Karácsonyestén korán zárt a kocsma, de nekik még nem volt kedvük hazamenni. Egy ideig a kocsma előtt toporogtak a frissen esett hóban, aztán átlötyöglek a térre. Nem nagy távolság, csak egy kis utcán kellett keresztülmenni és már le is cövekelhettek szokott őrhelyükön, a tér sarkában, a nagy gesztenyefánál.

Rosszkedvűen szívták a cigarettát, és időnként körbeadták a borosüveget. Hárman voltak. Ez elenyészően kis szám a napi átlaghoz, amikor tízen- tizenöten is összeverődtek, nyomasztóan nehezedve a kedélyekre. Olyankor hangosak voltak és kötekedők. A tér birtokosai. Mindenki más csak betolakodó, amolyan jöttment.

Most keveset beszéltek és egyre rosszabb hangulatban. Egy ideig még reménykedtek, hogy a néptelen fehérségben, a fővároshoz szokatlan csendben talán feltűnik valamelyik haver, de csakhamar letettek erről. Később már egymást méregették, jobb híján egy kis belső kötekedésre készen.

A behemót Jocó, a faarcú. aki még haveri körben is csak ritkán mosolygott, messzire fricskázta a cigarettacsikket.

– Rühellem ezt az estét – mondta. – Olyan a város, akár a temető. Mindenki behúzódik a vackába és cicomázza a fenyőgallyat. Micsoda baromság!

Jocónak tekintélye volt. Hallgatólagosan vezérnek tekintették a téren, mert baromi erejét már néhányszor bebizonyította. A másik kettő jobbnak látta rögtön helyeselni. A tömzsi Káró meg is toldotta.

– Birkák – jelentette ki. – Mint a birkák.

Füles, hatalmas hajsapkája alól már csak utána szajkózta:

– Birkák! Ez frankó! Akár a birkák!

És röhögtek. Ekkor távolabb feltűnt egy ember. Ahogy botladozva közeledett a hóban, látszott, hogy olyan ötven körüli férfi. Sötétkék télikabátot viselt, kalapot és szemüveget.

Káró vette észre először. Jocóra hunyorított.

– Ott jön egy birka! Ne bégettessük meg egy kicsit?!

A férfi ekkor már egész közel volt. Középtermetű, sovány kis ember, a hónaljáig ért Jocónak. Ez akkor derült ki, mikor a faarcú behemót elállta az útját.

– Apuskám, megmondaná, hány óra?

– Hogyne. Nagyon szívesen. – A férfi kigombolta a télikabátját és körülményesen zsebórát húzott elő. Felpattintotta a tetejét.

– Fél kilenc, uraim.

– Hazudik! – lépett most közelebb Káró. – Már kilenc is elmúlt.

– Bocsánatot kérek – mutatta körbe az órát a férfi –, győződjenek meg róla önök is. Ma állítottam be a rádió szerint.

– Már elmúlt kilenc! – préselte a szavakat Jocó. – Nem hallotta?!

– Hallottam, kérem, de a rádió szerint…

Jocó megmarkolta férfi kabátját.

– Át akartál verni minket?! Ez a krumpli már nem is jár, úgy csórtad ki a múzeumból. Ezért most laposra verlek. Káró, vedd le a szemüvegét.

Káró készségesen, az operációhoz készülődő orvos gyöngédségével vette le a szemüveget, és akkor hunyorogva azt mondta a férfi:

– Uraim, ne felejtsék el, hogy ma a szeretet és békesség ünnepe van.

Jocó annyira meglepődött, hogy kiengedte markából a kabátot.

– Még van pofád hülyéskedni?!

– Dehogy, kérem, az én helyzetemben ez igazán nem lenne célszerű. De hát karácsony este van. Ilyenkor azért mégse kéne verekedni. Ha azonban úgy gondolják, akkor verjenek meg. Sosem voltam erős, ötvenéves vagyok, azonkívül önök hárman vannak. Kérem, parancsoljanak, de ha lehet, engedjék meg, hogy levegyem a kabátomat… A múlt héten vásároltam, és érthető, ugye, ha nem szeretném, hogy véres legyen.

Jocó elképedve állt. Először történt meg vele, hogy nem tudta mit csináljon. Úgy ütni, hogy valaki beleegyezik, ilyesmi még nem fordult elő vele.

A férfi közben levetette a kabátját.

– Megfogná? – nyújtotta Káró felé. – Esetleg, ha maga is verni akar, akkor nagyon megkérem, adja oda annak, aki éppen nem üt.

– Te csak ne rendelkezz! – fortyant fel Káró. – Mit gondolsz, hol vagy?! A hivatalban?!

A férfi finoman elmosolyodott.

– Ott én rendelkezem a legkevésbé. Nem én vagyok az igazgató. Csak egy kis csavar a hivatali gépezetben. Uraim, engedjék meg, hogy bemutatkozzam. Takács Gábor – nyújtotta a kezét Jocó felé.

– Menjen a fenébe! – fordított hátat Jocó és odébb sétált, mint aki a maga részéről befejezte az ügyet.

– Ezek szerint nem vernek meg? – nézett a másik kettőre Takács Gábor, és amikor nem kapott választ, lassan felvette a kabátját.

– Az órámat még az édesapámtól kaptam. Gimnazista koromban, egy karácsony estén. Milyen szépek is voltak azok a régi karácsonyok! Nem tudom, önök hogy vannak vele, de ma valahogy nem érzem úgy az ünnep hangulatát. Lehet, hogy ez a korral jár, vagy maguk fiatalok is úgy érzik?

– Na, söprés! – legyintett Füles. – Ne locsogjon itt. Spuri a kéglire, mert kigyullad a karácsonyfája és betömködik maga elől az ünnepi kaját.

– Nincs karácsonyfám – lépett közelebb Takács Gábor. – Egyedül élek… két éve… egyedül…

Jocó megfordult. Cigarettát vett elő, rágyújtott.

– Van ilyen! Az asszony olajra lépett, mi?

– Meghalt, kérem.

Jocó nagy karikákban eregette ki a füstöt. Ezt is ő tudta legjobban a téren. Nézte, ahogy előkanyarognak a szájából, megnőnek, aztán elszakadva, szétfoszlanak a levegőben.

– Gyereke csak van? – kérdezte később.

– Nincsen… Sajnos az sincs.

– Akkor menjen a rokonaihoz… – ajánlotta Káró.

– A rokonaim Kanadában élnek,

– Na látja – vigyorgott Füles. – Akkor meg kapja a frankó cuccokat! És még maga siránkozik!

– A szemüvegemet, lenne szíves – pislogott Takács Gábor. A tömzsi Jocóra nézett, de mikor az összehúzott szemmel biccentett, visszaadta.

– Köszönöm – tette lel a szemüvegét Takács, majd Füleshez fordulva mondta: Nem kapok cuccokat, kérem… Nem tartjuk a kapcsolatot…

– Akkor maga csakugyan egyedül lehet, fater – bólogatott Füles. – De lássa be, mi azért mégse fogadhatjuk örökbe! Éppen ezért, legjobb lesz, ha szépen hazacaplat.

– Hiszen éppen ez az – sóhajtott Takács Gábor –, otthon a lakásban, még úgy sem érzem a karácsony hangulatát, mint idekint. Azért is sétálok, mert a hó valahogy emlékeztet azokra a régi gyermekkori karácsonyokra. Vidéken éltünk és ha esett a hó, mindig hóembert csináltunk az udvaron. Istenem, de régen csináltam már hóembert.

A játszótér felé nézett, ami ott terült el mögöttük. A libikókát, a homokozót vastag hótakaró borította. És ekkor a homokozó mögött, a túlsó oldalon észrevett egy félig elkészült hóembert. Csak a törzse volt még meg, az is ormótlanná püffedve a frissen ráesett hótól.

– Odanézzenek! – mutatott oda. – Egy hóember!

– Hol? – mozdult közelebb Füles, és amikor meglátta, röhögött. – Fater, maga el van tájolva! Az egy szemetes kuka, csak ráesett a hó.

– Az kérem, hóember – vette védelmébe Takács Gábor, de még nincs befejezve. Biztosan a kis srácok kezdték csinálni délelőtt, de aztán, hogy esni kezdett a hó, hát abbahagyták.

Hirtelen átlépett a kis vaskerítésen.

– Hé! Mit akar csinálni?! Hová megy?! kiáltott utána Káró. Takács Gábor akkor már a hóember közelébe ért, onnan kiáltott vissza:

– Befejezem! Legalábbis megpróbálom! Csodálkoznak majd holnap a kis srácok!

– Ez bolond! Hagyjátok! – legyintett Jocó.

– Nekünk is egy ilyen buggyant agyút kellett kifognunk.

– Skizofranci! – toldotta meg a jellemzést Káró is közben Takácsot figyelte, aki már ott sürgölődött a hóembertorzó körül. – Rossz nézni, ahogy szerencsétlenkedik! Akkor csinált ez hóembert, amikor én voltam az ENSZ főtitkára.

Cigarettáztak és nézték Takácsot.

– Ha legalább lenne még egy kis piánk! – siránkozott Füles és forgatta, dobálgatta az üveget, mint egy zsonglőr. – Már egy csepp se maradt.

– Rühellem ezt az estét – morogta Jocó, majd.szórakozottan átlépett a kerítésen, és odaballagott Takács mellé. – Na, megy a meló?

– Úgy gondolom, igen – lihegett Takács –, bár be kell vallanom, bizony eléggé kijöttem a gyakorlatból. A legutolsó hóembert… ajaj… már meg se tudom mondani, mikor csináltam.

Jocó bólintott, közben belerúgott néhányszor a hóemberbe.

– Még nem elég kemény – állapította meg szakszerűen –, jobban meg kéne nyomkodni.

Lehajolt és nagy kezével gyúrni, dagasztani kezdte a havat.

– Mit bámultok? – fordult hátra a másik kettő felé, akik már szintén ott strázsáltak. – Gurítsatok össze néhány hógombócot. Vagy sose csináltatok még hóembert?

A két haver egymásra nézett. Káró füttyentett egyet csodálkozva, Füles végigszántott hajkoronáján, ami nála a tanácstalanság jele volt, aztán mentek és görgetni kezdték a havat.

Egy óra múlva már olyan hóember magasodott a tér közepén, akár egy hirdetőoszlop. Az orrának egy fadarabot faragott ki Káró, a szemének meg két kavicsot tettek. Füles a hóember hóna alá nyomta az üres borosüveget is.

– Valami tökfedőt kéne az öregnek – mustrálgatta Jocó –, Füles eriggy, keress valamit!

Takács Gábor levette a kalapját.

– Tegyük fel ezt.

– Na ne marhuljon – nézett rá Jocó. – Akkor maga mit visel?

– Van még otthon egy másik, amit eddig csak ünnepi alkalomkor hordtam. De már úgyis be akartam fogni. Az új kabátomhoz talán jobban is illik majd.

És ráigazította a kalapot a hóember fejére. Aztán nevettek, mert a hóemberen igazán jól mutatott. Tekintélyesen komorrá vált benne, mint egy gondoktól gyötört vállalati igazgató.

– A kis srácok holnap… – lelkesedett Takács Gábor –, a kis srácok nem hisznek majd a szemüknek… azt hiszik, a hóember a hegyekből jött, hogy játsszon velük egy darabig… pedig a hóember nem a hegyekből jött… nem a hegyekből… hanem sokkal távolabbról… csak én tudom, hogy honnan…

Levette a szemüvegét és megtörölte a zsebkendőjével. Nézték mind a hárman. És akkor megszólalt Jocó:

– Hány óra van most? Meg tudná mondani?

– Hogyne. Nagyon szívesen – tette fel a szemüvegét Takács Gábor, majd körülményesen elővette a zsebórát. Felkattintotta a tetejét. – Negyed tizenegy – mutatta körbe. – Tessék, győződjenek meg róla önök is.

– Nem szükséges – dörmögte Jocó –, magának, fater… elhisszük.