Bab Berci rögtön sejtette, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki. Mert egy jóravaló repülőgép nem zörög ilyen harciasan. Például Pálinkós Gyurka repülője! Az igaz, hogy még mindig nem érkezett meg, de ha megjön, fogadjunk, hogy legföljebb finomkásan zümmög, kedves cérnahangon, az ember szívesen elhallgatná akár egy álló napig is.
Na de ezt a böszmét! Ezt a recsegő, sziszegő, durrogó szörnyeteget! És nézd, meg tud állni a levegőben! Az üvöltő csodamasina egy helyben lebegett a Széljárta Fák tere fölött, mint egy szitáló vércse, aztán nagy sisteregve-jajongva hajladoztak a fák, örvénylettek a levelek, az erdő legszívesebben elszaladt volna – leereszkedett, ráhasalt az összelapított füvekre, bordatörött bokrokra, gerinctörött fákra.
Bab Berci ámulva nézte. Olyan volt a gép, mint egy szörnyszülött élőlény. Talán nincs is benne ember. Még az is megeshet, hogy beszélni is tud ez a masina. Bab Berci illemtudóan közelebb lépett, hogy megszólítsa, de hátra is ugrott azon nyomban, mert a szörnyszülött megrázta magát, kék szikrák futkostak az oldalán, zárólapjai elmozdultak, a vasszörny, mint egy jerikói rózsa, kinyílt, átalakult, a hajladozásokból, fordulatokból, elmozdulásokból – csodák csodája! – ott állt az agyonlapított Széljárta Fák terén egy kétszintes, erdőbe oltott hétvégi ház, vagyis hétvégi házba oltott erőd, tornáca fölött színes napernyővel, s a tornácra két acélkar egy nyugágyat emelt, a nyugágyban egy kövérkés, parafa sisakos egyén hevert, az arca, mint a kelt tészta.
Szegény! – gondolta magában Bab Berci, de sajnálkozása csak addig tartott, amíg az idegen rá nem pillantott. Mert az idegen tekintete szúrós volt, és sajnálkozáskergető.
– Hé, bennszülött! – mordult Bab Bercire. – Gyere közelebb!
Bab Bercit – nem tudni, miért – nem örvendeztette meg, hogy bennszülöttnek nevezzék, de a kíváncsisága erősebb volt a sérelménél, közelebb lépett.
– Mozgássérültnek tetszik lenni? – kérdezte a tésztaképűt, de az csak egy megvető pillantást lövellt feléje, s válasz helyett kiugrott a nyugágyából – na nem nagyon fürgén, csak amúgy pohosan –, s csinált néhány tornamozdulatot, hogy lássa ez a félküllős bennszülött, micsoda sportférfiú ő. Majd ugyanolyan hirtelen, ahogy felállt, visszahuppant a nyugágyba, és körüllegyintett.
– Megveszem tőled ezt a tisztást a hozzá tartozó erdőkkel, hegyekkel, vickekkel-vackokkal. Egy arany – mondta, és abban a pillanatban kinyúlt az erődje falából egy ügyes szerkezet, és egy aranypénzt hajított Bab Berci lába elé.
– Tőlem aztán nem! – tiltakozott Bab Berci.
– Két arany! – mondta az idegen, mire a pénzdobó szerkezet egy újabb aranyat dobott az első mellé.
– Száz aranyért sem veheti meg tőlem – magyarázta Bab Berci –, mert nem az enyém.
– Akkor meg mit alkudozol itt! – morgott a tésztaképű, s valamilyen gombbal vagy billentyűvel vagy távirányítóval parancsot adott a masinájának, s az, mint a villám, visszavette a két aranyat. Közben még Bab Berci lábujja körmére is rákoppintott, mutatván ezzel egyfelől, hogy nem ám akármilyen géppel van dolgod, te bikfic, másfelől meg, hogy az ő drága idejüket ne lopkodja senki az átlagon felüli ütődöttségével.
– Ha nem a tied, akkor kié?
– Közös – mondta Bab Berci.
– Höhö – a tésztaképű röhintett egyet –, akkor mondd meg a többieknek, akárkik is, hogy mától Brwrw úr is a közösséghez tartozik, és nem ajánlom senkinek, hogy zavarni merészeljen!
Igazából, lehet ám, hogy más nevet mondott, de Bab Berci Brwrwnek értette, és nem merte még egyszer megkérdezni.
– Na, elegem van belőled – mondta Brwrw úr, és mit csinált, mit nem, a háza falából kitekeredett egy csőkígyó, és vizet zúdított Bab Berci nyaka közé.
Több se kellett Bab Bercinek, ugyanoda szedte a lábát, ahova a víz zúdult. Bemenekült háncsházába, s amíg törülközött, azon hálálkodott, hogy ez a csodamasina a tisztás másik végén szállt le, mert ugyanilyen erővel agyonlapíthatta volna az ő házát is, akkor aztán szép kis kutyaszorítóban volna. Ámbár, ami azt illeti, kutyaszorítóban van így is – egy ilyen szomszéddal.
Pedig akkor még a kutyaszorító nagyságáról igazán nem lehetett fogalma szegény Bab Bercinek, mert csak annyi volt bizonyos, hogy egy meglehetősen különös gép és egy meglehetősen különös ember érkezett a Széljárta Fák terére, akiket nem árt nagy ívben elkerülni. El is kerülte őket nagy ívben Bab Berci, csak a szeme sarkából pislantott néha rájuk – s mondhatom, elég különös dolgokat látott a szeme sarkából.
Brwrw úr mással sem foglalkozott, csak gombokat nyomogatott: megnyomott egy gombot, és egy futószalag vagy mi a szösz öt tévékészüléket sorakoztatott föl eléje, mind az ötön más kép, mind az ötben más ricsaj. Gombnyomásra változtak a képek, változtak a ricsajok, s ha egy kép meg a hozzá tartozó ricsaj elnyerte Brwrw úr tetszését, egy újabb gombnyomásra a többi tévékészülék eltűnt, a kiválasztott meg akkorára nőtt, mint egy mozivászon, s Brwrw úr elégedetten bámulta a hatalmas képet, s hallgatta a hatalmas ricsajt, amíg csak el nem unta, s egy újabb gombnyomással pokolra nem küldte az egészet.
Ha megéhezett, akkor is a gombok között kezdett matatni, s ahogy megnyomta a megfelelőt, máris tolták eléje a gépkarok az asztalkát, a konyhában gépszakácsok sisteregve sütöttek, bugyborékolva főztek, s hipp-hopp, az asztalkán párologtak, gőzölögtek a finom falatok, s ha Brwrw úrnak úgy tartotta játszi kedve, még csak a kezét sem kellett megemelnie, mert ügyes gépkarok a szájába kanalazták a levest, a foga közé rakták a feldarabolt sült húst, a szájához emelték a jégbe hűtött itallal telt poharat. Úgy ám! „Még jó, hogy maga rágja meg, amit eszik” – morgott Bab Berci, s azt latolgatta, hogy elköltözik a Széljárta Fák teréről, mert túl zajos, túl fényes volt számára Brwrw úr szomszédsága. De megfordult Bab Berci fejében egy sokkal jobb változat is, nevezetesen: ha Brwrw úr költözne el a Széljárta Fák teréről, oda, ahonnan jött, a csodamasinájával együtt.
A jelekből ítélve erre nem volt sok reménység. Brwrw úrnak sajnos eszébe jutott, hogy ő tulajdonképpen a természet lágy ölén időzik, s a természet lágy ölén tábortüzek mellett szoktak mulatozni. Gépével nyakra-főre gyújtatta hát a tüzeket. Acélkarmok tépdesték az élő fák ágait, a növendék fákat sem kímélték, nagy farakásokat hordott össze a gép, szúrólánggal alágyújtott, s a nyers fából kicsapó, fojtogató füstöt fújta a világ négy tája felé, nehogy Brwrw úr orrát találja megfacsarni.
Rákapott a vadászatra is. Jaj volt a ház fölé tévedt madaraknak, jaj a tisztásra tévedt őznek, szarvasnak, Brwrw úr gépszörnye halálos biztonsággal lövöldözött le minden elevent. És egyre hangosabb, egyre zabolátlanabb lett; fűrészelt, kaszált, kaszabolt, nagy lángnyelveket lövellt, szúrós szagú gázokkal füstörészett, s ni csak, mintha Brwrw úr is megszeppenve gubbasztana a gombjai között, nem nyomogat már olyan fölényesen és magabiztosan. Sőt oda nézz! – Bab Berci nyújtogatta a nyakát. – Brwrw úr tétován emelte a kezét egy gomb felé, de mielőtt elérhette volna, a háza falából kinyúlt egy gépkar, és a keze fejére csapott, puff, mintha azt mondta volna, ne nyúlkálj, te oktondi, itt én vagyok az úr! Hallod, Brwrw! Hallod, világ! És a gép teljes sebességre kapcsolt, tépett, zúzott, égetett. Jaj, mi lesz a házammal! – rettent meg Bab Berci, amikor meglátta a háza felé futkosó lángcsóvákat, az eszeveszetten dolgozó fatépőket, bokornyúzókat, fűfüstölőket… És mi lesz Brwrw úrral, aki most hangosan felordított, menekült volna be a házába, na hiszen, a legjobb helyre, mert egy másodperc múlva meg kifele menekült volna a házából, de menekülhetett, ahova akart, a megvadult gép csípte, rúgta, karmolta.
Megöli, villant át Bab Berci agyán, és hogy segítség!, az is átvillant, s máris futóra fogta, irány Rimapénteki Rimai Péntekh háza. Mert hiába tudja a józan ész, hogy Rimapénteki Rimai Péntekh édeskeveset tud itt segíteni, de egyfelől nincs más, akihez futhatna, másfelől meg a legrosszabb egyedül lenni a bajban.
Beesett Rimapénteki Rimai Péntekh ajtaján, az meg, mint akit darázs csípett meg, fölpattant, Bab Bercibe eresztette tekintete fullánkját.
– Nem elég, hogy napok óta ziregsz-dörögsz, füstölsz, büdösítesz, még a házam nyugalmát sem kíméled, te semmirekellő pernahajder, naplopó, kútmérgező?
Volt dolga szegény Bab Bercinek, amíg elmagyarázta, honnan és mi végre.
– Úgy gondolod – mondta most már majdnem csak a kelleténél halkabban Rimapénteki Rimai Péntekh –, hogy az én házamat is elérheti az az izé?
– Elérheti?! – Bab Berci még egy kicsit színészkedett is, hogy Rimapénteki Rimai Péntekh jobban berezeljen. – Mi az, hogy elérheti! Eléri, pajtikám, ha ki nem találunk valamit.
Máskor ezért a megszólításért, hogy „pajtikám”, Rimapénteki Rimai Péntekh biztosan megnyúzta volna Bab Bercit, de most mintha meg sem hallotta volna, a feje búbját vakarta.
– Talán hogyha adnánk annak az embernek a csodanektáromból – mormogta. – Igaz, hogy még nincs egészen kész.
– Hagyjuk most a csodanektárodat – idegeskedett Bab Berci, de csak annyit ért el, hogy Rimapénteki Rimai Péntekh felfortyant.
– Dehogyis hagyjuk! Ráadásul ezt a főzetet, a te inspirációdra, mácsonyából készítettem.
– Azaz bábatüskéből, csapóecsetből, gólyafűből, hagyingácskóróból, kallóbogáncsból, ördöggatyából, pásztorvesszejéből, takácsvakaróból és tövisburjánból.
– Úgy, ahogy mondod.
– És ezzel akarod megetetni azt a szerencsétlen embert, aki amúgy is a legnagyobb bajban van hármunk közül.
– Lenyel egy kanállal, és máris jó emberré válik, megállítja azt a szörnyeteget, és békességet csinál!
– Lenyel egy kanállal?! Őt nyeli le a gépe! Nem érted, hogy önállósult az a szörnyű masina? Nem törődik már Brwrw úr billentyűivel és gombjaival.
Aláfestésül hallották a recsegést-ropogást, látták a sűrűn gomolygó füstöt, fel-felvillanó fények vakítottak be a szobába.
Mintha háború folyna odakinn.
– Csináljunk valamit! – kiáltotta kétségbeesetten Bab Berci.
– De mi az ördögöt? – morgott Rimapénteki Rimai Péntekh. – A nektáromat emberek számára készítettem. Sajnos gépeknek nem jó.
Ennél a mondatnál azonban megállt, mélyen elgondolkozott.
– Mi az, hogy nem jó? Miért mondod azt, hogy nem jó?!
– Én nem szóltam egy szót sem, te mondtad, hogy nem jó – védekezett Bab Berci.
– Ki szólt hozzád – fölényeskedett Rimapénteki Rimai Péntekh –, magammal beszélgetek… Miért ne lehetne ez jó gépekhez is!
Azzal már elő is kapott egy pintesüveget, és csorgatta bele az üstjéből a csodanektárt. Amely, így szemre, egyszerű jajzöld kulimásznak látszott.
– Azt képzeled, hogy ezt csak úgy könnyűszerrel beadod annak az őrjöngő gépnek? – sopánkodott Bab Berci.
– Nem képzelek semmit. Cselekszem! – süvöltötte Rimapénteki Rimai Péntekh.
– Persze – folytatta a sopánkodást Bab Berci –, majd a kulimászodtól egyszeriben megbárányodik a gép lelke, csendes zeneszó mellett harisnyát fog neked kötni, és szelíden vakargatja a hátad.
– Hallgass már, az istenért! – förmedt rá Rimapénteki Rimai Péntekh, és megtöltött egy tartalék üveget is, és Bab Berci kezébe nyomta. – Ezt hozd utánam!
Elszántan kiugrott az ajtón. Na, pajtás, hamarosan nem ugrálsz ilyen nagy fittyekkel – gondolta Bab Berci, de azért engedelmesen elindult Rimapénteki Rimai Péntekh után az irdatlan füstben, villogásban, durrogásban. Kezében a tartalék üveg.
Ha Bab Berci azt gondolta, hogy Rimapénteki Rimai Péntekhnek inába száll a bátorsága, akkor nagyot tévedett. Mert még a hátán is látszott, hogy egy cseppet sem fél a pöfögő, robogó, lánglövellő, tépő, zúzó gépszörnyetegtől. Egy pillanatnyi megtorpanás nélkül ugrott be a csapkodó acélkarok, a tüzet köpködő csövek közé, egy szempillantás alatt fönn termett a gép vaskos hátán, és palackja tartalmát egy nyíláson keresztül belezúdította.
A gép, mintha darázs csípte volna meg, felbőgött, acélkarjai vadul csápolni kezdtek, s most már nem a fákat, bokrokat célozták, hanem Rimapénteki Rimai Péntekhet.
Még hogy megszelídíti a csodanektár a gépet! Épp ellenkezőleg, éppen hogy megvadítja – egy villanás volt ez Bab Berci fejében, de szerencsére már akkor ugrott is, hogy valamiképpen segítsen a bajba jutott kevircölő-kavarcolón, át az acélkarok között, át a szúrólángok között, ugrott ő is a gép hátára.
Hogy ott aztán mi lesz? Nem törődött vele. Egyszerűen átragadt rá Rimapénteki Rimai Péntekh bátorsága. Aki azonnal kikapta Bab Berci kezéből a tartalék üveget. Zutty! – belelöttyentette azt is a gépbe.
A gép artikulálatlan hangon felbőgött, megreszketett, csápoló karjai megálltak a levegőben, lángnyelvei fáradt lobbanásokkal visszabújtak a csövekbe. Csönd lett.
– Most figyelj! – mondta diadalittasan Rimapénteki Rimai Péntekh. – Most költözik belé a szelíd lélek. Mindjárt muzsikálni fog.
De muzsika helyett előbb valami karcos nesz hallatszott, mintha rozsdás bádoglemezek dörgölőznének egymáshoz, majd ripp-ropp, a gép háta megmozdult alattuk, és a szörnyeteg ezer darabra hullott szét. Bab Berci és Rimapénteki Rimai Péntekh behuppantak a szétguruló fogaskerekek, összepöndörödő drótok és széthasadt lemezek, anyátlan csavarok és fiatlan csavaranyák közé. Rimapénteki Rimai Péntekh bosszúsan kászálódott ki a romhalmazból.
– Gondolhattam volna, hogy amit te ajánlasz, az nem lehet jó! Még hogy mácsonya!
Bab Berci csak mosolygott, és azt gondolta magában: lehet, hogy a csodanektár nem az igazi, de te csodálatos voltál! És beleborzongott a háta, hogy milyen bátrak is voltak ők ketten!
Főleg persze Rimapénteki Rimai Péntekh. E nélkül a bátorság nélkül lehetett volna a legcsodálatosabb nektárjuk, nem mentek volna semmire. Ezt gondolta Bab Berci, de szólni egy szót sem szólt, csak mosolygott. Aztán hirtelen lefagyott az arcáról a mosoly.
– Te jóisten, hová lett Brwrw úr?
– Azám, a szerencsétlen! – hagyta abba a morgást Rimapénteki Rimai Péntekh, és azon nyomban nekiestek az ócskavastengernek, túrták jobbról, túrták balról, átnézték egy szögig, de Brwrw úrnak nyomát sem találták. Vagy szőröstül-bőröstül fölfalta a masinája, vagy valahogy sikerült elmenekülnie, és fut még ma is.
Hadd fusson, hadd edződjenek elsatnyult izmai.