Volt egy királyfi, úgy hívták, hogy Király Kis Miklós. Azt mondta:
– Szép vagyok, és csak olyan szép nőt veszek el, aki hozzám illik. Az apám országában nem találom, de voltam a vendéglőben mulatni, és ott egy újság került a kezembe, abban olvastam, hogy létezik a világon Tündér Tercia, a világszépasszonya. Én addig megyek, ameddig Tündér Tercia világszépasszonyát meg nem találom és el nem veszem feleségül.
El is indult Király Kis Miklós, vándorolt hetedhét országon, még az Óperenciás-tengeren is túlment. Kérdezte mindenkitől, hogy:
– Nem hallottátok-e Tündér Tercia világszépasszonyának a hírét?
De mindenki azt mondta:
– Soha ezt a nevet nem hallottam!
– Ha az újságba bele van írva, akkor léteznie kell, én addig megyek, míg fel nem találom.
Ment csak tovább. Mikor elérte a világ végét, ahol a fecske térden állva issza a vizet a fekete gyopáron, mert nem tud hova felegyenesedni, talált ott egy kis öreg házat.
– Na, nem megyek tovább, hátha adnak szállást ebben a kis házikóban.
Egy öregasszonyt talált a házban.
– Jó estét adjon isten, édes öreganyám!
– Adjon isten neked is, Király Kis Miklós! Még az anyádnak a méhében annyi voltál, mint egy köleskásának a huszonhatod része, mikor már tudtam, hogy meg fogsz keresni. De hasztalan jöttél, fiam! Mert azt is tudom, hogy Tündér Tercia világszépasszonyát keresed, mert el akarod venni feleségül.
– Honnan tudja ezt, mamám?
– Én a csillagok anyja vagyok, nekem mindeneket tudni kell, fiam. Bizony elnyüvöd a lábadat, míg megleled Tündér Tercia világszépasszonyát.
– Jaj, ne haragítson, kedves mamám! Mert én úgysem veszek mást feleségül!
– Jól van, fiam, eredj, aztán keresd őt!
– De mamám, ha maga tud felőle, jöjjön el velem, megfizetem a fáradságát, ketten hamarébb megleljük!
– Én a házamat nem hagyhatom! Majd hazajönnek a fiaim, valamelyik útbaigazít.
– Nem hálhatnék itt az éjszaka?
– Dehogynem, fiam! Van itt hely elég, hiszen sok fiam van nekem, hajnalra jönnek haza, tudod, mikor már virradni kezd, akkor te már fel is állhatsz az ágyról, addig meg feküdj le!
Le is feküdt Király Kis Miklós a csillagok ágyára. Hajnalra, mikor már szépen kezdett virradni, jöttek a csillagok egymás után hazafele.
Kérdezik az anyjukat:
– Édesanyám, miféle idegen ember fekszik az ágyunkon?
– Ne bántsátok, fiaim! Király Kis Miklósnak hívják, mindenkitől azt kérdezi, hogy nem hallották-e hírét Tündér Tercia világszépasszonyának. Őt keresi Király Kis Miklós. Nem tudjátok, hol lakik?
– Én nem voltam még Tündér Tercia világszépasszonya lakásán – minden egyes csillag azt felelte.
A vénasszony megszámlálja a fiait, hát egy hiányzik.
– Egy fiam még oda van, nagy csavargó őkelme, sose jön a többiekkel haza, mindig elkódorog. Ha megjön, és ő se tud útbaigazítani, akkor bizony senki se tud.
Jött a legfiatalabbik csillag.
Kérdezi tőle az anyja:
– Tündér Tercia világszépasszonyának hallottad-e hírét? Mert itt van Király Kis Miklós, őt akarná feleségül venni, de nem tud ráakadni a lakására.
– Jaj, édesanyám! Azért késtem egy kicsit, mert nála voltam vendégségben. Megmutatgatta nekem a lakását.
– Tán szerelmes lettél Tündér Tercia világszépasszonyába?
– Dehogy lettem! Csak bementem, mert szeretem nézegetni, hogy a nagyurak miképpen rendezik be a szobájukat.
– Aztán hogy van berendezve a szobája?
– Hát édesanyám, én még olyat nem láttam életemben, mint a Tündér Tercia világszépasszonya lakása.
– Magyarázd el ennek a szegény fiatal úriembernek, hogyan tudna hamar odajutni!
– Ha vasbocskort köt, az is elkopik a lábáról, mire a Tündér Tercia világszépasszonya lakását megtalálja. Hiszen ő éppen a világ másik végén lakik.
– Csak magyarázd el, hogy jutok oda!
– Elmagyarázni nem tudom, de mondok neked egyet! Éppen egy kis zsebpénzre van szükségem. Ha van pénzed, adjál száz pengőt! Akkor aztán felülsz a hátamra, és én Tündér Tercia világszépasszonyának a gangjára teszlek le!
– Adok én neked kettő százast, nem egyet!
– Nem kell, nem vagyok én uzsorás, nekem elég zsebpénznek egy százas. Na, várjál, megfrüstökölök, felülsz a hátamra, és elviszlek!
Nehezen várta Király Kis Miklós, hogy megreggelizzen a kis csillag. Mikor aztán a kis csillag megette az utolsó harapást, azt mondta:
– Édesanyám, töltsön egy pohár bort, hadd igyam meg!
– Tudod, hol tartjuk a bort, töltsél magadnak!
– Iszol, Miklós, egy pohárral?
– Hát ha adsz, jó szívvel megköszönöm neked, még az árát is megkérheted, megfizetem.
– Nem pénzért adom, ez jár a vendégnek. Igyál egy pohárral!
Töltött Király Kis Miklósnak a csillag egy pohár bort. Ő is ivott egy pohárral.
– Na, ülj hamar a hátamra, estig vissza kell érnem, mert este szolgálatba megyek.
Király Kis Miklós felült a csillag hátára, az meg felreppent a fekete felhőbe, és vitte Tündér Tercia világszépasszonyának a lakásáig. Azt mondja neki:
– Na, itt lakik Tündér Tercia! Fizess ki, én megyek haza!
– Köszönöm, itt a százas!
Király Kis Miklós leült Tündér Tercia világszépasszonyának a tornácára. Tündér Tercia világszépasszonya éppen moziba készült a tizenkét udvarhölgyével. Látja, hogy ott ül a sarokban egy fiatalember.
– Ki vagy, mi vagy?
– Én egy másországi királynak a fia vagyok, Király Kis Miklós.
– Jaj, Király Kis Miklós, az anyád méhében annyi voltál, mint egy szem köleskásának a huszonhatod része, amikor tudtam, hogy meg fogsz keresni, mert a világ legszebbik embere vagy. Én pedig hírneves lány vagyok, én vagyok Tündér Tercia világszépasszonya, gyere be hozzám! Nem is megyek ma este moziba, inkább veled beszélgetek.
– Bemennék, de van egy bökkenő!
– Micsoda?
– Éhes vagyok, mint a farkas.
– Csináltatok én neked, amit csak kívánsz! Itt van ez a tizenkét tündérlány, ők az én kísérőim, majd segítenek neked. Addig is, amíg elkészül az étel, eredj be a fürdőszobámba, fürödjél meg!
Ráparancsolt két tündérlányra:
– Melegítsetek bivalytejet a kádamban, fürösszétek meg benne ezt a fiatalembert, és locsoljátok le kölnivízzel! Az öcsém után maradt egy királyi öltözetem, azt a ruhát vigyétek be neki, hogy abba öltözzön föl!
Be is ment a tizenkét tündérlány közül kettő, tüzet gyújtottak a kályhába. A bivalytej bele volt készítve az üstbe.
Király Kis Miklós levetette a lábravalóját, az ingét, beleugrott a kádba. A tejet rábocsátották, jó langyos volt. Finom szappannal lemosták, megfésülték, megtörölgették. Kijött a kádból, kölnivízzel lelocsolták, hogy jó szagú legyen. Hoztak neki egy szép királyi öltözet ruhát, a régit meg, amit levetett, vitték a mosodába. Király Kis Miklós felöltözött, kopogtatott Tündér Tercia világszépasszonya ajtaján.
– Na, gyere, Miklós, befele, már ott az étel az asztalon, fogj hozzá és vacsoráljál!
Mikor megvacsorált Király Kis Miklós, akkor a legfinomabbik borából hozott be neki.
– Koccintsunk, Miklós, és mondd el, hogy ütött beléd, hogy engem felkeress?
– Bejártam az országunkat, minden egyes nővel beszélgettem, de nem tetszett meg egy se, s ha engem az Isten szépre teremtett, legyen a feleségem is olyan szép, mint én, mert ha nem, akkor inkább soha nem házasodom! De elmentem egy vendéglőbe, és ott egy újság került a kezembe. Azt olvasom benne, hogy létezik a földön Tündér Tercia világszépasszonya. Gondoltam, ha a neve ilyen szép, akkor milyen szép lehet ő maga! Útnak indultam, de bizony soha meg nem találtalak volna, ha a kis csillag nem segít. Azt mondta, hogy tegnap este meglátogatott, megnézte a lakásberendezésedet. Nagyon dicsérte a szobáidat.
– Igen, volt itt egy kis csillagfiú, megmutattam neki a szobáimat, és megkínáltam egy pohár borral. Hát ő hozott ide?
– Igen, ő!
– Jól van, Király Kis Miklós, semmi kifogásom ellened, hogy hozzád ne mennék. Hozzád megyek én!
– Mikor lesz az esküvő, hogyan lesz a lakodalom?
– Árva lány vagyok, nekem senki sem parancsol. Holnap elhívatom a legfőbbik papot a városból, és itt a házban megesküszünk.
Ment is a főpap tizenkettedmagával. Megfogták egymás kezét, és elmondták a hitet. Király Kis Miklós Tündér Tercia világszépasszonyának az ura lett.
– Gyere, Miklós, megmutatom a lakásomat.
Megnézték mind a háromszázhatvannégy szobát, de látja ám Miklós, hogy a folyosó végén van egy szoba, aminek Tündér Tercia világszépasszonya feléje se akar nézni.
– Hát ebben meg mi lehet, hogy ennyire félti? Talán ebben van a legdrágább kincse, vagy valami mást rejteget benne? Akárhogy is van, a végére járok.
Mi tagadás, nagyon bántotta Király Kis Miklóst a titkolódzás. Jó pár hét múlva azt mondja Tündér Tercia világszépasszonya Király Kis Miklósnak:
– Te Miklós, mióta együtt lakunk, még nem voltunk templomban! Kérlek, menjünk el, hadd lássák, hogy nekem is van férjem!
– Bocsáss meg, kedves feleségem, de nagyon rosszul érzem magamat. De te azért csak menj el a templomba, a tizenkét udvarhölgyed majd elkísér. Én meg lefekszem a díványra, pihenek.
Tündér Tercia megcsókolta Király Kis Miklóst, úgy indult el a templomba a tizenkét udvarhölgyével. Király Kis Miklós az ablakon nézett utánuk. Mikor jó távolra értek, Király Kis Miklós elővette a kulcscsomót, és ahhoz a szobához ment, amelyiket nem mutatta meg neki Tündér Tercia. Próbálgatta a kulcsokat, de bizony egy sem nyitotta.
– Na nézd – mondta hangosan –, még a kulcsot is eldugta.
Mire odabentről beszéd hallatszott.
– Haj, kedves új gazdám, Király Kis Miklós, légy szíves, nyisd ki az ajtót!
– Van odabent valaki?
– Van bizony, ha kinyitod az ajtót, megtudod, ki az.
– Nem tudom kinyitni, mert Tündér Tercia világszépasszonya nem adta kezemre a kulcsot.
– Nem kell oda kulcs, Király Kis Miklós, nyúljál fel, az ajtófélnél van egy vaklyuk. A vaklyukban van egy háromszögletes cigánycsinálta szeg. Azt a szeget vedd ki, tedd be a kulcslyukba, háromszor fordítsd körül, kinyílik az ajtó.
Király Kis Miklós kihúzta a szeget, háromszor körülfordította a zárban, kinyílott az ajtó. Látja, egy huszonnégy fejű sárkány huszonnégy láncra ki van kötve.
– Mit keresel te itt?
– Engem Tündér Tercia világszépasszonyának az apja kötözött ide. Hanem mondanék én neked egyet, Király Kis Miklós.
– Mit mondanál?
– Ha azt akarod, hogy Tündér Tercia világszépasszonya a világ végezetéig éljen, akkor adjál nekem húsz pohár vizet!
– Honnan kerítsek én neked vizet?
– Ott egy dézsa az ajtó sarkánál, rajta van egy pohár, csak merd tele és add ide!
Azt akarta, hogy a felesége hosszú életű legyen. Hát merített húsz pohár vizet. Mire megitta a sárkány, húsz lánc leugrott róla. Mondja neki:
– Hallod-e? Ha azt akarod, hogy ne csak hosszú életű legyen a feleséged, hanem egészséges is és meg ne öregedjen soha, adjál még két pohár vizet!
De még mennyire szeretné, hogy egészséges legyen a felesége, adott neki még két pohárral. Két lánc megint leugrott.
– Hallod, mit érsz vele, hogy a feleséged hosszú életű lesz, egészséges lesz, meg nem öregszik soha, ha te megvénülsz és beteges leszel? Mit érsz a szép asszonnyal, ha csak nézel rá? Hogy te se öregedjél meg, beteg se legyél soha, és meg ne haljál, míg a világ el nem vész, hát adjál még két pohár vizet!
– Én is egészséges és fiatal akarok lenni. Adok neki!
Merített két pohár vizet, odaadta a sárkánynak, az összes lánc lepattogott róla. Felállott a sárkány, nekinyújtózott, a derekát megcsavargatta. Azt mondja:
– Hmm, Király Kis Miklós! Ha te ide nem kerülsz, én sohase tudtam volna kiszabadulni. Tudod, most mit csinálok? Mikor Tündér Tercia világszépasszonya hazajön a templomból, az ölembe kapom, és elviszem Sárkányországba. Neked eszedbe ne jusson, hogy összeüssünk, hiszen egy sárkánnyal állsz szemben! Engem azért köttetett meg Tündér Tercia világszépasszonya, mert tudta, hogy el akarom vinni. De most már az én feleségem Tündér Tercia világszépasszonya, nem a tiéd!
Király Kis Miklós szívét óriás bánat szorította. Tündér Tercia világszépasszonyát a sárkány a gangon várta. Amikor a gangra ért, ölébe kapta, és elrepült vele Sárkányországba. Király Kis Miklós ott maradt a nagy bánatban a tizenkét tündérlánnyal.
Megy be az istállóba Király Kis Miklós, ott áll egy ló hasaljig ganéjban.
– Tündér Tercia nem mondta nekem, hogy nincsen szolgája, aki a lovát gondozná.
Megszólal a ló:
– Király Kis Miklós, kedves új gazdám! Jó, hogy bejöttél az istállóba. Fogj hozzá, hányd ki alólam a ganéjt, mert már lefeküdni sem tudok, állva alszom egy keveset. Mikor a ganéjt kihányod, eridj fel a magtárba, hozzál le a válladon egy métermázsa tiszta búzát, és mikor ezt megeszem, találsz a tejcsarnokban egy kád bivalytejet. Vedd az öledbe, erős ember vagy, hozd le, tedd a jászolba elém, hadd igyam meg! Látom, nagyon szomorú vagy, mert a sárkány Tündér Tercia világszépasszonyát elvitte Sárkányországba. Ha akarod, holnap déli tizenkét órakor már beszélhetsz Tündér Tercia világszépasszonyával, csak abba' ne reménykedj, hogy vissza tudod szerezni, de beszélni beszélhetsz vele, látom, jól fog esni, ha kibeszélheted magadat.
Király Kis Miklós levetette a királyi köntösét, kezébe vett egy négyágú vasvillát, a ganéjt kihányta az udvarra egy rakásra. Mikor végzett, felment a magtárba, levitt az istállóba egy métermázsa mosott búzát, a ló elé töltötte a jászolba. Mikor megette, ment a tejcsarnokba, vitte a hordó bivalytejet, eléje tette.
– Na, Király Kis Miklós! Most már ettem is, ittam is. Ott van a szerszám azon az ágason. Nyergelj fel és ülj fel rám, menjünk! Elmegyünk Sárkányországba, az aranyforrásnál megtaláljuk Tündér Tercia világszépasszonyát, éppen vizet merít két aranykancsóba, viszi a sárkánynak délebédre. Beszélhetsz Tündér Tercia világszépasszonyával. De arra ne számíts, hogy visszahozod! Mert nekem négy lábom van, de a sárkánynak huszonnégy lábú táltos csikaja van, utánunk jön, elfog, visszaviszi Tündér Terciát.
Tizenegy órakor már az aranyforrás mellett ült Király Kis Miklós. A lovát elengedte, hogy a szép zöld pázsiton legeljen. Fél tizenkettőkor jött Tündér Tercia két aranykancsóval a vízért, meglátta Király Kis Miklóst.
– Szívem szép szerelme, látod, milyen nagy kárt tettél, hogy a sárkányt kiengedted a huszonnégy láncról?!
– Most már késő bánat, Tündér Tercia világszépasszonya. De most érted jöttem!
Megcsókolták egymást.
– Ülj fel a lóra, és menjünk hazafele!
– Jaj, megöl mind a kettőnket a sárkány!
– Ne törődj semmivel, ülj fel, tegyünk próbát!
Tündér Tercia világszépasszonya felugrott a lóra Király Kis Miklós mögé, megindultak hazafelé. A sárkánynak volt egy huszonnégy lábú táltos kiscsikója, hozzáfogott rúgni-vágni, ágaskodni, kapálni az istállóban. Szalad a sárkány.
– Mi baj?
– Nincs egyéb baj semmi, Tündér Tercia világszépasszonyát viszi Király Kis Miklós.
– Ihatom-e, ehetem-e? – kérdezte a sárkány.
– Ihatol is, ehetel is, bemehetsz a szobádba, megvághatsz egy métermázsa dohányt, elpipázhatod, felmehetsz a padlásra, lehozhatsz egy métermázsa diót, a métermázsa diót megtörögeted, egyenként megeszed, még akkor is félútban elfogjuk!
A sárkány bement a szobába, elővett egy métermázsa dohányt, az asztalra tette, megvágta, a pipájába töltötte, elszívogatta. Mikor végzett, felment a padlásra, lehozott egy métermázsa diót, azt eggyével megtörögette, megeszegette. Bement az istállóba, felnyergelte a huszonnégy lábú kiscsikóját, felreppent vele a fekete felhőbe. Alig hogy ment egy negyed percet, máris elfogta Király Kis Miklóst a lovával együtt. Mondja neki a sárkány:
– Király Kis Miklós, te a láncoktól megszabadítottál engem. Ezért meghagyom az életedet. Hanem többet ne próbálkozz, ha kedves az életed!
Elvette tőle Tündér Tercia világszépasszonyát, visszavitte Sárkányországba. Nem volt mit tenni. Király Kis Miklós gyenge volt hozzá, hogy a sárkánnyal összeüssön. Azt mondja a lovának:
– Kedves lovam! Nem tudnánk valamit kimódolni, hogy mégis elhozhassuk a sárkánytól Tündér Tercia világszépasszonyát?
– Mondok neked egyet!
– Mit mondasz, kedves lovam?
– Holnap déli tizenkét órakor Tündér Tercia világszépasszonya megint vízért jön a két aranykancsóval. Megvárjuk itt az aranyforrásnál, mikor oda jön, mondd neki: menjen haza, csókolgassa a sárkányt, mutasson neki nagy szerelmet. Kérdezze meg tőle, hol tett szert a huszonnégy lábú táltos kiscsikóra. Hogyha te is tudsz egy olyan kiscsikót szerezni, mint a sárkánynak van, akkor el tudod hozni tőle Tündér Tercia világszépasszonyát. Mert velem, négylábúval, semmire se mégy, az a huszonnégy lábú csikó felreppen a fekete felhőbe, egy perc, és annyit megy, mint én egy nap alatt.
Úgy is lett. Visszamentek az aranyforráshoz. Fél tizenkettőkor megérkezett Tündér Tercia világszépasszonya. Azt mondja neki Király Kis Miklós:
– Tündér Tercia, várjál kicsit, amíg megcsókollak legalább egypárszor. Aztán kapd azt az aranykancsót, merítsd teli vízzel, és eridj jó sebesen hazafele. Mikor bemégy a szobába a sárkányhoz, mondd neki: „Jaj, te sárkány, szeretném megtudni, hogy hol tudtál szert tenni a huszonnégy lábú táltos kiscsikóra?” Holnap déli tizenkét órakor megint itt várlak az aranyforrásnál és elmondod nekem, hogy mit mondott.
Úgy is lett. Tündér Terciát megcsókolgatta Király Kis Miklós, ő meg telimerítette a két aranykancsót vízzel, és megindult hazafele. Ahogy hazamegy, nekiugrik a sárkánynak:
– Hallod-e, kedves uram! Szeretném megtudni, hol szerezted te ezt a huszonnégy lábú táltos kiscsikót!
Felelte a sárkány:
– Tudom, hogy most beszéltél Király Kis Miklóssal. Ő mondta, hogy kérdezd meg tőlem! Hát én megmondom neked vígan. Eridj ki a kastély elébe, és nézzél keletnek! Ott van egy kék erdő. Abban a kék erdőben az egyik fának a kérge a másikét éri, még a madár sem tud belebújni, nemhogy Király Kis Miklós keresztül tudna menni rajta. Ha azon a kék erdőn keresztülmenne, még akkor is előtte van Sarlóország. Sarlóországon túl ott van Kaszaország, Kaszaországon túl ott van Beretvaország. Ezen a három országon csak úgy tudna keresztülmenni, ha repülni tudna, vagy ha sárkánytejet szopott volna. De ha átmenne is ezen az erdőn meg ezeken az országokon, ott találna egy vénasszonyt, egy vén boszorkányt. Annak a vén boszorkánynak három napból telik egy esztendő. Én ott szolgáltam nála egy esztendőt, azért kaptam ezt a lovat. Úgysem tudja megtenni, hogy ennek a lónak párját kerítse, hogy téged a te országodba hazavigyen, mert tudom, ebben sántikáltok. Megmondom vígan, ez úgysem sikerül nektek!
Na, nem baj, Tündér Tercia megjegyezte magának, mit mondott a sárkány. Másnap fél tizenkettőkor ment az aranyforráshoz vízért. Ott várta Király Kis Miklós:
– No, mit mondott?
– Ó, hagyjad! Nem tudsz te úgysem az övéhez hasonló lóra szert tenni! Keletnek nézzél, ott van az a kék erdő. A fáknak a kérge egymást éri, a legalacsonyabbik fa százötven-kétszáz méter magos. Azon nemhogy földön járó ember, de még madár sem tud átrepülni, olyan sűrűen vannak egymás mellett a fák, mint a kefében a szőr. Azon keresztül kellene menni. S ha azon a kék erdőn keresztül is menne valaki, akkor még következik Sarlóország, Sarlóország mellett Kaszaország, Kaszaország mellett Beretvaország. S ha még ezen mind keresztül is menne, akkor ott van egy vén boszorkány. Három napból telik nála egy esztendő. De annál a vénasszonynál csak az tudja az egy esztendőt kitölteni, aki sárkánytejet szopott. S ha nem tudja, akkor elpusztítja a vénasszony.
– Akárhogy is van, én szerencsét próbálok! Mit mondasz, kedves lovam, nekiüssünk az útnak?
Mondja a ló:
– Ha a bal fülemhez nyúlsz, ott van egy zsebkendő. Kihúzod, megrázod, lesz belőle egy hatméteres kard! Azt a hatméteres kardot magad előtt tartod a két fülem között, és az a kék erdőben a fákat kirántja. Egyik fát a másiknak a tetejére hajítja fel, így átütünk a kék erdőn. Majd mikor a kék erdőn keresztüljutunk, elviszel a világ kovácsához. A világ kovácsánál megvasaltatsz engemet. Megmondod neki, hogy a hetvenhetedik nagyapádnak a lovát vasalták ebben a kovácsműhelyben, engemet úgy vasaljon be. Ha mondja: „Hát én nem éltem akkor, mikor még a te hetvenhetedik nagyapádnak a lovát vasalták!” Mondjad: „Megvan a kovácskönyvben, nézd meg! Négyszáz métermázsa acélpatkót kell ráütni a lovamra, a hasa aljáig be kell patkózni! Az árával ne törődj, megfizetem! Van annyi pénzem, hogy meg bírok neked a négyszáz mázsa acélért fizetni. De úgy vasald be, hogy ha a lovam összepattogtatja a lábát, és a patkó leesik, egy fillért nem kapsz!”
Király Kis Miklós felült a lovára, nekiindult a kék erdőnek. Kivette a zsebkendőt, megrázta, kiesett belőle a kard. A lovának a két füle közé tartotta a kardot. A kard a fákat tőből kinyűtte és felhajigálta a másik fának a tetejére. Mikor keresztülértek a kék erdőn, ott találták a világ kovácsát. Odavitte hozzá a lovat. Mondta neki:
– Te világ kovácsa! Ezt a lovat úgy vasald be, mint az én hetvenhetedik nagyapámnak a lovát itt ezen a helyen bevasalták!
– Mit tudom én, hogy volt bevasalva a te hetvenhetedik nagyapádnak a lova!
– Ott van a kovácskönyv, nézd meg benne! Négyszáz mázsa acélból volt a négy patkó a lábára verve. Az én lovamra is annyiból verj!
Megnézte a könyvet, azt mondja:
– A hasa aljáig volt vasalva!
– Ezt is úgy kell!
A világ kovácsa nekifogott. Huszonnégy inas segített neki. Három hétig csinálták a négy patkót. Mikor a négy patkó megvolt, felverték a ló lábára. Összepattogtatta a ló a négy lábát, a két hátulsó patkót lerúgta.
– Csináld csak meg újra!
– Azért esett ez le, mert keményre edzettük a patkót, és könnyen tört benne a szeg. Most egy kicsit gyengébbre fogom edzeni, hogy a szeget ne bocsássa el!
Úgy is lett. A kovács huszonnegyedmagával még két hétig edzette a patkót, és felverték a ló lábára. A ló összepattogtatta a lábát, de a patkó meg se moccant.
– Mivel tartozok neked, világ kovácsa?
– Egy véka arannyal!
Király Kis Miklós a lova füléből kivett egy zacskót, megrázta. Az egy véka arany helyett kettőt rázott neki.
– Köszönöm, Király Kis Miklós, a szívességedet, egy véka arany helyett kettőt adtál.
– Fizetek én tisztességesen, akár a gavallér.
Felült a lovára.
– Na, menjünk, kedves lovam!
Megindultak.
– Lehet, hogy mind a ketten elpusztulunk – mondta a ló.
Nekiindultak Sarlóországnak. Mikor keresztülmentek rajta, már csaknem a fele patkót lehordták a sarlók a ló lábáról. Következett Kaszaország, Kaszaországon is keresztülmentek. Mikor Beretvaország szélére értek, már véreztek a ló lábai, mert majdnem az összes patkó lekopott róluk.
– Hallod, Király Kis Miklós! Tovább nem tudlak vinni, mert a lábaimat a borotvák szedik széjjelfelé. Hanem mondok neked egyet. Ülj fel a fejem tetejére, háromszor körülfordítom a fejemet, és keresztülváglak Beretvaországon. Ha ügyes leszel, a talpadra esel, nem lesz semmi bajod. Ha ügyetlen leszel, bajod eshet! Én pedig hadd pusztuljak itt, hadd vágjanak szét a borotvák.
Nagyon sajnálta a hűséges lovát Király Kis Miklós, de tudta, ha a lovát siratja, akkor maga is ottpusztul. Felült a ló fejére, az háromszor körülforgatta a fejét, és kivágta Király Kis Miklóst Beretvaország túlsó végére. Király Kis Miklós nem volt annyira ügyes, hogy talpra essen, az oldalára esett, össze is roppant három bordája. Odament hozzá a határőr, kérdezi tőle:
– Ki vagy, te idegen ember?
– Egy vénasszonynál keresek szolgálatot.
– Talán a nap anyjánál?
– Én biz annál.
– És mi történt veled?
– Nagyon beteg vagyok, mert a lovam nem tudott velem keresztüljönni Beretvaországon, kihajított a fejével, de ügyetlen voltam, és összetört az oldalcsontom.
– Semmi baj! Beviszlek a kórházba, megoperálunk, ember lesz belőled egykettőre!
Bevitte Király Kis Miklóst a kórházba, ott volt a határszélen a kórház. Az orvos három oldalcsontját kiszedte, és három arany oldalbordát tett a helyükbe. Megkente neki olyan vízzel, amitől Király Kis Miklós annyi fájdalmat sem érzett, mint egy fekete mákszem.
– Mivel tartozom?
– Semmivel. Eridj, amerre jólesik, szegény utas ember, segítsen az Isten!
Elindult Király Kis Miklós. Volt a zsebében egy nyíl. Szalad az úton keresztül egy róka. Előkapja a nyilát, hogy keresztüllövi. Megszólal a róka neki:
– Hallod-e, Király Kis Miklós! Ha még nem lőttél meg, ne is lőjél meg engemet! Adok neked egy sípot. Ha valami baj, bántódás ér, fújjál bele a sípba, a segítségedre leszek.
Elvette, betette a zsebébe, van neki egy sípja. Megy a tenger partján, látja, egy kis görbe keszeg ott fekszik a lapályon.
Rátartja a nyilát, hogy keresztüllövi. Mondja neki a kis görbe keszeg:
– Haj, haj, Király Kis Miklós! Ha még nem lőttél meg, ne is lőjél! Adok neked egy sípot. Ha valami bajod vagy bántódásod lesz, fújd meg, ott leszek a segítségedre.
Már két sípja van. Megy tovább, ott szalad egy farkas. Arra is rátartja a nyilát, hogy keresztüllövi. Mondja neki a farkas:
– Király Kis Miklós, nekem fiaim vannak, ne akard, hogy elpusztuljanak éhen, ne lőj meg engem! Gyere ide, nem bántlak, te se bánts engemet! Adok neked egy sípot, tedd a zsebedbe! Ha valami bajod vagy bántódásod lesz, fújj bele, ott leszek a segítségedre.
– Na, köszönöm!
Van három sípja. Elmegy a nap anyjához, a vénasszonyhoz.
– Jó estét adjon isten, édes öreganyám!
– Hozott a szerencse téged is, Király Kis Miklós, te másországi királynak a fia. Mi járatban vagy?
– Hát, édesanyám, elkóborogtam, házasodni indultam, de nem sikerült a házasságom. Leszegényedtem, kifogytam a pénzből. Szolgálatot keresek. Nem akarna megfogadni szolgának?
– Éppen jó helyen jársz, Miklós! Tegnap telt ki a régi szolgám ideje. Beállhatsz a helyére. Mennyit kérsz a szolgálatért?
– Mifelénk nem így van a dolog.
– Hát hogy van, Miklós?
– Mikor a szolga kitölti az idejét, akkor megmondja: ennyiért szolgáltam!
– Nincs ellenemre. A tisztességes szolgának annyit fizetek, amennyit kér.
– Mondja el, mi lesz a munkám!
– Van három lovam. A három lovat reggel összepányvázod, ameddig a szemed lát, ez a hatalmas legelő mind az enyém, imitt-amott vannak benne tölgyfák is. Abba a legelőbe kiviszed a lovakat, bebéklyózod, elereszted! Ott kötésig ér az aranykaszálóban a fű, jóllakhat a ló, vizet is talál, ha megszomjazik, ihatik. Este megkötöd őket, hazahozod. Ennyi a kötelességed, egyebet nem kell dolgoznod semmit, egy esztendeig őrzöd a lovakat, és akkor megegyezünk és kifizetlek.
– Jól van, édesanyám!
– Gyere be, Miklós! Ülj le az asztalhoz! Itt a jó acélpogácsa, egyél!
– Köszönöm, édesanyám, nem vagyok éhes, hoztam magammal annyi elemózsiát, elég lesz egy hónapig is.
– Ha nem eszel, hát nem eszel! Itt van a kőpárna, tedd a fejed alá, és feküdj le oda a kődíványra ni, tudom, hogy elfáradtál, biztos jólesik a pihenés!
Miklós kapta magát, a kőpárnát a feje alá tette, lefeküdt a kődíványra, azért persze a köpönyegét maga alá kanyarította. Reggel azt mondja:
– Édesanyám, felébredtem. Szeretném megnézni a lovakat.
– Nézd meg, szép három ló! Megreggelizel, összefogod a három lovat, egyre felülsz, és kivezeted őket a legelőre, aztán egész nap fütyörészhetsz, danolászhatsz, csinálhatsz, amit akarsz, csak este hozd haza a három lovat! Ennyi a kötelességed!
Na, Miklós kimegy az ólba. Ott van három ló. Egyik nagyon vemhes, látszik, hogy hamarosan kiscsikaja lesz. Miklós nem is reggelizett, kell is neki kőpogácsa meg acélgaluska! Összepányvázta a három lovat, kivitte a legelőre. Ameddig a szeme ellátott, addig ért a rét, csak imitt-amott látszik közben egy-egy fa. Összebéklyózta a három lovat, és elengedte. A lovak szépen legeltek. Délután egy óra felé Miklósra olyan álom jött, hogy bizony – akarta, nem akarta – elaludt. Mikor felébredt, a nap veresen ment lefele. Nézi a legelőn a három lovat mindenfele, de sehol nem látja.
– Jaj, istenem, még csak az első nap, hova lett a három lovam, mit viszek haza?
Keresi mindenfele, de nincs is hol keresni, ezen a síkságon nem lehet elbújni. Eszébe jut, hogy van neki három sípja, megfúj egyet, hátha ezek az állatok tudnak valamit a lovak felől. A kis görbe keszeg sípja akadt a kezébe. Belefúj. Ahány hal volt Szávában, Drávában, Tiszában, Dunában, folyó- és állóvizekben, mind odamentek Király Kis Miklóshoz.
– Mit parancsolsz, édes gazdám?
– Halljátok-e, nagy bajban vagyok! Kihoztam ide három lovat legelni, de rám jött az álom, elaludtam. Tudtok-e a lovakról valamit?
– Tudunk, bizony! Látod azt a nagy fát? Ott kering a lombja körül egy nagy csapat szúnyog.
– Látom.
– Hát az a te három lovad! Add csak ide a kötőféket – mondta a görbe keszeg –, fölösleges volt ennyien jönnünk, hisz ezt magam is el tudom intézni.
Szárnyra kelt a kis görbe keszeg, felreppent a fa tetejébe, a kötőféket a szúnyogok közé vágta, lett belőlük három ló.
– Na, Miklós, add vissza a sípot, én már téged többet nem segíthetlek meg sohase.
Miklós visszaadta a halak sípját, hazavitte a három lovat, bekötötte az ólba. Ment a vénasszonyhoz.
– Édesanyám, hazajöttem a három lóval!
– Mért késtél olyan sokáig, kedves fiam?
– Jaj, édesanyám! Ezek a lovak akkor ettek még csak jóízűen, mikor esteledett. Gondoltam, ameddig esznek, egyenek, ráérek hazafele jönni, nem sietős a dolog!
– Jól van, Miklós!
– Bekötöttem őket, édesanyám, az ólba, mit adjak nekik?
– Te már azzal ne törődj, Miklós! Majd én ellátom őket! Ott van a finom acélgaluska, ülj le, vacsorázzál!
– Jól van, édesanyám, leülök.
– Én meg kimegyek, megabrakolom őket.
A vénasszony vitt egy vasdorongot, és a három lovat jól elverte vele.
– Hé, megszerettétek ezt a büdös Király Kis Miklóst?! Annyit mondok nektek, most még kaptok, amit kaptok, de ha holnap este is hazahoz, én addig váglak benneteket, amíg meg nem haltok!
Mondták a lovak:
– Édesanyám! Ha maga tud egyet, ő tud kettőt! Ha maga tud kettőt, ő tud tizenkettőt! Ami hal volt Szávában, Drávában, Tiszában, Dunában, folyó- és állóvizekben, az mind odajött. Egy görbe keszeg hozta fel a fa tetejébe a kötőféket, közénk vágta. Mi szúnyogok voltunk, de hiába, visszaváltoztunk, és Király Kis Miklós hazahozott bennünket.
– Nem igaz! Megszerettétek és összebeszéltetek, hogy elmentek vele!
A vénasszony bement.
– Na, megabrakoltam őket, fiam – azt mondja. – Feküdj le, pihend ki magadat!
– Jól van, édesanyám!
Gondolta Király Kis Miklós, kimegy, megnézi, mi történt a három lóval az ólban. Látja ám, hogy a legidősebb ló megellett, egy negyvennyolc lábú kiscsikaja született. Megy vissza.
– Édesanyám! Voltam az istállóban, megnéztem a lovakat, hogy nincs-e valami baj, nem rúgtak-e össze. Megellett a legidősebb lovunk!
– Mit ellett, Miklós?
– Egy negyvennyolc lábú kiscsikót!
– Ó, fiam, mit mondasz, negyvennyolc lába van? Vedd fel, lökd a ganéjra, hadd pusztuljon ott! Minek nekünk negyvennyolc lábú csikó?
Király Kis Miklós bement az ólba, felölelte, ölébe vette a negyvennyolc lábú kiscsikót, és kivitte a ganéjdombra. Mondja neki a kiscsikó:
– Hallod-e, kedves gazdám, Király Kis Miklós! Tegyél le ide a ganéjdomb tetejére! Kelet felé rakjál mellém egy csomó ganéjt, nehogy holnap reggel a nap hirtelen süssön rám, utána menj be a vénasszonyhoz! Hozzál ki tizenkét acélpogácsát! A tizenkét acélpogácsához van neki a pitvarban egy zsák sója! Abból tizenkét fél marék sót markoljál ki, és minden pogácsával adjál nekem egy-egy fél marék sót, én azt hadd egyem meg! Ne törődj egyébbel, én jó helyen leszek itt a trágyadombon! Tudom én, miben jársz, ne félj!
Király Kis Miklós majd kiugrott a bőréből.
– Hej, csak ezt a csikót elvihetném magammal!
Bement, kihozott tizenkét acélpogácsát, belemarkolt a zsákba, kiszedte a sót. A csikó lenyelte a tizenkét acélpogácsát a tizenkét fél marék sóval. Király Kis Miklós egy szemhunyást sem aludt reggelig. Azt mondja reggel a vénasszonynak:
– Édesanyám! Én mennék a lovakkal kifelé!
– Csak menjél, Miklós! Hanem elfelejtettem valamit: van nekem finom delavári borom meg rizlingborom. Amelyikből akarsz, tölts meg egy demizsont, és iszogasd meg odakint, úgy jobban telik a nap!
A rizlingbort választotta.
– Na, édesanyám, ez már finom bor!
Kitöltött egy pohárral és megitta. Felvette a karjára a demizsont, bement az istállóba, összepányvázta a három lovat, kimentek a határba. Elengedte, béklyóba tette. Érezte, hogy álmosodik. Ivott egy pohár bort. De bizony hiába itta, délután egykor egyenesen összerogyott. Elaludt. Na, jól van. A három lóból meg vált három varjú, felröppentek a fa tetejébe, ott károgtak. Jócskán lement a nap, amikor Király Kis Miklós felébredt. Szétnéz a legelőn, nem látja sehol a három lovát. Eszébe jut a síp:
– Még két sípom van, megfújom az egyiket.
Melyik került neki a kezébe, mint a farkasok sípja. Belefújt. Amennyi farkas volt a világon, mind oda sereglett.
– Mi a bajod, Király Kis Miklós, mért hívtál bennünket?
– Hát biz én azért, mert volt nekem három lovam, itt legeltek. De most elveszett mind a három, nem tudtok róluk valamit?
– Dehogynem tudunk! Látod azt a három varjút, ott kárognak fönn a fa gallyán?
– Látom!
– Nahát, az a te három lovad! Add csak ide – mondta egy fiatal farkas –, add csak ide nekem azt a kötőféket, ti meg gyertek ide alám!
Egymásra álltak a farkasok, a legfelső közécsapta a kötőféket a három varjúnak, vált belőlük három ló.
– Na, Miklós, itt van a három lovad. Add vissza a sípunkat!
Visszaadta a farkasok sípját, hazavitte a lovakat.
– Na, édesanyám, hazahoztam a három lovat, bekötöttem, mit adjak nekik enni?
– Miért voltál ilyen sokáig, Miklós?
– Hát, édesanyám, jó illatokat éreztem, és közben eljárt az idő.
– Itt a vacsora, gyere, és vacsorázz!
– Mit adjak a lovaknak, édesanyám?
– Ne adjál fiam, semmit, majd én ellátom őket!
Kiment a vénasszony.
– Második nap is hazahozott benneteket! Mert megszerettétek! Melyikőtök szeretett bele, csak azt mondjátok meg!
– Jaj, édesanyám! Dehogy szerettünk bele! Hanem ha maga tud egyet, ő tud kettőt! Tegnap este a hal hozott le bennünket. Ma meg a farkasok! Nem tehetünk róla.
– Most kaptok, amit kaptok! De ha holnap este megint haza tud benneteket hozni, akkor irgalom nélkül mind a hármótokat megöllek!
– Hát mit csináljunk, mondja meg!
– Mély álmot bocsátok Miklósra, amikor elalszik, gyertek haza! Itthon rátok lehelek, válik belőletek három kacsatojás. Beleteszlek benneteket egy tyúkültető kosárba, rátok ülök, akkor már nem tud hazahozni benneteket.
Úgy is lett, a három lány – mert a három ló az ő három lánya volt –, a három ló ott legelt délután egy-két óráig. A vénasszony álomport bocsátott Miklósra. Miklós elaludt. A három ló megrúgta a gyepet, hazamentek. A vénasszony rájuk lehentett, vált belőlük három vadkacsatojás. Betette a tyúkültető kosárba, rájuk ült. Király Kis Miklós felébredt a fa alatt.
– Hát, itt már nincs mit tétovázni, van még egy sípom, megfújom, hátha tud valamit.
Belefújt, amennyi róka csak volt a világon, mind odagyűlt.
– Nagyon nagy a baj, Király Kis Miklós – mondták.
– Miért?
– Azért, mert a három lovad hazament, és a vénasszony három kacsatojást varázsolt belőlük, beletette őket egy tyúkültető kosárba, és most rajtuk ül.
– Nem lehetne valahogy kihozni alóla?
– Megpróbáljuk! Menjünk haza, gyere, ülj a hátamra – mondta a legvénebbik róka –, hogy előbb otthon legyünk! Te állj a vénasszony ablaka alá, mi fölmegyünk a padlására annyian, hogy recseg-ropog odafönn minden. A padláson van az aranytyúkja, az aranykacsája, az aranypulykája, tépjük-szaggatjuk, ő meg kiabálja, hogy ne, róka, ne, róka, és döföli a padlást egy vasrúddal! De nem adunk arra semmit! Földühödik, felszalad a padlásra, hogy megöljön minket. Akkor te menj oda a kosárhoz, a kötőféket csapd a három tojáshoz, válik belőlük három ló, vidd be őket az ólba, nekünk pedig add vissza a sípunkat!
Király Kis Miklós odaállt az ablak alá, a rókák meg fel a padlásra, rengett a ház, recsegett-ropogott minden zege-zuga. A vénasszony ott ült a tojáson, és döfölte a vasrúddal a padlást.
– Ne, róka, ne, róka!
De a rókák nem adtak rá semmit.
– Jaj, minden jószágomat tönkretesznek, na, megálljatok, majd adok én nektek!
Vette a vasdorongot, ment a padlásra. Király Kis Miklós beugrott a házba. Kihúzta az ágy alól a kosarat, a kötőféket a tojásokhoz vágta. Vált belőlük három ló, bevezette őket az ólba. A vénasszony lejött.
– Na, mi van, fiam?
– Hazahoztam, édesanyám, a három lovat, ott vannak az ólban. Mit adjak nekik?
– Semmit, fiam! Eridj, vacsorázzál meg! Ha én tudok egyet, tudsz te kettőt, ha én tudok kettőt, akkor te tizenkettőt. Igaza volt az én három lányomnak, nem hittem nekik, de most már hiszek! Na de nem baj, Miklós, úgy jó, ha eszes ember vagy, csak tudjál az eszeddel élni!
Miklós megvacsorázott, de nem az acélpogácsából, hanem a hazaiból, amit a tarisznyájában hozott. Azt mondja neki a vénasszony:
– Hallod-e, fiam! Szeretném tudni, hogy mennyit kérsz tőlem, mert lejárt az esztendő. Vagy inkább szolgálsz még egy évig?
– Nem tudna nekem annyit fizetni, hogy tovább szolgáljak!
– Akkor mondd meg, hogy most mi jár neked? Adok neked száz szekér aranyat, száz szekér gyémántot, száz szekér ezüstöt! Ennyi elég lesz a háromnapi szolgálatodért?
– Gondolkozom reggelig. Majd reggel, mikor elmegyek, akkor kérem a béremet.
Másnap reggel, még ki sem világosodott, amikor Miklós felkelt.
– Alszik még, édesanyám?
– Aludtam, Miklós, de felkeltettél, most már nem alszom.
– Most már mondom, miért szolgáltam.
– Miért, fiam?
– A legidősebb lovunk megellette azt a kiscsikót. A kiscsikó kell nekem, egyéb semmi!
– Ugyan, te, Miklós, ne kacagtasd magadat! Az a kiscsikó az anyja tejét sem szopta meg, hát mit érnél vele? Az öledben cipeled?
– Ne törődjék vele, édesanyám, én beérem vele!
– Na jól van, Miklós, vedd fel, vigyed, legyen a tiéd, csak tudjál vele élni!
Király Kis Miklós nem várta meg, hogy megvirradjon, azt sem, hogy a vénasszony felöltözzön, odament hozzá.
– Áldja az ég magát, édesanyám!
– Áldjon az ég, Miklós!
Odament a ganéjdombra, a kiscsikót az ölébe vette és vitte. Mikor a kisajtóhoz ért, addigra a vénasszony magára kapott egy kabátot, utána szólt:
– Hozd vissza a kiscsikót, hadd simogassam meg a lábát, hadd nézzem, milyen ló válik belőle!
Súgja a csikó:
– Ne vigyél, mert kiveszi az erőt a lábamból!
– Ha idáig nem volt annyi ideje, hogy megsimogassa, ne simogassa meg ezután se.
Kiértek a vénasszony házából. Azt mondja a kiscsikó:
– Kedves gazdám, Király Kis Miklós! Eddig te hoztál engem, de most tegyél le. A jobb fülemnél van egy zsebkendő, vedd ki, törülgessél meg tetőtől talpig.
Király Kis Miklós odanyúlt, kivett egy zsebkendőt, letörülgette a kiscsikónak minden porcikáját, még a talpát is. Aranyszőrű táltos lett belőle.
– Na – azt mondja –, a zsebkendőt tedd vissza! Most nyúlj a bal fülembe. Ott van egy másik zsebkendő, azzal meg törülgesd meg magadat!
Megtörülgette magát Király Kis Miklós. Vált belőle hét ország vitéze, de olyan erős, hogy a föld meghajlott alatta.
– Na, kedves gazdám, hogy menjek veled, mint a szél, vagy mint a gondolat?
– Hát úgy, kedves lovam, hogy neked se legyen semmi bajod, meg nekem se!
Felreppent vele a fekete felhőbe, repültek hazafele. Beretvaország felett lenézett Király Kis Miklós. Látja ám, hogy a régi lova ott vérzik a borotvák között. Király Kis Miklósnak igen hullott a könnye, sajnálta a lovát. Az új lova sörényére potyogott a könnye. Azt mondja neki a táltos:
– Mi bajod, Miklós, hogy a könnyedet hullatod rám?
– A régi lovamat siratom. Látod-e, ott fekszik Beretvaországban. Odáig tudott szegény bejönni velem.
– Akkor szálljunk le, és vigyük magunkkal!
– Jaj, kedves lovam, a világért se szálljál oda, hogy a te lábadat is…
– Ne törődj vele, Miklós! Majd mielőtt leszállanék, rálehelek, és egy acélhíd válik belőle!
A ló lejjebb ereszkedett, rálehentett Beretva-, Sarló- és Kaszaországra, acélhíd lett belőlük. Rálépett az acélhídra a lova. Azt mondja neki:
– Na, Király Kis Miklós, szedd csak össze a lovad darabjait, és tedd ide elém!
Összeszedte Miklós. A negyvennyolc lábú táltos kiscsikó rálehentett, vált belőle egy másik negyvennyolc lábú táltos csikó.
A két negyvennyolc lábú táltos csikóval megindult Sárkányországba. Elmentek az aranyforráshoz. Tündér Tercia világszépasszonya éppen akkor merítette a két aranykancsó vizet.
– Na, szívem szép szerelme, Tündér Tercia világszépasszonya! Neki csak huszonnégy lábú táltos csikaja van, de nekem negyvennyolc lábú, nem is egy, hanem kettő! Itt van az egyik, pattanj fel rá, én a másikra, menjünk hazafelé!
– Látom, Király Kis Miklós, vitézebb vagy, mint a sárkány!
Akkor felpattant Tündér Tercia világszépasszonya az egyik lóra, Király Kis Miklós a másikra. A sárkány huszonnégy lábú táltos csikaja tudta, hogy viszik Tündér Tercia világszépasszonyát, hozzáfogott rúgni, vágni, ágaskodni, kapálni. Szalad a sárkány.
– Mi baj, kedves lovam?
– Nincs egyéb baj, viszik Tündér Tercia világszépasszonyát!
– Ihatom-e, ehetem-e?
– Se nem ihatol, se nem ehetel, bármit csinálsz, Tündér Terciát vissza többé sosem hozod, mert nekem csak huszonnégy lábam van, az ő lovának negyvennyolc!
A sárkány nagy dühösen beszaladt a szobájába, fölkötött egy tizenkét mázsás acélsarkantyút, felpattant a lóra csak úgy szőrén, a ló egyik oldalán bevágta a sarkantyút, a másikon kijött. Nem érte volna el Király Kis Miklóst, de Király Kis Miklós két lova megállott. Mondta nekik Király Kis Miklós:
– Meneküljünk, elfog bennünket!
– Ne félj te, amíg engem látsz!
Visszaszólt a negyvennyolc lábú táltos kiscsikó a sárkány csikajának:
– Kedves egy testvérem! Miért tűröd, hogy a huszonnégy fejű sárkány úgy belevágja egyik oldaladba a sarkantyúját, hogy a másikon meg kijön, ne hagyd magad kínozni! Reppenj fel vele a fekete felhőbe, amikor a felhőbe megüti a fejét, ugorj ki a büdös sárkány alól, és a huszonnégy lábaddal úgy rúgd meg, hogy hamva se maradjon.
Úgy is tett a huszonnégy lábú kiscsikó. Felment a fekete felhőig, mikor a felhőbe beütötte a fejét a sárkány, a ló kiugrott alóla. Mikor félútjában esett lefele, akkor a huszonnégy lábú táltos kiscsikó a bevasalt acélpatkójával úgy megrúgta a sárkányt, hogy hamuja sem maradt.
– Na, szervusz, kedves testvérem, jó, hogy megtanítottál, hogy mit kell vele tennem! Igen sokat kínzott már a sarkantyús csizmájával.
– Na, Király Kis Miklós, most már van neked három lovad! Olyan baj nem történhet, amiből ki ne tudnának segíteni, ember nincsen ellened, aki neked véteni tudjon! Most már menjünk el haza!
Akkor elment Király Kis Miklós a Tündér Tercia világszépasszonya lakására. És mikor a világszépasszonya lakására értek, meghívta az egész város lakosságát, és kitűzték a lakodalmat. A lakodalom elmúltával Király Kis Miklósnak eszébe jutott az édesanyja. Fölkeresi, hiszen táltos lovai vannak, hamar odaér. Azt mondta:
– Tündér Tercia világszépasszonya! Szeretsz te engemet?
– Hát hogyne szeretnélek?
– Én az édesanyámat igen régen láttam, nem tudom, azóta él-e, hal-e? Menjünk el az én országomba! Nem tudnánk a lakásodat minden háza népével átvinni az én országomba?
– Dehogynem, Miklós! Nagyon könnyen! Nyúlj fel csak, te magasabb vagy valamennyivel, mint én, a gerendához! Ott van egy aranyszálvessző, vedd le és üsd meg a várnak a négy sarkát! Személyzettel, mindenféle berendezéssel válik belőle egy aranyalma! Tedd a zsebedbe! Felnyergeljük a lovainkat, te felülsz az egyikre, én a másikra, a szobalányom a harmadikra, és megyünk a te országodba!
Úgy is lett. Király Kis Miklós felnyúlt a gerendába, levette az aranyszálvesszőt, megütötte a várnak a négy szegletét, vált belőle egy aranyalma. A zsebébe tette, a három lovat felnyergelték. Felültek a táltos lovakra, elindultak erre a világrészre. Éppen Király Kis Miklós édesanyjának a temetésére érkeztek haza. Király Kis Miklós intett a halotti gyülekezetnek, hogy édesanyját tegyék le, hadd sirassa el, hadd borulhasson a koporsójára. A feleségével együtt elsiratták a halottat. Kérdezték, hogy a rokonok közül él-e még valaki. De olyan sok telt el, hogy Király Kis Miklós famíliájából senki sem maradt. Akkor elővette az aranyalmáját, földhöz vágta, vált belőle egy olyan lakás, mint ott volt, ahonnét idehozták. És Tündér Tercia világszépasszonyával, hogy azt ne mondják, hogy hitetlen laknak együtt, új esküvőt tartottak, egy új lakodalmat, és most is élnek, ha meg nem haltak.
Ennyi volt.
