Egy társadalomban az egyik legtermészetesebb jelenség a család. Itt érezheti az ember, hogy tartozik valahová, hogy van egy biztos pont, ahová mindig visszatérhet. A családtól kapjuk a példát (jót, rosszat egyaránt), vigaszt, menedéket. Együtt oldjuk meg a problémákat, felállít számunkra határokat, amit a mai világ nemigen tesz meg. Természetesen a család definíciója mindenkinél más, mindenki a személyes élményei alapján tudja meghatározni. Egyre nehezebb bemutatni, hogy egy ilyen vérségi kapcsolatokra épülő közösségnek hogyan kéne optimálisan működnie, hiszen a női és férfi szerepek megváltoztak a XX. században. Az átlagostól eltérő életalakítások lehetnek elrettentő példák, és lehetnek példaértékű törekvések.

Élni jó, életet adni jó. Jó, és nagyon nehéz. Eszembe jutott egy nagyon szép mese, ezt fogom most elmesélni:

Volt egyszer egy szegény ember, aki rájött, hogy nem is olyan rossz dolog hívőnek lenni. Papnak készült mindaddig, amíg latinkorrepetálás közben össze nem ismerkedett egy gyönyörű lánnyal. A lány nagyon szép volt. Teltek-múltak az évek, kezdték közösen tervezgetni a jövőt, majd összeházasodtak. Négy gyerekről álmodoztak. Egyet-egyet maguk helyett, egyet azok helyett, akiknek nem lehet gyerekük, egyet pedig azért, hogy a magyar nép ne haljon ki. Aztán megérkezett az ötödik. „A jó Isten annyival ajándékoz meg, amennyit mi akarunk és elfogadunk. A gyermek Isten ajándéka és egyben kihívás is”- mondta a szegény ember. Így is történt. A tervezett négyből tizenhat lett. A kilencediknél kinőtték a házat, így a szegény ember épített egy nagyobbat és szebbet. A szegény ember mindennap elment dolgozni, az anyuka pedig otthon főzött, mosott, takarított. Sokat dolgoztak, hogy szép és jó körülményeket tudjanak biztosítani a gyerekeknek. Sose akartak kacsalábon forgó palotát, mint abban az időben annyian, mert úgy gondolták, hogy a túl sok pénz elvonja a figyelmet a lényegről. De mindig volt mit a szájakba gyömöszölni. A legfontosabbnak a gyermekek szellemi, lelki nevelését tartották. Segítőkészségre, barátságosságra, jószívűségre, hitre, hazaszeretetre, erkölcsösségre vezető utat mutattak nekik. A határokat szigorúan megjelölték. Az ösvényről lekerült gyerekeket, ha a szép szó már kevés volt, akkor az anyai hang, vagy az apa határozott keze visszaterelte a helyes útra. A gyerekek között erős kötelékként ott volt a testvéri szeretet, még akkor is, ha ezt nem mutatták ki feltűnően. Nem keltett attól félni, hogy bármelyikőjüket is elkényeztetnék. A lurkók egymást is nevelték (olykor szülői felügyelet nélkül) életrevalóságra, szívósságra. Ahogy telt-múlt az idő, nőtt a „kis” család. A négy legnagyobb kirepült a fészekből párjával, majd a megszületett hat unokával bővítette a „szűk” családi kört. A szegény ember és családja ma is nagyon boldog. Egymásért élnek. A közös együttlétek, ünnepek, a rengeteg nevetés, táborok, kárpótolják őket a megszenvedett nehézségekért. A szegény ember és felesége úgy indítják el a gyerekeiket az életre, hogy ott van az a bizonyos hamubasült pogácsa, és az a tudat, hogy mindig ölelésre tárt karok fogadják őket, ha hazalátogatnak.