Nagyapám béna volt. Egyszer megkérték, hogy meséljen el egy történetet tanítójáról.
Elmesélte, miként ugrált és táncolt a nagy Baalschem imádkozás közben. Nagyapám állt és mesélt, de az elbeszélés annyira magával ragadta, hogy ugrálva és táncolva kellett megmutatnia, hogyan tett a mestere.
Attól az órától kezdve meggyógyult…
Így kell történeteket elmesélnünk.
Móse Léb apja hevesen ellenezte a chászidok útját. Mikor rájött, hogy fia az ő tudta nélkül elhagyta házát és Nikolsburgba, a rabbi Smelke iskolájába szökött, szörnyen felbőszült. Egy jó csípős vesszőt nyesett magának, odakészítette a szobájába, hogy kéznél legyen a fia számára. Valahányszor alkalmasabb ágat látott a fán, újat vágott, alkalmasabbnak látszót, a régit meg eldobta. Sok esztendő telt el, sok vessző váltotta fel egymást. Mikor egyszer a szolga nagytakarítást csinált a házban, föltette a vesszőt a padlásszobába. Nemsokára hazajött Móse Léb, aki mesterétől rövid szabadságot kért. Mikor látta, hogy apja, ahogy őt meglátta felkél és dühösen keresgél, egyenest a padlásszobába ment, előhozta a vesszőt és az öreg elé tette. Ez magát megadva tekintett a fiú szelíd, nyájas arcába.
A Jehudit megkérdezték: „A Talmud azt mondja, hogy azért nevezik a gólyát héber nyelven chászidnak, ami azt jelenti jámbor, mert szereti övéit. Hát akkor meg miért sorolják a tilalmas, tisztátalan madarak közé?” Felelt: „Mert csupán az övéit szereti.”
Rabbi Móse Léb óriási termetű ember volt, de súlyos betegség fogyasztotta erőit. Mégis, ha estetájt a fájdalmak úgy kimerítették is, minden éjfélkor felkelt fektéből, frissen és erővel ment ki hálószobájából és elimádkozta az éjféli siralmat Jeruzsálem felett. Azért mondták a chászidok, hogy az Énekek-énekének szava: „Szerelmesem hangja kopácsol”, benne nyilatkozott meg, mert a gyászoló isten-dicsősége nyilvánvalóan kopácsolt benne és felébresztette őt. Rabbi Hirs hallott a Szasszov-i éjféltáji foglalatosságáról. Mikor házában időzött, egyszer elrejtőzött, hogy megfigyelje őt. Éjféltájt látta, hogy a cáddik paraszti ruhába öltözködik, a hófedte udvarra megy, egy rakomány fát hoz fel a pincéből, összekötözi és vállára teszi. Aztán elhagyta a házat. Rabbi Hirs követte őt a téli éjszaka kopogó fagyában a város széléig, ahol Rabbi Móse Léb egy nyomorúságos kunyhónál megállott és a fát leemelte válláról. A tanítvány a kunyhó hátsó ablakához ment, honnét egy üres szobába látott. A kályhában kialudt a tűz, és az ágyon egy kétségbeesett tekintetű asszony szorítja kebléhez csecsemőjét A Szasszovi már a szobában állott, rabbi Hirs látja, hogy odalép az asszonyhoz és ruténül szólítja meg. „Egy teher fám eladó, nincs már kedvem tovább cipelni, olcsón eladom, nincs kedved megvenni?” Az asszony szól: „Nincs egy fillér a háznál”. De a rabbi nem tágít: „A pénzért majd eljövök máskor, csak vedd meg a fát.” Az asszony még ellenkezik: „Minek nekem a fa? Hiszen még baltám sincs, nem tudom apróra hasogatni.” Mire a cáddik: „Azt csak bízd rám”, s már kimegy az ajtó elé, elővesz egy baltát és apróra hasogatja a fát. S miközben hasogat, hangok súrlódnak rabbi Hirs füléhez, a Szasszov-i az éjféli siralmat suttogja, egy-egy mondat hangosabban csendül: „Ébredj, kelj fel a porból, rab Jeruzsálem!” Aztán, hogy az alacsony ajtón beférjen, mélyen meghajolva behordja a fát a szobába, s begyújt a kályhába. Míg rakja a tüzet, halkan mormolja az éjféli siralom másik részét, majd befejezi: „Te könyörülsz Ciónon, megépíted Jeruzsálem falait.” Aztán sietve elhagyja a szobát és gyors léptekkel haza indul.
Egy szegény almaárus asszony, akinek piaci állása a cánzi rabbi Chájim háza közelében volt, panaszkodva jött be hozzá: „Rabbénu, nincs pénzem, hogy szombatra bevásároljak”. „És mi van az almáddal?” – kérdi a cáddik. „Az emberek azt mondják – felelte az asszony – hogy almám rossz, és nem akarnak vásárolni”. Rabbi Chájim kiment az utcára és elkiáltotta magát: „Ki akar finom almát venni?” Pillanatok alatt nagy tömeg gyülekezett köréje, a pénzdarabok megnézetlenül, olvasatlanul repültek hozzá, s hamarosan kétszeres és háromszoros áron elkelt az alma. „Látod – szólott jámborképpen az asszonyhoz, miközben menni készült – az alma jó volt, csak az emberek nem tudták”.
A harmadik szombati lakománál, a meghitt és szent testvérvendégségnél együtt ültek a chászidok rabbi Volf asztalánál és halkan, alig mozdulva fonták tovább szavaikat, hogy a gondolataiba mélyedt cáddikot meg ne zavarják. Rabbi Volf pedig úgy kívánta, s ez volt házának rendje, hogy bárki bármikor bejöhetett és leülhetett az asztalhoz. Most is bejött egy ember, leült a többiek mellé. Helyet adtak neki, noha ismerték bárdolatlan szokásait.
Egy idő múlva az új vendég hatalmas retket húzott ki a zsebéből, és csámcsogva enni kezdett. Szomszédai már nem tudták bosszúságukat türtőztetni. „Te nagybelű – mondták neki – hogy mered csapszékbe való viselkedéseddel a magasztos asztalt megsérteni?” Noha ügyeltek, hogy hangjukat lehalkítsák, a cáddik észrevette, mi történik. „Megkívántam egy jó retket – szólt. – Tudna valamelyiktek szerezni nekem?” A retekevő kitörő, megszégyenülését is elsöprő boldogsággal nyújtott oda rabbi Volfnak egy darabot.
A cánzi rabbi Chájim kijelölt egy sereg városabeli szegényt, akik között havonként pénzt osztott ki, nem apró alamizsnákat, hanem kinek-kinek annyit, hogy a maga és családja eltartására elég legyen.
Egy vásári napon az egyik baromfiárus különösen szép pulykakakast hozott a városba. Egyenesen a rabbi házába vitte és megvételre ajánlotta a rabbi feleségének szombati asztalára, de olyan nagy árat kért érte, hogy az asszony sokallta. Az árus tovább vitte portékáját. Egy idő múlva megtudta az asszony, hogy a kakast férje egyik segélyezettje vásárolta meg. „Nézd csak meg ezeket a te szegényeidet! – panaszkodott urának – Én nem tudtam a kakast megvenni, mert drágállottam, neki persze nem volt drága!” „Szóval ennek az embernek – mondta a cáddik – egy szép pulykakakasra van szüksége szombatra. Eddig ezt nem tudtam. Most már tudom, fel kell emelnem havi segélyét”.
Móse Léb el szokott utazni az országos vásárokra, hogy ott körülnézzen, nem akad-e valaki, akinek szüksége van segítségre. Egyszer a kereskedők, mivel az arrajáró csepűrágók vagy egyéb látványosságok elcsalogatták őket, gondozatlanul hagyták barmaikat a piactéren. A szomjas borjak mélyre lógatták fejüket. Mikor a rabbi ezt látta, odaszaladt, vett egy vödröt, megitatta az állatokat, mintha soha nem lett volna más foglalkozása. Éppen akkor érkezett vissza az egyik kereskedő, aki mikor látta, hogy egy ember a borjak itatásával foglalatoskodik, odakiáltott neki, hogy lássa el az övéit is, amelyek az egyik mellékutcában állnak, pár garassal nem fog törődni. A rabbi engedelmeskedett, és munkája mellett maradt, amíg el nem végezte.
Ha rabbi Volf kocsin utazott, nem engedte meg, hogy megüssék a lovakat. „Nem kell – tanította ki a kocsist – még csak szidnod sem őket, ha ugyan értesz szólni hozzájuk.”
Rabbi Léb, a Szárá fia, a rejtőzködő cáddik, aki a folyók útját követve végigvándorolt a világon, hogy élők és holtak lelkét megváltsa, ezt beszélte: „Az, hogy a Mággidhoz mentem, nem azért volt, hogy a Tant átvegyem tőle, hanem csak azért, hogy lássam, hogyan veti le és hogyan fűzi be saruját. ”
A lechovici Michál valami lábbajban szenvedett és élete hosszat nagy fájdalmában gyötrődött. Egy ízben meglátogatta őt a Kobrini, aki tanulótársa volt a nagy rabbi Mardechájnál. Ebédnél a vendég ráemelte poharát és szólt: „Egészségedre! Teljes gyógyulást!” „Te jó szívvel vagy hozzám – mondta Michál – hát hogy is kívánhatsz ilyet? Ha nem volnának a szenvedéseim, a jó ég tudja, mivé lettem volna!”
Éjfélkor történt, mikor rabbi Mósé Léb éppen a Tan titkaiba merült, hogy kopogtattak az ablakán. Künn egy ittas ember állott, bebocsájtást és éjszakai szállást kért. Egy pillanatra harag öntötte el a cáddik szívét és kiszólt: „Hogy mer zavarni egy ilyen kocsmatöltelék és mit keres itt?” Aztán felelt szívében: „És mit keres Istennek az ő világában? Ha Isten megfér vele, szabad nekem szabódnom tőle?” S már nyitotta neki az ajtót és elkészítette fekvőhelyét.
Rabbi Smelke, nehogy tanulását hosszabban megszakítsa, csak úgy ülve szokott aludni. Fejét karjára hajtotta, ujjai között égő gyertyát tartott, hogy fölébredjen, ha a láng a kezét éri. Mikor rabbi Elimelech meglátogatta őt és felismerte szentségének még ki nem bomlott erejét, gondosan ágyat vetett számára és nem tágított, míg rá nem bírta, hogy nyújtózzon ki azon. Aztán bezárta és lefüggönyözte az ablakokat. Mikor rabbi Smelke felébredt, már világos reggel volt, de nem bánta meg, hogy aludt, mert valami soha nem sejtett napsugaras fényességet érzett magában. Elment a templomba és ahogy szokta, imádkozott a gyülekezet előtt. A gyülekezet pedig úgy érezte, mintha még sohasem hallotta volna őt; mindannyit lenyűgözte és felemelte szentségének nagy ereje. Mikor Mózes nádastengeri énekét mondta, fel kellett emelniök kabátjuk szélét, nehogy a jobbról és balról feltornyosuló hullámoktól az benedvesedjék.
Később azt mondta Smelke Elimelechnek: „Csak most jöttem rá, hogy alvással is lehet Istent szolgálni”.
Fiatalkorában a „Maggid” családjával nagy szegénységben élt. A városon kívül egy düledező házban laktak, annak bérét sem tudta megfizetni, s itt született a fia. Azideig az asszony sem panaszkodott; de mikor a bába némi pénzt kért, hogy a kicsike részére kamilla-teát vásároljon, a házban pedig egyetlen fillér sem volt, felnyögött az asszony: „Így tart el bennünket az ő szolgálatával!” A Maggid hallotta szavait és szólt hozzá: „Most kimegyek és megátkozom Izraélt!, mert nyomorban hagynak minket.” Kiment a ház kapuja elé, szemeit az égre emelte és kiáltott: „Ó, Izraél gyermekei, áldások bősége szálljon reátok!” Aztán visszament a szobába. Mikor hallotta, hogy az asszony megint felnyög, mondta neki: „Most már igazán megátkozom őket”. Újból kiment s emelt fővel kiáltotta: „Izraél gyermekeit érje minden szerencse, – de pénzüket a tövisbokroknak és a köveknek kelljen adniok!”
Az asszony némán szorította magához az éhező, elernyedt gyermeket. Ennek láttára első ízben felsóhajtott maga Maggid is. Zordonan jött reá a válasz; égi hang szólott hozzá: „Elvesztetted túlvilági részedet!” „Rendben van – mondta ő –, a mennyei jutalom oda van, most kezdődhet az igazi szolgálat”.
A Szasszovi egy időben az országot járta, pénzt gyűjtött az adósok börtönébe kerültek kiváltására, de nem tudta a szükséges összeget felhajtani. Erre bánta, hogy hiába rabolt el oly sok időt a tanulástól és az imától és föltette magában, hogy már ezentúl otthon marad.
Aznap hallotta, hogy egy zsidó valami ruhát lopott, tetten érték, jól elverték és börtönbe csukták. Közbenjárt a bírónál és keresztül vitte, hogy a rabot szabadon bocsátották. Mikor a börtönből kihozták, így intette: „El ne feledd a verést amit kaptál, és jól vigyázz, nehogy megint a máséra fájjon a fogad”. „Miért ne? – mondta a tolvaj – ami ma nem sikerült, holnap még sikerülhet”. „No, ha ez így van – mondta magában a Szasszovi – akkor nekem is újra meg újra próbálkoznom kell a magam dolgában”.
Mikor a Jehúdi vándorúton volt, egyszer egy felborult szénás-szekérre akadt. „Segíts kérlek szekeremet felemelni!” – szólította meg őt a gazda. Meg is kísérelte, de nem sikerült. „Nem bírom” – szólt végül. A paraszt élesen végigmérte. „Bírod te, csak nem akarod” – mondta.
E nap estéjén mondta Jehúdi tanítványainak: „Ma megmondták nekem. Fel tudnánk mi emelni Isten nevét, csak nem akarjuk”.
A lechovici rabbi Nóach hallotta, hogy a szobája mellett levő előadóteremben egyik híve elkezdi a Hittételeket: „Hiszem teljes hittel”, de az első szavak után abbahagyja és így beszél magához: „Ezt nem értem”. A cáddik benyit az előadóterembe. „Mi az amit nem értesz?” – kérdezi. „Nem értem, hogy van ez – szól amaz. – Azt mondom: Hiszem. Ha igazán hiszek, hogyan lehet az, hogy vétkezem? Ha meg nem hiszek igazán, miért hazudok?” „Megmondották, – szólt rabbi Nóach – az a szó »hiszem«: imádság, és így kell értened: vajha hinnék”. Mire szinte lángot vetett a chászid lelke „Így már jól van – kiáltotta – így már jól van! Vajha hinnék, világok Ura, add, hogy higgyek!”
