Berzsián költő kapuja előtt három fehér szakáll lengedezett. Berzsián kipillantott az ablakon, és azt mondta:
– Nocsak, három fehér szakáll.
A három fehér szakállhoz három öregember tartozott. Tanakodtak valamin Berzsián kapuja előtt. Berzsián már nyitotta volna az ablakot, hogy beinvitálja őket, de nem volt rá szükség, mert bejöttek maguktól is. Lengett a szakálluk.
– Üdvözlünk, városunk nagy fia! – mondták odabe Berzsiánnak.
„Ajaj – gondolta Berzsián –, nem jó jel. Ha azt mondták volna: hogy üdvözlünk, városunk kisfia, vagy netán: üdvözlünk, városunk unokaöccse, abból még kisülhetett volna valami jó. De ebből: Háromszor is ajaj!” Hellyel kínálta őket.
Mielőtt leültek volna, bemutatkoztak.
– Aggszakáll.
– Főszakáll.
– Alszakáll.
Berzsián megsimogatta tömött, fekete szakállát, és azt mormogta:
– Legalabb szakáll – és lehuppantak mind a négyen.
– A városi tanácstól jöttünk – kezdte ünnepélyesen Aggszakáll.
Berzsiánnak ettől rögtön eszébe villantak az adók. A házadó a flaszterkoptatási adó, a jobbkézadó, a balkézadó, a versadó és még az a hetvenhárom-féle, amit a városi tanács kitalált. És amit Berzsián nem fizetett be.
– Ha az adókra gondoltok – mondta mélán, de nem is kellett folytatnia, mert Alszakáll közbevágott.
– Eszünk ágába sem jutott.
– Mától kezdve minden adóhátralékod el van engedve – tette hozzá Főszakáll.
– Sőt, életed végéig adómentességet kapsz – toldotta meg Aggszakáll.
„Még rosszabb jel – gondolta Berzsián. – Akkor vagy kérni akarnak tőlem valamit, vagy a szemetelés miatt jöttek. Szemetelt ő a közelmúltban közterületen? De még mennyire!”
– A szemetelés – kezdte, mire mind a három szakáll földerült.
– Ez az, pedzed már – kiabálták.
– A szemetelés a ti hibátok – fogott Berzsián egy szigorú szónoklatba. – Nincs elég szemétgyűjtő a városban. És mit tegyen az a szerencsétlen polgár, aki mondjuk, amerikai mogyorót eszik az utcán? Mert ugye jóindulatú, nem akar szemetelni. És ezért a mogyoróhéjat a markába gyűjti. Gondolván, hogy majd talál egy szemétládát, és beledobja. Megy, megy és ugyebár minden marok véges, véges az ő marka is, annyira tele van már, hogy egy árva mogyoróhéjjal sem fér bele több. Szemétláda meg nincs. Mit csinál? Eldobja a mogyoróhéjat. Azaz szemetel. Ki a hibás? Ti vagytok a hibásak, mert nincs elég szemétgyűjtő. Javaslom, hogy fogadjatok föl egy embert, adjatok neki egy zacskó mogyorót, hogy egye meg az utcán, s mindenütt, ahol megtelik a marka mogyoróhéjjal, állítsatok föl egy-egy szemétgyűjtőt, és olyan tiszta lesz a város, mint a patyolat.
– Ugyan, ugyan, Berzsián, van ennek egyszerűbb módja is – somolygott Aggszakáll.
– Nem nagyon hiszem – hitetlenkedett Berzsián.
Elnézően mosolygott mind a három szakáll.
– Gondolj kiváló, csodás képességedre! – mondta alázatosan Alszakáll, és főnökeire villantotta a szemét, hogy jól beszél-e. De még mennyire jól beszélt, úgy bólogatott Főszakáll is meg Aggszakáll is, hogy belenyikordult a nyakcsigolyájuk.
Berzsián elkomorodott. Ezek is ezzel jönnek! A költői tálentumával! Amikor jól tudja az egész város, hogy már három éve alig bír verset írni.
Minden sor kínszenvedés.
– Jól tudjátok, hogy mostanában nem megy nekem a versírás. Megrendelésre meg különösen nem. De ha menne is, mit érnétek vele?! Verssel nem lehet szemetet takarítani – és kuncogni kezdett.
– Ugyan, miféle vers! – szólt közbe Főszakáll. – Nem kell nekünk vers, megteszi az egyszerű próza is.
De Berzsián nem figyelt Főszakállra, kuncogott csak tovább.
– Irtó jópofa lenne – gondolkozott hangosan Berzsián –, este kiállnék a térre, a bokáig érő szemétbe és elszavalnám:
– Jó móka lenne – nevetgérezett. – Rajtam röhögne a fél város.
– Ugyan, Berzsián, ne szerénykedj! – mondta neki Főszakáll.
– Jó, akkor nem szerénykedem, az egész város rajtam röhögne.
– Legföljebb a vers miatt – szúrta közbe Alszakáll.
– Úgy van – bólogatott elmélyülten Főszakáll. – De mondtam már, hogy nem kell verssel cifrázni.
– Hogyhogy cifrázni? Hát ti nem a költői tálentumom miatt jöttetek? Nem verset akartok rendelni a szemetelés ellen?
– Rendkívüli költői tálentumod előtt mélyen meghajlunk, Berzsián – fondorlatoskodott Aggszakáll –, de mi nem verset akarunk tőled, csupáncsak annyit, hogy minden este tíz órakor állj ki városunk közepére, és csak annyit mondj: Tűnj el, szemét, a városból!
– Tréfáltok velem? – kapkodta a tekintetét egyikről a másikra Berzsián. – Miért kiabálnám én ezt a város közepén?
– Hát hogy tűnjön el a szemét.
– De hát hogy képzelitek? Kiabálhatok én, amit akarok.
– Mindent tudunk, Berzsián – emelte fel az ujját Aggszakáll.
– Amit kimondasz, megtörténik – tette hozzá áhítattal Főszakáll.
– Hogy varázserőd van – rebegte Alszakáll.
Berzsián akkorát nevetett, hogy megremegtek a falak.
– Hát ezért! Ezért vagyok én városunk nagy fia! – hahotázott. – Ördögök öreganyja van nekem, nem varázserőm.
– Ne tagadd! – kiáltotta a három szakáll.
– Na ide figyeljetek – mondta nevetve Berzsián, s ezzel szemügyre vette a szobát. Tekintete az ablakon állapodott meg. – Így szólt jó hangosan: – Ablak, törj ki!
A szakállasok várták a csörrenést. Alszakáll még a fülét is befogta. De nem történt semmi. Az ablak rezdületlen állt a helyén.
– Na tessék – mondta Berzsián.
– Nono – nézett rá gyanakodva Főszakáll.
– A bolondját járatod velünk – mondta szigorúan Aggszakáll –, nem akarsz a városon segíteni.
– Nem értitek, hogy nincs varázserőm – méltatlankodott Berzsián.
– De igenis van! Csak tagadod. Alszakáll, gyerünk a tanúkért! – harsogta Aggszakáll.
– Miféle tanúkért? – kérdezte Berzsián, de akkor Alszakáll már, a nyakába szedte a lábát, szaladt, csak úgy porzott. És ripsz-ropsz be is állított a tanúkkal. Nevezetesen Zsebenci Klopédiával, Sróf mesterrrel, Szőrénszőr Tejbajszánnal, Violinnal, a fülrepesztő zenésszel meg balfácánokkal, jobbfácánokkal, csivirgőkkel és csavargókkal. Ott szorongtak mind Berzsián szobájában. Locsogtak, fecsegtek. De elnémultak ám azon nyomban, amikor Aggszakáll rájuk morrant. A morranás után így szólt Aggszakáll:
– Sróf tanú, lépj elő!
Sróf tanú, azaz Sróf mester előlépett.
– Mondta neked Berzsián, hogy csípjen meg a dér?
– Mondta – rebegte Sróf mester.
– És mi történt?
– Megcsípett a dér – vallotta Sróf mester, és a szeme sarkából Berzsiánt kémlelte. De úgy látszott, nem kell tartania semmitől, mert Berzsián hahotázott.
– Ekkora ostobaságot – mondta két hahota között.
Ám ekkor kéretlenül előlépett a másik tanú, a locska-fecske Zsebenci Klopédia, és azt mondta:
– Ez egyáltalán nem ostobaság, Berzsián, ez így történt.
– Szerinted – replikázott Berzsián. – Pedig bizonyára puszta véletlen volt. Mint ahogy puszta véletlen volt az is, hogy ez az ember itt – Szőrénszőr Tejbajszánra mutatott –, nem tudta visszahúzni a kiöltött nyelvét a Hörpentőben.
– Nem volt puszta véletlen – tiltakozott Tejbajszán. – Azért nem tudtam visszahúzni, mert te rám ordítottál, hogy maradjon úgy a nyelvem.
– Így volt? – kérdezte zordan Aggszakáll.
– Így – zúgták rá a csivirgők, csavargók, jobbfácánok és balfácánok.
– Hallod, Berzsián! – örvendezett Aggszakáll.
– Hallom hát – mondta Berzsián. – Ezek itt mind megbolondultak. Egy szó sem igaz az egészből. Én csak tudom, hogy van-e varázserőm vagy sincs!
– Félre akarod vezetni a tanácsot – pattogott Alszakáll –, nem akarsz nekünk segíteni, szabotálsz!
– Nem értitek, hogy nincs varázserőm! – hadonászott Berzsián.
– Vedd tudomásul, hogy behajtjuk rajtad az adókat! – fortyant föl Főszakáll.
– És megbüntetünk szemetelésért! – toldotta meg Aggszakáll.
– Berzsián, miért nem vallod be a varázserődet? – kérlelte Zsebenci Klopédia.
– Hiszen nincs abban semmi rossz – mondta Sróf mester.
– Valld be, Berzsián – motyogta Violin is.
Berzsián nyaka kivörösödött, kipattant a szeméből egy picinyke szikra.
– Nem vallhatom be azt, ami nincs! – ordította. – Takarodjatok innét! Kifelé!
– Hogy beszélsz te a városi tanáccsal? – ugrott fel Aggszakáll.
– Ahogy akarok! – ordított tovább Berzsián. Most már céklavörös volt, és szikraeső pattogott a szeméből.
– Vedd tudomásul, hogy megbüntetünk tiszteletlen magatartásért! – rikácsolt Alszakáll.
Mire Berzsián elbődült:
– Gyulladjon meg a szakállatok!
És mit tesz isten! Három szép lobbanás, mint a zsír égett a három tanácsnok szakálla.
– Éljen – ordították mind a hárman boldogan. – Na látod, hogy igazunk van!
Nagy boldogságukban Berzsián nyakába borultak. No, de ettől kigyulladt Berzsián szakálla is. Lobogtak ott, mint négy fáklya.
– Mindjárt elégtek! – sikított Zsebenci Klopédia.
Hát bizony, égtek szépecskén. Tele volt füsttel a szoba.
– Utánam – kiáltott Berzsián, és rohant kifelé. A három tanácsnok se volt rest, szedték a lábukat. Egyenest az esőcsatornához. Az alatt állt egy régi szapuló, teli esővízzel. Cupp – Berzsián feje. Cupp-cupp-cupp – Aggszakállé, Alszakállé és Főszakállé. Sisteregtek a szakállak, gőz csapott ki a szapulóból. Négy fenék meredt az égnek, négy fej a víz alatt.
Jó soká voltak a szapulóban.
– Most meg megfulladnak – sápítozott Zsebenci Klopédia.
De nem fulladtak. Kiemelték a fejüket a szapulóból. Szegény, szegény négy szakáll! Mondhatom, siralmas látvány volt. Még Berzsiáné csak-csak, mert az korábban is sötét színű volt. De a másik három! El is szontyolodott a három tanácsnok, ahogy egymásra pillantott, s szemügyre vette a szakállroncsokat. Ámde ekkor nagy hősiesen így szólt Aggszakáll:
– Szakállunkat a jó ügyért!
– Úgy van! – zúgta rá a másik kettő, és máris sárkányölő hősnek érezték magukat.
Aggszakáll meg Berzsiánhoz fordult.
– És ezek után? Még mindig tagadod a varázserődet? – kérdezte diadalmasan.
Berzsián vakargatta a feje búbját.
– Gyanús, nagyon gyanús – mormogta. – Mintha tényleg volna egy kis igazatok. Csak azt mondjátok meg, hogy akkor az ablak miért nem törött be, amikor rákiáltottam?
– Majd én megmondom – ugrott elő Zsebenci Klopédia az ámuló-bámuló tömegből. – Azért, Berzsián, mert csak akkor teljesül, amit kimondasz, ha dühös vagy.
– Igen? – nézett rá álmélkodva Berzsián.
– Úgy bizony – folytatta Klopédia –, akkor is majd fölrobbantál a méregtől, amikor Sróf mesterre azt mondtad, hogy csípje meg a dér, meg akkor is, amikor Tejbajszánnak azt ordítottad, hogy maradjon úgy a nyelve.
– Megoldódott a nagy titok! – rikkantott a roncsszakállú Aggszakáll. – Zsebenci Klopédia, fogadd őszinte elismerésemet. Te városunknak nagy leánya vagy. Te meg, Berzsián, este tízkor jelenj meg a város főterén, s kiáltsd el magad, hogy tűnjön el a szemét! Rendben? Megoldódott városunk tisztán tartása. Hurrá!
– Jó, jó – akadékoskodott Berzsián –, de mi lesz, ha este tízkor nem leszek dühös? Mondjuk, olyan jó kedvem lesz, hogy madarat lehet velem fogatni. Vagy egyszerűen csak mélabús leszek. Akkor?
Ez fogas kérdés volt, elmélyülten gondolkozott az egész társaság. Míg végre Alszakáll a homlokára csapott.
– Úgy hírlik, Berzsián, hogy hirtelen haragú vagy.
– Sajnos, jól hírlik – bólintott Berzsián.
– De még milyen hirtelen haragú! – suttogott Tejbajszán.
– Hát akkor meg? – örvendett Alszakáll. – Ez a megoldás! Ha nem leszel dühös, majd földühítünk.
– Ajaj – sóhajtott Sróf mester. Ki tudja, mire gondolt?
Akkora tömeg ritkán gyűlt össze a városban, mint aznap este tízkor a főtéren. Zsibongott, zsongott a sok nép – várták Berzsiánt.
Na jött is. Lépkedett a bokáig érő szemétben. A nép elcsendesedett, a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani.
– Szomorú hírt kell közölnöm – mondta Berzsián.
– Éspedig? – kérdezte rosszat sejtve Főszakáll.
– Jókedvű vagyok – mondta Berzsián.
– Nem szép tőled – mormogta Alszakáll.
Aggszakáll azonban finom kézmozdulattal félretolta Alszakállt, Berzsián elé állt, és azt mondta neki:
– Te ostoba fajankó!
– Hihi – nevetett Berzsián –, tudom, hogy azért mondod, mert fel akarsz dühíteni. Inkább azt javaslom, hogy szervezzétek meg a szemétgyűjtést a városban. És tegyetek sokkal több szemétládát az utcára.
– Hova gondolsz, az pénzbe kerül – mondta tárgyilagosan Főszakáll, majd visítva hozzátette: – Te ökör!
A másik kettő se maradt rest, egymás szavába vágva harsogták:
– Te tinó!
– Te tehén!
– Te üsző!
– Te borjú!
Berzsián vigyorgott.
– Áttérhetnétek egy másik állatfajra – mondta –, mondjuk, a birkára.
Aggszakállék át is tértek.
– Te juh! – mondták Berzsiánnak. – Te toklyó, te jerke, te ürü! Te kos!
De Berzsián csak nevetgélt.
– Maradjunk csak a szemétládánál – mondta.
– Te szemétláda! – harsogta erre Főszakáll.
– Nem úgy gondoltam – mosolygott Berzsián –, hanem úgy, hogy tessék a városban minél több szemétládát fölállítani.
Erre aztán Aggszakáll igazán dühbe gurult.
– Te csak ne adj nekünk tanácsokat! – ordította.
– Úgy is van! – helyeselt Főszakáll.
– Te tehetségtelen naplopó! – üvöltötte Alszakáll. – Mást se tudsz, mint a napot lopni meg rossz verseket firkálni!
– Ajaj! – mondta Zsebenci Klopédia, és ajajozott Violin meg Sróf mester is. Ami azt illeti, ajajozhattak, mert vörösödött már Berzsián nyaka.
Bizony dühbe gurult Berzsián. De ahelyett, hogy azt mondta volna: Tűnj el, szemét, a városból, imigyen ordított:
– Égjen le a maradék szakállatok!
Lángra is lobbant a három szakáll. Azazhogy a három szakáll-roncs. Égett füstölögve.
Zajgott, rivalgott a nép, szirénáztak a tűzoltóautók. Úgy bizony, a tűzoltók oltották el a szakálltüzet.
Hogy van-e azóta elegendő szemétgyűjtő a városban? Azt bizony nem tudom. De hogy egy darabig a városi tanácsnokokat Aggszakálltalannak, Főszakálltalannak és Alszakálltalannak hívták, az biztos. Mert szép kis idő beletellett, amíg újra kinőtt a szakálluk.