Bab Berci feddőn nézett a kőre.
– Egy kődarab ne beszéljen – mondta és megborzongott.
– Mit fintorogsz, reszketsz, rázkódgatsz? – morgott a kő. – Ahelyett hogy boldog lennél, mert megszólítottalak. Mondj valakit, aki azzal dicsekedhet, hogy megszólította egy kő!
– Na, éppen ez az! – mondta Bab Berci. – Valami suskus van ebben. Varázslat. Ármány. Rontás. Valami rossz szellem bújt meg benned. Egy boszorkány, egy dzsinn!
– Hólyag – mondta csendesen a kő.
– Mit mondtál? – kérdezte Bab Berci, mintha bizony nem értette volna, s közben azt latolgatta, elfusson-e.
A kő azonban mély hallgatásba burkolózott.
Bab Berci elnézte a kőgörgeteges hegyoldalt. Kő kő hátán. És mindegyik hallgat, csak éppen ez az egy szólal meg. Azaz most már ez sem.
Bab Berci megszeppent. Melyik is volt az a kő, amelyik megszólalt?
– Hé, mondj valamit! – kiáltotta Bab Berci.
De a kőgörgeteges hegyoldal hallgatott, félelmetes hallgatással.
– Mi az? Megsértődtél? – kérdezte Bab Berci. – Kérlek, ne haragudj! Inkább elhiszem, hogy nem bújt meg benned semmiféle rossz szellem. Megkövetem kőségedet.
A kő vérig sértődhetett, mert most sem szólalt meg.
– Vedd tudomásul – mondta dühösen Bab Berci –, ha egy kő egyszer megszólal, akkor nem szabad utána örökre elhallgatnia! Az visszaélés a bizalommal!
– Bizalom? Miféle bizalom? – szólalt meg újra morgolódva a kő. – Itt fekszem évezredek óta, soha senkihez egy kukkot sem szóltam, s amikor végre hagy nehezen rászánom magam, az illető lerossz-szellemez, leboszorkányoz, ledzsinnez! Ez neked bizalom?!
– Már mondtam egyszer, hogy ne haragudj! Mondd meg, mit szeretnél?
– Vigyél el engem innen – mondta a kő.
Bab Berci fölkapta a követ, a hóna alá csapta.
– Elég nehéz vagy – mondta.
– Ugyan, még hogy nehéz! – méltatlankodott a kő. – Láttál volna egymillió évvel ezelőtt. Hatalmas voltam, és méltóságteljes. Századmagaddal sem tudtál volna megmozdítani.
– És mitől fogytál le ennyire?
– Fagyok pattogtattak, vizek repesztgettek, szelek koptatgattak. Tudod, attól félek, hogy egykettőre egészen elkopok, nem marad más belőlem, csak egy aprócska porszem, és kedvére hord a szél, amerre akar.
– Repülni, az se kutya! – Mondta Bab Berci.
– Ugyan, kérlek! Repültem én már! Lebegtem, izzottam, iszonyú súlyoktól zsugorodtam, robbantam, lávaként zúdultam, szálltam, robogtam kőgörgetegekben… Egyáltalán, nagyon szép ifjúságom volt. De most már egymillió éve csak kopok, fogyok, porlok. Ötezer évvel ezelőtt még faraghattak volna belőlem egy óriási oszlopot, tarthattam volna egy templom kapuját, vagy hirdethettem volna a hősök emlékét. Kétezer éve még odaillettem volna egy bevehetetlen vár legerősebb bástyájának ormára, ezer éve is mi minden lehetett volna belőlem. Most meg, nézz rám… siralmas… de talán közkatonának még jó leszek. Azt szeretném, ha beépítenél a házadba. A többi kő közé.
– Ajaj! – vakargatta a fejét Bab Berci. – Az a bökkenő, hogy a házam háncsból készült. Sajnos egy fia kő sincs benne.
– Akkor találj ki nekem valami foglalkozást. Csinálni szeretnék valamit.
Bab Berci a kővel a hóna alatt hosszasan elgondolkozott.
– Hát nem is tudom – motyogta. – Talán levélnehezéknek használhatnálak… Az igaz ugyan, hogy egyáltalán nem kapok leveleket. De ne búsulj, majd kitalálunk valamit.
Hazaért háncsházába, a követ az ablakba tette. A kő kibámult az ablakon, és azt kérdezte:
– Azok mik?
– Virágok – mondta Bab Berci, mert virágok virítottak az ablaka alatt.
– Na, megvan! – kiáltott fel a kő. – Virág szeretnék lenni!
– Megkergültél – nevetett Bab Berci –, hogy képzeled?! Nem látod, hogy a virágok puha, könnyed, színes szirmokból, törékeny porzókból, kecses bibékből vannak? Nedv kering bennük. Élnek. Ha rájuk fúj a szél, lengedeznek.
– Akkor is virág akarok lenni! – mondta a kő.
– Bolond vagy – dohogott Bab Berci, de bent a szíve közepében valami megsajdult, ajaj, te féleszű, korholta magát, csak nem fogod megsajnálni ezt a követ, hiszen lehetetlent kíván. De dohoghatott, moroghatott, mert akkor már megsajnálta. mert lehet, hogy kőnek lenni jó, de úgy kőnek lenni, hogy közben virág szeretne lenni szegény… Mit csináljak? – tűnődött Bab Berci. Ha valakitől tanácsot kérhetne… De kitől? Hiszen az egyetlen rigorózus, mogorva, ellenséges tekintetű Rimapénteki Rimai Péntekh jöhet csak szóba, mert ugye az öreg bohócot meg a Fiút nagy ívben el kell kerülni, más meg nem lakik a közelben.
Ha nincs más, nincs más – gondolta nagy elhatározással Bab Berci. – Elmegyek Rimapénteki Rimai Péntekhhez.
Jól kilépett, így eztán félórácskába sem telt, máris ott állt Rimapénteki Rimai Péntekh gerendákból rótt háza előtt, és kissé megszeppenten kopogott az ajtón.
– Ki az már megint?! – morgott odabent Rimapénteki Rimai Péntekh, résnyire kinyitotta az ajtót, kinézett. – Na persze, megint te! Gondolhattam volna!
– Hogyhogy megint – motyogott Bab Berci –, amikor másfél évvel ezelőtt voltam itt utoljára?
Rimapénteki Rimai Péntekh ügyet sem vetett a közbeszólásra.
– Nem látod, hogy éppen a munka dandárjában vagyok? – mondta, és fölfelé bökött az ujjával.
Hogyne látta volna Bab Berci, de még mennyire, hogy látta. Úgy füstölt a fából rótt ház kéménye, mint egy tűzhányó krátere. Ezzel is jelezvén, hogy gazdája most odabent kever, kavar, vegyít, kotyvaszt és főz, ne merje senki zavarni.
Ne haragudj, csak arról van szó – motyogta Bab Berci –, hogy egy kő…
Rimapénteki Rimai Péntekh azonban kegyetlenül közbevágott:
– Kő, kő! Én itt az emberiség érdekében éjt nappallá réve gürcölök, te meg ostobaságokkal zargatsz… Még hogy kő!
Bumm, becsapta az ajtót!
Bab Berci roggyantan állt odakint, és azt hajtogatta:
Minek jöttem én ide, minek jöttem én ide… – és aztán fölkiáltott: – Hopp! Ezért!
Mert meglátta Rimapénteki Rimai Péntekh ajtófélfájának felső végét. Az építőmester – lehet, hogy maga Rimapénteki Rimai Péntekh? – az ajtófélfa végére egy gyönyörű, fából faragott virágot ügyeskedett.
– Ez az! – mondta Bab Berci. – Köszönöm – tette hozzá ordítva, és már nyargalt is haza a rejtett erdei ösvényen.
Olyan pompázatos virágot farag ő abból a kőből, hogy hét nyelven beszél! Csak a háza előtt lassított kicsit gondolatai meg léptei iramán is. Hej! És mi vagyok én? Kőfaragó? Vagy netalántán szobrászművész? Te! Hiszen még sohasem volt véső a kezedben! Nemhogy virágot, még egy krumplit sem tudsz rendesen kifaragni! Ugyan már – gondolta –, majd megtanulok követ faragni. Nem olyan nagy ördöngösség az! Ezzel lábujjhegyen belopakodott az ajtón, hátha szundikál a kő, nem akarta zavarni. De a kő nem szundikált, nagyon is éber volt.
– Virág akarok lenni! Nem hallod? Virág! – kiáltotta Bab Bercinek.
Bab Berci csak morgott valamit biztatásféleképp, a szerszámosládája mélyéről előkotort egy vésőt meg egy kalapácsot, és uzsgyi, kislisszant az ajtón. Ment egyenesen a kőgörgeteges hegyoldalhoz. Mélyen meghajolt a kövek előtt.
– Tisztelt kő urak – mondta –, elnézéseteket kérem, de én most kőfaragni szeretnék tanulni rajtatok. Akinek ellenvéleménye van, szóljon.
A kövek hallgattak.
Akkor jó – gondolta Bab Berci, odaballagott egy akkoraforma kőhöz, mint az övé, és megpróbált belőle virágot faragni.
Na de ki gondolta ezt? Hogy a kőfaragás ilyen bonyodalmas mesterség. Azt hiszitek, úgy reped! az a fránya kő, ahogy az ember szeretné? Dehogy úgy reped! Vagy hogy reped egyáltalán? Dehogy reped! Szikrázik, porzik, serceg, úgy eldobja a vésőt, mint a sicc. Nesze neked, Bab Berci! De Bab Berci csak nem hagyta abba. Egyik kezét a véső törte föl, másikat a kalapács, a mutatóujja meg a hüvelykujja körmére is odasózott egy-egy jó nagyot, lilállottak, sajogtak a körmei, de csak dolgozott napestig. Aztán másnap is, harmadnap is. Kövek garmadája maradt mögötte elrepesztetten, megcsonkítottan, szétfarigcsáltan. De a tizedik napon már sikerült valamelyes virágformát kifaragnia. Kicsit suta volt, esetlen, de ha valaki jobban megnézte, könnyen rájöhetett: az virág akar lenni. Bab Berci elszántan dolgozott tovább, s egyszer csak azt vette észre, hogy a kőgörgeteges hegyoldal olyan, mint egy sóbálvánnyá változtatott virágoskert. Bab Berci könnyed kőszirmokat, kőbibéket és kőporzókat faragott, akármelyik kőfaragónak a becsületére vált volna.
– Akkor most elékezett a nagy nap – mondta Bab Berci a kőnek.
– Miféle nagy nap? – siránkozott a kő. – Hetek óta mondogatom, hogy virág szeretnék lenni, és te a füled botját se mozdítod. Kegyetlen alak vagy, egy csipetnyit sem törődsz velem.
– És ez mi? – mutatta Bab Berci a kezét a kőnek.
A föltört tenyerét, a lilára kalapált körmeit.
– Ez mind miattad van – mondta. – Mert virágot akarok faragni belőled. Jól tűröd a fájdalmat?
– Bármilyen fájdalmat elviselek, ha virág lehetek – mondta a kő.
– Nahát akkor ide süss! – mondta Bab Berci, és nekilátott.
Véste, püfölte, faragta a követ. Az meg sikongatott, nevetgélt, jajgatott, már attól függően, hogy csiklandozta vagy fájdalmat okozott neki Bab Berci vésője.
De amikor megnézte magát a tükörben, egyszeriben elfelejtette minden fájdalmát.
– Ez én volnék? De hiszen ez csodálatos! Köszönöm neked, Bab Berci! Éppen ilyen akartam lenni.
Boldogan s nagy egyetértésben teltek a napok, a kővirág büszkén feszített az ablakban, s arra gondolt, hogy a kinti virágok bizonyára irigykednek, ha netalántán fölpillantanak Bab Berci ablakába. De erről soha nem bizonyosodott meg, lehet, hogy a kinti virágok észrevették őt, de az is lehet, hogy nem. Élték mindennapi életüket, örültek a napfénynek, esőnek, olykor még a szélnek is, mert a szélben kedvükre táncolhattak, hajladozhattak.
És aztán – nyár vége felé – szomorkás, ünnepélyes hangulat telepedett a kertre, a virágok szirma összezsugorodott, elszíneződött, eljött a hervadás ideje, a fáradt szirmok ellengtek, és a földhöz simultak.
A kővirág csak hallgatott, szelíd bánat töltötte el. Egy szép napon aztán észrevette, hogy nincs már a kertben egyetlen virág sem, csak ő virul Bab Berci ablakában.
– Mind elhervadtak a virágok – mondta Bab Bercinek.
Bab Berci gyanakodva kapta föl a fejét.
– Na és – mondta –, örülj neki, hogy te virulsz és pompázol.
A virág egy darabig hallgatott, aztán csendesen így szólt:
– Kedves Berci, ne haragudj! Én is szeretnék elhervadni.
Bab Berci lehajtotta a fejét.
– Talán az volna a legjobb, ha fognám a kalapácsot, és összetörnélek – mondta, de egy csöpp harag sem volt a hangjában. – Tudod mit, visszaviszlek a kövek közé, ahonnan hoztalak.
Hóna alá kapta, visszavitte a kőgörgeteges hegyoldalba.
– Itt aztán majd elhervadsz. Lehet, hogy ezer év is kell hozzá – mondta –, amíg egyetlen porszem leszel. És akkor majd talán igazi virág is lehet belőled.
Hátat fordított, nem köszönt, vissza se nézett, ment egyenesen haza. És maga sem tudta, miért, nagyon fájt a szíve. Vajon miért fájhatott?