Angol kisváros, a középkor végén. Hosszú évtizedek óta minden karácsonyestén előadták csűrjében Jézus születésének misztériumjátékát, egy réges-régen halott, ismeretlen költő művét. Egy erre a célra alakult konfraternitás. A hentes, a kovács, a kötélverő… egyszerű, jámbor polgárok, akik erre az estére átváltoztak ajándékvivő pásztorokká, Jézus-őrző Szent Józseffé vagy – magukra húzva a régi misztériumok nehéz jelmezeit – jászol előtt térdeplő, Isten fiát melengető alázatos ökörré és szamárrá.

De ezen a karácsonyon elmarad az előadás. A színészeknek nincs kinek játszaniuk; a jéghideg csűr üresen tátong. A színjátszók tiszta hiténél erősebbnek bizonyult a rágalom, a botránkozás, a bűn és az emberi gyöngeség. Amikor Goodlack, a városka kevély kocsmárosa magával viszi a lányt, akinek a Szűzanya szerepét kellett volna játszania, s amikor sorra elszélednek a színészek is: úgy látszik, mindennek vége. Mindennek: a középkornak, a gyermeki hitnek, a misztériumjátékok korának és lelkének. Csak ketten maradnak a színen – André Obey nagy sikert ért darabjában, az Éjféli harangszóban: – Bradshaw, a robusztus kovács, a misztériumtársulat vezetője, és a lelkes kis Greene, az egyik a Jászol ökrének, a másik a Jászol szamarának jelmezében. S akkor, a magány hideg csöndjében megszólal, mintegy magához beszélve, Bradshaw, az „ökör":

– 1405 óta most történik meg először, hogy nem adják elő a városban karácsony estéjén Jézus születését. Kilencvennégy esztendőn át játszották a misztériumot, apáról fiúra, kézről kézre hagyományozva, és most vége… Elszakadt a szál. Kilencvennégy év: elszáll, eltűnik… Tudod, mi döbbent meg a legjobban? Az, hogy az emberek nem is érzik, mikor szakad meg a szál. Föl kellene ordítaniuk… de nem, élik tovább a világukat, mintha mi sem történt volna, közönyösen, könnyelműen, hűtlenül… Eh, tán jobb is igy. Milyen hideg van itt! Indulunk haza? Gyerünk, Greene!…

De a fiú nem mozdul. Azt mondja:

– Bradshaw úr… Nem szakadt meg a szál.

– Nem?

– Nem. Még nem. Mi még itt vagyunk.

Ők ketten: ők még tartják a szálat. S ha nincs is nézőjük, ha nincs is társuk, eljátsszak a szerepüket. A hallgatásukat. A jászol ökre meg a jászol szamara. A szeretet szerepét. Ahogy a kis Greene mondja:

– Ha az ember nagyon-nagyon szeret, nem tudja kimondani, nincsen rá szó… Sosem tudjuk igazán kimondani a szívünk szeretetét… hát csak hallgatunk.

– Igen, Greene. De hát mit szeretünk?

– Szeretünk… mindent, ami van, ami volt, ami lesz, a nagyot és a kicsit, a jót és a rosszat, a vidámat és a szomorút, mindent… az életet.

– Hát persze! Ó Greene, hiszen ez csodálatos! A szál nem fog megszakadni!

– Csak hallgatunk.

– És lehelünk.

– Lehelünk… és tavasz támad a dermedt istállóban. Lehelünk és ez élet a csodálatos Gyermeknek. Húsvét, tél közepén. A jövő a halálban… Boldog karácsonyt, szamaracska!

– Boldog karácsonyt, ökör bátya!

– Csak leheljünk, Greene, leheljünk.

– Lehelek, ahogy csak tőlem telik…

S ott térdelnek a jászol mellett, a Szamár és az Ökör, és melengetik a kicsi Jézust. Közben lassan lemegy a függöny.

Mert nem az a fontos, hogy mit csinál a másik, a harmadik, a többi. Az a fontos, hogy én mit csinálok. Én, a Pásztor, vagy az Ökör, vagy a Szamár. Hogy én, a Pásztor, tereljem a nyájam s odavigyem a Jászolhoz a magam semmi kis ajándékát. S én, az Ökör, én, a Szamár, leheljem a lelkem melegét, ahogy csak tudom, minden erőmből, hogy a Kisjézus ne fázzék. Ennyi az én részem a Szálból.

A többi az Úristen dolga.