XV. évfolyam, 51-52. (742-743.) szám
2005. december 20.

Andersen után – időszerű tanulsággal

Élt egyszer – „hajdanában, öreg időkben” – egy ifjú legény, amolyan suttyó még, alig látszott ki a földből, de már saját kenyerét megkereste, sőt meg is találta olyan formában, hogy libákat, kecskéket és hasonlókat legeltetett, melyek a nála valamivel kevésbé szegények tulajdonát képezték.

Ilyenformán teltek napjai, hetei ifjú hősünknek: kora hajnaltól késő estig járt a rábízott állatok nyomában serdülő bajuszkával és maszatos képpel, olyan gondtalanul és boldogan, ahogy azt tenni illik egy valamirevaló mesében.

Egyik este apja magához intette a gyereket:

– Ülj le, fiam, és figyelj rám. Holnap nem mész ki sem a kecskékkel, sem a libákkal a legelőre.

– Miért nem megyek, édesapám? – kérdezte csodálkozva a gyermek.

– Azért nem mész ki, fiam, mert holnap nagy nap van. Szeretett királyunk megmutatja magát a nép előtt, és az a parancs, hogy minden élő és mozdulni tudó alattvaló jelenjen meg a palota udvarán. Mert csodát fogunk látni, gyermekem.

– Mi lesz az a csoda, édesapám?

– Csodakelmét szőttek csodatakácsok szeretett király urunknak, világszerte elismert takácsművészek ők, a művészi minőség mindenkori letéteményesei, sok elismerő kritikával és kitüntetéssel birtokukban, Istentől megáldott szín- és formaérzékkel új ruhát szőttek királyunknak. De ez az új és modern ruha csodaruha: a buták és be nem avatottak nem láthatják, a csodálatosan megszőtt és kitalált ábrák helyett csupán levegőt, semmit érzékelnek a hitványak és senkik.

Ezzel szemben a bölcsek, a kultúrlelkek, a tudósok és a jó irányban politizáló politikusok – akik becsülettel és hozzáértéssel végzik tisztségüket – teljes pompájában műélvezhetik majd jó királyunk színpompás ruhakölteményét. Feküdj le hát, gyermekem, holnap korán indulunk, hogy az első sorból gyönyörködhessünk az Európa-szerte híres alkotók csodaruhájában.

Valóban, másnap a szegény ember már hajnalban szépen megmosakodva és ünneplőbe öltözve, családostól megjelent a palota udvarán. Ugyan hiába keltek olyan korán, mint ahogy keltek, alig kaptak mákszemnyi helyet a Nagy Színpad közelében, ahol a király bemutatni készült az új ruharemekművet, saját becses testén viselve azt.

Amikor már zsúfolásig megtelt az udvar bámészkodó és csodát váró néppel, felharsantak a kürtök, megszólalt a színházi gong, peregtek a dobok, és nagy és díszes kísérettel bevonult a térre a király.

Elcsendesedett a zsibongó sokaság, ugyanis döbbenten látták a népek, hogy jó és szeretett királyuk fennkölt arccal ugyan, de anyaszült meztelenül sétál díszes kísérettől körülvéve.

Az udvari dámák és urak fennszóval dicsérték a király gyönyörű ruháját, az udvari kritikusok ott helyben fogalmazták az elismerő sorokat újságjaik számára, az alapítványok elnökei el-elájultak a csodálattól a semmi láttán, az új egyetem rektora Bibliára tett kézzel esküdött, hogy ilyen csodás ruhát még nem látott, távol élő takácsmesterek levélben üdvözölték a nagy eseményt, aláírásukkal állást foglalva európai kollégáik szakmai zsenialitása mellett, divattervezők tolongtak az ovációkat fogadó mindenkori Hivatalos Kultúrképviselet körül – pedig hát, mint mondottam, a király csóré volt, mint egy újszülött vagy mint egy nekibuzdult szerelmes.

Amikor a király a szegény ember közelébe ért, a gyerek, aki bizonyára butácska volt, mert libák és kecskék között nőtt fel, és nem tudta, mi az illem, a jó modor, a tisztesség és becsület, csodálkozástól kimeredt szemmel bámulta a kegyes mosollyal balra-jobbra tekintgető, hódoló tapsot és éljenezést fogadó, rezgő pocakú ruhátlan királyt, megrángatta apja ura kabátujját és jó hangosan megszólalt:

– Nézze már, édesapám, a királyon nincsen semmiféle köntös!

Édesapja riadtan körülnézett, majd csitítani kezdte halkan, ingerülten fiacskáját:

– Ejnye, gyermekem, hogy is mondhatsz efféléket, jaj Istenem, elment az eszed és vele együtt a szemed világa…

De a gyerek nem ügyelve az apai figyelmeztetésre, tovább erősködött:

– De hát nézze már, édesapám, nyissa ki végre a szemeit, maga is kell hogy lássa: a király meztelen.

Elsápadt szegény öreg meggondolatlan gyermeke beszédén, körülnézett riadt tekintettel: vajon ki hallja az istentelen kijelentést, de a főurak, műértők, tisztek és tisztségviselők, újságszerkesztők és udvari bennfentesek, pártképviseletek és egyebek úgy tettek, mintha semmit sem hallottak volna abból, amit a gyerek mondott, mentek tovább hangos szóval dicsérve a világhíres, sőt világűrhíres ruhatervező művészeket.

Továbbvonult hát a menet, a szegény ember ottmaradt fiacskájával árván és búsan a kiürült palotatéren. Messziről még egy ideig hallatszott a távolodó ünneplő tömeg boldog éljenzése, majd nagy-nagy csend ereszkedett a nemrég még fülbántóan zajos térre.

Végül hazaszéledtek a népek, miközben egymást túlbeszélve dicsérték a király új és szép és csodálatos ruháját, amit világot járt takácsmesterek, művészi kitüntetés birtokosai készítettek jó pénzért és dicsérő oklevelekért a királynak.

Amikor teljesen kiürült a palotaudvar, a szegény ember odafordult fiához:

– Édes gyermekem, én most tégedet úgy el kellene verjelek, hogy holtodig fejedben maradjon, miszerint a királyok soha nem meztelenek, még akkor sem, ha meztelenek. Sőt, akkor pláne nem meztelenek. De nem verlek én el, mert sajnos – mások fognak téged ütni azért, mert kimondtál valamit, amit ők is láttak ugyan, de okosan hallgattak róla. Esetünkben arról, hogy a király meztelen. Csupán jó Andersen úr szép, ámító meséjében történik úgy, hogy az első igaz szóra a népek homlokukra ütnek, és előbb halkan, majd egyre hangosabban mondják, kiabálják, terjesztik, hogy: A király meztelen! Meztelen a király! És most menj és őrizd életed végéig az állatokat – a művelt és civilizált társadalomban, tisztességes és pallérozott jellemű emberek között nincs mit keresned. És örvendj, ha a takácsok céhe nem támad neked a sajtóban, miszerint kultúranalfabéta vagy, akiben nincs lelki finomság a Magas Kultúra élvezetéhez. Lódulj hát, te meggondolatlan.

Azzal elindult szegény ember családostól hazafelé keserű lélekkel, merthogy belátta, gyermekéből soha nem lesz tiszteletreméltó tudós, megbecsült polgár vagy sikeres, elismert művész, legfeljebb libapásztor, juhász, vagyis olyasvalaki, aki lelketlen állatok közt éli majd le életét.

Ma is él hősünk, hacsak a király műkritikusai agyon nem hallgatták – családjával egyetemben.