A kirakatban a cédulán ezt olvasta: ELADÓ: TANÍTÓNŐ – ALKALMI VÉTEL, s apróbb betűkkel: főz, varr, minden házimunkához ért.

Danbynek iskolapadok, radírok, őszi levelek jutottak az eszébe; és könyvek, álmok, nevetés. A kis ócskásbolt gazdája vidám dirndlibe öltöztette a tanítónőt, piros szandált húzott a lábára; s most ott állt a dobozban, mint egy életnagyságú baba, és várta, hogy valaki életre keltse.

Danby tovább akart menni a tavaszi utcán, a parkolóhoz, ahol Buick Minijét hagyta. Laura valószínűleg feltárcsázta már a vacsorát, most ott hűl az asztalon, és Laura iszonyú dühös lesz, ha ő megint elkésik. De Danby csak állt, állt, magasan, vékonyan; ifjúságát még nem hagyta egészen maga mögött, még ott lappangott sóvár barna szemében, még látszott belőle valami az arca kerekségén.

Bosszantotta gyámoltalansága. Hisz ezerszer is elment az üzlet előtt, útban a parkolótól az irodáig, vissza az irodától a parkolóig, és most először állt meg és bámulta a kirakatot.

De hisz most először lát olyasmit a kirakatban, amire szüksége van!

Danby megpróbált szembenézni a kérdéssel. Hát csakugyan szüksége van a tanítónőre? Aligha. De Laurának kétségtelenül jól jönne valaki, aki segítene a házimunkában, robotszobalányra nem telik, és Billynek sem ártana a tévén kívül egy kis korrepetálás, jönnek az év végi tesztek, és…

És… És a tanító hajáról eszébe jutott a szeptemberi fény, az arcáról a szeptemberi nap. Szeptemberi pára ülepedett le Danby köré, és hirtelen elszállt a gyámoltalansága, és megindult – de nem abba az irányba, amerre eredetileg igyekezett…

– Mennyiért adja a tanítónőt? – kérdezte a boltban.

Odabent száz- meg százféle ócskaság hevert szanaszét. A fehér üstökű, mazsolaszemű kis öreg boltos maga is olyan volt, mint valami régiség.

Danby kérésének hallatán felragyogott a szeme.

– Tetszik, uram? Igen szép darab.

Danby érezte, hogy arcát elfutja a forróság.

– Mit kér érte? – ismételte.

– Negyvenkilenc dollár kilencvenöt cent az ára, plusz öt dollár doboz.

Danby nem hitt a fülének. Az ember azt hinné, oly kevés a tanítónő, hogy már felment az áruk. Már pedig alig egy évvel ezelőtt, amikor generáljavított tanítót akart venni, hogy segítsen Billynek a tévé-házifeladatban, a legolcsóbbnak is messze száz dollár fölött mozgott az ára. Még így is rászánta volna a pénzt, de Laura hallani sem akart róla. Hiába, Laura sosem járt valódi iskolába, és nem értette a dolgot.

No de negyvenkilenc dollár kilencvenöt! – és még főzni, varrni is tud! Ez ellen csak nem lehet Laurának kifogása…

Mindenesetre az lesz a a legjobb, ha meg sem kérdezi.

– És… és jó állapotban van?

A boltos olyan képet vágott, mint akinek a tyúkszemére léptek.

– Uram, tökéletes példány… Generálozott. Vadonatúj elemek, vadonatúj motor. A szalagjai még jó tíz évig prímán használhatók, a memóriabankja minden valószínűség szerint örökké. Kérem, kihozom, tessék meggyőződni.

A doboz csapágyakon gördült, mégis elég nehéz volt megmozdítani. Danby segített az öregnek kihúzni a dobozt a kirakatból, betolni a boltba. Az ajtó mellé állították, ott volt a legjobb a világítás.

Az öreg hátralépett, úgy csodálta.

– Lehet, kérem, hogy én régimódi ember vagyok, de én azt mondom, a tele-tanár nem az igazi. Ön, ugyebár, valódi iskolába járt?

Danby bólintott.

– Mindjárt gondoltam. Érdekes, az ilyesmit rögtön észreveszi az ember.

– Kérem, kapcsolja be – mondta Danby.

Az apró nyomógomb a bal fülcimpa mögött lapult. Az öreg egy percig keresgélte; azután apró kattanás hallatszott, utána halk, alig hallható dorombolás. Egyszerre megszínesedett a tanítónő arca, keble hullámzott, kék szeme kinyílt…

Danby keze ökölbeszorult, körme a tenyerébe vájt.

– Mondasson vele valamit.

– Jóformán mindenre reagál, uram – mondta az öreg. – Beszédre, helyzetekre, akármire… Amennyiben megveszi, uram, és nem válik be, tessék csak visszahozni, nagyon szívesen visszaveszem. – Ránézett a tanítónőre. Hogy hívják?

– Miss Jones.

Olyan volt a hangja, mint a szeptemberi szellő.

– Foglalkozása?

– Valójában negyedik osztályos tanítónő vagyok, uram, de helyettesítek első, második, harmadik, ötödik, hatodik, hetedik és nyolcadik osztályban is, azonkívül főiskolai végzettségem is van humán tárgyakból. Ezen felül értek a házimunkához, első osztályú főzőnő vagyok, s ellátok minden apróbb munkát, gombot varrok, harisnyát stoppolok, fehérneműt javítok.

– Persze az újabb modellek többet tudnak – súgta Danbynek az öreg. – Amikor nagy sokára rájöttek, hogy végérvényesen a tele-oktatás veszi át a valódi iskola helyét, mindent beleadtak a modellekbe, hogy legyőzzék a tápszergyárak konkurrenciáját. De hát persze hiába. – Majd a tanítónőhöz fordult: – Legyen szíves, Miss Jones, lépjen ki a dobozból. Mutassa meg, milyen szépen tud járni.

A lány körüljárta a kopott szobát, kis piros szandálja villogott a piros padlón, dirndlije mint egy csokor szivárvány. Azután visszatért az ajtóhoz, és megállt.

Danby alig talált szavakat.

– Rendben van – szólalt meg nagy sokára. – Tegye vissza a dobozba. Megveszem.

. o O o .

– Mit hoztál, apu? – kiabált Billy. – Nekem hoztad?

– De neked ám – mondta Danby. Fölgörgette a dobozt az ösvényen, aztán beemelte az apró tornácra. – Meg anyádnak. Örülni fog.

– No, arra kíváncsi vagyok! – mondta Laura, és csípőre tette a kezét. – Jéghideg az étel.

– Majd megmelegíted – mondta Danby. – Vigyázz, Billy!

Átemelte a dobozt a küszöbön, zihált egy kicsit, azután végigtolta a kurta előszobán, be a nappaliba. Azt már tökéletesen uralta egy vörös mezes baseball-csatár, aki a háromméteres képernyőn terpeszkedett, és épp nagy lelkesedéssel ecsetelte az új 2061-es nyitható tetejű Lincolnette előnyeit.

– Vigyázz a szőnyegre! – kiabált Laura.

– Nyugalom, nem lesz a szőnyegednek semmi baja – mondta Danby. – Lesz szíves valaki elzárni a tévét, hogy legalább saját szavunkat meghalljuk!

– Majd én elzárom, apu! – Billy már rohant is öles, kilencesztendős ugrásokkal, és lelőtte a csatárt, vörös mezestül, mindenestül.

Dandby a doboz tetejét feszegette, és érezte Laura lehelletét a nyakán.

– Tanítónő! – sikoltott fel az asszony, amikor végre kinyílt a doboz. – Hogy egy felnőtt ember képes ilyesmit hazacipelni a feleségének! Tanítónő!

– Nem közönséges tanítónő – mondta Danby. – Tud főzni, varrni, és… és mindent. Folyton azt mondod, szobalányt szeretnél. Hát tessék. És Billynek is segít majd a tévéleckében….

– Hogy volt?

Danby most vette észre először, milyen hegyes álla van a feleségének.

– Negyvenkilenc kilencvenöt!

– Negyvenkilenc kilencvenöt?! George, te megörültél! Én mást se teszek, csak kuporgatok, minden centet megnézek, mielőtt kiadnám, hogy végre kicserélhessük a Minit egy új Cadillette-re, te meg egyszerűen kidobod a pénzt az ablakon, és hazahurcolsz egy ócska, használt tanítónőt! Ez talán többet tud, mint a tele-oktatás?! Hiszen ötven éve kiment a divatból!!!

– Nekem ugyan ne segítsen a tévéleckében! – kiabált Billy, és dühösen bámult a dobozra. – Azt mondta a tévétanár, hogy azok a régi android tanítók nem értettek semmihez. És… és verték a gyerekeket!

– Nem igaz! – kiáltott Danby. – Én csak tudom, hisz a nyolc alsót valódi iskolában végeztem! – Laurához fordult. – És nem is ócska, vedd tudomásul, és nem ment ki ötven éve a divatból, és többet tud a valódi nevelésről, mint az összes nagyokos tévétanár együttvéve! És tud varrni, meg főzni, meg…

– Hát akkor talán mondd meg neki, hogy melegítse meg a vacsorát!

– Meg is mondom! – Belenyúlt a dobozba, megnyomta a kis gombot, és amikor a kék szem kinyílt, így szólt:

– Kérem, Miss Jones, jöjjön velem – és kivezette a konyhába.

Repesett a szíve, amikor látta, milyen gyorsan megtanulja Miss Jones, melyik gombot kell megnyomni, melyik kart elfordítani, melyik lámpa mikor gyullad ki. A kihűlt étel egy szempillantása alatt eltűnt az asztalról, ugyanolyan gyorsan ott is volt megint, gőzölögve, forrón, ínycsiklandón.

Még Laura is megenyhült.

– Hát… – csak ennyit mondott.

– Azt elhiszem! – mondta Danby. – Mondtam, hogy tud főzni, igaz? Most aztán nem panaszkodhatsz, hogy nehéz benyomni a gombokat, hogy letörik a körmöd, meg…

– Jó, jó, George, elhiszem.

Megint olyan volt az arca, mint rendesen, persze azért az álla hegyes, de hát végtére épp a finom vonásai tetszettek meg annak idején Danbynek, meg az égő fekete szeme, gyönyörűen festett szája. Csak a keblét kellett egy kicsit felvarratnia, és igazán isteni volt az új arany-vörös tévétoalettjében. Igazán jól választott, mondta magának Danby. Megcsipkedte Laura állát, megcsókolta.

– Gyere, anyu, vacsorázzunk.

Valahogy Billyről meg is feledkezett. Ahogy felpillantott az asztalról, meglátta, amint a fia ott áll az ajtóban, és gyanakodva bámulja Miss Jonest, aki épp kávét főzött.

– Engem pedig nem fog megverni! – jelentette ki Billy válaszul apja pillantására.

Danby nevetett. Már jobban érezte magát, félig-meddig már nyert ügye volt. A többi majd megjön.

– Persze, hogy nem. Na, gyere szépen vacsorázni, kisfiam.

– Igen – mondta Laura –, gyorsan. Mindjárt kezdődik a Rómeó és Júlia a Vadnyugaton, egy percet sem akarok elmulasztani belőle.

– Na jó – mondta Billy. De azért jókora ívben kikerülte Miss Jonest ahogy kiment a konyhába, és leült az asztalhoz.

Danby a homlokát ráncolta. Nincs semmi kifogása a klasszikusok modernizálása ellen, de valahogy ezek a forgatókönyvírók néha egy kicsit túllőnek a célon. Laura és Billly élvezetét azonban ez láthatólag egy csöppet sem zavarta. Izgatottan előrehajoltak a tévéfotelban, és lenyűgözve bámulták a háromméteres képernyőt. Talán igaza van a forgatókönyv írónak…

Még Miss Jones is érdeklődve nézte… de hiszen ez lehetetlen, figyelmeztette magát sürgősen Danby. Hiszen ő egyszerűen nem érdeklődhet. Akármilyen értelmesen szegeződik kék szeme a képernyőre, voltaképpen azzal, hogy itt ül, csak az elemeit fogyasztja. Kár, hogy nem fogadta meg Laura tanácsát; ki kellett volna kapcsolni…

De valahogy nem vitte rá a lélek. Kegyetlenségnek érezte volna kioltani Miss Jones életét, ha akár átmenetileg is.

Ej, micsoda ostobaság! Danby ingerülten fészkelődött a tévéfotelben és ingerültsége csak fokozódott, amikor észrevette, hogy elvesztette a sztori fonalát. Mire megint rátalált, Rómeó épp átugrott a Capulet-rancsó kerítésén, végigsettenkedett a gyümölcsösön, és viruló virágok között állt egy alacsony erkély alatt.

Capulet Júlia anakronisztikus franciaablakon lépett ki az erkélyre. Fehér tehenészlány- avagy juhászlány-kosztümöt viselt; combtőig érő szoknyát, festett szőke fürtjén széles karimájú sombrerót. Kikönyökölt az erkélyrácson, és lekukkantott a kertbe.

– Te vagy az, Romi? – szólt le.

– Hát ez nevetséges! – szólalt meg hirtelen Miss Jones. – A szöveg, a ruhák, a cselekmény, a helyszín… Mind hamis!

Danby rámeredt. Aztán hirtelen eszébe jutott, mit mondott az öreg boltos: hogy Miss Jones helyzetekre is reagál, nemcsak a beszédre. Persze ő úgy értette, hogy az öreg a Miss Jones tanítónői hivatásának gyakorlása közben adódó helyzetekre utal…

Danbynek kényelmetlen előérzete támadt. Laura is, Billy is hátat fordított a vizuális csemegének, és hihetetlenkedve bámulta Miss Jonest. Krititkus pillanat volt.

Danby köhintett.

– A darab tulajdonképpen nem „hamis”, Miss Jones, csak éppen átírták. Az eredetit ugyanis ma már senki sem nézné meg, és ha senki sem nézi, akkor ki vállalná a bemutatás költségeit?

– De hát muszáj volt mindjárt westernt csinálni belőle?

Danby nyugtalanul pillantott feleségére. Laura szemében most már nem hihetetlenkedés tükröződött, hanem dühös tiltakozás. Danby gyorsan visszafordult Miss Joneshoz.

– Most a western vonzza a legnagyobb közönséget, Miss Jones – magyarázta. – A tévé korai korszakát idézi fel. A közönség szereti, úgyhogy természetesen a hirdetők ezeket szorgalmazzák, a forgatókönyvírók pedig onnan veszik az anyagot, ahol találják.

– De hát Júlia, mint tehenészlány! Hisz ez alpáribb még a legolcsóbb esztrádműsornál is!

– Elég volt, George. – Laura hangja vágott, akár a késpenge. – Mondtam neked: ötven éve kiment a divatból! Vagy kikapcsolod, vagy én megyek el!

Danby sóhajtva felállt. Valahogy szégyellte magát, amikor odament Miss Joneshoz, és megkereste bal füle mögött a gombot. Miss Jones nyugodtan nézett a szemébe, keze mozdulatlanul pihent az ölében, szintetikus orrcimpája egyenletesen pihegett.

Valósággal gyilkosnak érezte magát. Megborzongott, amikor leült a tévéfotelba.

– Te meg a tanítónőd! – mondta Laura.

– Elhallgass! – mordult rá Danby. Nézte a képernyőt, igyekezett érdeklődéssel figyelni a darabot. De nem ment sehogy sem. A következő szám is színdarab volt – egy Macbeth című krimi. Ez sem érdekelte. Lopva Miss Jonesra pillantott: keble elpihent, szeme csukva. Iszonyatosan üresnek érezte a szobát.

Danby végül nem bírta tovább. Felállt.

– Kimegyek, kocsizom egyet – mondta Laurának és kiment.

Kifarolt a Buick Minivel a garázsból, végigment a kertvárosi utcán, be a körútra, és folyton azon törte a fejét, miért van rá ilyen hatással egy használt tanítónő. Tudta, hogy ez több puszta nosztalgiánál, habár az is közrejátszik benne – nosztalgia a szeptember, a valódi iskola után, meg amikor bement szeptemberi reggeleken az osztályba, és a tanítónő abban a pillanatban, hogy becsengettek, belépett, és már ott is állt a tábla előtt; és azt mondta: Jó reggel gyerekek. Ugye, ilyen szép időben jólesik a tanulás? Pedig ö sem szerette jobban az iskolát, mint más kölyök, de tudta, hogy a szeptember mást is jelent, nem csak tankönyveket, meg őszi álmokat. Valamit, amit útközben elhagyott, valami meghatározhatatlant, megfoghatatlant, valamit, amire most olthatatlanul sóvárog…

Danby lassan vezette a Minit a körúton, kanyarogva tért ki a suhanó kocsiköltemények útjából. Amikor befordult a Fred bátyóhoz vezető mellékutcába, látta, hogy a sarkon új büfé nyílt. Hatalmas tábla hirdette:

VIRSLI ROSTON – kóstolja meg!
VALÓDI virsli VALÓDI tűzön!
Nyitás HOLNAP!

Elhajtott a büfé mellett, beállt Fred bátyó parkolójába, kilépett a csillagos tavaszi éjszakába, és bement az oldalajtón. Zsúfoltság volt odabenn, de sikerült üres fülkét találnia. Bedobott a perselybe egy huszonöt centest és sört tárcsázott.

Az adagolónyíláson kibújt a pergamenpohár, és Danby rosszkedvűen kortyolta az italt. Nyomott volt a levegő, a fülkében még ott érzett az előző vendég italának a szaga – szintetikus bor lehetett, gondolta Danby. Végigfutott az agyán a gondolat, hogy vajon milyen is lehetett régen, mikor még ismeretlen volt a kocsmai fülke, és az ember ott támaszthatta a pultot a többi vendég között, nézhette, ki hogy rúg be, azok meg nézték, ő hogy issza le magát. Azután gondolatai visszatértek Miss Joneshoz.

Az adagolóautómata fölött képernyő volt, alatta a következő felírás:

SOK A GONDJA? KAPCSOLJA BE FRED BÁTYÓT, A CSAPOST!
Ő MEGHALLGATJA MINDEN BÚJÁT-BAJÁT!
(3 perc mindössze 25 cent!!)

Danby becsúsztatott egy huszonöt centest a megfelelő résbe. Kis kattanás hallatszott, a pénzdarab beleesett a „visszajáró pénz” feliratú tartóba, és szalagról megszólalt Fred bátyó hangja: „Foglalt vagyok, pajtikám. Egy perc és hallgatlak”

Egy perc és még egy sör után Danby újra próbálkozott. Ezúttal kivilágosodott az adó-vevő ernyő, és megjelent Fred bátyó rózsás, derűs ábrázata.

– Helló, George. Hogy vagy?

– Köszönöm, jól, Fred. Mondjuk… elég jól.

– De azért lehetnél jobban is, igaz?

Danby bólintott.

– Ahogy mondod. Úgy ahogy mondod, Fred Bátyó.

Lenézett a kis pultra, ahol ott árválkodott a söröspohár.

– Én… vettem egy tanítónőt, Fred – nyögte ki.

– Ta-ní-tó-nőőőt?

– Igen, belátom, elég furcsa ilyesmit venni, de gondoltam, a srácnak elkelne egy kis segítség még a tévé mellett – nemsokára tesztek lesznek, és tudod, mi van, ha a srác rossz választ küld be: nem nyer díjat. Aztán gondoltam, még a… ez nem közönséges tanítónő, Fred! Azt gondoltam, segíthet egy kicsit Laurának a házimunkában. Meg minden…

Elhalt a hangja, ahogy a képernyőre nézett. Fred bátyó komolyan ingatta fejét, rózsás tokája csak úgy rengett belé. Azután:

– Ide hallgass, George. Dobd ki azt a tanítónőt. Hallod, George? Hajítsd ki. Ezek robottanítónők éppen olyan komiszak, mint a régimódiak voltak – már az igaziak, úgy értem. Tudod, mit csináltak, George? Talán el sem hiszed, pedig így van. Verték a srácokat! Akár hiszed, akár nem: verték… – Berregés hallatszott, a képernyő pislogott. – Lejárt az idő, George. Bedobsz még egy huszonöt centest?

– Köszönöm, nem – mondta Danby. Kiitta a sörét és hazament.

Hát mindenki gyűlöli a tanítónőket? Vajon miért nem gyűlölik a tele-tanárokat is?

Másnap munka közben szüntelenül ezen az ellentmondáson járt Danby esze. Ötven esztendeje úgy látszott, a robottanárok éppoly kifogástalanul megoldják az oktatásügy problémáit, mint ahogy a századfordulón a luxuskocsik méretének és árának csökkentése megoldotta a gazdasági problémákat. A robottanárok valóban enyhítettek valamicskét a tanárhiányon, de ezáltal a probléma másik oldala csak még jobban kiéleződött – az iskolahiány. Mi haszna, ha van elegendő tanár, csak épp tanterem nincs, ahol taníthatnának? S honnan lehetne elegendő pénzt előteremteni új iskolák építésére, mikor az országnak szüntelenül új és még újabb, jó és még jobb szuper-autópályákra van szüksége?

Ostobaság volna azt állítani, hogy közoktatási intézményeket építeni fontosabb, mint közutakat, elvégre a haza autópályáinak elhanyagolása egyenlő az átlagpolgár kocsivásárlási hajlandóságának csökkentésével, következésképpen ezt megsínyli a közgazdaság, fenyeget a válság, vagyis: az iskolaépítés ma kivihetetlenebb, mint valaha.

Ha az ember a dolgok mélyére néz, igazán teljes elismeréssel kell adóznia a nagy tápszertársaságoknak. Mert ők mentették meg a helyzetet, amikor bevezették a tele-oktatást a tele-tanárok útján. Egyetlen tanteremben egyetlen tanár, jobb kéz felől a tábla, bal kéz felől vetítővászon – ennyi elegendő ötvenmillió diáknak, s ha az ötvenmillió közt akad olyan, akinek nem tetszik a tanár oktatásmódja, nem kell mást tennie, mint átkapcsolni egy másik csatornára, ahol egy másik tápszertársaság finanszírozza a másik tele-oktatási programot. (Persze, az már a szülők dolga, hogy a srác körmére nézzenek: iskolát ne kerüljön, vagy át ne kapcsoljon magasabb osztályba, mielőtt még a teszteket megírta volna.)

Hanem az egész elmés rendszer java az a boldogító tény, hogy mindent a tápszertársaságok fedeznek, ezáltal az adófizető mentesül egyik legterhesebb kötelezettsége alól, és a pénztárcája felszabadul a forgalmi adó, a benzinadó, és a községi adó, a kocsirészlet s más hasonlók számára. Viszonzásul pedig nem is kérnek mást a tápszertársaságok, mint hogy kitűnő szolgáltatásuk fejében a diákok – és lehetőleg a kedves szülők is – kizárólag a társaság tápszereit fogyasszák.

Az ellentmondásról tehát bebizonyosodott, hogy nem is ellentmondás. A tanítók-tanítónők azért száműzettek, mert a költekezés szimbólumai, a tele-tanár pedig tiszteletreméltó köztisztviselő, hiszen ő a jutányos Családi Csomagolás szimbóluma. Csakhogy, és ezt Danbay nagyon jól tudta, a különbség nemcsak ennyi.

A tanítónő-gyűlölet részben örökletes, de nagyrészt a propaganda hadjárat eredménye, amelyet a tele-oktatás bevezetésekor indítottak a tápszertársaságok. Nekik köszönhető az a népszerű legenda, hogy a robottanítónők verik a gyerekeket, és még manapság is fel-felüti fejét ez a tan, ha netalán akadna még, aki kételkedik benne.

Az a baj, hogy ma már legtöbben tele-oktatásban részesültek, ezért fogalmuk sincs róla, mi az igazság. Danby kivétel. Kisvárosban született, hegyek között, ahol nem volt tévé-vétel, és mielőtt még a családja nagyvárosba vándorolt volna, Danby valódi iskolába járt. Tapasztalatból tudta hát: nem igaz, hogy a tanítónők verik a gyerekeket.

Hacsak a Robot Rt. véletlenül nem hozott forgalomba egy-két hibás példányt. Ami azonban merően valószínűtlen. A Robot Rt. nagyon jól dolgozik. Csak meg kell nézni, milyen kitűnő benzinkútkezelőket állítanak elő. Nem beszélve arról a rengeteg kifogástalan gépkezelőről, pincérről, szobalányról, amit a piacra dobnak.

No persze, ilyenre nem telik az átlag kezdő üzletembernek, az átlag családapának. No de – és itt Danby gondolatai bonyolult piruettet vágtak ki – vajon nemcsak egy okkal több ez is, hogy Laura boldog legyen, amiért kap egy szobalányfélét?

Igen ám, csakhogy Laura nem boldog. Csak rá kellett nézni az arcára, mikor Danby este hazatért, már halálpontosan tudta, hogy Laura nem boldog.

Soha ilyen hegyes az álla, keskeny a szája nem volt még.

– Hol van Miss Jones? – kérdezte Danby.

– A dobozában – közölte Laura. – És holnap reggel első dolgod lesz visszavinni oda, ahonnan hoztad, és visszakérni a negyvenkilenc dollár kilencvenöt centedet!

– Engem nem fog még egyszer megütni! – közölte Billy, aki ott guggolt a képernyő előtt.

Danby elsápadt.

– Meg-ü-töt-te??!

– Hát nem egészen – mondta Laura.

– Megütötte, vagy nem? – kérdezte Danby.

– Mondd meg neki, mit mondott a tele-tanáromról! – kiabált Billy.

– Azt mondta, Billy tele-tanárja arra sem alkalmas, hogy lovakat idomítson!

– És mondd meg neki, mit mondott Hektorról meg Akhilleuszról!

Laura felhorkant.

– Azt mondta, szégyen-gyalázat, hogy cowboyfilmet csinálnak olyan klasszikusokból, mint az Iliász és ezt még oktatásnak is nevezik.

Aztán lassan kikerekedett a történet. Mint kiderült, Miss Jones, attól a perctől kezdve, hogy Laura bekapcsolta, addig, míg ki nem kapcsolta, valóságos intellektuális kereszteshadjáratot folytatott. Miss Jones mindenben hibát talált: az egész Danby-háztartás, úgy, ahogy van, rossz, a tele-tanulmányi programtól kezdve, amit Billy a szobájában néz, a kis vörös tévékészüléken, a délelőtti és délutáni műsoron át, amit Laura néz a nappali szoba nagy tévékészülékén, a hall tapétájáig, amelyen vidám, vörös kis Cadillete-ek hancúroznak, egymásba fonódó autópályákon, a konyha álpanoráma-ablakáig meg a könyvek hiányáig.

– Hát fel lehet ezt fogni? – sopánkodott Laura. – Azt hiszi, még most is adnak ki könyveket!!!

– Én csupán azt szeretném tudni – mondta Danby –, megütötte-e Billyt vagy sem?

– Épp arra akarok rátérni.

Három óra tájban Miss Jones épp Billy szobájában törölgette a port. Billy kötelességtudóan nézte a leckéjét, ült a kis íróasztalnál, csöndesen, rendesen, ahogy illik, és elmerülten figyelte, amint a cowboyok próbálják elfoglalni a Trója nevű indiánfalut, amikor Miss Jones, mint aki eszét vesztette, egyszerre átszáguldott a szobán, s fent idézett szentségtörő megállapítását hangoztatva az Iliász átírásáról, a lecke kellős közepén kikapcsolta a tévét. Ekkor kezdett Billy visítani, és amikor Laura berontott, Miss Jones épp megmarkolta Billy karját, a másik kezét meg már éppen ütésre emelte.

– Az utolsó pillanatban értem oda – mondta Laura. – Mit tudom én, mire lett volna képes! Meg is ölhette volna a gyereket!

– Kétlem – mondta Danby. – És aztán?

– Kikaptam a kezéből Billyt és azt mondtam neki, azonnal menjen vissza a dobozába. Kikapcsoltam és ráraktam a fedelét. És vedd tudomásul, George Danby, hogy az a doboz csukva is marad! És ahogy megmondtam, holnap regggel az első dolgod lesz visszavinni – ha azt akarod, hogy Billy meg én megmaradjunk ebben a házban!

Danbynak egész este kavargott a gyomra. A vacsorát csak piszkálgatta, a vadnyugati filmet jóformán nem is nézte, s amikor bizonyos volt benne, hogy Laura nem néz arra, oda-odapillantott a dobozra, amely némán állt az ajtó mellett. A vadnyugati film hősnője ezúttal egy szőke bártáncosnő volt – mellbőség 99, derékbőség 60, csípő 96, bizonyos Antigoné. A két bátyja, úgy látszik, lepuffantotta egymást valami lövöldözésben, és a seriff – egy Kreón nevű figura – csak az egyikük számára engedélyezett végtisztességet a Csizma-dombon, és érthetelen csökönyösséggel ragaszkodott hozzá, hogy a másik maradjon ott a sivatagban, az ölyvek martalékául.

Antigoné gyomra ezt képtelen volt bevenni, és azt mondta Iszméné nevű húgának, hogy ha az egyik fiú rászolgál a rendes temetésre, mért ne dukálna a másiknak is, és hogy ő, mármint Antigoné, majd megkártyázza a dolgot, és hogy ugye számíthat Iszméné segítségére is. De az a lány gyáva nyúl volt, úgyhogy Antigoné azt mondta, sebaj, elintézi egyedül, mire egy öreg aranyásó, bizonyos Theiresziasz belovagolt a városba, és…

Danby halkan felállt, kisurrant a konyhába, kiment a hátsó ajtón. Beült a kocsiba, kihajtott a körútra, végigment rajta, s leeresztette valamennyi ablakot, hogy szabadon járjon körülötte a langyos tavaszi szél.

A virslisbódé a sarkon már majdnem elkészült. Szórakozottan ránézett, amikor befordul a mellékutcába. Fred Bátyónál jó csomó üres fülke volt; találomra kiválasztott egyet. Megivott jó pár pohár sört, ahogy ott állt egyedül a magányos kis bárban, és nagyon törte a fejét. Amikor már bizonyos volt benne, hogy a felesége meg a fia lefeküdt, hazament, kinyitotta Miss Jones dobozát, és bekapcsolta a lányt.

– Meg akarta ütni délután Billyt? – kérdezte.

A kék szempár rezzenéstelenül állta tekintetét, csak a szempilla rebbent olykor, míg a pupilla fokozatosan hozzászokott a nappali szoba világításához, ahol Laura nem oltotta el a lámpát. Végül Miss Jones megszólalt:

– Nem tudok emberi lényt megütni, uram. Ez a záradék, azt hiszem, benne van a garancialevelemben.

– Sajnos, a garanciája már lejárt, Miss Jones – mondta Danby. Idegennek érezte a hangját, a szavak összemosódtak. – Nem mintha számítana. De a karját megfogta, igaz?

– Kénytelen voltam, uram.

Danby a homlokát ráncolta. Egy kissé megingott, s mintha nem volna csont a térdében, úgy imbolygott vissza a nappaliba. – Jöjjön csak, Miss Jo… hukk… Miss Jones, üljön le, mesélje el, mi volt.

Nézte, amint a lány kilép a dobozából, és végigmegy a szobán. Volt valami fura a járásában. Már nem lépdelt könnyedén, inkább húzta a lábát; teste most nem volt finoman kiegyensúlyozva, kissé félrebillent. Danby rémülten észlelte, hogy Miss Jones sántít.

A lány leült a hencserre. Danby melléje telepedett.

– Megrúgta a kölyök, igaz? – kérdezte.

– Igen, uram. Meg kellett fognom a karját, mert újból meg akart rúgni.

Tompa vörösség töltötte el a szobát, s mintegy megalvadt Danby szeme előtt.

Azután hirtelen felszívódott; és Danby előtt megvilágosodott: íme, itt van a kezében a megfelelő fegyver, a lélektani furkósbot, amivel letörhet minden további érvet Miss Jones ellen.

De azért egy kicsi vörösség még ott káprázott a szeme előtt, és Danby bűnbánóan mondta:

– Végtelenül sajnálom, Miss Jones. Sajnos, Billy nagyon agresszív.

– Nem tehet róla, uram. Magam is meglepődtem, amikor ma megtudtam, hogy az oktatása nem áll másból, mint azokból a rémes televízióműsorokból. A tele-tanára nem különb, mint holmi félig civilizált reklámszínész, akinek egyetlen feladata, hogy minél több zabpelyhet adjon el. Már értem, az írók manapság miért kénytelenek a klasszikusokhoz folyamodni ötletekért. Az alkotókedvűeket még embrionális állapotában megölik a klisék.

Danby lenyűgözve hallgatta. Sosem beszélt még így vele senki. Nem is annyira, amit mondott, hanem ahogyan mondta: a hangja csupa meggyőződés, pedig ez a hang nem más, mint ügyesen megszerkesztett hangszóró, a forrása pedig hangszalag, amelynek viszont a forrása az elképzelhetetlenül bonyolult memóriabank.

Ám, ahogy ott ült a lány mellett, nézte, hogyan mozog az ajka, hogy ereszkedik pillája a kék szeme fölé – mintha maga a szeptember jött volna el, és ülne itt a szobában. Hirtelen nagy békesség szállt Danbyre.

Az érett, dús szeptemberi napok sorjáztak a szeme előtt, és most már tudta, miért különböznek minden más naptól. Azért, mert mélység és szépség és nyugalom van bennük; mert kék egük még dúsabb, még érettebb napokat ígér…

Azért, mert tartalmasak…

Oly áthatóan édes volt ez a pillanat, hogy Danby azt szerette volna, ha megáll az idő. Hogy elmúlhat?… ez a gondolat elviselhetetlen gyötrelemmel töltötte el, s ösztönösen az egyetlen mozdulatot tette, amellyel visszatarthatta.

Átkarolta Miss Jones vállát.

A lány nem mozdult. Csak ült csöndesen, keble ritmikusan hullámzott, hosszú szempillája meg-megrebbent, mint megannyi szelíd fekete madár, ahogy elszáll a tiszta kék vizek felett…

– Az a darab tegnap este – mondta Danby. – A Rómeó és Júlia… Miért nem tetszett magának?

– Iszonyú volt, uram. Igazából burleszk volt, nem más – olcsó, vásári, a gyönyörű szöveget egészen tönkretették, értelmetlenné silányították.

– Maga tudja a szöveget?

– Nem az egészet.

– Mondjon belőle valamit. Nagyon kérem.

– Igen, uram. Az erkélyjelenet végén, amikor a szerelmesek elbúcsúznak, Júlia ezt mondja: „Jó éjt! Jó éjt! Búcsúnk is boldogít: Jó éjszakát kívánnék – hajnalig.” Rómeó pedig így felel: „Szálljon szemedre és szívedre álom! Bár én szállhatnék oda lepkeszárnyon!” Miért kellett ezt kihagyni, uram? Miért?

– Mert olcsó világban élünk – felelte Danby, és maga is csodálkozott mély válaszán. – És az olcsó világban nincs értéke annak, ami drága. Hogy is… hogy is volt az a szöveg, Miss Jones?

– „Jó éjt! Jó éjt! Búcsúnk is boldogít: Jó éjszakát kívánnék – hajnalig.”

Hadd mondjam én tovább. – Danby erősen koncentrált. – „Szálljon szemedre és…”

– „… szívedre álom! Bár én…”

– „Bár én…”

– „… szállhatnék oda…”

– „…szállhatnék oda lepkeszárnyon!”

Miss Jones hirtelen felállt.

– Jó estét asszonyom – mondta.

Danby fel sem állt. Úgysem ért volna semmit. Látta onnan is Laurát, ahol ült, Laura a nappali szoba ajtajában állt, új Cadilette-pizsamájában, mezítláb, úgyhogy a lépte nem hallatszott, amint lelopakodott a lépcsőn. A pizsamája mintáját alkotó kétdimenziós kocsik bíborban ragyogtak, mintha Laura fekve tűrné, hogy a kocsik hancúrozzanak rajta, a keblén, a hasán, a lábán…

Látta szúrós állát, hideg, könyörtelen szemét, és tudta, hiába is próbálna magyarázkodni, mert Laura úgysem értené – úgysem érthetné. És hirtelen éles fénnyel hatolt agyába a felismerés, hogy ebben a világban, amelyben él, már évtizedek óta meghalt a szeptember, és látta már magát, amint reggel berakja a dobozt a Buick Minibe, és végighajt a villogó városi utcákon a kis ócskásboltig, és visszakéri a pénzét az öregtől, és látta magát ezek után, de el kellett néznie, és amikor elnézett, meglátta Miss Jonest, amint ott áll, oda nem illően, a rikító nappaliban, és azt mondja, újra meg újra, mint holmi törött és riadt gramofonlemez:

– Valami baj van, asszonyom? Valami baj van?

Jó néhány hétbe beletelt, míg Danby megint elég egészségesnek érezte magát, hogy leszaladjon egy pohár sörre Fred bátyóhoz. Laura most már hajlandó volt szóba állni vele, és a világ, ha nem is volt a régi, de legalább már hasonlított egy kicsit a régihez. Danby kifarolt a Buick Minivel a garázsból, végighajtott az utcán, ki a zajló, tarka körúti forgalomba. Tiszta júniusi este volt, kristálypontokként villogtak a csillagok, magasan a foszforeszkáló város fölött. A sarkon már kinyitott a virslisbódé, álltak a vendégek a csillogó krómpultnál, s egy pincérnő sistergő kolbászkákat forgatott a faszénláng fölött. Valami ismerős volt szivárványos dirndlijében, a mozgásában; ahogy szelíd napsugárhaj koszorúzta szelíd arcát… Új tulajdonosa néhány lépésnyire könyökölt a pulton, és egy vendéggel beszélgetett.

Danbynek elszorult a szíve, amikor beállt a Minivel a parkolóhelyre, kiszállt, és a betonsávon odament a pulthoz – elszorult a szíve, és lüktetett a halántéka. Van, aminek nem lehet parancsolni, ha mégoly nagy árat kell is fizetni érte.

Odaért a pulthoz, ahol a tulaj állt, és épp át akart hajolni a fényes krómlapon, és ököllel belevágni az öntelt kövér pofába, amikor a fényes krómnikkel mustártartóhoz támasztva egy kézzel írt táblát pillantott meg:

FÉRFI FELSZOLGALÓT FELVESZÜNK…

Hosszú az út a szeptemberi tanteremtől a virslisbódéig, s a tanítónő, aki sült kolbásszal kínál, nem egészen olyan, mint az a tanítónő, aki álmokat kínál; de ha valaminek nem lehet parancsolni, az ember olykor engedményekre is kapható és még akkor is hálás lehet…

– Én csak esténként érnék rá – mondta Danby a tulajnak. – Mondjuk, hattól tizenkettőig…

– Uram, kitűnő – mondta a tulaj. – Sajnos, eleinte nem fizethetek valami fényesen, még csak most indul az üzlet, és…

– Nem számít – mondta Danby. – Mikor állhatok be?

– Minél hamarabb.

Danby megkerülte a pultot, belépett a bódéba, és levette kabátját. Ha Laurának nem tetszik a dolog, elmehet a francba, de hát tudta, hogy nem lesz ellene kifogása, mert az a kis különkereset csak közelebb hozza az álma – a Cadillette-álma – megvalósulását.

A tulaj nyújtotta a kötényt, Danby maga elé kötötte, és odalépett Miss Joneshoz a faszéntűz mellett.

– Jó estét, Miss Jones – mondta.

Miss Jones ránézett, kék szeme, mintha felvillant volna, és a haja olyan volt, mint a párás szeptemberi napfelkelte.

– Jó esetét, uram – mondta, és a júniusi estében feltámadt a szeptemberi szél, végigsöpört a bódén, és mintha Danby a hosszú, üres, értelmetlen nyár után végre visszaérkezett volna az iskolába.