Görögországban akkora szárazság kerekedett, hogy nemcsak a kutak száradtak ki, de a folyók és a tengeröblök is. Nekifogott száz ember, hogy kutat ásson a király kertjébe, de nemhogy vizet, még csak sáros földet sem találtak benne. A király kihirdette hét országban, hogy ha valaki vízhez juttatná, neki adja fele királyságát meg a lányát feleségül. Volt egy fiatalember, Mészáros Sándornak hívták. Dolgozni nem nagyon szeretett, de szívesen lett volna király. Hát egyszer azt álmodja, hogy nem is olyan ördögi politika vizet találni a király kertjében. Még ásni sem kell, mert a kert végében van egy régi kút, de vizet nem adott soha, mert az ördögök egy nagy malomkővel elzárták a forrását. Ha valaki azt a malomkövet onnan elmozdítja, azon nyomban a király küszöbéig ér az éltető víz.
– Na, akármit ad Isten, vagy meghalok, vagy beteljesül az álmom; nekivágok! Elmegyek Görögországba, bejelentem a királynak, hogy kútmester vagyok.
Úgy is lett. Elment Görögországba, a görög király kapujában rákezdte kiabálni:
– Másországi kútmester vagyok! Ahol hét esztendeig nem sikerült vizet találni, ott én huszonnégy óra alatt annyi vizet teremtek, hogy a király küszöbéig ér.
Beszaladtak, mondják a királynak.
– Menjetek csak hamar, hívjátok fel!
Bement. Azt mondja neki a király:
– Hova való vagy, ember?
– Én a felső világrészből vagyok, magyarországi fiú!
– Tudnál-e olyan kutat ásni, amiben víz is van?
– Ha a király uram úgy akarja, holnap reggel nyolc órára a küszöbét nyaldossa a víz.
– S akkor az a száz ember, aki hét éve csákányoz, ás, lapátol az udvaromon, az miért nem talált vizet?
– Mert buták, nem tudják azok, hogyan kell kutat csinálni! Holnap reggelre lesz víz, király uram, csak meg kell az árát fizetni!
– Mit adjak neked?
– Hallottam is, az újságban is olvastam, de meg is álmodtam, hogy ha én a királynak vizet veszek, fele királyságát nekem adja, s ráadásul a lányát feleségül!
– Ez igaz. Kidoboltattam, újságba tétettem, nem is vonom vissza, állom a szavam, ha lesz víz.
– Már írhatjuk is a szerződést! Holnap reggelre a küszöbéig ér a víz! Csak egy kétszáz méteres vaslétrára van szükségem meg egy szál gyertyára, hogy világítsak magamnak.
– Ez mind a kettő semmi, fiam!
A király letelefonált a vasgyárba, hogy készítsenek egy kétszáz méteres vaslétrát.
Na, ez készen lett. Megkapta a gyertyát is. Bementek a szobába, megírták a szerződést.
– Na, fiam, mikor fogsz munkához?
– Mihelyt lemegy a nap. Csak annyit kérek, hogy közben senki se tartózkodjon az udvaron meg a kertben. Se állat, se ember! Még ha valaki az udvarhoz tartozik is és még kint van a városban, a kaput kinyitni nem szabad neki!
– Úgy lesz, ahogy akarod! Gyere be és vacsorázzál!
– Hát bizony az rám fér, de még egy kis pálinkát is hozzon a király uram!
– Mennyi legyen?
– Hát, amíg a kutat megcsinálom, elég lesz egy fél liter!
– Pincér, hozzál ennek a kútmesternek egy fél liter erős pálinkát!
Odavitték neki. Megvacsorázott, és amikor a nap veresen ment lefele, kiment a kertbe. Mindenki bent volt a szobájában, még az ablakokat is befüggönyözték, hogy ne lásson ki senki. Felvette a vállára a létrát, lement a kert végébe. Ahogy megálmodta, ott volt egy ókút, leengedte a létrát, lement. A kút fenekén megtalálta a malomkövet, megkapta, oldalra fordította. Olyan erővel tört elő a víz, hogy egykettőre elérte a király küszöbét. Odament a király ajtajához és ott hallgatódzott, hogy mit beszél a király. Mondja a király:
– Ó, kedves feleségem, elfelejtettem egy kis bort behozni, hogy a szomjúságomat ütné el. Olyan szomjas vagyok, meg akarok halni szomjan.
Bekiált a kútmester:
– Felséges király! Ha már idáig borral ütötte el a szomjúságát, most már igyon vizet!
– Hallod feleségem ezt a boszorkányos embert? Száz ember hét év alatt egy csepp vizet sem talált, őneki meg egy éjszaka sem kellett.
– Nem vagyon én ördöngös boszorkányos ember, csak éppen megcsináltam a kutat. Jöjjön, király uram, igyon, amennyi kell!
A király kinézett, mindenfele fényesnek látta a határt, mert víz borított mindent, csaknem a szobájába jött befele a víz. A király azt sem várta meg, hogy poharat kerítsenek, hanem nekihasalt, mint a kutya a mosléknak, és szívta fel a vizet. Kiáltott:
– Kedves feleségem, keltsd fel a lányodat is, gyertek, a finom friss víz itt van a küszöb előtt. Hozzatok poharat, nehogy úgy járjatok, mint én, mert én úgy ittam belőle, mint a kutya!
A király lánya örömében egyingesen leugrott az ágyról, odaszaladt. Vitt magával egy aranypoharat, telimerítette vízzel. Tizenkét pohárral ivott meg, úgy ki volt szomjazva. Na, mikor jóllaktak vízzel, azt mondja a király:
– Hallod-e, te kútmester! Üljünk le az asztalhoz, beszélgessünk el egy kis bor mellett, hiszen már egy családba tartozunk.
– Leülni leülhetünk, de egy családba nem tartozunk, mert a királykisasszonyt nem veszem feleségül!
– Hogy mondhatsz ilyet, fiam, hiszen már neked ígértem!
– Igen, király uram, de hát van egy nagy baj!
– Mi a bajod, fiam?
– Az a bajom, hogy a lánya nem szép, és én szép feleséget akarok! Adjon nekem annyi pénzt, hogy addig utazhassak, ameddig akarok! Én nagy úr akarok lenni!
– Nagyobb, mint a király, fiam?
– Annyit mondhatok a király uramnak, hogy idővel még magával sem fogok cserélni!
A királykisasszony nagyon szégyellte magát, hogy a kútmester nem akarta feleségül venni.
– Te kútmester, én király lánya vagyok, nem teheted meg velem ezt a csúfságot, hogy nem veszel feleségül. Elmegyek, kipúdereztetem magam, hogy szép legyek, hogy szeressél meg!
– Ne menjél sehova, hogy gondolod, hogy én a kipúderezett arcodat meg fogom csókolni? Fizesse meg apád a kút árát!
– Mennyit kérsz, fiam, én kifizetem!
– Háromszáz aranypengő az ára!
– Elég keveset kértél, én négyet adok!
– Elég nekem három is! Akkor is olyan gazdag leszek, hogy feleségül veszem a herceg lányát.
– Hát mért a herceg lányát, tán gazdagabb, mint a királyé?
– Nem gazdagabb, de szebb! Törődöm is én a maga vagyonával, meg a rangjával. Én a szépséget nézem!
El is ment, felkereste a herceget, mert azt olvasta az újságban, hogy a hercegnek olyan szép lánya van, hogy a nap minden déli tizenkét órakor egy óra hosszat megáll odafönn és bámulja. Azt gondolta, ha már neki háromszáz aranypengője van, a herceg lánya rögtön a nyakába borul. Bement a herceghez:
– Jó napot kívánok, felséges herceg! Én egy másországi kútmester vagyok! Jó pénzre tettem szert, megmondom hamarjában, minek jöttem.
– Hát mondja csak, jóember, minek jött?
– Tudja, hogy a király hét esztendeig ásatott egy kutat, de nem találtak vizet. Nekem egy éjszaka sem kellett, megcsináltam a kutat, a királynak a küszöbéig ér a víz. A lányát akarta fizetségként nekem adni, meg a fele királyságát, de nekem nem kellett, mert nem szép a lánya. Hallottam hírét, hogy a hercegnek olyan szép a lánya, hogy a nap minden délben egy álló órát bámulja. Miért venném el a király csúnya lányát, ha elvehetem a hercegét, akit a nap is megbámul?
– Csakhogy én nem adom ám hozzád a lányomat!
– De amikor gazdagabb vagyok, mint maga, nekem háromszáz aranypengőm van!
Egyet kacagott a herceg:
– Emberek, zavarják ki ezt az elmebajos embert az udvaromról!
Hát bizony ki is zavarták. Máig is asszony után bolyong, ha meg nem halt azóta.
