A fickó egy szögletes orrú lánnyal ült. Bár meglehet, hogy én voltam részeg. Esetleg a szögletes orrú lány is velem volt. Nem tudom. Mindenesetre együtt ültünk ezzel a fickóval.
Szeretném elmondani az arcát. Persze… az ő arcát vagy az enyémet? Szóval azét, aki a szögletes orrú lánnyal ült. De a szögletes orrú lánnyal ülő férfi arca nem elmondható. Arc. Ennyit mondhatok róla.
– Van egy kitűnő barátom – szólt az Arc –, bizonyos Sándor. Ő már megmondta.
– Milyen Sándor? – kérdezte a másik.
– Petőfi. Petőfi Sándor. Ő már megmondta. A harc hiábavaló, de harcolni kell. Csak a harc, amely úgyis hiábavaló, az az egyetlen, ami nem hiábavaló.
– Na jó – mondta a másik –, valamelyikünk részeg.
A szögletes orrú lány mellől mondta vagy vele szemben? Nem tudom.
Na igen, Petőfi Sándor! Van egy ilyen fiú, akit agyonszúrtak. Lándzsával, dárdával, pikával, vagy ilyesfélével.
– Ez persze nem fontos.
– Micsoda?
– Semmi – ordított.
Csak tudnám, hogy ő volt a szögletes orrú lánnyal vagy én. Mert ez az ordítás más így és más úgy. S különben is: melyikünk ordított?
– Évekig laktam ott – mondta.
Tudtam, hogy ez már más ügy, egy nagy ugrás a barátjától (Petőfi Sándor vagy kicsoda) – szóval évekig lakott valahol. Úgy mondta, ahogy az albérletben lakók szokták mondani. Ennek, hogy „laktam”, nem volt sok hitele.
Pedig hát ott laktam. Albérletben. Ezt igazolhatja könnyedén a szögletes orrú lány.
– És én soha – folytatta, és mondott még egy hosszú, kacskaringós mondatot, de nem figyeltem oda. Csak annyit jegyeztem meg: „És én soha.”
Figyelmesen nézett rám.
– És te soha – mondtam az odafigyelők egyetértő ábrázatával. De ez hazugság volt. Az odafigyelés is meg az egyetértés is. Ebben persze nem vagyok biztos. Attól függ, melyikünk ült a szögletes orrú lánnyal.
– Te állat – mondta –, de nagy állat vagy!
Meg kellett volna sértődni, de kinek van ereje megsértődni, amikor olyan igaz. Nagyon is igaz. Meg részeg is az ember. S ráadásul nem sértődős részeg.
– Minden albérletben képek lógtak.
Lógnak, általában lógnak. A képekre ez a legjellemzőbb – gondoltam akkor –, hogy lógnak.
– Két évig laktam a Ferdeszájú Márikánál.
Jó név, nagyon jó név. Ferdeszájú Márika! Biztos nem is így hívták. Ahhoz túlságosan jó név. – Kovács Ilona volt hivatalosan, igaz? Elhúzta a száját.
– Ferdeszájú Márika! Mit is mondtam?
– Hogy két évig laktál nála.
– Igen, és a képek!
– Képek lógtak a falon.
A szögletes orrú lány felállt. Valahova el kellett mennie. De látszott rajta, hogy visszajön. Mert nem volt teljes az öröm attól, hogy felállt. Aki véglegesen el akar menni, az nem így áll fel.
– Azt kérdezte tőlem: Ön, ugye, albérlő? Mondom: igen. Fehér köpenyt viselt. Vagy kéket. Milyen ágya van? – kérdezte erre. Röhögni való. Arra gondoltam, olyan ágyam van, amelyikben mindig nyirkosak a lányok. Bár ez képtelenség. Valamennyi lány nem lehet nyirkos.
A másik arra gondolt, hogy érdekes, ez a szögletes orrú is mindig nyirkos.
Hogy ki gondolt erre, ő vagy én? A fene tudja, melyik volt a szögletesorrúval.
– Nyirkosak – kiáltottam.
– Igen, de neki nem ezt mondtam. Azt mondtam neki: barna ágyam van. „Biztos benne?”, kérdezte ő. Nem, mondtam, nem vagyok biztos, lehet, hogy fekete.
– Fölöslegesen röhögött – mondtam kisegítőleg.
– Nem fölöslegesen, fölényesen – emelte fel az ujját a másik –, nagyon fölényesen. És azt kérdezte: „Vannak képek a szobában?” Vannak, mondtam. „Milyenek?”, kérdezte ő. És gondolkoztam és gondolkoztam.
– Nem jutott eszedbe.
– Nem.
– Két éve laktál ott.
– Igen, két éve.
– Jó, nem emlékeztél, hát nem emlékeztél!
A szögletesorrú visszajött, odaült amellé, akivel volt.
– A skót viszki itt harminchárom forint – mondta egyikünk. Valószínű, az, aki nem a szögletes orrú lánnyal ült.
– És mit gondolsz, mit csináltam? – kérdezte, rá se bagózva a skót viszkire; az, amelyik albérletben lakott.
– Fogalmam sincs – mondta a másik.
– Hazamentem, és megnéztem a képeket.
Egy rózsaszín ruhás pincérlány skót viszkit hozott. Nagyon szép, látszólag szánalomra méltó lány volt. De egyikünk sem merte megszólítani, hátha a hangjából kiderül, hogy nem is szánalomra méltó.
– Szóval megnézted.
– Igen. Két évig nem vettem észre. De akkor megnéztem. Egy macska ült a képen. Kicsit bandzsa macska. Nagyon fehér. És jobb felől mellette egy gyümölcsöskosár. Almákkal, körtékkel. Minden almán jól látszott a fény.
– És a körtéken?
– A körtéken? – kérdezte elgondolkozva. – Miféle körtéken?
– Még kérjél skót viszkit – mondta a szögletes orrú lány.
Az, amelyikünkkel volt, intett a rózsaszínruhásnak, és azt mondta:
– Még egy skót viszkit! – aztán ránézett a másikra, és megkérdezte: – Van pénzed?
Nevetséges. Egy fél deci skót viszki csak harminchárom forint. Kibírják. Kibírjuk. Kibírom. Egynapi keresetemből majdnem három skót viszkire telik. Ámbátor a Makk Bikában hétért kapsz egy fél konyakot. De oda a szögletesorrú nem jön be. Az ám, melyikünkkel is volt?
– És?
– Mit és?
– A képek.
– Ja. Attól kezdve megjegyeztem ezt a képet. A barátom, Mihály…
– Csokonai Vitéz – vetette közbe.
Elmerengve rám nézett.
– Kicsoda?
– Csokonai Vitéz Mihály.
– Nem. Egy másik, Borbás Mihály.
– Tudhattam volna – mondta a másik.
– Nem tudhattad volna.
– Na jó, nem tudhattam volna.
– De igenis, tudhattad volna, mert te vagy az a Borbás Mihály.
Ordított.
– Vagy te – mondtam én békítőleg.
– Lehet, persze, lehet, hogy én.
– Mit mondhatott Borbás Mihály?
– Hogy felejtsem el. Hogy ne gondoljak arra képre ott az albérletben.
– Igaza van – mondta a másikunk –, Borbás Mihály, akár te vagy, akár én, egy észkoncentrátum.
– Persze hogy igaza van, de hogyan felejtsem el?
– Két évig észre sem vetted.
– Itt van – ütögette a tarkóját –, milyen agy ez, hogy kitörölhetetlenül őrzi a gyümölcstálas macskát!
– Még skót viszkit – mondta a szögletesorrú.
A pincérlány rózsaszínűen odalebegett. Még szánalmasabb volt, mint valaha.
– Magával szeretnék élni – mondta neki valamelyikünk.
Elképzeltem, ahogy este fáradtan hazajön a pincérlány, és az ölébe hajtom a fejem.
A pincérlány nem értette. Látott már máskor is részegeket.
– A macskának durung lába van, jól láthatóak rajta a karmok.
– Nincsen macska tövis nélkül. Felejtsd el! A méregzöld biliárdasztalra emlékezz s a vörös falakra.
– Azzal a képpel sohasem éltem együtt.
– Akkor is rá emlékezz.
Fölugrott, körülrohanta az asztalt.
Egy hosszú úr jött oda, a nadrágján fekete csík. Ahogy a tábornokoknak vörös, neki fekete. Valamit mondott. Talán azt, hogy nem kocsma ez. De látta, hogy skót viszkit iszunk.
– Hát miféle agyam van nekem – mondta emez, már az asztalnál ülve –, hát miféle agysejtek vannak ebben a rohadt koponyában! Megőrzik azt a gyümölcstálat meg azt a szörnyű macskát. Hát miért ítéltettem erre?!
– Még skót viszkit – mondta a szögletesorrú.
A pincérlány már tűnőfélben lebegett körülöttük a rózsaszín ruhában.
– Magának van otthon képe? – kérdezte tőle.
– Milyen képem? – csodálkozott a pincérlány.
– A falon, a falon lóg kép?
Megrántotta a vállát.
– Hát nem tudok ettől megszabadulni! Miféle istenverés ez? El akarom felejteni!
– Sohasem felejted el – mondta kárörvendve a szögletes orrú lány –, sohasem!
Pedig biztos oda sem figyelt. Csak látta: valaki üvöltve kesereg, mert nem tud valamit elfelejteni. S erre kárörvendően azt mondta neki: Sohasem felejted el!
S igaza van! Oda se figyel, és igaza van!
A macska a gyümölcstállal. A művész szemből ábrázolta, mert oldalról nem tudott macskát festeni.
– Szereted ezt a pincérlányt?
– Szeretem. Nagyon szeretem.
– Őmellette el tudnád felejteni albérleted festményeit?
Nem tudtam (vagy nem tudott) válaszolni, mert a szögletes orrú lány éktelen vihorászásba fogott, s az, amelyikünk vele volt, ettől elszégyellte magát.