Roberto Saggini, egy kis papírgyár irodavezetője, negyvenhét éves, őszülő, határozottan jóvágású férfi, éjjel kettőkor megállt a kocsijával egy presszó előtt – még nyitva találta, isten tudja, miért.

– Egy perc, s itt vagyok – mondta a mellette ülő lánynak. Szép lány volt, piros ajka úgy tündökölt a neonfényben, mint valami őrült, megrészegedett virág.

Több kocsi parkolt a bejárat előtt, kissé arrább kellett hát megállni. Langyos, tavaszszagú május este volt. Az utcák kihaltak.

A férfi bement a presszóba, csak cigarettát vett, s már igyekezett is vissza. Ahogy kifordult az ajtón, fenyegető kiáltozást hallott.

A szemközti házakból? Vagy az egyik mellékutcából? Vagy a föld alól, az aszfalt alól bújtak elő elvetemült, gonosz lények? Két, három, öt, hét árnyalak tűnt fel a sötétben; a kocsi felé rohantak, ahányan voltak, annyi felől.

– Üsd! Üsd az öreget!

Fiatal gazfickók csatakiáltása volt ez az elnyújtott, fülsiketítő vijjogás, egész kerületeket riasztott fel álmukból az éjszaka legváratlanabb óráiban – az emberek borzongva húzták fülükre takarójukat, Isten kegyelmébe ajánlva a szerencsétlent, akinek lincselésére készült az üvöltöző horda.

Roberto fölismerte a veszélyt. Vele akartak leszámolni. Olyan idők jártak, amikor a negyvenen felüli férfi kétszer is meggondolta, mielőtt éjnek évadján kimerészkedett az utcára. Negyvenen felül öregnek számított mindenki. Az új generáció pedig utálta, megvetette az öregeket. Kegyetlen, sötét harag bujtogatott: unokát a nagyapa, fiút az apa ellen. Mi több, afféle klubok alakultak, társaságok, közösségek, melyeket az öregek iránti vak gyűlölet tartott össze; mintha azok volnának felelősek az elégedetlenségükért, búskomorságukért, kiábrándultságukért, boldogtalanságukért – mind e nyűgökért, melyek olyannyira jellemzőek az ifjúságra, mióta csak világ a világ. Éjszakánként aztán nekivadultak a bandák, főleg a külvárosokban; öregeket vettek űzőbe. Ha sikerült nyakon csípniök egyet, rávetették magukat, ütötték-verték, lemeztelenítették, megkorbácsolták, bemázolták festékkel, majd úgy hagyták, egy fához vagy lámpaoszlophoz kötözve. A kegyetlen szertartás őrjöngésében nemegyszer még tovább is mentek; a reggeli járókelők ilyenkor megcsonkított holttesteket találtak itt is, ott is az utcán.

Az ifjúság problémája! Örök gyötrelem, melynek töltetét megrázkódtatás nélkül fojtották el apák s fiúk az ezredévek során. Most hát fölrobbant a töltet, s az újságok, a rádió, tévé, a filmek még olajat is öntöttek a tűzre. Mindegyre csak hízelegtek a fiatalságnak, agyba-főbe dicsérték, sajnálták, pátyolgatták, bátorították – a hatalom bármi áron való átvételére ösztökélték. Az általános forrongástól megfélemlítve, maguk az öregek is együtt fújták a többivel, afféle alibi végett; így próbálták bizonygatni – persze hasztalan –, hogy noha betöltötték az ötvenet, hatvanat, a lelkük még friss, fiatal, s jogosnak tartják az új nemzedék háborgását-hánykolódását, valamennyi igényét. Hiú ábránd, siralmas öncsalás. Akármit mondtak, a fiatalok ellenezték; a világ urainak tekintették magukat, követelték a gyeplőt, merthogy eleget tartották már kezükben az „aggok”. „Az öregség – bűn!” – ez volt a kedvenc szólamuk.

Szabadon portyázhattak tehát éjszakánként, a hatóság – ugyancsak megfélemlítve – szemet hunyt. Magára vessen az a roskatag vénember, aki, ahelyett, hogy elbújna, bezárkózna, öreges balgaságaival ingerelni merészeli az ifjúságot…!

Különösen azokat az öregeket vették célba, akik fiatal nők társaságában mutatkoztak. Az volt csak az igazi hajcihő! Ilyen esetben – ami bizony gyakran adódott – a férfit megkötözték, s miközben verték, társnőjét a legkülönfélébb hosszadalmas és bonyolult erőszaktételeknek vetették alá, a szeme láttára.

Roberto Saggini fölismerte a veszélyt. Ezt mondta magában: a kocsiig már nem jutok el, de a presszóba visszaszökhetem, oda nem mernek betörni ezek a gazemberek; a lány viszont még kereket oldhat.

– Silvia, Silvia – kiáltotta –, indítsd be a motort, és menekülj! Gyorsan! Gyorsan!

Szerencsére a lány rögtön megértette, miről van szó. Villámgyorsan átcsusszant a vezetőülésre, indított, bevágta a sebességet, s bőgő motorral elszáguldott.

A férfi föllélegzett. Most már csak magával kellett törődnie. Sarkon fordult – iszkolt volna vissza a presszóba. Ám ebben a pillanatban lecsapódott orra előtt a redőny.

– Nyissák ki, nyissák ki! – könyörgött kétségbeesve. Senki sem válaszolt odabentről. A fiatalok portyázása idején mindenki visszahúzódott a saját csigaházába. Látni, hallani, belekeveredni… – Isten őrizz!

Nem volt vesztegetni való idő, egy másodperc sem. Az utcalámpák élénk fényében tetőtől talpig megvilágítva feléje tartott hét-nyolc alak; nem is siettek már, annyira biztosak voltak a dolgukban.

Egyikük, egy magas, sápadt, kopaszra nyírt fickó, sötétvörös pulóvert viselt, melyen óriási R betű fehérlett. „Elvesztem” – gondolta Saggini. Az újságok hónapok óta emlegették ezt az R-t. Sergio Régorának, a legkegyetlenebb bandavezérnek volt a betűjele; állítólag több mint ötven öreget intézett el már saját kezűleg.

Egyetlen lehetőség mutatkozott csupán. A fasor balfelé tágas térbe torkollott, amolyan kis vidám park ütötte fel rajta a tanyáját. Ha odáig eljut sértetlenül… A sok mutatványos bódé meg lakókocsi között könnyen elbújhat.

Futásnak eredt hát; meglehetősen mozgékony volt még. A szeme sarkából látta, hogy egy zömök lány szalad feléje, ugyancsak fehér R betűvel díszített pulóverben, s jobb felől igyekszik elvágni az útját. Arca kissé kutyaszerű volt, de csöppet sem kellemetlen; vastag ajkáról durván harsant a kiáltás: – Állj! Állj meg, vén disznó!

Jókora bikacsököt szorongatott a jobbjában, avval próbált rávágni Sagginira. Ám a férfi olyan fürge volt, hogy csak a levegőt érte a suhintás, a lány pedig egyensúlyát veszítve a lendülettől, hasra esett.

Saggini ekképpen egérutat nyerve, maradék szuflájával továbbloholt a sötét tér irányába. Alacsony kerítés vette körül a bódékat, azon átvetette magát, s arra fordult, amerre sűrűbbnek látszott a sötétség. Amazok a nyomában.

– Meg akar lógni, a dög! – kiáltotta Sergio Régora. Nem nagyon sietett, bizonyos volt benne, hogy nem szalasztja el a prédát. – Még próbálkozik, lázad!

Egyik társa most melléje szegődött: – Idehallgass, főnök, mondanom kell neked valamit. – A bódék elé értek már. Megálltak.

– Épp most?

– Szeretném, ha tévednék, de határozottan az a benyomásom, hogy a krapek a papám.

– Ez a disznó az apád?

– Igen, azt hiszem, ő az.

– Annál jobb.

– De én…

– Remélem, nem akarsz most akadékoskodni?…

– Úgy rémlik, valami…

– Szereted?

– Á, rettenetes hülye. És fontoskodó, vége-hossza nincs a prédikációinak.

– Akkor hát?

– Ismétlem, nekem úgy rémlik, hogy…

– Pacal vagy, vacak puhány. Szégyelld magad! Az én apám eddig még nem került utamba, de fogadok, hogy csudára élvezném… No gyere, öntsük ki ezt az ürgét…

Saggini, alaposan kifulladva a futástól, torkában dobogó szívvel, lekuporodott az egyik nagy sátor – meglehet, kisebb cirkusz – tövében; teljes sötétség volt itt. Iparkodott eltűnni a vászon ráncai között.

Öt-hat méterrel odább afféle cigány lakókocsi állt, némi fény szűrődött ki az egyik kis ablakán. Vészjósló, éles fütty hasított megint a levegőbe. A kocsiban mozgolódás támadt. Majd egy kövér s nagyon szép nő lesett ki az ajtón.

– Asszonyom, asszonyom – suttogta Saggini bizonytalan búvóhelyéről.

– Mi az? – kérdezte a nő gyanakodva. – Könyörgök, engedjen be.

Üldöznek. Meg akarnak ölni.

– Nem, nem, szó se lehet róla. Nem akarunk balhét.

– Húszezer lírát adok, ha beenged.

– He?

– Húszezer lírát…

– Nem, nem. Mi tisztességes emberek vagyunk.

Azzal visszahúzódott, becsukta az ajtót. Hallani lehetett az ajtólánc csörrenését. A fény is kialudt az ablakban. Csönd. Se léptek nesze, sem egyetlen pisszenés. Tán lemondott róla a banda? Egy távoli toronyóra negyed hármat ütött. Egy távoli toronyóra fél hármat ütött. Egy távoli toronyóra háromnegyed hármat ütött.

Saggini lassan, óvatosan fölegyenesedett. Talán most sikerül elillannia.

Máris ott termett előtte az egyik gonosztevő; fölemelt jobbjában megcsillant valami, nem lehetett pontosan látni, hogy micsoda. Saggini agyán átvillant a tanács, amit sok-sok évvel azelőtt kapott egyik barátjától; ha valaki meg akar verni, üsd állon, az épp elég, csak az a fontos, hogy ugyanakkor ugorj is egyet fölfele, akkor az egész tested üt, nemcsak az öklöd.

Ugrott hát. Kemény reccsenés kísérte az ütését. – Ó… – nyögött fel amaz, s hanyatt bukott. Saggini a fiára ismert, övé volt a hátracsukló, fájdalomtól eltorzult arc. – Ettore! Te vagy az? – hajolt föléje segítőkészen.

Három-négy árny bukkant ekkor elő, szinte a föld alól. – Itt van, itt van! Üsd az öreget!

Rohant Saggini, mint az őrült, ide-oda szökellt, keresve a sötétebb zugokat; üldözőinek mind dühödtebb s mind közelibb lihegése ösztökélte. Egyszerre borzalmas fájdalom hasított az arcába, valami fémszerszámmal hajították meg. Kétségbeesetten nézett körül – a tér túlsó végébe szorították. A mutatványos bódék már nem nyújthattak menedéket.

Vagy száz méterrel arrább maga a park, az igazi. A kétségbeesés legyőzette vele ezt a távolságot, anélkül, hogy utolérték volna. Sőt, a manőver meglepte, megzavarta az üldözőket. Csak akkor kaptak észbe, amikor már elérte az első facsoportot. – Ott!… Ott!… Nézzétek… elbújik a kiserdőben! Üsd az öreget, üsd!

Folyt tovább a vadászat. Ó, csak pirkadatig kitartson, akkor talán megmenekül. De mikor lesz még az, hány óra múlva? Időnként hallotta, amint megkondul egy-egy toronyóra, de rettenetes izgalmában képtelen volt számolni az ütéseket. Egy kis kaptatón fel, onnan le a völgybe, át egy patakocskán… de valahányszor hátranézett, ott látott maga mögött három-négy bitangot, loholtak utána, kitartón, kérlelhetetlenül.

Amikor utolsó erejével fölkapaszkodott egy meredek bástyatetőre, s onnan szétnézett, látta, messze, túl a háztetők rengetegén, sápadni kezdett az ég alja. De már késő volt. Teljesen kimerült. A vére széles csíkban csordogált lefelé sebesült arcáról. S Régorának már csak néhány métert kellett futnia, hogy utolérje. Ott fehérlett a gúnyos fintora, közvetlen közel.

A keskeny, füves bástyagerincen kerültek szemtől szembe egymással. Régorának ütnie sem kellett. Saggini egy lépést hátrált, s kicsúszott lába alól a talaj; tehetetlenül zuhant lefele a köves, sziklás meredélyen. Tompa puffanás, utolsó felnyögése a húsnak.

– Nem nyiffant ki. De kellően kikészült így is – mondta Régora. – Most jobb, ha olajra lépünk. Sosem lehet tudni, mikor jön rá a rendőrségre a bolondóra.

Kis csoportba verődve indultak vissza, s harsány röhögések közepette tárgyalták meg a vadászat részleteit. Azért jó sokáig tartott. Egyetlen öreg sem adott még ennyi munkát… Fáradtak voltak ők is. Ki tudja, miért, nagyon elfáradtak. A társaság feloszlott. Régora a lánnyal ment tovább. Egy erősen kivilágított térre értek.

– De hát mi… mi van a fejeden? – kérdezte a lány.

– És neked? Neked is…

Közelebb hajoltak egymáshoz.

– Úristen, milyen az arcod. És hogy kerül ez a sok fehér a hajadba?

– Te is… neked is szörnyű az arcod.

Kínzó nyugtalanság vágott beléjük hirtelen. Régorával ez még nem fordult elő soha. Odalépett egy kirakathoz, belenézett a tükörbe.

Egy ötvenes férfi nézett vissza reá, fonnyadt arc, savós szem. A nyaka akár egy pelikáné. Mosolyogni próbált: két foga hiányzott épp elöl.

Lidércnyomás? Megfordult. A lány sehol. Három fiú bukkant fel a tér túlsó sarkán. Öten voltak. Nyolcan. Fütty harsant, hosszan, élesen, vérfagyasztón. S hozzá a kiáltás: – Üsd az öreget, üsd!

Régora futásnak eredt, futott, futott, ahogy csak bírt, ahogy az erejéből tellett. De nem sok tellett az erejéből. Mily végtelennek, soha el nem múlónak tetszett az ifjúság, ez a hetyke és kegyetlen életszakasz. S egyetlen éjszaka el tudta hamvasztani. Semmi nem maradt belőle, semmi. Most ő volt az öreg. Rá került a sor.