Mesét mondok neked. Mire elég a kályhában a fa, addigra a mesének is vége…

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu. Ebben a faluban is az utca két oldalán sorakoztak a házak. Az utca itt is poros volt nyáron, és sáros télvíz idején. A legtöbb házon nádfedél, néhányon cserépfedél volt a korona. Egyszóval: olyan falu volt, mint a többi.

Egy este fiatal házaspár érkezett a faluba. A férfi szakadt csizmája, az asszony sebes lába mutatta, hogy messziről jöttek. Amikor a falubeliek megtudták, hogy nem szándékoznak továbbvándorolni, kegyetlenül mondogatták egymásnak: két szegénnyel lettünk gazdagabbak. S ingósága, se aranya nem volt a két vándornak; krajcárja is csak egy cipóra való. Mégis volt egyetlenegy kincsük. Érkezésük napján még a szíve alatt hordozta ezt a kincset az asszony. Egy szép napon megszületett leánygyermekük. Boldogabbak lettek ugyan, de még szegényebbek.

A falu végén laktak a csőszkunyhóban. Olyan kunyhó volt ez, hogy se teteje, se oldala: mindjárt fölkapja a szél. Ezt a kunyhót adták nekik a falubeliek, mert az öreg csősz aki előttük ott éldegélt, elment bárányfelhőket vigyázni. A csőszkunyhóval a csősztisztség szokás szerint az új gazdára szállt volna, de a falubeliek nem bízták jószágaikat és álmukat az idegenekre.

– Tavaszig majd elválik, hogy tiszta-e a kezük; addig meg úgy sincs mit őrizni – mondta a pék, aki a bíró is volt egy személyben.

Nem kellett tavaszig várni. Egy téli éjszakán, mikor olyan hideg volt, hogy a csillagok mind odafagytak az ég kárpitjára, csattogó fogú farkascsorda támadt a falura. A meg nem választott csősz, hogy megőrizze a falut, útjukat állta.

Ő egyedül volt, a farkasok harmincan. A falu házai messze voltak; s ha az üvöltés eljutott is odáig, azt hitték az emberek, hogy a szél zendített rá erősebben. Reggelre a farkascsordát varjúcsapat falta. A kunyhóban pedig holtan feküdt az ember, holtan megszakadt szívű asszonya. Egy teknőből lett bölcsőfélében, félig fagyottan, keservesen sírt a kislány. Így találtak rá. A falubeliek nem voltak rossz emberek. Tudták, hogy jóért jó jár; és a kislánynak akarták meghálálni, hogy az apja megmentette a falut. Össze is kaptak azon, hogy ki legyen a nevelőapja, a nevelőanyja. A kovács, a favágó, és a gyertyamártó, még ölre is mentek. Asszonyaik egymás hajába kapaszkodtak.

– Kormos lesz nálatok az arca! – kiáltotta a kovácsnéra a favágó felesége.

– Nálatok, az erdőben felfalja a medve! – nyelvelt a kovácsné.

– Nálam lesz a legjobb helye – így a gyertyamártó párja.

– Még mit nem, hogy rácseppenjen a kis kezére a forró viasz! – támadt neki mind a kettő.

A pék, aki bíró is volt egy személyben, végül így tett igazságot:

– Senkié nem lesz a gyermek, hanem mindenkié. Egyszer az egyik, máskor a másik viseli gondját.

Ebben aztán, ha nehezen is, megegyeztek. Így lett a két szegény kincséből a falu árvája. Tavaszig a péknél, nyárig a kovácsnál, őszig a favágónál, télvíz érkeztéig a gyertyamártónál élt. A pékkemence forrósága, a kovácsműhely tűzhelyének lángja, a favágó éneke, a gyertyamártó tréfái melegítették át dermedt kis szívét.

Ahogy teltek-múltak az évek, úgy nőtt szívében egyre jobban a tűz adta, szeretet nevelte melegség. Szeme csillogó fényt kapott, néha szikra villant benne. A kovács üllőjéről pattant hasonló.

A legények vették észre először, hogy tűzből való. Esténként, mikor a kútra ment vízért, csoportosan lesték. A gyávábbak messziről, a bátrabbak közelebbről kísérték. Meg is szólították. Kivették a kezéből a nehéz kannát, és csókot kértek tőle cserébe. A lányos házakból elmaradtak a legények, és sok lány pártában maradt.

Az öregasszonyok összesúgtak; a régi kedves lánypajtások gőgös tekintettel méregették, ha valahol megjelent. Így támadtak első irigyei.

Egyik nevelőapja, a pék kenyeret dagasztott egyszer. A lány ott állt mellette, és amúgy játékosan kezébe vett egy darab nyers tésztát. Ahogy a pék gyúrta, dagasztotta a tésztát, hirtelen felkapta a fejét, és a levegőbe szimatolt. Ránézett a lányra; s akkorát kiáltott, hogy a sarokban kucorgó pékinasnak ijedtében cigányútra csúszott a torkán a kiflivég.

A lány kezében frissen sült cipó gőzölgött. Az esetnek hamar híre ment, s mindenki a lány kezében sült cipóból kívánt enni. Az asszonyok megdagasztották otthon a tésztát – a kenyérnek, a kalácsnak valót –, és a lányhoz siettek. Ő pedig nagy örömmel sütött mindenkinek.

Amikor a kovácsnál lakott, a kovácslegények azon vetélkedtek, melyikük tudna puszta kézzel meghajlítani egy nagy darab vasat. A lány a vetélkedők közé állott, és egy lágy mozdulattal meghajlította a kemény vasat.

Amikor ennek híre ment, a legények este a kútnál nagyobb tisztelettel szóltak a lányhoz. A férfiak pedig ezentúl a lánnyal hajlíttatták a patkónak, a fegyvernek, a szerszámnak való vasat.

Egyszer tengerihántáskor az egyik vendég nyitva hagyta az ajtót, és a váratlan szél eloltotta a gyertya lángját. Nem is vették észre mindjárt, hogy nem ég a gyertya, mert világos volt a kamrában. Olyan világos, hogy talán még azt is elfelejtették: este van. A világosság a lány szeméből áradt. Amikor kiment a kamrából, csak akkor lett sötét. Egyre több ember hívta esténként magához a lányt, hogy az ő szeme világánál láthassanak. Télen csak ránéztek a lányra, megsimogatták a haját: és nem fáztak többé.

De nem mindenki örült a lány tetteinek. Először a pék türelme fogyott el. Így szólt a lányhoz:

– Ne süss több kenyeret ingyen az embereknek, mert mind csak a te kenyeredet kívánják! Nálam halomra szárad még a kalács is. Jer hozzám, segíts nekem! Együtt jó pénzért eladjuk majd a kenyereinket. Gazdag leszel, s gazdagon férjhez adlak.

Aztán a kovács tiltakozott nagy mérgesen:

– Hagyj fel a kovácsmesterséggel, nem lánynak való az! Hajlítgatsz mindenféle vasat; és az emberek jobban szeretik a te kezed munkáját, mert nem kérsz érte pénzt. Nálam soha nem volt semmiben hiányod; mért ütöd olyasmibe az orrod, amihez nincs közöd?

A favágó egyenesen az erdőből jött.

– Hallod-e lányom: ha már ilyen átkozott természettel vert meg a teremtő, ülj veszteg egy helyben, vagy gyere ki hozzám az erdőbe! Nekem segíts; mert ha mindenhová elmégy melegíteni, én kútba dobhatom a fejszém. A gyertyamártó ravaszul mosolyogva színes kendőt lobogtatott meg előtte.

– Látod ezt a kendőt? Színes selyemből szőtték. A legújabb divat szerint a szemük elé kötve hordják a lányok. Még egy kisfiút is adok melléd, hogy vezessen az úton, ha hozzám jössz vendégségbe. De máshova ne menj, mert mióta máshová jársz, nem fogynak a gyertyáim!

Így szóltak ők négyen, és így felelt a lány:

– Amit tőletek szeretetből, ingyen kaptam, mért adjam az embereknek aranyért?

Nevelőszülei értetlenül bámultak a lányra. Ő pedig tovább sütötte a kenyeret az éhezőknek, és tovább világított a sötétben élőknek.

Ekkor a favágó vesszőt vágott az erdőben, hogy veréssel térítse jó útra a lányt. Csak egyet ütött a lányra: a vessző lángra lobbant, s megégette a favágót. Az ütés nem fájt a lánynak; de annál jobban az, hogy megütötték. Mégis tovább sütötte a kenyeret az éhezőknek, és továbbvilágított a sötétben élőknek.

Ekkor a kovács nehéz bilincset készített a lány kezére-lábára, hogy ne mehessen az emberek közé. A bilincs izzani kezdett, s a lány kettétörte a kemény vasat. Az izzó vas nem égette meg a kezét; de annál jobban égette a lelkét, hogy rabságra szánták. És újra sütni kezdte a kenyeret az éhezőknek, és újra világított a sötétben élőknek.

Ekkor a pék, aki bíró is volt egy személyben, börtönbe záratta a lányt. A favágó vastag tölgyfából eszkábálta össze a börtönajtót, és a kovács hét lakatot tett rá. Senki nem sietett a segítségére, mert az asszonyok és a lányok, akik irigyei voltak, otthon tartották a férfiakat.

A rabságba vetett lány megérintette a tölgyfa ajtót: a száraz fa lángra lobbant, és a lány a tűzön át kilépett a szabadba. Haja szála sem égett meg: a tűz nem égeti a tüzet.

Ekkor így szólt a gyertyamártó:

– Meg kell halnia; pedig Isten látja lelkemet, nagyon szerettem. De egyszer lángra lobbantja a falut, s valamennyien hajléktalanok leszünk.

Mivel a gyertyamártó volt a legravaszabb, ő eszelte ki, hogyan végezzenek vele. Egy viharos éjszakán álmában törtek rá. Vastag bőrökbe csavarták, és a falu szélére vitték, a feneketlen tó partjára. A feneketlen tó partjáról a vízbe vetették.

Telt-múlt az idő. Az emberek újra a pék kenyerét ették, a kovács ekéjével szántottak, a gyertyamártó gyertyáival világítottak, és télen a favágó aprította fával tüzeltek. A legények újra eljártak a lányos házakhoz; s lassan mindenki elfelejtette, hogy volt a faluban egy lány, aki maga volt a tűz.

Történt egyszer, hogy a gyertyamártó nagybeteg lett. Rút kelések borították egész testét. Messzi vidékről hívatott javasasszonyokat a felesége, de egy se tudott segíteni rajta. A gyertyatartónak szörnyű kínjában eszébe jutott a lány.

– A lány – kiáltott föl kétségbeesetten –, csak ő segíthet rajtam! Csak az ő bocsánata menthet meg engem.

Addig könyörgött, amíg kivitték a tó partjára. A gyertyamártó ott térdre borult, s így beszélt:

– Mért büntetsz engem halálodban? Én csak egy vagyok azokból, akik vesztedet okozták. De Isten látja lelkemet, nem gyűlöltelek. Csak féltem tőled. Ha már büntetni akarsz, mért nem támadsz föl a habokból, mért nem égeted hamuvá a falut? – Aztán sírni kezdett, s csendesebbre fordította a szót. – Elfelejtetted már, hogy kislány korodban hányszor lovagoltál a térdemen? Hányszor simogattalak, becéztelek?

Megsimogatta a hullámokat, mint régen a kislány haját. Rémülten rántotta vissza a kezét: a tó vize forró volt, égető. De ahol kezét a víz érte, eltűnt róla a kelés. Ekkor levetkőzött, és megfürdött a tóban. Egészséges, ifjú gyertyamártó lépett ki a vízből.

Azóta, ha beteg ember fürdik ebben a tóban, meggyógyul.

– Itt a vége a mesének. Látod, a kályhában már csak a parázs világít.

– Mi lett a lánnyal?
Tégy egy darab fát a kályhába! Így… látod, újra ég a tűz.

(Vö.: videotár)