Azt hiszem, nem igazán biztató jel, ha az ember túl sokat monologizál. A klasszikus szövésű monológban van valami mélységesen hiábavaló, akárha a kaput tökéletesen betöltő Úrnak rúgdosna tizenegyeseket az ember. S ha a monolgizáló néha ugyan kételyét fejezi ki az állításait illetően, a választ mégis csak ő adja, miközben egyáltalán nem hallja, mit mond a kritikus, a szurkoló, a szertáros néni, egy másik ember. Aki túl sokat monologizál, magányos ember, a magány pedig életbetegség, és még akkor is az, ha a világ legalapvetőbb kérdéseit a monológok bírják. Persze vannak játékosok, akik úgy játszák végig a pályafutásukat, hogy az életükben egyszer sem passzolnak, vagy ha igen, véletlenül teszik, mert azt is kapura nyomták máskülönben. Ezek a játékosok arra vannak tartva, hogy nekik passzoljanak, és a passzból gólt csináljanak, és akkor ez egy szerződés, így szól a megegyezés. No, de lényegre!
Szóval az történt, hogy a kisteleki Tanya 72 udvarán 2000 augusztus 11-én hosszú és kacifántos, s talán nem is mindegyik állításában megvédhető monológba bonyolódtam. Körülbeül tíz perce játszottunk a gyöpön. Ők ketten, Esterházy Negyedik Debatter Micu és a fiam, én ellenük. Mondom, tíz percnél több nem telt el, addig tartott a türelmem. Egyszercsak megálltam, és hozzákezdtem.
Kisfiam, figyeljél mostan az édesapádra, hogy miket hord össze, lehet hogy többször nem mondja majd, de viszont most mondja. Tudd meg, gyermek, hogy nem csak az élet, de a labdarúgás lényege is a passzolás, ezt mondja Giovanne Trapatoni bácsi, Bicskei Bertalan bácsi, és a Rakamaz csapatának az edző bácsija is, akinek a neve hirtelenjében nem jut az az eszembe. Kisfiam, jegyezzed meg, néha úgy passzolnak majd, hogy az nem passz lesz, hanem átvágás, alattomos szivatás, mert egy kicsit mindig eléd, vagy mögéd jön a labda, mintha éppenséggel te lennel a hibás abban, hogy a túrórudiból képtelenség kiszárított gyulai kolbászt kihozni. Vagy úgy passzolnak, kisfiam, hogy három méterről, és tiszta erővel. Fejberúgnak, kisfiam, és azt mondják, ez volt a passz, ember, miért nem vetted le. Csinbe kapod a labdát, és eltöretsz, mint japánkönnyű szögletzászló rúd. De aztán te adod csinbe, és eltörik a másik, mert mást ő sem tehet. Az is előfordulhat, hogy az egész meccsen passzolsz, elütöd jobbra, kiteszed balra, beadások tömkelege indul tőled, és aztán az öltözőben mégis morogva fordít hátat a társad, lábszárvédőjét a falhoz vágja, és arról sikoltozik, hogy nem, nem, nem passzoltál eleget. Vagy az, hogy passzolsz, de nem értik. Néznek rád, mint egy kambodzsai balhátvédre, ez volt a passz, te ember?! Vagy passzolnak neked, és te nem érted. Miért oda, és miért akkor. Döntsd el, ki a hibás. Hányszor lesz olyan, hogy beindulsz üresbe, és mégsem jön a labda! Hányszor lesz olyan, kisfiam, hogy sápadtan végigténferged a meccset, és egyetlen passz, átadás nem jön, egyszerűen ki leszel vonva a játékból, annyira sem leszel, mint egy félszáraz akácfa, amit nemhogy a kutyák nem vizelnek tövön, de már ki se akarják vágni, annyira feledték, hogy van. Ilyenkor gondolkozz el, miben hibáztál, egyáltalán, jó csapatban játszol-e. El is igazolhatsz, ha egy másik csapatban jobban passzolnak, és te is jobban passzolhatsz. Ez a lényeg, adni és kapni, és aztán jöhet a puszi, a nyuszi, a gólöröm. Érted ezt, kisfiam?
Körülbelül ezeket mondtam, egyetlen lélegzettel, jó, másféllel. Ő meg, a gyerek, nézett rám, ahogy szokta, kissé eltátta a száját, a szemét tágra nyitotta, a fejét félrebillentette, és a nadrágja szárát gyűrögette.
Passzolni kell, kisfiam, érted?, mondtam mégegyszer.
Értem, mondta ki végül, vagyis, apa, akkor mi vagyunk kékben.
