Berzsián költő belebetegedett. Bele bizony. Állig húzta a takaróját, nyomta az ágyat. Fájdalmas arcát még fájdalmasabbra igazította, mert hallotta, hogy látogatója érkezik. Zörömbölt valaki odakint a kilinccsel. „Biztosan Zsebenci Klopédia” – reménykedett Berzsián. Kipp-kopp, léptek az előszobában, és valóban, belibbent az ajtón Zsebenci Klopédia. „Gondolhattam volna – mormogta magában Berzsián –, ki más látogat meg engem, mint ez a locska-fecske Klopédia!” Mintha az előbb még nem ebben reménykedett volna!
Klopédia kővé meredt a fájdalmas arc láttán.
– Beteg vagy? – kérdezte.
Berzsián arca megrándult.
– Klopédia, nagyon kérlek – mondta síri hangon –, ne mérgesíts föl.
– Isten ments – mondta Klopédia –, de látom, hogy beteg vagy.
– Na ugye! Akkor meg minek kérdezed.
– Jó, jó – mondta csitítóan Klopédia. – Talán lázad is van? Berzsiánnak most már nem is megrándult, rángatózott az arca. Fölordított:
– Láz! Láz! Mit lázazol itt! Mi vagy te, körzeti orvos!? Az embernek lőtt seb van a mellén, és akkor azt kérdezi, lázas-e! Mindig csak a rohadt tünetek, sohasem a lényeg.
Most már Zsebenci Klopédia is fölemelte a hangját.
– Hol van lőtt seb a te melleden? Kutyagumi van, nem lőtt seb! És vedd tudomásul, hogy a lényeg a tünetekből áll össze.
– Megőrjít! Megbolondít! – üvöltözte Berzsián, rázta az öklét az ég felé.
– Te nagyképű fajankó! – mondta dühösen Klopédia. – Egy percig sem maradok tovább.
Elindult az ajtó felé.
Berzsián szeme szikrát hányt a dühtől. Klopédia után ordított:
– Csapjon beléd a…
De itt elakadt.
– Jaj – suttogta, és a szájára szorította a tenyerét.
Klopédia visszafordult az ajtóból, nézte a szájára szorított tenyerű Berzsiánt. Elpárolgott Berzsián mérge, sápadt volt, szomorú, és ajaj, egy nagy könnycsepp szánkázott végig az arcán.
– Na – mondta ijedten Klopédia.
Odament Berzsiánhoz, megsimogatta.
– Nem lehet így élni – suttogta Berzsián.
Piff – még egy könnycsepp.
Most már kapiskálta Klopédia.
– Ó – mondta –, hát emiatt! Hogy amit mérgedben kimondasz, teljesül.
Bólogatott Berzsián. Tízet is gyors egymásutánban.
Klopédia arca megnyúlt, az ő szemében is megjelent egy könnycsepp.
Sírdogáltak.
– Látod – zokogta Berzsián –, különben milyen gyönyörűt veszekedhettünk volna. Én azt ordítoztam volna neked, hogy te locska-fecske, tyúkeszű, szófacsaró, mire te hozzám vágtad volna, mondjuk a tintásüveget…
– Bizony – csillant fel Klopédia szeme.
– Én erre azt mondtam volna, hogy törjön el a kezed szára, mire te azt mondtad volna, hogy…
– Hogy te nagyképű fajankó.
– Mondtad is. Neked lehet – legyintett Berzsián. – De én erre azt ordítottam volna, hogy csapjon beléd a villám, te meg azt, hogy csapjon énbelém, aztán szépen kibékültünk volna, és boldogan ülnénk egymás mellett, hogy olyan jól kiordítoztuk magunkat. Most meg látod, sírdogálunk.
– Tényleg – mondta Klopédia. – Hagyjuk is abba.
Kitörölte a szeméből a könnyeket. Kitörölte Berzsián is.
– Beláthatod, hogy így nem lehet élni.
Zsebenci Klopédia mélyen elgondolkozott. Ráncolta a homlokát.
– Láttad a házam tetejét? – folytatta Berzsián.
– Nem. Mi van vele?
– Nézd csak meg.
Klopédia kiszaladt.
– Egy óriási lyuk van a házad tetején – mondta ámulva befele jövet.
– Na ugye – mondta keserű arccal Berzsián. – Mert dühös lettem erre az ócska házra, és azt ordítottam az udvaron, hogy…
– Csapjon bele a villám?
– Bizony.
– És belecsapott.
– Bizony.
– És az előbb engem is egy hajszál mentett meg a villámcsapástól.
– Bizony.
Egy villanás Klopédia szemében, elszörnyülködött, rámeredt Berzsiánra.
– Te jó ég! – mondta. – Akkor a tűzoltóparancsnok is… kitörött a lába!
Berzsián behúzta a nyakát.
– Rátaposott a virágomra – mondta.
– Szegény, és fogalma sincs róla, hogy miattad. Azt hiszi, rosszul lépett… És a városi tanács! Berzsián! A városi tanács tornyába belecsapott a villám.
Berzsián még jobban behúzta a nyakát.
– És Sróf mester! – kapott a fejéhez Klopédia. – Sróf mester a sima aszfalton úgy hasra esett, hogy máig is nyög. Berzsián!
– Állandóan az önuralomról prédikál. Mit papol annyit.
– Nahát! – csapta össze a kezét Klopédia. – És szegény Violin trombitája! Hát ezért robbant föl!
– Két óra hosszat ugyanazt a dallamot fújta – mormogta szégyenkezve Berzsián.
– És az én nyelvem… no nézd csak! Hát ezért bénult meg egy napra a nyelvem. Egy árva kukkot sem tudtam szólni egy álló napig.
– A lábtörést meg Sróf mester hasra esését szívből sajnálom – mondta Berzsián. – És szívből sajnálom Violin trombitáját is. De hogy te egy álló napig nem tudtál beszélni, abban igazam volt. Egész délelőtt locsogtál-fecsegtél. Ami még hagyján. De lélegzetet sem vettél közben.
– Igen?! Szóval akkor te vagy az! Ez a sok lábtörés meg villámcsapás, meg hasra esés, meg robbanás, meg nyelvbénulás… Berzsián, te rosszabb vagy, mint egy elemi csapás – szörnyülködött Zsebenci Klopédia.
Berzsiánnak nagyon nem tetszett ez a mondat. Pirulni kezdett a nyaka. Ami annak a jele, hogy rögtön dühbe gurul. Fölemelte a hangját is.
– Hogyhogy elemi csapás – ordította –, amikor…
– Nono – mondta ijedten Klopédia –, türtőztesd magad!
– Igaz is – szontyolodott el Berzsián, a hangja a padlásról a pincébe. – Csak azt akartam mondani, hogy nem én vagyok az elemi csapás, hanem ez az észveszejtő képesség, vagyis hogy átok, hogy amit mérgemben kimondok, megvalósul.
– Nagyobb önuralomra van szükséged – mondta Klopédia.
– Na látod, ezért esett hasra Sróf mester a sima aszfalton.
– Pedig hiába, Berzsián, nincs más megoldás.
Berzsián kiugrott a betegágyból, föl-alá sétált a szobában.
– Az lehetetlen, hogy nincs más megoldás. Láthatod, itt nyomom az ágyat már három napja, nem merek kimenni az utcára, nem merek emberek közé menni, mert dühbe gurulok és vége. Pedig én nem akarok senkinek se rosszat. Ordítok valamit és kész, az ordítással a méreg is kiszáll belőlem. Dehogyis akarom, hogy akárkinek kitörjön a lába, vagy belecsapjon a villám. Úgy vagyok vele, mint akárki más. Képzeld el, Klopédia, hogy amit mérgükben ordítanak az emberek, az mind megvalósul.
– Ajaj – mondta Klopédia –, akkor ma reggel például már rászakadt volna az ég Vinkóci Lőréncre. Mert azt ordítozta neki Szőrénszőr Tejbajszán.
– Aki azt állítja magáról, hogy egy mongol herceg unokája?
– Az.
– Na látod – mondta Berzsián. – És ez csak egy a sok közül. Itt vagy például te – csillant föl Berzsián szeme.
– Én?
– Te bizony. Légy szíves, mondd el, miket kívántál ma mérgedben.
– Hát… – hápogott Klopédia. – Tulajdonképpen… Annak az embernek, aki sohasem veszi le a könyvtárban a kalapját, annak azt kívántam, hogy…
– Hogy?
– Nőjön a fejéhez a kalapja.
– Nagyszerű – mondta Berzsián. – És?
– Mit és? Ennyi volt az egész… azazhogy… annak a némbernek, nem tehetek róla, Berzsián, annyira utálom, annak a némbernek azt mondtam, hogy fulladjon meg.
– Ez az! – mondta diadalittasan Berzsián. – Egy fejhez nőtt kalap és egy fulladásos halál! A szelíd Zsebenci Klopédia mai termése. Na és hol vannak akkor a többiek? Vedd tudomásul, hogy kő kövön nem maradna, ha csak úgy szíre-szóra mindenki dühös kifakadása valóra válna. Lecsapna ránk a kólika, dögvész, lepra, kolera, rosseb és franc. Törött végtagok röpködnének a rommezőn botorkáló süketek, kukák és vakok fölött, akikbe ráadásul egytől egyig belecsapna a mennydörgős ménkű. Na!
– Jé, tényleg – szontyolodott el Zsebenci Klopédia –, mi emberek mennyi rosszat kívánunk egymásnak.
– Most ne az emberiségen morfondírozz! – förmedt rá Berzsián. – Mindenki azt ordítozhat, amit akar, a többiek csak egészségesebbek lesznek tőle… Rajtam morfondírozz! Mert én aztán meg vagyok áldva!
Klopédia lehajtotta a fejét, magába roskadt. Hallgatott, hallgatott
– Mi van veled? – kérdezte ijedten Berzsián.
– Rajtad morfondírozok – mondta Klopédia.
– Kisütöttél valamit?
– El kell mennünk a Hörpentőbe – jelentette ki Klopédia. – Ott ül Sróf mester meg Violin.
Berzsián már éppen biggyeszteni akart, mert hát hogyan segíthetne rajta Sróf mester meg Violin, de szerencsére még a biggyesztés előtt fölébredt benne a vak bizalom: miért ne segíthetne rajta Sróf mester meg Violin.
– Gyerünk – mondta lelkesen, és megragadta a kilincset.
De csak a kilincsig jutott. Ott aztán elszállt a lelkesedése. Fogta, fogta a kilincset Berzsián, és nem mozdult. Csak éppen bikaválla leereszkedett, bikamelle behorpadt, bikatérde megroggyant, bikafeje lehorgadt.
– Hej, Berzsián, össze ne ess! – kiáltott rá Zsebenci Klopédia.
– Pedig az lenne jó – motyogta Berzsián –, elnyúlni itt, és föl se kelni többet.
– Most meg mi a baj?
– Mi a baj, mi a baj! Képzeld el: kimegyünk az utcára.
– Már rég elképzeltem, van nekem képzelőerőm – hadonászott Klopédia. – Vedd tudomásul, már azt is elképzeltem, hogy ott ülünk a Hörpentőben Sróf mesterék asztalánál.
– Ebből látszik, hogy egy fikarcnyi képzelőerőd sincs – bólogatott lemondón Berzsián. – Már ott vagy az asztalnál képzeletben. Haha. Én meg még csak az utcán tartok, nem is messzire innen, csak itt a saroknál.
– Akkor siettesd a képzeleted – sürgette Klopédia.
– Nem ártana, ha te is siettetnéd. Akkor nem kellene annyit magyaráznom. Mert képzeld csak el azzal a teknősbéka-képzeleteddel, hogy itt a sarkon jön velünk szembe egy ember és…
– Jézusmária – kapott a szívéhez Klopédia. – És az az ember valami rosszat mondana neked… vagy… vagy csak egyszerűen nem tetszene…
– Vagy netán rálépne a virágomra – vette át a szót Berzsián.
– És máris ott heverne kitört lábbal.
– Vagy villámcsapottan.
– Vagy nyakaszegetten.
– A nyakaszegett az szemenszedett hazugság! Ezt én még nem mondtam senkinek.
– Jó, jó – bólogatott Klopédia –, de most nem erről van szó, Berzsián. Csupán arról, hogy amíg odaérnénk a Hörpentőbe, utunkat lábatöröttek és villámcsapottak szegélyeznék. Még rágondolni is rossz.
– Na látod, ezért nem tehetem ki én innen a lábam – szomorkodott Berzsián. – Várhatnak engem a Hörpentőben.
No de nem olyan fából faragták a locska-fecske Zsebenci Klopédiát, hogy egykettőre feladja a harcot. Nem bizony! Betömte Berzsián fülét viasszal, hogy ne halljon semmit, a szemét meg bekötötte, hogy ne is lásson semmit.
Így ballagtak a Hörpentő felé. Klopédia belekarolt Berzsiánba, úgy vezette. És amikor egy elhagyott, csupa virág parkon mentek át, Klopédia hirtelen megállt, Berzsián elé penderült, és így szólt:
– Berzsián, már régen akartam neked valamit mondani. Szeretlek!
És hirtelen olyan szép lett Zsebenci Klopédia, mint egy virágzó galagonyabokor.
– Mi az, miért álltunk meg? – kérdezte Berzsián, mert persze se látott, se hallott a szerencsétlen, pedig valljuk be, úgy lett volna szép, ha ezt a szót viasszal betömött füllel is meghallja, s a fekete kendőn keresztül is meglátja Klopédia virágzó galagonyabokorságát.
De miért éppen most, amikor különben nyitott szemmel s nyitott füllel sem volt képes rá.
– Semmi, semmi – motyogta Klopédia, nagy hirtelen elhullajtotta virágait, és már mentek is tovább a Hörpentő felé.
Oda is értek volna baj nélkül, csak az a fránya járdaszegély ne lett volna. De ahol járda, ott járdaszegély! Persze hogy belebotlott Berzsián. No mondta is! Amit szokott, a mendergetős ménkűt. Le is csapott.
Klopédia alig győzte elrángatni előle a hirtelen haragú költőt.
„Nagy hibát követtem el – gondolta magában –, a száját is be kellett volna kötnöm… Meg a magamét is” – tette hozzá magában, és elpirult.
Na de odaértek végre. Volt ám hejehuja! Megjött Berzsián! Örvendeztek a kedves kocsmatöltelékek, a csivirgők és csavargók, a jobb- meg balfácánok. S persze legjobban örvendezett Sróf mester meg Violin.
Nosza lekapták Berzsián szeméről a kendőt, ki a füléből a viaszt.
– Ehhez a jókedvhez leginkább a szivárványszörp illik – mondta Vinkóci Lőrénc korcsmáros, aki mint tudjuk, kilencvenkilenc-féle szörpöt mért a Hörpentő nevű szörpentőben.
Mindenki szivárványszörpöt kért. Kiccentek-koccantak a poharak. Koccintgatott boldog és boldogtalan. Addig, amíg Berzsián el nem bődült.
– Virulunk itt, vidulunk itt. Eregetjük lefele a szivárványszörpöt. Holott velem… holott nekem…
No nézd csak, már pirul is a nyaka.
– Csak lassan a testtel, Berzsián – mondta neki gyorsan Klopédia. – Azért jöttünk össze, hogy kitaláljunk valamit.
– Ki is találunk, ne félj! – rikoltoztak a többiek.
Mély csend borult a Hörpentőre. Mindenki ki akart találni valamit. Végül még a csendet is elűzték, annyira zúgott-búgott az eszük kereke.
Legelsőnek Sróf mester emelte fel az ujját.
– Én amondó vagyok… – mondta.
Mindenki feszülten figyelt, hogy mimondó, végig is hallgatták volna, ha Zsebenci Klopédia nem érzi meg a vészt, és közbe nem vág:
– Kedves Sróf mester – mondta gyorsan –, egyre nagyon kérlek. Azt a szót ki ne mondd, hogy „önuralom”.
– Bizony, bizony – bólogatott Berzsián.
– Miért ne mondanám – háborgott Sróf mester –, amikor ez az egyetlen megoldás.
– Ha ez az egyetlen megoldás – ordított Berzsián –, akkor most…
Nem tudta tovább ordítani, mert Zsebenci Klopédia rávetette magát, és befogta a száját. Nem is engedte el addig, amíg Berzsián már majd megfulladt. Mély lélegzetet vett Berzsián, Klopédia meg ugrásra készen állt mellette. De nem kellett ugrania, mert a mély lélegzet után azt mondta Berzsián:
– Köszönöm, Klopédia.
– Villám? – kérdezte suttogva Klopédia.
Berzsián bűnbánóan bólintott.
– Önuralomról szó se esik, Berzsián – ugrott elő ekkor Vinkóci Lőrénc. – Csak nyugodtan gurulj méregbe, szikrázzon a szemed, ne törődj semmivel, csak ordíts!
– Jó, de mi változik akkor? – kérdezte Sróf mester.
– Egy a fontos – folytatta Vinkóci Lőrénc –, hogy mérgedben mindig azt kiabáld: Teljenek meg szörppel Vinkóci Lőrénc üres hordói!
Na, lett ám erre zenebona. „Átkozott kapitalista, harácsoló nyerész, nyerészkedő harács” meg ilyesmiket kiabáltak a Hörpentőben. Még hogy a Vinkóci Lőrénc hordói!
De Violinnak felcsillant a szeme.
– Mond valamit ez a Vinkóci Lőrénc! – kiáltott. – Ide figyelj, Berzsián, csak annyi az egész, hogy akire dühös leszel, annak mérgedben ne rosszat, hanem jót kívánj! Egyszerű, nem?
Tényleg, egyszerű ez? Vagy mégsem egyszerű? Mindenki mélyen elgondolkozott. Egy pillanatra Berzsiánba is belevillant: van még remény. De a másik pillanatban már azt érezte: még sincs remény. Violinhoz fordult.
– Mégis, Violin, hogy képzeled? Mondd el részletesebben.
Violin virult, mert azt hitte, nyert ügye van.
– Mondjuk – magyarázta –, egy kopasz ember rálép a lábadra. Te dühbe gurulsz, és azt mondod neki: Nőjön ki a hajad!
– Ez az, nagyszerű! – rikoltozta a Hörpentő.
Megdobbant boldogan a kopaszok szíve. Na, mindjárt kinő a hajuk.
Berzsián elszomorodott.
– Mondd, Violin, ha neked egy kopasz ember rálép a lábadra, mit mondasz neki?
– Hát… hát – hápogott Violin – azt mondom neki, hogy…
– Hogy? – kérdezték tőle kórusban.
– Hát azt, hogy – vallotta be szégyenkezve Violin – verje ki a ragya azt a kugligolyó koponyádat.
Na, igen. Bólogatott mindenki. Mert épp annak kívánunk valami jót, aki a lábunkra lép. Hogyisne! Ki kívánhatja ezt Berzsiántól? Senki. Bólogattak a kopaszok is.
Hát ez kútba esett. Gondolkodtak megint, zimm-zümm az eszük kereke. Zimm-zümm Tejbajszán esze kereke is. Mind az öt. Vagy mind a három. Mert eggyel kevesebb vagy eggyel több volt neki. Különben nem mondta volna Berzsiánnak:
– Berzsián, mielőtt kitalálunk valamit, kérlek, gurulj méregbe.
– Már mért gurulnék? – kérdezte Berzsián, és már gurult is.
– És mondd azt – folytatta Tejbajszán –, hogy vigyen el az íz. Vagy egyen meg a süly. Nagyon szeretném megtudni, mi az az íz. Meg mi az a süly.
De most kivételesen Zsebenci Klopédia gurult igazán méregbe.
– Ördög bújjék a tudományos érdeklődésedbe! – kiabált. – Ki ne mondd, Berzsián! Mert az íz rossz szellemet, kísértetet jelent, a süly meg kelést, sebet. Ki ne mondd, Berzsián!
– Dehogy mondom – legyintett Berzsián –, hiszen egyik se a szavam járása.
– És honnan tudod te, hogy mi az az íz meg a süly? – akadékoskodott Tejbajszán, és szúrósan nézte Klopédiát.
– Mit gondolsz, miért tanulok én annyit? Miért járok olyan sokat könyvtárba? – replikázott Klopédia, ám ekkor Sróf mester fölkiáltott.
– Megvan!
Feléje fordultak valamennyien.
– Mit mondtál az előbb, Berzsián? – kérdezte diadallal Sróf mester.
– Mit? – tekergette a nyakát Berzsián..
– Azt, hogy nem a szavad járása.
– Na és?
– Hát mi a szavad járása?
Berzsián szégyenlősen lehajtotta a fejét.
– Hát sajnos… hogy csapjon belé a mennydörgős ménkű… meg hogy törjön ki a lába szára…
– Na látod – örvendett Sróf mester –, csak a szavad járását kell megváltoztatni.
Zsebenci Klopédia elszontyolodott.
– Mire megyünk, ha a csapjon beléd a villám helyett azt mondja, hogy egyen meg a süly?
– Valami olyan szavajárást kell neki kitalálni, ami nem árt senkinek – mondta Sróf mester.
Csakhogy van-e olyan? Nosza nekiállt az egész Hörpentő ártatlan szavajárást keresni Berzsiánnak. Röpködtek ott a szavajárások, mint a denevérek. Egyik kacifántosabb, mint a másik. Aki hallotta, bizonyára sohasem felejti el azt a szavajárásos délutánt. De bizony egyik szavajárás is ártott, meg a másik is. Már-már föladták a harcot, amikor újra kivirult Violin, a fülrepesztő zenész arca.
– Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát! – kiáltotta.
És boldogan felrivallt a kocsma, boldogan felrivallt Berzsián is. Ez az! Ezt aztán mondhatja!
Neki is láttak mulatni. Csapra vertek még egy hordó szivárványszörpöt. Aztán meg a többi kilencvenkilencet.
Aztán persze hazamentek. Aludni tértek. De hiába tértek, aludni egy se tudott. Mert fütyült valami kegyetlenül. Mit fütyült?! Vonyított, zengett, fütyörészett. Nyitják az ablakot, kinéznek, ej, a fűzfán fütyülő rézangyalát, minden fűzfa tele van fütyörésző rézangyalokkal.
– Ej, Berzsián, Berzsián! – kiabáltak, de mindhiába.
Egy perc nyugta sem volt senkinek a fütyörésző rézangyaloktól. Pár nap múlva meg már majd megőszült az egész város. Mert a fütyörésző rézangyalok átterjedtek az akácokra, át a hársakra, át a juharokra, át a platánokra.
De akkor szerencsére az összes rézangyalba belecsapott a villám. Zengett-zúgott az orkán, csavarta a fákat, röpültek a háztetők, hullott a jégeső, az ég meg úgy zengett, majd kihasadt.
Ajaj, Berzsián!