Bab Berci kinézett az ablakon, és megcsóválta a fejét. Úgy nézem – mondta magának –, igen szomorú délutánom van. A válasszal sem sokáig késlekedett, fölkiáltott: Te oktondi, nem látod a csurgatott méz napfényt, a boldogan nyújtózkodó virágokat?! Mitől volna ez szomorú délután? Nem is tudom – válaszolta magának tétován Bab Berci, s tétovaságra volt is oka, hiszen az ilyen nyári délutánokon kívánja az ember, hogy álljon meg az idő, ne moccanjon semmi, és sokáig ringasson ez a megindító békesség. Ez igaz, de valami mégis hiányzik ebből a csodadélutánból. Bab Berci vadul gondolkozott, mi hiányzik. Erősen gyanakszom – mondta magának –, az a baj, hogy ez a csodadélután nem ér a szívemig. Úgy bizony! Csak a bőrömig ér. S belül meg emésztő, hervasztó köd gomolyog, sistereg odabent a bánat. Igen. Mert volt már nekem olyan délutánom, amikor benn a szívemben nagy ragyogás volt, idekinn meg ködöket hajkurászott a szél, bánatos eső szemerkélt, s én fölkiáltottam: Micsoda gyönyörű délután! Ha lett volna ott valaki, bizonyára megrovóan rám néz, és azt mondja: Eszed tokja! Mert, ugye, nem láthat bele a szívembe. Így meg, hogy nem volt ott senki, különösen nem láthatott bele.
– Állapítsuk meg – mondta hangosan Bab Berci –, hogy a délutánok csodásságát illetően egyáltalán nem közömbös, hogy mi van az ember szívében. Ha ragyog az ember szíve, egy pocsék délután is lehet gyönyörű, ha meg az ember szíve olyan, mint most az enyém, akkor süthet hét ágra a nap, lehet mézszínű a világ, csak pocsék délután az.
De mitől? Mi az ördögtől, amikor semmiféle sérelem nem ért, nem fáj semmim, emésztésem, étvágyam példás, jól alszom, jól ébredek… ajaj… valami bánat úszkál itt a levegőben, valami nagy-nagy bánat.
– Jajajajaj – hallatszott ekkor szívet tépőn, mintha maga a levegőben úszkáló bánat sóhajtott volna.
– Jól éreztem! – kiáltott felélénkülve Bab Berci, és a hang irányába trappolt.
A patak partján akadt rá az illetőre. Meglehetősen kacifántos illető volt, gólyalábú, szögletes vállú meszelőnyél.
– Mondd, te kedves hosszúkás ember – szólította meg –, te árasztod magadból a szomorúságot?
– Jaj nekem, jaj nekem – riadt meg a meszelőnyél, és eltakarta arcát.
– Ne jajongj – szólt rá Bab Berci –, elromlik tőled ez a szép délután.
– Ne haragudj – mondta az idegen –, de azt hittem, hogy errefelé nem lakik senki. Azért jöttem ide, hogy ne szomorítsak senkit a bánatommal.
– Olyan nagy a bánatod? – kérdezte részvevően Bab Berci.
Az idegen lógó orral bólogatott.
– Nem tudnánk rajta közös erővel segíteni? – reménykedett
Bab Berci, de az idegen ahelyett, hogy hálásan nézett volna rá, bosszúsan ráncolta a homlokát.
– Nuuszi Kuuszi vagyok – mondta jelentőségteljesen.
– Én meg Bab Berci – mondta Bab Berci.
– Jól értetted a nevemet? – kérdezte fürkésző tekintettel a másik.
– Jól hát – mondta Bab Berci –, azt mondtad, hogy te vagy Nuuszi Kuuszi.
– Na és?
– Mit na és?
– Sose hallottad ezt a nevet?
Bab Berci gondterhelten meredt maga elé. Lehet, hogy ez a bánata – gondolta magában –, hogy még senki sem hallotta a nevét, vagy ha hallotta is, azonnal elfelejtette.
– Hát izé… – mondta – lehet, hogy hallottam… talán akkor, amikor az a nagy szél fújt… Igen, akkor hallottam. Azt fütyülte a szél, hogy nuuuuuuszikuuuszikuuuuszinuuszi… így valahogy. Nem tudtam, hogy rólad van szó.
– Pedig biztosan rólam beszélt… látod, már a szél is. Ő is az én égig érő bánatomat fütyörészi, pletykálja, szellőzteti.
– Az istenért, miféle égig érő bánatod van neked?
– Tudd meg, hogy én nem akármelyik Nuuszi Kuuszi vagyok (ajaj, gondolta Bab Berci, ez azt képzeli, hogy ez a szélfújta név a leggyakoribb a világon!), hanem a varázsló Nuuszi Kuuszi.
Bab Berci fejéből ezen nyomban elpárologtak a tiszteletlen gondolatok, nagyra tátotta száját, elkerekítette a szemét, révült csodálattal bámulta a langaléta Nuuszi Kuuszit.
– Varázsló vagy? – kérdezte áhítattal.
– Az – mondta Nuuszi Kuuszi, és egyúttal legörbült a szája, a szemét elfátyolozták a könnyek.
– Akkor meg mit szomorkodsz?! – kiabált Bab Berci. – Kell neked ennél nagyobb boldogság? Tudsz varázsolni! Haha, még hogy szomorúság?! Mit tudsz varázsolni? – kérdezte mohón.
– Mindent – hüppögte a langaléta, és mutatóujjával egy könnycseppet birizgált a szeme sarkában.
– Komolyan mondod? Ide tudsz varázsolni egy tigrist, egy almát vagy egy harapófogót?
Milyen marhaságok jutnak eszembe – korholta magát Bab Berci –, még hogy harapófogó!
– Mindent – ismételte meg szomorúan Nuuszi Kuuszi –, hogyha például harapófogót akarsz, akkor figyelj…
– Állj – kiáltott Bab Berci. – Nem harapófogót akarok.
– Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy mit akarsz – mondta csüggedten Nuuszi Kuuszi, de Bab Berci rá se hederített.
– Fagylaltot is tudsz varázsolni?
– Tudok hát – mondta reménytelenül Nuuszi Kuuszi.
– Epret is, málnát is, csokoládét is?
– Vaníliát, puncsot, birsalmát, amit akarsz. Mindenféle fagylaltot tudok varázsolni.
– Nagyszerű – mondta Bab Berci –, akkor varázsolj nekem egy epres… Nem! Egy epres-csokoládés… azazhogy egy epres-csokoládés-vaníliás-birsalmás… Tudod mit?! Egy mindenesfagylaltot varázsolj nekem.
– Ajajaj! – mondta Nuuszi Kuuszi.
– Ez most a varázsige, vagy csak sopánkodsz?
– Még csak sopánkodtam… Arra kérlek, nagyon gyorsan nyald meg majd a fagylaltodat! És most figyelj, jön a varázsige. – Széttárta a karját. – Nuszikuszikuszinuszi, legyen Bab Berci kezében egy mindenesfagylalt!
Egy sissenés, egy szisszenés, egy sussanás, egy szusszanás – na és még olyan gyönyörűséget nem láttál! (Legalábbis fagylaltban.) Egy bohócsapkányi tölcsérben öklömnyi gombócok garmadája. Fehérek, halványzöldek, pirosak, sárgák, lilásak, barnák.
– Hahá! – ordított diadalmasan Bab Berci. – Ezt nézzétek meg! – és kinyújtotta a nyelvét, hogy megnyalja a csodálatos mindenesfagylaltot, de a mindenesfagylalt abban a minutában – volt, nincs – eltűnt, akár a kámfor.
Bab Berci a levegőbe nyalt, majd megkövülten bámulta a kezét, vagyis hogy inkább a mindenesfagylalt hűlt helyét bámulta. Ámbátor – fagylaltról lévén szó – inkább azt kellene mondani, hogy a mindenesfagylalt melegült helyét bámulta, de ne cifrázzuk, elég baja van szegény Bab Bercinek anélkül is.
– Te átkozott himpellér! Mit tettél a csodák csodája mindenesfagylaltommal?! Szégyelld magad, Nuuszi Kuuszi! – kiabált Bab Berci sértődötten, és hátat fordítva a hórihorgas varázslónak, elindult hazafelé.
De néhány lépés után megállt, mert meghallotta a szerencsétlen varázsló bánatos nyöszörgését.
– Na látod, Bab Berci, na látod – ezt nyöszörögte.
Aha – gondolta Bab Berci –, hát ez a bánata bibéje! Visszafordult, elillant a haragja, szánakozva nézte a meggyötört Nuuszi Kuuszit.
– Én figyelmeztettelek – nyöszörgött az tovább –, hogy gyorsan nyald meg a fagylaltodat, de te nyalás helyett diadalordítoztál.
– Aha – mondta most már hangosan Bab Berci –, hát ezért mondtad, hogy mindegy: harapófogó vagy fagylalt.
Nuuszi Kuuszi szaporán bólogatott, és hálásan nézett Bab Bercire, hogy íme, szavak nélkül is megértette, mi az ő nagy bánata. Mert dehogyis akarta ő eltüntetni Bab Berci csodás mindenesfagylaltját. Éppen hogy ő lett volna a legboldogabb, ha Bab Berci szép nyugodtan elnyalogathatja azt a fagylaltóriást. De mit tegyen, ezzel van megverve, hogy amit varázsol, az egy szempillantásig létezik csak, s azon nyomban el is tűnik.
– Hát varázsló vagyok én?! – sírt Nuuszi Kuuszi, most már nem tartotta vissza a könnyeit, potyogtak, mint a záporeső. – Kutyagumi vagyok, nem varázsló!
– Nana, nana, nyugalom, pajtikám – lapogatta a hátát barátságosan Bab Berci –, gondold csak meg, hány ember boldog lenne, ha ennyit is tudna varázsolni. Bukfencet vetne örömében, táncolna, ugrálna. Döngetné a mellét.
– Persze – mondta csendesen Nuuszi Kuuszi, és megtörölte a szemét –, ha nem varázsló volnék, persze hogy bukfenceznék, táncolnék, ugrálnék, és döngetném a mellem ennyitől is. De az a baj, hogy én varázsló vagyok… akkor pedig… – elhallgatott, és újra csak záporeső módjára rázendített.
– Ne sírj – mondta Bab Berci, de közben neki is elcsuklott a hangja, fészkelődni kezdett egy könnycsepp a szeme sarkában, hogyne fészkelődött volna, amikor egy ilyen kacifántosan szerencsétlen varázslóval hozta össze a sors. Egymás nyakába borultak, és sírt Bab Berci is, mint a záporeső.
– Nagyon kedves tőled, hogy együtt sírsz velem – szipogta Nuuszi Kuuszi.
– Szóra sem érdemes – szipogta vissza Bab Berci –, amúgy is olyan szomorú délutánom volt.
Hüppögtek, zokogtak. És szó, ami szó, a közös sírástól könnyebbedni kezdett a szívük. Nocsak! Lehet, hogy akik ilyen szépen tudnak együtt sírni, azok később majd ki is találnak valami okosat?