Berzsián költő fütyörészett. De nem ám olyan szelíden, mint egy örvendező fülemüle vagy teszem azt, egy kettős létrán pingáló szobafestő. Hogyisne! Úgy fütyörészett őkelme, mint egy nekivadult expresszvonat. Táncolt is hozzá. Keringőütemben végiglejtett a szobáján, kicsárdásozott a konyhába, de mivel a kicsárdásozás teljesen céltalan volt, visszapolkázott a szobába. A távoli szemlélőnek úgy tetszhetett, hogy Berzsián boldog. Hát még a közeli szemlélőnek! Ez esetben Zsebenci Klopédiának, aki az imént lépett be az ajtón. Csakhogy Berzsián se látott, se hallott a nagy boldogságtól, nem csoda, hogy nem látta meg Klopédiát. Nem is hallotta, igaz, csak addig, amíg Klopédia meg nem szólalt.
– Berzsián – mondta –, látogatód érkezett.
Berzsián nem hagyta abba a táncot, csak annyit mondott két expresszfüttytrilla között:
– Mondd meg neki, hogy várjon. Ki kell táncolnom magam.
Újra végigkeringőzte a lakást, majd megállt Klopédia előtt.
– Ki a látogatóm? – kérdezte.
– Én – mondta Klopédia.
– Sejthettem volna – rikkantotta Berzsián.
És táncolt tovább.
– Mi az ördögnek ugrálsz, mint egy eszehagyott bakkecske? – morgott Klopédia.
– Teljejesen céltalanul – ordította Berzsián. Majd énekelve megismételte. – Teheljesen céhéltahalanul!
Éppen Klopédia előtt foxtrottyozott, Zsebenciék leánya nem is volt rest, elkapta Berzsián keze szárát.
– Egyáltalán nem céltalanul – mondta szigorúan. – Azért ugrabugrálsz, mert valami nagy örömtől fölösleges energiád támadt, és most éppen azt vezeted le.
Berzsián összenyaklott, mint egy harmonika.
– Jaj – mondta –, egy közepesen boldog ember búskomorrá válna a mondásaidtól. De kedves Klopédia, én most sokszorosan boldogabb vagyok a közepesnél. Hiába hát minden mesterkedés.
Ezzel kitépte magát Klopédia markából, és újra táncra perdült. Az igaz, már nem olyan nagy meggyőződéssel ropta, mint Klopédia tudós mondata előtt. El is fáradt egy kicsit. Belehuppant hát egy öblös karosszékbe. Klopédia meg a másikba. Hupp.
– És ha szabadna tudnom, mitől vagy sokszorosan boldogabb a közepesnél? – kérdezte.
– Mától kezdve szabad ember vagyok. Megszabadultam a rabságtól – ragyogott Berzsián.
– Tudtommal szabadon jártál-keltél, azt írtál és azt nem írtál, amihez éppen kedved szottyant. Miféle rabságról beszélsz?
– Klopédia – mondta ünnepélyes ábrázattal Berzsián –, nekem elromlott a televízióm.
– Tyűha! Szegény Berzsián! Ez rettenetes! Most aztán cipelheted azt a böhöm dögöt Sróf mesterhez, hogy javítsa meg… és ajaj… ma lesz Ragyafúrt mesterdetektív legújabb kalandja! Berzsián! Ha addig nem csinálja meg Sróf mester, nálam megnézheted.
– Úgy látom – mondta szomorkásan Berzsián –, bármilyen kiművelt fő vagy, nem értettél meg pontosan. Mert éppen erről van szó. Itt van ez a te Ragyafúrt mesterdetektíved. Halálosan unom, amikor másfél órás megfeszített nyomozás után kideríti, hogy Summi Samminak azért lett vizes a lába, mert vízbe lépett… Azt is unom, hogy Kikeriki, a kakofón főkikernek Melódiába utazott, vagy Kukoriku, a melód főkukornok viszonozta a látogatást Kakofóniában. Nem beszélve a tegnapi adásról, amelynek az volt a címe, hogy A nyár örömei, és én kiguvadt szemmel néztem a képernyőn a lubickoló embereket, a vitorlázókat, a napozókat, a kirándulókat… de akkor szerencsére reccs!
– Mi reccs?
– A televízió. Megvakult, megkukult… se té, se tova. Nyomogattam a gombokat, ütögettem, de hál' isten, meg se moccant. És tudod mit csináltam?
– Mit? – kérdezte izgatottan Klopédia.
– El se hiszed. Kimentem s Sligovica partjára, nagyot fürödtem, úsztam, csónakáztam, elmentem kirándulni, bukfenceztem a füvön. Ahelyett, hogy mindezt izzadva, tátott szájjal bámultam volna a tévében.
– Azért van ez – mondta szigorúan Klopédia –, mert mértéktelen vagy. Vagy mértéktelenül bámulod a tévét, vagy mértéktelenül kirándulsz. De ha…
Berzsián félbeszakította.
– Lári és fári – mondta. – Nekem aztán beszélhetsz. A munkámban is akadályozott ez a szörnyeteg. Nem írtam elég elégiát, elodáztam az ódákat.
– És a balladákhoz meg bal lábbal keltél.
– Tudod, hogy sohasem kelek bal lábbal – mondta megrovóan Berzsián. – És balladát sem írok. Ami ballal kezdődik, az nekem nem kell. Vagy tán nem hallottál még halhatatlan jobbladáimról? Arról például, amelyiket az egész ország szavalja.
– A könyökömön jön ki – fintorgott Klopédia. – Fogadni mernék, hogy a Szerelem, szerelem kezdetűre gondolsz.
– Arra – rikkantott Berzsián, és fölpattant, már szavalta is a jobbladát…
– Azonnal hagyd abba, mert megőrülök – emelte fel a kezét Zsebenci Klopédia.
– Miért – kérdezte kicsit sértődötten Berzsián –, talán szívesebben nézed azt a balfék Ragyafúrtot? Az én jobbladám neked smafu?
– Nem erről van szó, Berzsián – magyarázta türelmesen Klopédia. – Mindent a maga idejében. És mindenből annyit, amennyire szüksége van az embernek.
– Azt akarod mondani – gyanakodott Berzsián –, hogy nekem szükségem van a televízióra? Hát nagyon tévedsz! Azért se csináltatom meg. Mer én erős jellem vagyok.
– Na, éppen ez az! – mondta Zsebenci Klopédia. – A jellem! Ugyan mennyi lelkierő kell ahhoz, hogy egy rossz televíziót ne kapcsoljon be az ember?
– Édeskevés – mondta Berzsián.
– Na látod! De amikor egy jó televízió áll az ember szobájában… éppen csak meg kellene nyomnia a gombot… De nem nyomja meg. Az már igazi jellem.
– Azt állítod, hogy a jellemem nem tűztiszta és acélkemény?
– Dehogyis – csóválta a fejét Klopédia –, csak azt mondom, hogy gyáván megfutsz a próbatétel elől.
– Hát azért sem futok! – morrant Berzsián. – Máris viszem ezt az ócska ládát Sróf mesterhez. Csinálja meg. S nekem aztán állhat itt ítéletnapig. Nem nyomom meg a gombját.
– Ezt már szeretem – lelkesedett Zsebenci Klopédia, és segített Berzsiánnak a rossz televíziót talicskára rakni.
Nagy fityekkel tolta Berzsián a talicskát Sróf mester műhelye felé, Klopédia a sarkában loholt. A taliga gyászosan nyekergett.
– Megkenhetnéd a taligádat – mondta Klopédia.
– Sajnos nem tehetem – válaszolta Berzsián.
– Miért?
– Barátságból. Violin, a fülrepesztő zenész megkért, hogy ne kenjem meg. Mert a taliga szerepel a legújabb kantátájában.
– Mint micsoda?
– Mint hangszer. Én játszom rajta. Amíg Violin pikulázik, nyirettyűzik és dorombol, addig én tologatom körülötte a taligát. Violin azt mondja, remekül csinálom. Szerinte nyugodtan kiírhatom a kapumra, hogy Berzsián költő és taliga művész.
– Hát elég szörnyűségesen szól a hangszered – vélte Klopédia.
– De csak most – mondta Berzsián –, mert a televízió súlyától elhangolódott. Egy ilyen nemes hangszert nem is szabadna televízió szállítására használni.
Még szerencse, hogy közben megérkeztek Sróf mester műhelye elé. Ott álltak a tábla alatt, amelyre ez volt pingálva: SRÓF EZEREGYMESTER. Az ajtón egy cédula lógott, ezt írta rá Sróf mester: „Ha nem vagyok itt, a Hörpentőben keressen. Ha nem vagyok a Hörpentőben, akkor itt vagyok. Kivétel Violin, a fülrepesztő zenész. Ő, ha itt vagyok, keressen Hörpentőben, ha meg a Hörpentőben vagyok, itt keressen.”
Klopédia kisilabizálta a föliratot.
– Na, az első szerencsénk megszületett – mondta.
– Mi az első szerencsénk?
– Hogy nem mi vagyunk Violin, a fülrepesztő zenész, akinek a kantátájában talicskázol.
Rövidesen megszületett a második szerencséjük is; Sróf mester otthon volt. A műhelye közepén ült, és egy sakkfeladványt próbált megfejteni.
– És mi van akkor, ha idehúzom a futót? – kérdezte magától.
– Akkor nem tudsz velünk foglalkozni – mondta Klopédia. – Hová tegyük ezt a dögöt?
– Sróf mester a homlokára tolta a szemüvegét.
– Aha – mondta diadalmasa –, valamit megint elbarmoltatok. Tegyétek csak le. Oda.
Körüljárta a televíziót, és gúnyosan fölkacagott.
– Nahát! Mi iparosok küzdünk, szenvedünk, vérzünk, hogy kitaláljuk ezt a sok gyönyörű szerkezetet, az emberek meg széttiporják, szétcincálják, szétcsavarják, eltörik, elállítják, összetekerik őket. Még kőbalta sem való a kezetekbe – mondta nagy kéjjel Sróf mester. – Mire használtad te ezt, Berzsián?
– Hogyhogy mire használtam? Talán kukoricát morzsoltam vele, mi? – mondta kissé ingerülten Berzsián.
– Mindent el tudok rólatok képzelni – mondta Sróf mester. – Hol ennek a kereke! És hol a fogantyúja?
Berzsián, a nagy jobbladaköltő vérnyomása emelkedni kezdett. A hangja is.
– Miféle kerék? És miféle fogantyú?
Zsebenci Klopédia látta a gyülekező viharfelhőket. ezek mindjárt összevesznek.
– Na jó – szólt közbe gyorsan –, meg tudnád csinálni estig?
– Nem kis munka – mondta Sróf mester –, de mivel tirólatok van szó, kora délutánra megcsinálom.
– Köszönjük – kiáltotta Zsebenci Klopédia, és kivonszolta a műhelyből Berzsiánt. – Látod, estére már próbára is teheted magad. Küzdhetsz a gombbal.
De Berzsián nem vidult fel ettől a lehetőségtől. Felhők ültek a homlokán.
– Két dolgot nem értek – mondta.
Klopédia kíváncsian nézett rá.
– Az egyik, hogy miért haragszik Sróf mester Violinra, a fülrepesztő zenészre, amikor eddig a legjobb barátok voltak.
– Talán összevesztek – mondta Klopédia. – És mi a másik?
– Az, hogy miért keresett fogantyút meg kereket a televíziómon? Te érted ezt, Klopédia?
Zsebenci Klopédia elgondolkozott. Csavarta innen, csavarta onnan, csűrte is, de végül be kellett vallania:
– Nem, ezt én sem értem.
Elsétáltak a Sligovicáig, megnézték magukat a víztükörben, majd Klopédia így szólt:
– Kora délután van.
– Miből gondolod? – kérdezte Berzsián.
– Nyúlik az árnyékom.
– Az enyém is nyúlik – mondta Berzsián.
– Akkor pedig kétszeresen kora délután van – jelentette ki Klopédia. – Ami annyit jelent, hogy kész a televíziód. Gyerünk Sróf mesterhez.
Sróf mester büszke mosollyal fogadta őket.
– Éppen most fejeztem be – mondta, és maga elé mutatott a padlóra.
Berzsián gyanakodva körülnézett.
– Jó, jó – mondta –, de hol van a…
Azt akarta mondani, „televízióm”, de Sróf mester beléfojtotta a szót.
– Ezt nézd meg – mondta –, ezt a fogantyút, ezt aztán baltával sem tudod letörni! És a kereke! Bükkfából van, fiam… és nézd meg ezeket a művészi küllőket! Na ugye ámuldoztok?
Ámuldoztak, az biztos. Klopédiának még a szája is tátva maradt a nagy ámuldozásban. Sróf mester kidüllesztette a mellét.
– Fizetnetek nem is kell – mondta. – Nekem az az igazi fizetség, ha valaki így megcsodálja a munkámat.
Zsebenci Klopédia óvatosan megszólalt:
– Mindent összevetve, azt akarod mondani – körülményeskedett –, hogy ez a tárgy itt előttünk az, amit behoztunk javíttatni?
– Rá sem ismersz, mi? – ragyogott Sróf mester. – Nem is csodálom, amit ti idehoztatok, annak már alig volt taligaformája.
– Taliga? – hebegett Berzsián, és kipillantott az ajtó elé. A taliga, amin a televíziót idetolta, ott állt most is.
– Most már taliga – mondta elégedetten Sróf mester. – Azt a sok vicik-vacakot kitisztogattam belőle. Mi az ördögnek tartottál, te Berzsián, ennyi drótot a taligádban? Meg hogy üveggel befenekelni, ki hallott olyat? Na menjetek… dolgom van… És mondom, nem tartoztok semmivel. Nekem elég a csodálat.
Ezzel csodálatostul, taligástul együtt kituszkolta őket a műhelyből, becsukta az ajtót, és visszaült a sakkrejtvény mellé.
Berzsián és Klopédia még odakinn sem tudott megmukkanni egy darabig, csak álltak és bámulták az ajtó előtt a két taligát. Azt, amelyiken idetolták a televíziót, és amely egyben hangszerként is működött Violin, a fülrepesztő zenész kantátájában, és azt, amelyiket a televízióból alakított át Sróf mester.
– Semmi kétség – mondta Zsebenci Klopédia –, Sróf mester rossz taligának nézte a televíziódat.
Berzsián a józan mondattól felocsúdott, pirulni kezdett a fülcimpája.
– De hiszen ez egy kontár – mormogta, és a pír a fülcimpájáról átterjedt az arcára. Kivörösödött a nyaka is. Felordított.
– Sróf mester, csípjen meg a dér! – És már rohant volna a műhelybe. De kitárult az ajtó, ijedten, reszketve állt benne Sróf mester. Csupa dér volt. Deres volt a maradék haja, a kopasz feje búbja, mindene, még az orra hegye is.
– Jaj, megfagyok – dideregte.
Klopédia meg Berzsián gyorsan nekiállt, dörzsölgetni kezdte az öreg, dércsípte mestert. Addig dörzsölgették, amíg le nem olvadt róla a dér. Nagy nehezen a szín is visszatért az arcába.
– Nahát, láttatok már ilyet – csodálkozott –, engem a nyár kellős közepén megcsípett a dér.
– Ez bizony elég furcsa – mondta Berzsián –, igyál forró teát. Na, isten veled!
Megmarkolta az egyik taliga fogantyúját, Klopédia a másikét, és elnyikorogtak. Már tisztes távolban kérdezte Berzsián:
– Ez meg hogy történhetett?
– Elképesztő – mondta Klopédia. – Ámbár… – megállt, letette a taligát. Megállt Berzsián is. Klopédia figyelmesen nézte a költőt. Mintha még sose látta volna.
– Mit is ordítottál te ott az udvaron?
– Nem emlékszem – mondta Berzsián. – Csak arra emlékszem, hogy elöntött a méreg, és valamit kiabáltam.
Klopédia szeme tágra nyílt.
– Tudod mit ordítottál? – suttogta.
– Mit?
– Azt, hogy Sróf mester, csípjen meg a dér!
– És?
– Mit és? Megcsípte, nem?
– Nevetséges – mondta Berzsián –, csak nem azt akarod mondani, hogy azért csípte meg a dér, mert én azt kívántam neki?
– Nagyon úgy látszott – mondta Klopédia.
– Na jó – mondta Berzsián –, tegyünk egy próbát.
Odalépett Klopédia elé, és elkiáltotta magát:
– Zsebenci Klopédia, csípjen meg a dér!
Nagyon kísérteties volt, de nem történt semmi. Klopédia éppen olyan volt, mint korábban, nyoma sem volt rajta dérnek.
– Na látod – mondta Berzsián –, ordíthatok én, amit akarok. Biztos valamelyik fagyosszent ott bújt meg a műhelyében. Vagy jégszekrénnyé alakította át a sakktábláját… az ám! – jutott eszébe. – A televízióm! Sróf mestert megcsípte a dér, és én közben megfeledkeztem róla, hogy taligává alakította át a televíziómat.
– Jó, jó, csak ne dühösködj! – mondta neki Klopédia. – Úgysem akartad nézni a televíziót.
– De így kútba esik a próbatételem. Hogyan bizonyítom be neked a módfeletti lelkierőmet?
– Majd kitalálunk valamit – vigasztalta Klopédia. – Egyelőre térjünk be ide.
Rá is mutatott az épületre, nehogy Berzsiánnak kétségei legyenek, hogy hova. Hát a Hörpentő nevezetű szörpentőbe, ahol Vinkóci Lőrénc korcsmáros kilencvenkilenc-féle szörpöt mért a mélyen tisztelt vendégseregnek. Volt ott áfonyaszörp, uborkaszörp, hecsedliszörp, édes szörp, savanyú szörp, keserű szörp, piros szörp, kék szörp, sárga szörp. Még szivárványszörp is volt. Az volt a sorban a kilencvenkilencedik. Nem is akad széles e világon különb szörpentő, mint a Hörpentő. Tudja ezt mindenki, aki egyszer is betévedt Vinkóci Lőrénc korcsmájába. Hogyne tudta volna hát Berzsián meg Klopédia, aki ezerszer is naphosszat elüldögélt már a Hörpentőben. Betértek hát. Vinkóci Lőrénc a szörpjei közt matatott, a kecskelábú asztalnál meg egy búnak ereszkedett férfiú görnyedt. Maga Violin, a fülrepesztő zenész.
– Csak nem Sróf mestert keresed? – kérdezte tőle Klopédia.
– De éppen őt – mondta Violin. – De otthon van. És kiírta az ajtajára, hogy ha otthon van, itt keressem.
– Olvastuk – mondta Berzsián. – És miért keresed?
– Mert meg akarom mondani neki, hogy nem ezeregymester, hanem ezeregykontár.
Ezzel nagyot hörpentett az előtte álló szörpből.
– Mit iszol? – kérdezte tőle Berzsián.
– Nadragulyaszörpöt – mondta bánatosan Violin –, Vinkóci Lőrénc mester azt mondja, ez illi legjobban a szomorú, letaglózott lélekhez.
– Akkor mi is kérünk két nadragulyaszörpöt – mondta Vinkóci Lőréncnek Berzsián –, mert a mi lelkünk is le van taglózva.
– Képzeljétek – folytatta Violin –, elvittem ehhez a kontár Srófhoz a csimpolyámat, mert a cé hang egy kicsit rekedtes volt benne, mondom, javítsa meg. Megyek érte másnap, hát nem átalakította hegedűvé a gyönyörű szép csimpolyámat! Itt állok most egy szál csimpolya nélkül. De ez még hagyján, mert másnap meg a hegedűmet vittem el neki, mivel az utóbbi időben egy picikét beleszorultak a hangok. Mit gondoltok, mit csinált? Csimpolyát a szépséges hegedűmből! Most aztán se csimpolyám, se hegedűm.
– Nono – mondta Zsebenci Klopédia.
– Mit nono? – háborgott Violin, a fülrepesztő zenész. – Itt állok az új kantátám bemutatója előtt és igenis, se csimpolyám, se hegedűm!
– No de hát az a csimpolya hol van, amit a hegedűdből csinált?
– Otthon – mondta Violin.
– Akkor csimpolyád van. Igaz?
– Tényleg – ámuldozott Violin, de el is komorodott mindjárt. – Na de a hegedű! Mire megyek hegedű nélkül?
– Azt mondod, hogy a csimpolyádból hegedűt csinált. Hol az a hegedű?
– Otthon – mondta Violin.
– Hát akkor – mondta Klopédia – van hegedűd is meg csimpolyád is!
Violin szeme kerekre tágult. A fejéhez kapott.
– Klopédia – kiáltotta –, te lángelme vagy! Megmentettél.
Fölugrott, elrohant nagy boldogan.
– Van hegedűm, van csimpolyám! – ordítozta.
És ekkor fény gyúlt Klopédia szemében. Fény gyúlt Berzsiánéban is.
Egymásra néztek, és egyszerre szólaltak meg.
– Te Berzsián! – mondta Klopédia.
– Te Klopédia! – mondta Berzsián.
Több szó nem is kellett nekik, fölpattantak, kapták Berzsián régi taligáját, és futás vele Sróf mesterhez. Berobbantak a műhelybe.
– Akkor leüti nekem a bástyával – mormogta éppen Sróf mester, majd az ajtódurranásra fölnézett. – Mi van már megint? – kérdezte bosszúsan.
Berzsián a műhely közepére tolta a taligát, és rámutatott.
– Bedöglött – mondta.
– Vibrált a kép – tette hozzá sietve Zsebenci Klopédia.
– A hang is recsegett – próbálkozott Berzsián.
Sróf mester körüljárta a taligát. Megkopogtatta.
– Szóval vibrált. Recsegett… te meg tekergetted a gombokat, mi? Meg püfölted?
– Hát, bevallom… püfölgettem – ravaszkodott Berzsián szégyenlősen.
Sróf mester megpörgette a taliga kerekét.
– Püfölni ezt az érzékeny szerkezetet! – méltatlankodott. – Meg fogantyút szerelni rá! Borzasztó. És mi a fenének itt ez a kerék?
– Hát… – mondta Berzsián.
– És most? – kérdezte Sróf mester.
– Se kép, se hang – mondta Klopédia.
– Nem csodálom – csóválta a fejét Sróf mester. – Na jó. Estére megcsinálom.
Berzsián és Klopédia csöndesen ballagott a Hörpentő felé.
– És ha mosogatódézsát csinál belőle? – torpant meg Berzsián.
– Reménykedjünk – mondta Klopédia.
Este megint ott álltak Sróf mester műhelyében, és tátott szájjal nézték a műalkotást. Sróf mester büszkébb volt, mint valaha is.
– Egyre nem tudtam rájönni – mondta –, színes készülék volt ez vagy fekete-fehér?
– Egy időben színes volt – mondta Berzsián. – Zöldre volt mázolva. De lekopott.
– Jó lesz neked a fekete-fehér is – mondta Sróf mester, és bekapcsolta a taligából készült tévét. Jó volt a kép, jó volt a hang.
– Máskor aztán szelídebben bánjál a televízióddal – nézett Berzsiánra önelégülten Sróf mester.
Berzsián hazavitte a készüléket, a helyére állította.
– Na most aztán tőlem itt porosodhatsz ítéletnapig – mondta –, majd megmutatom én, mi az a lelkierő! Sosem nyomom meg a gombod.
– Tíz perc múlva kezdődik Ragyafúrt mesterdetektív legújabb kalandja – mondta figyelmeztetően Zsebenci Klopédia.
– Bánom is én! Nézze, aki akarja.
– Akkor én hazamegyek. Én nézni akarom – mondta Klopédia, és elbúcsúzott. Berzsián meg hanyatt vágta magát a fotelban. „Most pedig írok egy remekmívű jobbladát – mondta magában. De sehogy sem akart rákapni az esze a jobbladára, minduntalan Ragyafúrt mesterdetektív ködlött fel előtte. – Biztos megint ezzel a Summi Sammival bajoskodik – gondolta. – Kit érdekel?! Köpök Ragyafúrtra is meg Summi Sammira is.”
Ám ekkor vadul magnyikkant az ajtó, kitárult, és ott állt lihegve, rémült ábrázattal Violin, a fülrepesztő zenész.
– Berzsián! Hol a taliga?
– Az ám! – kapott a fejéhez Berzsián, de nyomban eszébe jutott, hogy az új taliga, ami a televízióból készült, ott áll a kertben. – Egyet se búsulj – mondta Violinnak –, kint áll a taliga a kertben. Meg van mentve a kantátád.
Violin már majdnem sírt.
– Berzsián – mondta –, az a taliga frissen van kenve. Egyáltalán nem nyikorog. Ez egy süket taliga. Hiába komponáltam azt a gyönyörű kantátát. És te… Hiszen már magas fokon taligáztál. Mint egy igazi taligaművész… Ezt tetted velem…
– Ne haragudj, Violin, sajnos a régi taligát Sróf mester átalakította.
– Már megint ez az átkozott Sróf! Ez a kétbalkezes ezeregykontár! Mivé alakította?
– Nem is olyan kontár – mondta Berzsián. – Sőt! Képzeld, televíziót csinált belőle.
– A taligából?
– Abból. Nézd meg – Berzsián a taligaforma televízióra mutatott.
– Működik is? – kérdezte gyanakodva Violin.
Berzsián agyában egy cikkanás, egy villanás.
– De még mennyire – mondta sietve –, nyomd csak meg a gombot!
Violin megnyomta. Fölfénylett a képernyő, megjelent rajta a bemondó.
– Kedves nézőink – mondta a bemondó –, most Ragyafúrt mesterdetektív legújabb kalandja következik.
– Akkor az én kantátám… – kezdte volna újra Violin, de Berzsián közbevágott.
– Ki nyomta meg a gombot?
– Én – mondta Violin.
– Nahát akkor csönd! Odanézz!
A képernyőn megjelent a főcím: Mitől lett vizes Summi Sammi lába?
És Berzsián, a lelkierős költő kiguvadt szemmel bámulta a taligából átalakított tévét.
Bár ami igaz, igaz. A gombot nem ő nyomta meg.