Dobsonyi Sándornak,
az Evangélikus Élet olvasószerkesztőjének

VOLT EGYSZER EGY LÉGY, AKI ANGYAL SZERETETT VOLNA LENNI. Maga sem tudta, honnan jöhetett ez a gondolata, de vágyva vágyott rá, napról napra egyre mélyebben és elszántabban. Könyörgött kitartóan, nem adta fel.

– Istenem – imádkozott ezen a napon is –, sose lázadoztam, amiért légynek teremtettél, pedig hidd el, nem könnyű élet jutott nekünk. Nem vagyunk olyan szépek és kedvesek, mint a lepkék, a szitakötők vagy a katicabogarak. Nekünk egyetlen gyermek sem énekel mosolygó arccal felénk hajolva varázsos hívogató dalocskát. Sőt inkább elkergetnek bennünket. „Ne fogd meg, piszkos!” „Mosd meg, mert összemászkálta a légy!” – figyelmeztetik az anyák kicsinyeiket, ha megpillantanak minket valahol. Észre sem veszik, mennyi jót is teszünk.

És az üldöztetés! Ha a szabadban röpködünk, a fecskék, a cinkék mind miránk vadásznak. Farkával kerget el bennünket a tehén. Ha meg a ház biztonságos rejtekén akarunk megpihenni, már szalad is a gazdasszony utánunk a légycsapóval hadonászva. Mégis áldalak, amiért légynek teremtettél, hisz szárnyam van, és szerények az igényeim. Beérem azzal, amit más meghagy, és nem kell taxira várnom, mint a bolhának, ha messzebbre akarok menni világot látni.

Köszönöm neked mindezt, Teremtőm. És csak egyetlen egy kéréssel ostromollak. Ez leghőbb vágyam, mióta csak élek. Hadd lehessek angyal! Egyetlenegyszer, akár csak egy napra, egy órácskára vagy csupán öt percre! Bármilyen rövid idővel megelégednék, ha megtapasztalhatnám, milyen a te szolgálatodban állani. Örökre áldanálak érte! Kérlek, add meg nekem, hadd lehessek ma – ha csak egy kis időre is – angyal!

Bizony, így imádkozott a légy. És tudjátok, mit mondott erre Isten? Egyetlen szót csupán: „Légy!”

+ + +

Oly hirtelen szállt le az este, hogy észre sem vette. Csupán a szemét kezdte el zavarni a szürkületi homály. Az olvasószerkesztő megroppantotta fájós hátát, nagyot sóhajtott. Ma se végez idejében. Ráadásul ahogy fárad, egyre lassabban halad a munkájával. És ez a kézirat valami förtelem. Mintha az írója nem is ismerte volna az írásjeleket. Tessék, innen is hiányzik egy vessző, a mondat vége meg ott tátong üresen! Sose ér a végére. Holnap reggelre pedig le kell adnia az egészet készen. Ráadásul rászokott arra a marhaságra, hogy papíron javít. A szeme miatt tulajdonképpen kénytelen volt kicsit visszafognia a számítógép előtti ücsörgésben magát, de a csuda se tudja, hogy ez mennyivel jobb. És tovább tart. A doki szerint kevésbé terhelő. De most mindenesetre belefáradt. Muszáj meginnia egy kávét. Hányadik is lehet ez ma már? Jobb nem rágondolni. Bár történne valami csoda! De hát mire is vár?! Isten nem szokott angyalokat küldeni azzal a céllal, hogy vesszőket és pontokat tegyenek ki egy kézirat szövegében a megfelelő helyekre. Persze, fontosabb dolga is akad. Nyilvánvaló. Elnevette magát a képtelen gondolatra. Lustán nyújtózott egyet, és némi bűntudattal kikullogott az aprócska teakonyhába.

+ + +

Sose járt még itt. Kíváncsian zümmögve röpködte körbe a különös, új helyet. Mindenütt csak asztalok és asztalok. Ez valami iroda lehet. A zöld kanapéra szállt a sarokban. Olyan színe volt, mint a friss mohának. Innen nézegetett egy ideig gondtalanul. Azért néha jó egy kis nyugalom.

Az egyik kulcslyukon át fény szűrődött ki. Valaki mégis van itt. Az jó, az embereknek előbb vagy utóbb mehetnékjük támad, és akkor a nyíló ajtó résén át ő is újra kinn teremhet a szabadban. Egy darabig még röpködött ott a félhomályban, de vonzotta, hívogatta a fény. Átnyomakodott a kulcslyukon. Teljesen fölöslegesen, mert éppen nyílott az ajtó. Bosszankodott, hogy megint értelmetlenül küszködte át magát a kényelmetlen, szűk nyíláson. De azután megörült a fénynek. Nézelődött, szálldogált jókedvűen. Még dudorászott is magában valamit. Tulajdonképpen elégedett légy volt. Egyedül ez az angyalságos vágya volt benne furcsa, de most éppen nem gondolt rá, így vígan röpködött, élvezte a rovarélet apró örömeit. Az asztalon felejtett kockacukorból nyalogatott egy kicsit, megvizsgálta a szerteszét heverő papírhalmot, mászkált a virágok levelein, tette a dolgát.

Egyszer csak furcsa rosszullét vett erőt rajta. A belsejében kavargott-kevergett valami. Huh, ennek nem lesz jó vége… Valószínűleg többet torkoskodott a kelleténél. Igaz is, ma már meglehetősen sok édességnek nem tudott ellenállni. A légy röstelkedett; nem szeretett falánk lenni, valahogy gyengeségnek tartotta. Na meg a csikarás sem okozott neki túl nagy örömöt.

– Jaj, soha többet, soha többet… – motyogta maga elé nyögdécselve. Az egyik papírlapon végül könnyített magán. De alig néhány lépéssel odébb ismét utolérte a fájdalom. Összegörnyedve várakozott, aztán újra…

– Sétálgatni kell, akkor gyorsabban túl leszünk rajta – biztatgatta magát. És úgy is tett. Szép kényelmes tempóban masírozott a fehér papíron, aztán ha muszáj volt, hát bizony ott piszkított a lapra, ahol éppen szükségét érezte. „Megint szidni fognak” – gondolta bűnbánattal. „És igazuk lesz.” De képtelen volt felszállni és más, alkalmasabb helyet keresni magának. Igazából nem is tudta pontosan, hol is lehetne alkalmasabb hely. Bárhova sikerült is a dolgát végeznie, az emberek mérgelődve fogadták. A leghálásabbak még a virágok voltak hozzá. Persze ők is csak a beporzás miatt. Tényleg, itt is volt egy növény. Oda kellett volna átvánszorogni. Most már mindegy. Lassan visszatért belé az erő. Szárnyra kapott, és az ajtó mellé szállt, ott várakozott az alkalomra, amikor tovább röpülhet a dicstelen tett helyszínéről.

+ + +

Hát tessék, ennyit a kávé élénkítő hatásáról. Majd elalszik. A lajhárok mozoghatnak így. Mindegy, muszáj folytatni. Huh, de levegőtlen ez a csöpp hely! Hogy addig se kelljen újra a papírt bámulnia, ablakot nyitott. Aztán az ablakon át az udvarra bámult. Nincs ott semmi, egy vacak kis belső udvar, dísztelen, eseménytelen. Időhúzás. Sóhajtva fordult vissza az asztal felé. Pedig szereti ezt a munkát, csak most valahogy mára elég volt.

– Na, lássuk, miből élünk! – biztatta magát. „Józsi postás elgondolkodva…” Valaki ideírt egy pontot! Világosan emlékszik, hogy az előbb nem volt még itt. Vagy tévedne? Talán ezt az egyet még kitette, mielőtt kávézni indult? Lehet. „Nem is biztos, hogy a…” Mintha mással volna írva ez a pont itt. Meg az a következő is. Csillogóbb, frissebb, valami ki tudja, mi. És az az előbbi is, amelyet látva még kételkedett. Meg ez a végén. És ott az a kettőspont is, tökéletesen a helyén. Szabályos pontok, tollal ilyet nem is tud az ember írni. Uram, Istenem! Hát mégis! Önkéntelenül felugrott az asztaltól.

– Hé, valaki! Van itt valaki?!

De csönd volt mindenütt.

+ + +

A légy a függöny mögött lapult. Elbambulta az ajtónyitást. Az ablak résén kiférne, de most meg valami önmarcangolhatnékja támadt. Hallani akarta, ahogy gyalázzák a bepiszkított papír miatt. Bűnhődésképpen maradt itt, a gyalázkodás miatt, amely neki szól majd. „Ismerős lesz a szöveg, de jogos” – gondolta. Behúzott nyakkal várakozott.

+ + +

Hát senki nincs itt. Az ajtó belülről van bezárva. De hisz akkor csoda történt! Lehet, hogy álmodta vagy megőrült, de míg ez be nem bizonyosodik, addig azt kell hinnie, hogy csoda! Valaki bejött a csukott ajtón át, és kitette helyette az írásjeleket. Őrület! De hiszen ezért imádkozott vagy sóhajtozott vagy mi… Mégis képtelenség, hogy Isten meghallgatta volna?! Ebben a kis… Milyen hitetlen is az ember! Még egyszer ellenőrzi a bezárt ajtót, végigjárja az üres irodákat, aztán értetlenül, döbbenten, örömmel ül le az íróasztala mellé. Bámulja az elkészült, immáron hibátlan kéziratot.

– Angyal járt itt. Semmi kétség. Egy angyal – motyogja maga elé.

+ + +

– Egy angyal – ismétli könnyes szemmel a légy, és belepirul az örömbe.