Bab Berci tekergette a nyakát. Valami rendkívüli van a levegőben – gondolta, és minden pórusát átjárta a nyugtalanság. Nem annyira a rendkívüliség jelenléte miatt, sokkal inkább azért, mert nem tudott rájönni, mi az a rendkívüli. Talán egy protuberancia sugárzása? Vagy egy elszabadult elektronfelhő? Esetleg az időjárás-változás sajgató, nyaggató előérzete? Mi lehet a levegőben?
Bab Berci óvatosan körüljárta háncsházát, hátha mégsem kozmikus francnyavalyák okozzák ezt a nyugtalanságot, csupáncsak egy bokrok között settenkedő tolvaj vagy egy rejtőzködő tünkány, netalán valami más apró, földi veszélyecske, de hiába járt a szeme, mint a rókáé, semmi különöset nem sikerült észrevennie.
– Pedig valami van a levegőben – mondta ingerülten, és az áttetsző, opálos égboltozatra meresztette szemét.
Mint a villámcsapás szakadt rá a felismerés. Fordítva, Bab Berci, fordítva! Nemhogy van valami a levegőben, éppen hogy nincs! És most már azt is tudta, mi nincs a levegőben. Rimapénteki Rimai Péntekh kéményének füstje. Pedig ez a kémény füstölt, mióta eszét tudta. Füstölt reggel, és füstölt este, füstölt kora délután, és füstölt fényes délben. Bab Berci úgy gondolta, hogy sötét éjféleken is csak füstöl és füstöl. És íme, most némán, elhagyottan, kisujj-árván mered a lombok fölé, sehol egy füstpöffencs, egy füstpamat, egy gomoly, egy bodor, egy cérnaszálnyi füst sem szivárog Rimapénteki Rimai Péntekh kéményén.
Valami nagy tragédia történhetett – gondolta Bab Berci. – Ha nem füstöl a kémény, az azt jelenti, hogy Rimapénteki Rimai Péntekh nem kever, nem kavar, nem vegyít, nem kotyvaszt és nem főz… Ajaj! – Bab Berci már futott is. Mert akármilyen morgolódó, acsarkodó, lópokróc-természetű ez a Rimapénteki Rimai Péntekh, azért csak segíteni kell rajta a bajban. Márpedig most bajban van, az egyszer biztos.
Mint egy versenyparipa száguldotta végig az utat, és lihegve esett be Rimapénteki Rimai Péntekh házának ajtaján.
Behunyt szemmel, elnyúlva feküdt a nagy kevercölő-kavarcoló füstgyáros egy rövid lábú, maga eszkábálta priccsen, az arca falfehér, az orra kihegyesedett, akár a halottaké.
– Te jóisten, ez meghalt! – kiáltott rémülten Bab Berci, és a fekvő fölé hajolt, lássa, szuszog-e még.
Neki-nekikoppanva az ablaknak, feldöngött egy fáradt légy – más semmi hang. Se szusszanás, se szisszenés, egy árva horkantás se. Jaj, most mitévő legyen? Bab Berci tekintete végigröppent a szobán, vagyis hogy inkább konyhán, vagyis hogy mit számít az most, hogy minek nevezzük Rimapénteki Rimai Péntekh egyetlen helyiségből álló lakását, amikor kihegyesedett orrú, falfehér vészhelyzet van, amikor valamit tenni kéne. De mit? Bab Berci segélykérően nézte a tárgyakat, a döngölt földpadlón szétszórt cetliket, az x-lábú asztalon heverő nyitott, egymásra hányt, tudósképű fóliánsokat, a helyiség közepén álló üstházat, a tompa fényű rézüstöt, amelyben kihűlt, zöldes folyadék dermedezett, az üst alatt elfeketült, tüzehagyott, szomorkás fadarabok, hideg hamu, fölötte a szabad kémény fényes, gyöngyösfeketére kormolt, ásító ürege. Fölsajdult Bab Berci szíve, marokra fogta a fájdalom, jaj istenem, mi lesz vele Rimapénteki Rimai Péntekh nélkül?! Így röptiben ránézvést ez nem volt túlságosan ésszerű szívfájdalom, hiszen a morgolódó, acsarkodó, lópokróc-természetű, kevercölő-kavarcoló füstgyáros soha be sem engedte a házába Bab Bercit, ha bemerészkedett is, azonnal kilökdöste, kitaszigálta, kiebrudalta, soha egy kedves szava nem volt, csak morgás, böffentés, röffentés, kaffantás. Mit fájdogál a szíved, Bab Berci?! Már hogyne fájdogálnék – fájdogálta Bab Berci szíve –, amikor a nagy egyedülvalóságban senkim sem volt nekem, csak ez a morgós, kaffogós, kotyvasztó ember, akárhogy volt is, de tudtam, hogy itt mocorog az üstje körül, rakja a tüzet, kevercöl és kavarcol. És a füst… Mi lesz velem a füstölgő kéménye nélkül?! Nagy elkámpicsorodásaimban csak erre kellett néznem, a bodorodó, kunkori, hetyke kéményfüstre, és mindjárt úgy éreztem, mégiscsak érdemes élni, mert ha valakinek ennyi elfüstölni való ereje és akarata van, akkor nem élünk hiába. Üres lesz a táj, üres lesz a világ a kéményének füstje nélkül!
Kétségbeesetten sóhajlott föl belőle:
– Ugye, kedves Rimapénteki Rimai Péntekh, nem haltál meg?!
A hangra – mintegy varázsütésre – kinyílt Rimapénteki Rimai Péntekh bal szeme. Szúrósan nézett a bal szeme Bab Bercire. De nem találhatta elég szúrósnak, mert segítségül hívta a jobb szemét. Kinyílt az is.
– Mint a mácsonyatüske, úgy szúr a szemed – kiáltotta boldogan Bab Berci.
– Mit akarsz itt? – vicsorogta Rimapénteki Rimai Péntekh. – Egy perc nyugtot sem hagynak az embernek.
– Ne haragudj – motyogta Bab Berci –, azt hittem, megütött a szél… Mivelhogy nem füstölt a kéményed.
– A szél – mormogta Rimapénteki Rimai Péntekh, és lassan felült a priccsen. – A szél… hát bizony meg is ütött… A kudarc szele. – Fölordított: – A fene egye meg!
– Ha akarod – dadogta Bab Berci –, én el is mehetek.
Érthetetlen mormogás tört fel erre Rimapénteki Rimai Péntekh torkán, Bab Berci nem tudta megállapítani, vad morgás-e, vagy csak félvad. Mert ha, mondjuk, félvad, azt úgy is felfoghatjuk, hogy félszelíd, ami ugye majdnem szelíd. Akkor viszont lehet, hogy maradhat még egy kicsit. Bab Berci úgy döntött, hogy félszelíd morgás volt, és a tőle telhető legudvariasabbban megkérdezte:
– Milyen kudarc?
Rimapénteki Rimai Péntekh mogorván bámult maga elé.
– Én itt éjt nappallá téve…
– Tudom – vágott közbe Bab Berci –, az emberiség érdekében keversz, kavarsz, kotyvasz… – belefulladt a szó, mert a nagy kevercölő ráemelte mácsonyatüske-tekintetét. – Bocsánat – rebegte Bab Berci.
– A csodanektárt akarom kifőzni – mondta Rimapénteki Rimai Péntekh.
Bab Berci mélyen hallgatott, nehogy az újabb kérdéssel felingerelje.
– A csodanektárt, amelyből ha a leggonoszabb ember lenyel egy kiskanálnyit, azonnal jószívű lesz. Segítőkész, barátságos, megértő, szelíd… És nem sikerül és nem sikerül! Már a kilencszázkilencvenkilencedik változatot főzöm, és semmi! Kudarc kudarc hátán.
– Már ne haragudj – akadékoskodott Bab Berci –, de ki a csudán próbálod ki a csodanektárodat, amikor erre még a madár sem jár.
Rimapénteki Rimai Péntekh felpattant, és döngő léptekkel masírozott egyik faltól a másik falig.
– Kicsodán, kicsodán?! – dühöngött. – Hát magamon! Ha elkészül egy változat, beveszek egy kiskanállal, és arra gondolok, ha most beállítanál ide, örömmel fogadnálak-e.
– Na és? – biztatta Bab Berci.
– Mit na és? Eddig minden kanál csodanektárom után azt gondoltam, ha be mered ide tenni a lábad, úgy kiváglak, mint a sicc.
– Kidobsz, kirúgsz, kiebrudalsz.
– Úgy, ahogy mondod – bólogatott szomorúan Rimapénteki Rimai Péntekh. – Pedig ebben az egyben nagyon bíztam – az üstben dermedező zöld löttyre mutatott. Tizenegyféle nagyon előkelő növényből főztem, úgy, ahogy elő van írva: hét napig nagy lángon, hét napig kis lángon, hét napig parázson, minden órában hétszer megkevertem, hétszer meglotykoltam, hétszer lefödtem, hétszer kitakartam.
Reményvesztetten odament az x-lábú asztalon heverő fóliánsokhoz, belelapozott egyikbe is, másikba is.
– Ajaj! – mondta.
– Szabadna tudnom – kérdezte Bab Berci –, mi volt az a tizenegy nagyon előkelő növény, amiből ezt főzted? Vagy titok?
Rimapénteki Rimai Péntekh egykedvűen megrántotta a vállát.
– Megmondhatom. – Föltette a szemüvegét, a földről fölemelt egy fecnit, arról olvasta: – Lófarkfű, bábaguzsaly, cindrót, orsósarok, macskafarokfű, zsonga, békarokka, pörgyefű, sikár, cinmosófű és siklófű.
– Ááá – álmélkodott tátott szájjal Bab Berci, és mélyen elgondolkodott. Majd óvatosan megkérdezte: – Zsurló nem volt köztük?
– Hallottad, hogy nem volt! Na, elegem van belőled, szedd a sátorfádat!
– Bab Berci fölállt, elindult az ajtó felé, de félúton mégiscsak tétovázni kezdett, és Rimapénteki Rimai Péntekh felé fordult.
– Ne haragudj – mondta –, amikor ezeket a növényeket gyűjtötted, nem tűnt fel neked, hogy nagyon hasonlítanak egymásra?
Az emberiség jótevője felkapta a fejét.
– De – mondta fölvillanyozva –, de föltűnt. Mondhatnám, hogy szinte teljesen egyformák voltak.
– Azt, hogy „szinte”, nyugodtan el is hagyhatod – mondta Bab Berci. – Mert teljesen egyformák voltak. Ugyanis amiket felsoroltál, az mind egytől egyig zsurlót jelent.
Rimapénteki Rimai Péntekh akkorát ugrott, mint aki mérges kígyóra lépett.
– Micsoda? Akkor miért sikár, zsonga meg békarokka?
– Mert az egyik vidéken így hívják, a másikon meg úgy. De a növény ugyanaz.
– Mert az emberek fafejűek, gonoszak, összevissza jár a szájuk, ezerféle nevet adnak egyugyanazon dolognak… – elhallgatott, és földerült az arca. – De hiszen akkor ez azt jelenti, hogy nem az én hibám volt. Ujjé! Nem az én hibám volt, hogy nem sikerült, hanem ezé a habókos, félküllős emberiségé! Bab Berci, megmentettél! Folytatom a küzdelmet a csodanektárért! Azért is jószívű, segítőkész, barátságos, megértő és szelíd lesz itt mindenki. És nem fognak nekem itt mindenfélének ezerféle nevet adni!
– Nono – mondta Bab Berci –, ne essél túlzásokba!
De Rimapénteki Rimai Péntekh rá se hederített. Megtelt tettvággyal, már rakta is a tüzet, firgett-forgott, tett és vett.
– Mit is mondtál – fordult Bab Bercihez –, milyen a tekintetem?
– Mint a mácsonyatüske.
– Na, ez az! Ez lesz a következő alapnövényem.
Lejegyezte egy fecnire: MÁCSONYA. Hurrá! Dörzsölgette örömében a kezét.
– Csak egyre szeretnélek figyelmeztetni – mondta Bab Berci. Rimapénteki Rimai Péntekh egy kicsit türelmetlenül nézett rá.
– Mire?
– Hogy a mácsonyához ne szedjél bábatüskét, csapóecsetet, gólyafüvet, hagyingácskórót, kallóbogáncsot, ördöggatyát, pásztorvesszejét, takácsvakarót és tövisburjánt.
– Aha, megvan – gyúlt fel a tudás fénye Rimapénteki Rimai Péntekh szemében –, mert ez, ugye, mind mácsonyát jelent?
– Bizony – bólogatott Bab Berci.
– Na, most már aztán hagyjál magamra! – rikkantotta Rimapénteki Rimai Péntekh. – Nem látod, hogy én itt az emberiség érdekében éjt nappallá téve… azazhogy várj csak… Tulajdonképpen megmentettél…
Nagy elhatározással Bab Bercire nézett.
– Amiért ilyen rendes voltál, ha jól hallottam, amikor halottnak hittél, még azt is mondtad rám, hogy kedves… na igen… az lesz a jutalmad, hogy bármikor kopogtatás nélkül… – Itt elhallgatott. – Na nem! Akkor állandóan nyitálod itt nekem az ajtót. Meg csukálod. Azt nem… akkor, hogy bármikor kopogtathatsz az ajtómon… no, azt sem… még csak az hiányzik! Az állandó kipi meg kopi. Hogyisne! Ellenben… megvan! Vedd tudomásul, hogy mindig szívesen látlak. Egy föltétellel. Ha nem jössz hozzám látogatóba. Érted?!
– Persze – mondta Bab Berci boldogan. – Köszönöm neked, kedves Rimapénteki Rimai Péntekh. Mindig tudtam, hogy aranyszívű ember vagy.
Bab Berci boldogan kiment az ajtón.
– Halljátok, fák! Halljátok, bokrok! – kiáltozta felhőtlen örömében.
Boldogan ballagott háncsházáig, leült a pitvarban. a lombok fölött vígan pipált Rimapénteki Rimai Péntekh kéménye, készült a mácsonyaalapú csodanektár az emberiség megmentésére. Bab Berci meg nagy büszkeséggel a szívében kihúzta magát. Van immár egy hely, ahol őt mindig szívesen látják. Kell ennél nagyobb boldogság?