2003. dec.-jan. IV. évf. 12. szám

Az utca teljesen kihalt volt, amikor az idősebb Seidlerné izgatottan kiszaladt. Már tíz óra is elmúlt. Bécs felett kövér játékmackóra emlékeztető, sötétszürke felhők úsztak; a közeli bécsi erdő csúcsai körül orgonált az éjszakai szél, s a házak ablakaiban sok kis lobogó lángocska fénye látszott. A karácsonyfák égő gyertyái világítottak. Bécsben ugyanis épp karácsony estéjét ünnepelték. December huszonnegyedike volt.

Valahol messze gyerekek énekeltek, a közelben almát sütöttek; illata kiszállt az elhagyott utcára. Seidlerné nem vette észre sem a gyermekhangokat, sem az almaillatot. Annyira izgatott volt. Aggódott a menye miatt! A fia meg épp most nem volt otthon!

Az idősebb Seidlerné fia szeretett pipázni, vasárnap szívesen futballozott, és hétköznap az Elektromos Műveknél dolgozott. Rendkívül felelősségteljes állása volt. Egy nagy csarnokban hatalmas, titokzatos rendeltetésű, mérőműszerekkel és kallantyúkkal ellátott kapcsolótábla előtt ült, és gondoskodott arról, hogy Bécs lakásaiban mindenütt legyen áram. Az idősebb és a fiatal Seidlerné nagyon büszke volt rá.

Seidlerék messze a város szélén, Hütteldorfban laktak, hárman egy kis házacskában. A távolság nem zavarta őket. Szívesen éltek ott kint. A házacskához tartozott egy kis kert is, a fiatal Seidlerné konyhakertje; kétszáz méterrel arrébb már az erdő kezdődött, és éjszaka remekül lehetett aludni, olyan jó csönd volt.

Mindhárman igen megörültek, mikor kiderült, hogy a fiatal Seidlernének kisbabája lesz. Most éri meg igazán, hogy kertjük van – mondták. A doktor, aki a fiatal Seidlernét megvizsgálta, azt mondta:

„Gratulálok, Seidlerné! Emberi számítások szerint a babának január elseje és ötödike közt kell a világra jönnie!”

Emberi számítás szerint!

Szegény doktor! Honnan sejthette volna, hogy a fiatal Seidlerné december 24-én úgy felizgatja magát. Nem, ezt nem sejthette. Még maga a fiatal Seidlerné sem. Mégis felizgatta magát. Akkor történt, mikor a férje felhívta…

Este negyed tíz volt. A kis házban fenyő és frissen sült sütemény illata terjengett. A lakószobában kis asztalon karácsonyfa állt. Alatta feküdtek az ajándékok, szépen becsomagolva. A konyhában sistergett a liba, és az ablakban borospalackok sorakoztak. A gyufa gyertyagyújtáshoz odakészítve. Az idősebb és a fiatal Seidlerné mondhatni csak a startpisztoly eldördülésére várt, hogy rekordsebességgel bevesse magát a seidleri karácsonyestébe.

Startlövésként a Seidler úr hazaérkezését jelző kapucsengőnek kellett volna felhangzania. A csengő azonban csak nem szólalt meg. Helyette viszont csöngött a telefon. A fiatal Seidlerné vette fel. Seidler úr jelentkezett; hangja szomorú volt:

„Kedvesem, ne haragudj…”

„Egyáltalán nem haragszom. Mikor jössz végre haza?”

„Hát épp ez az, drágám. Egyáltalán nem jövök haza.”

„Egyál…” A fiatal Seidlerné az „egyáltalán” szót akarta mondani, de nem jött ki több hang a torkán. A szíve iszonyúan elkezdett dobogni.

„Nem, drágám! Én is olyan boldogtalan vagyok! De mit tehetünk? A tizedik kerületben valaki elektromos karácsonyfaégőt szerelt fel, és rövidzárlatot okozott; átolvadt egy utcai kábel. Most ott az egész körzetben nincs villany. Azonnal oda kell mennünk!”

„Neked kell odamenned? Miért neked? Ez nem a te feladatod!”

„Persze, hogy nem, kedvesem! De most karácsonyeste van, és csak nagyon kevés ember van itt bent. Ezért nekem is be kell ugranom.”

„Akkor be kell ugranod…”

„Kedvesem, értsd már meg…”

„Értem már” – mondta bátran a fiatal Seidlerné. Erősen elhatározta, hogy bátor lesz. Csak nem tudta egészen megvalósítani. Hirtelen zokogni kezdett. „Ó, Istenem, Istenem, ez szörnyű! A szép liba! És a sütemény! Annyira vártunk! És most nem jössz!”

„Kezdjétek el nélkülem a libát!”

„Nélküled? Egy falat nem megy le a torkomon!”

„Drágám, légy megértő!”

„Nem akarok megértő lenni! Nem tudok megértő lenni! Olyan szép az a liba…” A fiatal Seidlerné megint elsírta magát.

„Nagyon hamar megjövök, kedvesem” – mondta idegesen a férj.

„Mi az a nagyon hamar?”

„Legkésőbb két-három óra múlva” – felelte, és gyorsan letette a kagylót.

A fiatal Seidlerné is letette. Ahogy a kagylót a villába akasztotta, olyan érzése támadt, mintha valaki az ujja hegyét gyengéden végighúzná a hátán. Először egészen kellemes volt. De aztán nem maradt az. A simításból nyomás lett, a nyomásból szorítás, és a szorításból hirtelen lélegzetelállító fájdalom. A fiatal Seidlerné röviden felsikoltott, és a fotelba roskadt.

„Mi történt?” – sietett hozzá az idősebb Seidlerné.

„Elmúlt már, mama” – mondta a fiatal Seidlerné, és a homlokán hirtelen apró izzadságcseppek jelentek meg. Aztán halkan kérte: „Hívd fel a kórházat, hogy gyorsan küldjenek egy betegszállító kocsit.”

„Azt hiszed…”

A fiatal Seidlerné bólintott:

„Igen. Azt hiszem, hogy a telefon miatt túlságosan felizgattam magam. Jön a baba. Egy kicsit hamarabb jön, mint ahogy számítottuk…”

A következő negyedóra rettenetes volt szegény idősebb Seidlerné számára. Telefonált a kórházba. Ott megígérték, hogy azonnal küldenek egy kocsit. Azután az idősebb Seidlerné megpróbálta elérni a fiát. Az viszont már nem volt bent. Akkor a fiatal Seidlerné tompán felsóhajtott, mert jött a következő fájás. Az idősebb Seidlerné imádkozott:

„Jóisten, add, hogy jöjjön már az a betegszállító!”

A betegszállító viszont nem jött. Hátránya is van annak, ha az ember a világ végén lakik. A fiatal Seidlerné suttogott:

„Mama, ne légy olyan türelmetlen… talán a sofőr nem találja meg rögtön a házat…”

„Hülyeség!” – kiáltott az idősebb Seidlerné. – „Még egyszer felhívom őket!”

A nővér, aki felvette a telefont, maga is el volt keseredve.

„Seidlerné, borzasztó, de épp most hallottam, hogy az önökhöz kiküldött autó kerékabroncsa útközben megsérült, és pillanatnyilag nincs másik kocsink. Kérem, legyen türelemmel! Minden pillanatban jöhet már vissza egy másik, és akkor azonnal küldjük önökhöz!”

A fiatal Seidlerné sóhajtott. Az idősebb Seidlerné elvesztette a fejét. Visszaejtette a telefonkagylót, és kétségbeesve felkiáltott:

„Nem várok tovább! Most már minden mindegy! Kimegyek az utcára, és leállítom az első erre jövő autót!”

„De hát az nem megy!” – mondta kínlódva a fiatal Seidlerné.

„Neeem? – nevetett bőszen idősebb Seidlerné. – De még mennyire, hogy megy! A férjedtől joggal kapnám a legharagosabb szemrehányásokat, ha nem tenném!”

Ezzel eltűnt. Igen, kiment, és ott állt, idegességtől és hidegtől reszketve, és imádkozott: „Édes Istenem, egy autót, küldj erre egy autót!”

Hirtelen összerezzent, és abbahagyta az imádkozást, mert a távolból motorzúgás hallatszott. Először csak halkan, aztán egyre erősödve. Valóban: jött egy autó. Idősebb Seidlerné kitárt karokkal rohant a reflektor vakító fénye felé. Az autó megállt. Seidlerné nem tudta azonnal megállapítani, hogy ki ül a kormánynál. Csak egy férfihangot hallott:

„What is the matter?”

A nemzetközi katonai rendőrség kocsija volt.

Nemzetközi katonai rendőrség csak Bécsben volt. Bécsben a franciák, angolok, amerikaiak és szovjetek mindjárt a háború után leültek a nagyasztalhoz, és elhatározták, hogy közös rendőri alakulatot hoznak létre, amely a város mind a négy szektoráért felelős lesz. Az alakulat nagy hatótávolságú, rövidhullámú adóvevő-készülékkel felszerelt autókat kapott. Az Auersperg palotában volt a központ; néhány katona onnan irányította az autókat rádión keresztül. Minden kocsiban egy francia, egy angol, egy orosz és egy amerikai katona ült. A legénység minden tagja beszélt angolul.

Az idősebb Seidlerné egy ilyen autót állított meg.

Ahogy az első meglepetésből felocsúdott, hangosan kiabált: „Ott, abban a házban! Asszony! Gyereke lesz! Gyorsan, kórházba! Értve?”

Törve beszélt németül, attól a széles körben elterjedt, de hibás feltételezéstől vezérelve, hogy így a külföldiek jobban megértik. Szerencséje volt. Van néhány német szó, amit minden katona megért. Ilyen a ház, az asszony, a gyerek és a kórház.

A kormánynál ülő amerikai ránézett a mellette ülő oroszra. Az orosz bólintott. Mindketten szó nélkül kiugrottak a kocsiból. A hátsó ülésről az égimeszelő angol meg az apró francia követte őket. Beszaladtak a kis házacskába az idősebb Seidlerné után: négy különböző országból származó négy fiatal katona, négyféle egyenruhában – és háromféle nyelven beszéltek.

Közben a kis házban a liba odaégett, érezni lehetett a szagát. Nem volt kellemes. Senki sem törődött vele.

Amikor a négy férfi berontott, a fiatal Seidlerné halványan elmosolyodott, és keskenyre szorított ajakkal mondta: „Helló!” Üdvözölni akarta az urakat. Az urak gyorsan és céltudatosan cselekedtek. Az amerikai a hóna alatt átkarolta a fiatalasszonyt. Az orosz a lábait fogta át. Megemelték a fiatal Seidlernét, és óvatosan kivitték. A francia meg az angol arra vigyáztak, hogy a másik kettő óvatos legyen. A hátsó ülésre fektették. Feje az angol ölében feküdt. A francia takarót borított a lábára. Az amerikai gázt adott. Közte meg az orosz közt ült az idősebb Seidlerné. „Minden minyá' egész jó leszel, mamuska!” – mondta az orosz.

Az angol a fiatal Seidlernét biztatta: „Take it easy. Semmi baj.” A francia erősen fogta az asszony lábait, és a saját feleségére gondolt, aki most Párizsban van. Az amerikai az utcát figyelte, és nagy felelősségérzet töltötte el…

A kórházban minden nagyon gyorsan ment. A fiatal Seidlernét hordágyon bevitték a szülőszobára. Legfőbb ideje volt, mert a baba mindenáron azonnal meg akart születni. A négy katona a kórház hideg halljában várakozott, és hallgatta, ahogy az idősebb Seidlerné bemondta a fiatalabb Seidlerné és férje nevét és adatait. Ezeket egy ápolónő írta fel. A hallban állt egy karácsonyfa. Ezen is égtek a gyertyák. A négy katona ránézett a karácsonyfára, aztán a nővérre, végül az idősebb Seidlernére. Furcsán zavarban érezték magukat, és szomorúak voltak. Olyan messze az otthonuktól…

„Mi menni muszáj” – mondta végül az orosz. Az idősebb Seidlerné kezet fogott velük, és halkan mondta:

„Köszönöm szépen! Ti jó fiúk vagytok! Boldog karácsonyt kívánok!”

„Mi is hozzád, mamuska” – mondta az orosz. Aztán visszamentek a kocsihoz.

A rövidhullámú rádión türelmetlenül szólította őket egy hang.”

„Baker, alpha two! Baker, alpha two! Jelentkezzenek!”

Az amerikai adásra állította a készüléket, és jelentkezett:

„Itt Baker, alpha two!”

Az Auersperg-palotában lévő centrumban a szolgálatos tiszt tombolt.

„Hol bujkálnak, Baker, alpha two? Már az egész városban keressük magukat! Hol csavarognak?”

„Egy terhes asszonyt vittünk kórházba, őrmester!”

„Ugyan már! – kiáltott vissza a hang. – Terhes asszony! Jobb nem jut az eszetekbe, mi? Nem inkább egy kis sört ittatok – a kórházatokban?”

„Őrmester – bizonygatta az amerikai a mikrofonba – mi tényleg kórházba vittünk egy asszonyt!”

„Hogy hívták a nőt? Mi volt a férje neve?”

„Pillanat – mondta az amerikai. Odafordult a többiekhez. – Figyeljetek ide – mondta –, nem emlékeztek véletlenül, hogy az öregasszony milyen nevet mondott a nővérnek? Én elfelejtettem!”

A többiek gondolkodtak. Aztán a fejüket rázták. Anynyira izgatottak voltak, hogy semmire sem emlékeztek. Az orosz levette prémsapkáját, és megvakarta a fejét. Erőlködve gondolt vissza a hallban történtekre. Hirtelen eszébe jutott valami, és rémülten keresztet vetett. Azt mondta:

„Nagy Isten, tudom már! Nem vezetéknév, keresztnevek!”

„És mik voltak a keresztnevek?” – kérdezte az amerikai.

Az orosz felnézett a sötét égre. Aztán lenézett a sötét földre. Halkan mondta: „Nekik nevek Mária és József.”

(1950)