Volt egyszer egy szántóvető: becsületes neve Márkus volt, de falusi szokás szerint – közönségesen – csak jámbor Márónak hívták. Egy szép napon, amikor éppen szántott a vár alatt, trombitaszót hallott, s mintha az a trombitaszó a föld alól jött volna.
Így szólt a szolgájához:
– Hallod, fiú?
– Hallom – felelte a fiú –, a tündérek kürtje.
– Kiálts oda, hogy hozzanak nekünk egy szép cipót!
A szolga torkaszakadtából, de illedelmesen kiáltott:
– Hozzatok isten nevében egy cipót!
Aztán ismét munkához láttak a megkezdett barázdán. Hát, ahogy a végére értek, fehér kendőben szép fehér kenyeret találtak.
– Megszegjük-e a tündér-cipót? – kérdezte a jámbor Máró.
– Meg hát – felelte a szolga –, olyan szép és kívánatos, megérdemli ezt a tisztességet.
– Jól van: szegd meg, s kóstolj bele: nem akarok elsőnek enni belőle – mondta a gazda.
A szolga nem mondatta kétszer: elővette kését, lekanyarított egy jó karéjjal, s enni kezdte. Erre már a gazda sem volt rest, ő is szelt egy karéjt, s megette jóízűen. Vajas cipó volt, a javából!
Megszomjazott a szolga s újra kiáltott:
– Kedves tündérek, egy kis innivalót is kérünk szépen!
Alighogy kimondta, honnét, honnét nem, egy korsó csiger /almabor/ s egy pohár termett előttük.
– Ez már beszéd – mondta a gazda –, a cipót megettük, s igen finom volt: gondolom a csigertől sem lesz semmi bajunk.
Azzal megtöltötték a poharat a szép tiszta csigerrel, s megállapították, hogy soha nem ittak ennél kellemesebb ízű italt.
Amikor este hazatértek, persze eldicsekedtek a szomszédoknak, hogy tündérhozta cipót ettek, csigert ittak. De azok csak csóválták a fejüket, s azt mondták:
– Bele is pusztultok, szerencsétlenek.
De kutya bajuk sem lett tőle. S néhány nap múlva ismét kimentek szántani. Alighogy a vár elé értek, friss lángos illata csapta meg az orrukat.
– Hű – szimatolt a gazda –, a tündérek lángost sütnek! Mi lenne, ha kérnél egy kicsit?
– Én aztán nem – felelt a szolga –, félek, megharagítom őket!
Erre a gazda, merthogy az orrát erősen csiklandozta a lángosillat, nem állhatta meg, s elkiáltotta magát:
– Hozzatok lángost! Méghozzá finomat!
S mire a megkezdett barázda végére értek, hát pompás lángost találtak ottan.
– Ezt megesszük – mondta Máró. – Jaj, be kívánatos!
De ahogy megszegték, csak látták, hogy csupa szőr belül: azért sütötték bele a tündérek, mert Máró nem volt kérésében illedelmes.
– Vén boszorkány! – kiáltott fel Máró. – Ha bolondot járatsz velem, edd meg magad a sütésed! – Földhöz csapta a lángost, hogy csak úgy puffant: aztán új barázdát kezdtek, s mire a végére értek, a szőrrel bélelt lángosokat mintha föld nyelte volna el.
Volt a faluban egy szegény özvegyasszony: alig győzte kenyérrel hét apró gyermekét. Amikor a jámbor Máró esete a fülébe jutott, rögtön felcsillant a szeme. Vette kagylószedő zsákját, s kiment a vár alá a tengerpartra. Ha nem lesz cipó, sem lángos, beéri kagylóval is.
Meg sem állt a barlangig: egy darabig nézelődött, tanakodott magában, aztán nagy bátran bekopogott a barlang vasajtaján.
A vasajtó abban a pillanatban kinyílt, s kezében kulcscsomóval egy vénasszony állt elé: hosszú haja csupa csiga meg kagyló, mohos volt, mint valami szikla, s lehetett tán ezeresztendős.
– Mit akarsz, te szegény asszony? – kérdezte.
– Egy kicsi kenyeret kérnék alázattal a gyermekeimnek.
– Nem én vagyok a gazda – felelte a vénség –, én csak a kapus vagyok: de gyere el holnap, addig majd szépen beajánllak.
Az asszony hazaindult. Zsákját megszedte kagylóval, eladta, s az árából megetette aznap a gyermekeit.
Másnap jókor reggel ott volt már a barlang bejárata előtt. Ismét bekopogott, s a vénasszony előállt:
– Hát beajánlottál-e, öreganyám? – kérdezte.
– Be én. Már is kapsz egy fonott kalácsot, s aki küldi, beszélni akar veled.
– Vezess hozzá – mondta a szegény asszony –, szeretném megköszönni.
– Ma nem – felelte a vénasszony. – De gyere el holnap ebben az időben, s találkozhatsz vele.
Az asszony hazament a kaláccsal. S mivelhogy a tündér nem tiltotta meg, boldogan megmutatta a szomszédainak:
– Nézzétek, milyen szép fonott kalácsot kaptam a tündérektől!
Estére az egész falu összesereglett kalácslátni, kóstolgatni: nem is tartott sokáig.
Másnap reggel már zsákot sem vitt magával: minek szedegessen kagylót, ád a tündér új kalácsot, gondolta. S a mondott időben megjelent a barlang előtt. A vénasszony kinyitotta a kaput, s lássatok csodát, egy szépséges szép hölgy jelent meg, és így szólt:
– No, te szegény asszony, hát ízlett-e a kalács?
– Ízlett, asszonyom, s szívemből köszönöm.
– De nem tartott sokáig – mondta a tündér.
– Ez igaz. Amennyi gyermek és szomszéd, mind megkóstolták, hamar a nyakára hágtak.
– Jól van. Most kapsz egy másik kalácsot, de ezt jól rejtsd el, mihelyt hazaérsz, hogy senki se tudjon róla. Ha csak a családod eszik belőle, nem fogy el soha, s mindig friss marad. De vigyázz, le ne szelj belőle egy cseppet is valami idegennek, mert úgy elillan, mint a tegnapi. Kössünk egyezséget: van négy tehenem, s szükségem volna egy pásztorlánykára. Ha megígéred, hogy naponta ideküldöd egyik lányodat, semmiben sem látsz szükséget.
– Sohase láttam errefelé teheneket – mondta az özvegy. – Hol találja meg őket a lányom?
– Csak menjen ki minden reggel a legelőre, őrizze őket estig, akkor majd értük megy valaki.
Így is lett. Az özvegy legnagyobb lánya – tizenkét esztendős volt – reggelenként eljárt a legelőre, legeltette őket, ahogy illett, s valahányszor az arra járók megpillantották, amint pálcával a kezében üldögél a mezsgyén, vagy éppen a teheneknek kiabál, megkérdezték:
– Mit csinálsz ott, te leányka?
– Őrzöm a tündérek jószágát – felelte.
– A tündérek jószágát? – álmélkodtak az emberek. – Hiszen nem látszanak sehol!
Kikacagták, s azt gondolták, elment a szép esze. De a leányka csak folytatta a pásztorkodást, s a tündérek minden délben ebédet hoztak neki.
S egy este maga a barlang tündére jött el a tehenekért, s így szólt a kis pásztorleánykához:
– Lennél-e keresztanyja a gyermekemnek?
– Örömest – felelte a lányka.
– De ne beszélj róla senkinek, még a saját anyádnak sem. Mert ha fecsegsz, bizony nem hozok ide több ennivalót neked. Menj, majd szólok, amikor eljön az ideje.
S a leányka őrizkedett is attól, hogy bárkinek is eldicsekedjék a tündérrel való találkozásról, s naponta kijárt a mezőre továbbra is. Nem sok idő múlva egy tündér suhant hozzá, s azt mondta, készülhet a keresztelőre.
– Holnap nem kell őrizni a teheneket: délben idejövök érted.
Másnap a pásztorleány szépen felöltözött, s délben odaállott a barlang elé. A vén boszorka, a rengeteg kagylóval és csigával a testén, tüstént előugrott, s így szólt:
– Ne félj, gyermekem, csak gyere velem: nem harapom le az orrod.
Aztán beléptek egy tündöklő terembe, ahol már több tündér várta őket: a picikét a karjába tették, ő tartotta a keresztvíz alá. A ceremónián egykettőre túl estek, csak még lakmároztak egy keveset. Telt-múlt az idő nagy vigasságban, s mire kiért a barlangból, a keresztlánya felcseperedett. Azt hitte, két napot töltött a barlangban – pedig tíz esztendeig volt oda.
Az anyja azt hitte, leesett a szikláról, s a tengerbe fulladt. Kerestette mindenfelé, de nyomát sem találták.
Amikor aztán beállított az anyja házához, a szegény asszony alig hitt a szemének:
– Honnan kerülsz elő, szerencsétlen? Azt hittük, vízbe fúltál.
A leány elmondta, hogy volt, mint volt, hogy ő csak két napig volt oda a tündérkeresztelőn, s mihelyt engedték, sietett haza.
– Két napig! – hüledezett az anyja. – Tíz évig, egy nappal sem kevesebbig!
A lány erre nagyot nézett: akkor vette észre, hogy csakugyan, közben nagylány lett, s öccsei, húgai, mind-mind úgy megnőttek, megváltoztak, amióta elment, hogy jóformán rájuk sem ismer.
Nekifogott egy pár harisnyát kötni a keresztlányának, s mikor befejezte, elindult vele a barlanghoz. A vén boszorkány ajtót nyitott neki, bement, s még kerek öt esztendeig maradt a tündérek között – pedig azt hitte, csak egy napig maradt.
Amikor elbúcsúzkodott, a keresztlánya egy erszényt adott neki, mondván:
– Édes keresztanyám, fogadd tőlem emlékbe ezt az erszényt: tele van arannyal: valahányszor kiveszel belőle egyet, más támad helyébe. De ha valaki idegen nyúlna bele, tüstént minden értékét elvesztené.
Mire a lány hazaért a falujába, anyját már réges-rég eltemették, öccsei tengerre szálltak, húgai közül pedig ki cselédnek állt, ki férjhez ment – egyedül találta magát a házban.
Mivelhogy csinos és takaros teremtés volt, udvarlónak nem volt szűkiben: egyet aztán kiválasztott, s nekiadta a kezét. De nem állhatta meg, hogy a tündéradta erszényről ne fecsegjen neki. A legénynek nagyot csillant a szeme, s egy óvatlan pillanatban jól belemarkolt az erszénybe.
Abban a pillanatban lapos és rücskös lett, mint akármelyik közönséges erszény.
Attól kezdve dolgozhattak is keservesen a mindennapiért. Mert a lány többet sohase talált vissza a tündérek barlangjába.
Átdolgozta: Jékely Zoltán
