A király kapujában nőtt egy olyan körtefa, hogy az ég alatt tizenháromszor meggörbült. És a király szeme mindig azért sírt, mert a körtefa termését sohasem tudta megkóstolni, mert mire megérett volna, ellopták a fáról. Kihirdette a hét országában: aki a körtét meg tudja őrizni, hogy ő a gyümölcsből ehessen, elnyeri fele királyságát, meg a lánya kezét. Volt egy ember, akit úgy hívtak: Bedebunk. Bedebunk azt mondta:
– Hát mért ne legyek én király, hiszen én meg tudom őrizni azt a körtét, ráadásul fiatalabb vagyok, mint ő, ha meghal, akkor az egész ország rám marad, én leszek az egész ország ura.
Kapta magát, elment a királyhoz.
– Jó szerencsével, felséges királyatyám!
– Hozott a szerencse, ki vagy, miféle ember vagy, miért jöttél hozzám látogatóba?
– Magyar vitéz vagyok, a nevem Bedebunk, és hallottam is, meg az újság is írta, meg dobolták is az egész országban, hogy a királyatyám fele királyságát meg a lányát annak adja, aki megőrzi a körtét a körtefán.
– Hiszen, fiam, jelentkeztek már száz meg százezren, de egyiküknek sem sikerült, őriztettem katonasággal is, de hiába, nem lehet azt megőrizni akkor sem, ha annyi a katona, mint csillag az égen, megmondom neked, hiába őrizzük itt alul, mert a körtét felülről lopják el.
– Királyatyám, én megőrzöm, még hogyha felülről lopják is, csak tessék nekem megcsinálni, amit parancsolok.
– Mi lenne az, fiam?
– Csináltasson nekem baltát egy mázsa acélból. Amikor a balta készen lesz, csináltasson bele egy ötven centi hosszú nyelet, adjon az útra egy kenyeret és egy kiló szalonnát, meg tíz liter bort víz helyett! Fölmegyek a fára, van egy saját vadászpuskám, fogom, és lelövöm, aki a körtét el akarja lopni!
– Egy baltát meg egy nyelet semmiség megcsináltatni, készen lesz, akár félórán belül, sietni kell, mert a körte már kezd sárgulni, vagy ma éjjel, vagy holnap éjjel jönnek rá a rablók, és elviszik!
A király letelefonáltatott a gyárba, hogy csináljanak egy mázsa acélból baltát.
A balta elkészült, vitték a királynak. A király hívta a kerékgyártót, hogy csináljon bele egy ötvencentis nyelet.
– Na, itt van, kedves gyermekem, mit akarsz még?
– Akarok egy kenyeret, egy kiló szalonnát, egy tízliteres demizsont töltsenek meg borral, és indulok fel a fára.
– A balta minek kell, fiam?
– A balta azért kell, mert kegyetlenül magas a fa, tizenháromszor görbe az ég alatt, nem tudott hova felegyenesedni, és vannak olyan részei, hogy tizenöt-húsz métert kellene rajta csúszni. Amikor elfáradok, a balta ott lesz a kezemben, belevágom a fába, ráülök a fokára, kipihenem magam, úgy megyek tovább.
A fiatalember kapta magát, és megindult fel a fára. Mikor egy-egy görbéjéig elért, ott mindig megpihent. Megy tovább. Látja ám, hogy a fa tetején egy szarkalábon forgó kis lakás van.
– Ezért nem lehet megőrizni a fa gyümölcsét, mert ti szeditek le. Vajon ki lakhat benne?
Odamegy a fa tetejére, bekopogtat. Mondják:
– Ki az?
– Én vagyok, egy ember, nyissátok ki az ajtót, majd megláttok. És ti kik vagytok?
Hát ki volt benn? Egy vén sárkányasszony, lányostul.
– Mi járatban vagy?
– Legényember vagyok, jöttem lányt nézni. Meg akarok nősülni, ha megtetszik a lánya, elvenném!
– Nézd meg, itt van a lányom, ha tetszik, a tied!
– Tetszik a lánya, de itt nem rendezhetünk lakodalmat, hogyan vásároljak itt a fa tetejében? Menjünk le az alsó világrészre, oda, ahol én lakom, nagy kastélyom van ott, meg mindenféle ennivaló, innivaló, ha a lányát megszeretem, feleségül veszem!
– Mit gondolsz, fiam, ha én oda lemegyek, sokáig élek?
– Nézzen csak le, hogy' húzza ott a banda!
Mert a fiú, ezt ki is hagytam belőle, mielőtt elindult, azt mondta, egy század kutya őrizze őt. A század kutya ott marakodott a fa alatt.
– Nézze csak meg – azt mondja –, mennyien várnak bennünket odalenn a lakodalomra!
Az asszony nézett lefele.
– Látom, hogy sokan mozognak, de én nem bírom felismerni, kicsodák-micsodák!
Ahogy a vénasszony nézett lefelé, a fiú megbillentette, bizony, egy happra leért a vénasszony. A század kutya látta, hogy ami olyan magasról esik lefelé, az valami rossz portéka, egyik erre cibálta, a másik arra cibálta. A lány nem látta, hogy a vénasszonyt lelökte a vőlegénye. Azt mondja neki:
– Hát édesanyám hol van?
– Gyere csak, nézzed – azt mondja –, hogy' táncol anyád odalenn, hogy' forgatja a lakodalmas nép! Már a lakodalmat járja anyád, mi meg még jegyet sem váltottunk!
A lány nagyon nézett az anyja után lefele. Őt is megfogta, lehajította. Széjjeldobta a házat is, lehajigálta utánuk. Mire lement, akkorra a kutyák elbántak a vénasszonnyal is meg a fiatal sárkánycseléddel is. És a körte is megérett. A király már akkor szedette a körtét. Azt mondja:
– Na, fiam, megnyerted fele királyságomat, hajadon leányomat, most már váltsatok jegyet, meglesz a lakodalom, esküdjetek meg!
Úgy is lett. Bedebunk jegyet váltott a király lányával, és meghívták az egész várost, állott a nagy lakodalom. A királynak volt egy másik lánya, aki már férjnél volt, a fekete herceg fiához ment feleségül. Volt egy gyönyörű fiúgyermekük, hát nem elkeveredett a lakodalmas nép közt a fekete herceg fia, a király unokája?! Keresték az egész városban, nem találták sehol. Gyászba borult minden, mert a kis unoka elveszett. Azt mondta a király:
– Aki vissza tudná szerezni az unokámat, annyi pénzt adnék neki, amennyit ki tudna mondani a száján.
De nem akadt ember, aki nyomára jusson a kis hercegfiúnak. Bedebunk azt mondta:
– Addig nem tudok semmit tenni, ameddig végére nem járunk a lakodalomnak. De ne törjék magukat! Ha ezen a világrészen van, én megkerítem a kis unokát, ne törődjenek semmivel!
Sírás volt a fele lakodalom, hát közécsaptak, három nap alatt letudták. Három nap múlva kezet fogott a feleségével:
– Na, áldjon a Jóisten, amíg a fekete herceg kisfiát kézbe nem kerítem, addig haza sem jövök, ne legyen az én lakodalmam miatt gyász, megkerítem királyatyámnak az unokáját!
Megindult menni-mendegélni, hát ahogy megy az úton, találkozik egy asszonnyal.
– Hova mégy, fiam?
– Hej, mamám, ha tudná, hogy hová, nem is kérdezné tőlem. Elveszett a fekete herceg fia, és én őt keresem, mert azt mondják, hogy ezen az úton jött, ebbe az erdőbe szaladt be szedret szedegetni!
– Nem úgy van az, fiam, ahogy te mondod! Hollóországba vitték a kisfiút, a hollókirály a lányunokájának nevelteti fel, ő lesz a vőlegénye!
– Messze van ide Hollóország, mamám?
– Mondok neked egyet, fiam! Öreg ember leszel, mire odaérsz, a hajad a fejed tetején megőszül, olyan leszel, mint az ősz galamb, ha így mégy, ahogy megindultál.
– Hát, édesanyám, hogy' kellene mennem, hogy megtaláljam minél hamarább?
– Fiam, ha hozol nekem Hollóországból egy kis élesztő vizet, meg egy kis forrasztó vizet, huszonnégy óra alatt megjárhatod! Hogy visszahozod-e a fekete herceg fiát, azt nem tudom megmondani, mert erős emberek őrzik a kisfiút, nevelik őt a hollókirály lányának.
– Hogy' tudom megtenni az utat huszonnégy órán belül?
– Előbb esküdj meg a kardod markolatára, hogy hozol nekem élesztő vizet meg forrasztó vizet. Van a hollókirály kertje végében egy csergő patak. Meghallod messziről, mert úgy csörömpöl, mintha egy szárazmalom kolompolna ott! Ha annak a vizéből telehozod ezt a kis üveget, akkor adok neked egy orsókarikát, arra az orsókarikára felülsz, az odavisz tégedet, még mielőtt a nap lenyugszik.
– Na hiszen, ez semmi, édesanyám, egy ilyen kis üveggel hozni! Hozok én magának egy ötliteres demizsonnal is!
– Nem kell annyi, fiam, a kis üveg is elég millió embernek. Egy cseppet cseppentek a szájába, s ha ezer évvel ezelőtt halt is meg, rögtön felébred.
– Jaj, de jó, hogy mondta, milyen víz csörgedez abban a patakban! Akkor felelevenítem apámat, anyámat, az egész famíliámat, hadd legyünk újra együtt valamennyien.
Nem is teketóriázott az asszony, kerített egy ötliteres demizsont a fiatalembernek, és az orsókarikát meghajította, a fiú utánaugrott és felült rá, mire a nap az ég alján veresedett, akkorra már Hollóországba ért. Bement a hollókirályhoz.
– Te hollókirály, azért jöttem köszönés nélkül hozzád, mert elloptad a fekete herceg fiát a lányodnak. Elvehette volna úgy is a lányodat, ha tisztességesen kéred, de te inkább nagy bánatot hoztál a szüleire, hiszen azt sem tudják, hol van. Azt hiszik, azért hoztad el, hogy elpusztítsd. Add elő a gyermeket azonnal, nincs vesztegetni való időm, most nősültem, most élném a legjobb mézesórákat, de miattad a kisfiú után kellett jönnöm. Mit mond a menyasszony, hogy megesküdtünk, és még szórakozni sem tud velem?
– Nézd, tudom, hogy erős ember vagy, de én a fiút nem azért hoztam el ide, hogy egy szavadra visszaadjam. Megszerettem őt még akkor, amikor az anyja méhében még meg sem kötött, már akkor mondtam, hogy ő lesz a vejem!
– Csak mutasd meg a gyermeket, lássam, egészséges-e vagy beteg?
– Ha látni akarod, annak semmi akadálya. Gyere velem a belső szobába, ott van!
A kisfiú – olyan hét-nyolc éves lehetett – gumilabdával labdázott a hollókirály lányával.
– Gyere csak ide, kisfiam – azt mondja –, elmegyünk haza!
De a kisfiú, mert minden kényét-kedvét megadták, a lány is szép volt és kedvében járt, nem vágyott haza.
– Nem megyek – azt mondja –, hisz itt azt eszem-iszom, amit akarok, játszani meg jobban tudok, mint otthon!
– De édesapád és édesanyád sirat téged!
– Ha siratnak, akkor csak elmegyek magával, de hogy' menjünk el, soha nem érünk haza!
– Ne törődj semmivel, kisfiam!
De a hollókirály azt mondta:
– Most már láttad, hogy egészséges a kisfiú, már beszéltél vele, mehetsz kifele!
– Nézd, ne akard, hogy idegen létemre összeakasszuk a szakállunkat, engedd, hogy eljöjjön velem a kisfiú!
– Hallod, én inkább összeakasztom veled a szakállamat, nem azért hoztam el, hogy visszaadjam, eridj hazafele, amíg szépen vagy!
Bedebunk megmarkolta a hollókirály derekát, felemelte, azt mondja:
– Látod, úgy tehetnélek a földre, hogy még a porodat is elvinné a szél, de nem akarom, hogy azt mondják, gyilkolni jöttem ide! Ne akard, hogy megöljelek, engedd, hogy elvigyem a fiút.
– Látom már, milyen erős ember vagy, úgy megfogtál, hogy alig tudok szóhoz jutni! Vedd a fiút és vigyed! Ha megszerette a lányomat, visszajön, hogyha megnő, vagy ír nekem, és én érte megyek!
– Rendbe van. Hoztam magammal egy üveget meg egy demizsont. A kerted végében van egy csergő patak, annak a vizéből szeretném megtölteni őket.
– Csak tessék, tudom, mire kell! Hogy nagyapádat, nagyanyádat, mindenféle famíliádat felelevenítsd! De lásd, én jó ember vagyok s hogy még egyszer ne fáradj, megmondom neked, vigyél abból a sásból is, ami ott van a csergő pataknak a partján, mert azzal meg tudod fiatalítani azt, akit felelevenítettél.
A demizsont és az üveget telemerítette a csergő patak vizéből, és tépett egy jó csomó sást. A sást a derekára kötötte, hogy el ne hullassa, a demizsont az egyik karjára vette, a fiút a másik karjára ültette, az üveget a zsebébe dugta. Meghajította az orsókarikát, utánaszaladt, felugrott rá. Másnap reggelre már ott volt az erdő szélén, ahol az asszony a kezébe adta az üveget.
– Jó napot adjon isten, édesanyám! Meghoztam a vizet, köszönöm, hogy útbaigazított. A vízhez adok magának ebből a sásból is. Ha fel akar valakit eleveníteni, addig a vízből a szájába ne cseppentsen, ameddig evvel a sással be nem keni tetőtől talpig! Ha tizennyolc évnél fiatalabb volt, amikor meghalt, megmarad fiatalnak. De ha öregebb volt, még ha százéves volt is, akkor is tizennyolc éves lesz! Csak arra vigyázzon, nehogy sokat öntsön a szájába, mert akkor annyira eleven lesz, hogy az egész életét végigtáncolja, nem tud egyéb munkához fogni!
– Köszönöm, hogy hűséges emberem voltál! Bármi bajod, gondod lesz, én mindig szívesen adok neked tanácsot és útbaigazítást. Látod ezt a tölgyfát? Itt lefaragom a héját, így ráismersz és idetalálsz, ha valami bajod lesz.
– Köszönöm, anyám, és ha magának szüksége lenne rám valamikor, örömmel segítek.
Hazament, nagy volt a királyi család öröme, hogy Bedebunk visszaszerezte a fekete herceg fiát, a király kis unokáját.
– Na, kedves fiam! Most, mivel már másodszor segítettél rajtam, nem a fele királyságomat adom neked, hanem lemondok a királyi trónomról, csak annyit engedjél meg, hogy mint idősebb ember, én nyúljak előbb a tányérba, és te viselheted a királyi koronát, te leszel hét országomnak a királya!
– Hát, édesapám, én csak annyit kérek, hogy maga legyen a király, amíg él a világon. Ha valamit el kell intézni valahol, én maga helyett mindent elintézek. De mi dolog lenne az, hogy felséges királyatyám nekem átadná a koronát, és maga unatkozva nézze, hogy én viseljem az ország terhét, és ha jönnek tisztelni, engem tiszteljenek a háznál, mert én volnék a ház ura, a király! Akkor magát lenéznék, hogy ilyen meg olyan, átadta a vejének a koronát, biztosan elmezavarodott, ilyesmiket hírlelnének magáról, úgyhogy én ezt nem fogadhatom el.
– Azért adnám át neked a koronát, mert fiatal vagy, és mindent jobban tudsz. Itt ez a körte, negyvenöt éven keresztül hiába lestem, hogy mikor ehetnék belőle legalább egy cikket, mert tudtam nagyon jól, hogy százezerszer egészségesebb leszek tőle! Én, fiam, most meg tudom neked mondani azt is, hogy min állsz azon a helyen.
– Én is tudom, felséges királyatyám, hogy min állok, a földön állok!
– Nana, fiam, a földön állsz, de alattad egy akkora kígyó van a földben, amilyent te el sem tudsz képzelni!
– Az lehetetlen, királyatyám!
– Én mondom neked, fiam, alattad egy akkora kígyó van összegömbölyödve, mint egy ezerliteres csobolyó vagy még annál is nagyobb!
– Milyen mélyen lehet, felséges királyatyám?
– Ne is próbálkozz vele, hogy kiásod a földből! Mert akkor elpusztít téged!
– Márpedig én addig nem nyugszom, míg a kígyót meg nem nézem. Sehol nem látok lejáratot, akkor hogy' ment oda?
– Valahol az erdőkben van a kijárata, azért tanyázik itt, mert a kastélyom alatt mindig száraz a föld.
– Na, én csak megnézem, felbontom a pádimentumot.
Bedebunk szempillantás alatt felszedte a parkettet, hozzáfogott egy ásóval a földet kidobálni. Hét méter mélyen volt a földben a kígyó. Össze volt gömbölyödve, hogy megzavarták, a nyakát felfele nyújtogatta.
– Haj, haj, Bedebunk, még az anyádnak a méhében annyi voltál, mint egy szem köleskásának a huszonheted része, amikor már tudtam, hogy meggyűlik a bajom veled! Miért ástál ki, nem akarok én semmi rosszat, csak azért járok ide, mert itt száraz a föld. Mit akarsz tőlem, mért bontottál ki a lakásomból?
– Ez a lakás itt az én apósomé, hogy' engedhetnénk, hogy itt kígyó tanyázzon a lakásunk alatt? Szeretném tudni, hogy miért jöttél ide az erdőből, hisz a kígyónak az erdőben a helye! És a kígyó nem is tud beszélni, te meg tudsz!
– Tudd meg, én el vagyok átkozva! A fekete herceg bátyja vagyok – azt mondja –, és még tíz évig kellett volna ezen a helyen laknom. Azért jöttem ide, mert az öcsém ide nősült, ennek a királynak a lányát vette el, és most már a sógorod! Tudok én mindenről, ne félj semmit! A rokonságomé ez a lakás, azért jöttem ide. Légy szíves, minden szem földet rakj vissza rám, úgy, ahogy volt, hagyj nekem békét, azt a tíz évet hadd töltsem itt le, hogy olyan ember lehessek, mint ennek előtte voltam. Ne háborgassuk mi egymást!
– Mivel rokonom vagy, mondd el nekem, ki átkozott el, és hogy vagy elátkozva?
– Elmondhatom, de úgysem tudsz rajta segíteni! Egy vén vasorrú bába átkozott el, itt csavarog mindig az erdőben. Tudok róla, hogy ő segített neked, amikor az öcsém kisfiáért mentél Hollóországba. Az a vénasszony átkozott el engem. A vén ördöngös! Tud az mindent, azt is tudja, hogy most veled beszélek! Ővele te sem kezdhetsz ki! Még tíz évem van hátra, tíz év múlva újra ember lehetek. Igaz, előbb is visszaváltozhatnék, de olyan ember nem született, aki a feltételeket teljesíteni tudná.
– Mi lenne az?
– Nekem háromméteres fullánkom van, ha valaki azt háromszor megcsókolná, akkor kibújhatnék a kígyóbőrből. Akkor vad bikává válnék. Azt a vad bikát magához ölelné, és azt is háromszor megcsókolná. Mikor a bikabőrből kibújnék, akkor válnék vaddisznónak. Akkor azt a vaddisznót megint háromszor megcsókolná. Ha a három állat képében megkapnám a kilenc csókot, olyan emberré válnék, mint te, vagy akárki más.
– Csak ennyibe kerül? Férfi is megteheti?
– Bárki megteheti. De ne is fogjál bele, úgyis eliszonyodsz tőlem, eredj el magadnak, hadd töltsem le azt a tíz évet!
– Ne beszélj annyit, hadd látom azt a fullánkot!
A kígyó kibocsátotta a háromméteres fullánkját, a kastély lánggal ömlött tele. De bizony Bedebunk nem volt hamvába hótt ember! Megkapta a fullánk végét, rányomott három csókot. A kígyóbőrből kibújt egy vad bika, olyan, hogy amikor elbődült, a király házáról csak úgy repült lefele az eternittető. Mert azzal volt befedve a király lakása, eternittel. Bedebunk kapta magát, és átölelte a bika fejét, magához szorította, három csókot lenyomott neki. A bika megsemmisült, jött a vaddisznó. Nagyon röfögött, csikorgatta az agyarát. Bedebunk nekiugrott, megkapta, odacuppantotta a három csókot. Na, akkor vált belőle egy körülbelül negyvenöt-ötven éves ember.
– Mivel tartozom neked, Bedebunk? Annyi kincset adok neked, amennyit ki tudsz mondani a szádon!
– Nekem a világon semmiféle kincsed nem kell, csak annyit mondok, hogy én a királyi udvarban idős embert nem tűrök meg! Feküdj le ide, van nekem hollóországi sásom, bekenlek vele, hogy legyél tizennyolc éves!
Így is lett, Bedebunk meg azt mondta a királynak:
– Na, felséges király, most már a vejének a testvérét is előkerítettem. Most sorolja el, kije-mije halt meg magának, ha ezelőtt ezer évvel halt is meg, csak mutassa meg, hogy hova van eltemetve!
A király megmutatta, Bedebunk meg mindet bedörzsölte a sással, mindnek egy-egy csepp vizet a szájába cseppentett, akik azelőtt százötven évvel meghaltak, még azok is feltámadtak, ha idősebbek voltak tizennyolc évesnél, akkor azok mind tizennyolc évesek lettek; ha fiatalabb voltak, akkor megmaradtak fiatalnak. Nagy öröme telt a királynak a tanulmányos, tudományos vejében. Megőrizte a körtefát, visszahozta a fekete herceg fiát, a bátyját kiváltotta a kígyóbőrből, felelevenítette minden famíliáját, és mindet meg is fiatalította. Ennek az örömére, hogy a király is feleségestül tizennyolc éves lett, örömlakodalmat hirdettek. Összegyűltek hercegek, grófok, nagy kalapú tótok, hányt-vetett cigánylegények. Bedebunk ma is él boldogul a feleségével, ha ugyan meg nem haltak.
