Simf ruhájába, és letépte róla előbb a zakót, aztán a nadrágot és az alsóneműt.
Simf meztelenül állt egykori telke közepén. Mi tagadás, fázott. Boldogtalanság és valami meghatározhatatlan utáni vágyakozás töltötte el, de olyan erővel, hogy szinte fizikai gyötrelmet érzett.
Tanulnom kell – gondolta –, megnősülni és telket venni. A telekre ház kell, a házba bútorok, zongora… – Az ég felé emelte arcát, nyüszített. Tenyerével elfedte szemérmét, és futni kezdett, a mozdulatlan levegő átforrósodva süvített mellette. Futott. Könnyedén, a lába már nem is érintette a földet. Mint a füst.