Nagy hegy oldalában, reves fa odvában, élt egy fiatal és nagyravágyó hőscincér. Ez a hőscincér negyed bakarasznyi sem volt még, s máris elhatározta, méltóvá válik nevéhez, melyet őse az erdő bozontos királyától kapott, s valamilyen példátlan hőstettet visz végbe. Elősorolta magában az összes számba vehető hőstetteket, s ugyancsak beleizzadt, mire kiválasztotta közülük a legméltóbbat. Ez pedig sem kevesebb, sem több nem volt, éppen csak annyi, hogy keres egy óriási hegyet, fölmászik az oldalán, s amikor a tetejére ér, elkiáltja magát:

– Hé, te nagy hegy, itt fekszel a lábamnál! Én, a hőscincér meghódítottalak.

Mikor ezt így szépen eltervezte, kimászott a reves fa odvából, és elindult, hogy megkeresse a hegyet.

Ahogy ment, mendegélt, egy lehullott fenyőtoboz akadt útjába. A hőscincér fölnézett rá, s egyszerre öröm járta át minden kis porcikáját.

– Itt a hegy, amit keresek! – kiáltotta.

Azzal hősiesen nekigyürkőzött, és fölmászott a fenyőtoboz oldalán.

Amint a tetejére ért, délcegen kihúzta magát, még a hasát is kidüllesztette, s nagy fennhangon így kiáltott:

– Hé, te nagy hegy, itt fekszel a lábamnál! Én, a hőscincér meghódítottalak!

Arra röpült egy szarka. Látta a cincért a fenyőtobozon, s hallotta, mit kiabál.

– Bolond vagy te, cincér öcsém! – csörögte. – Nem hegyen állasz, hanem fenyőtobozon! Fölmásztál rá, s minden pillanatban le is pottyanhatsz a tetejéről!

Alighogy végigcsörögte mondókáját a szarka, a fenyőtoboz megbillent a cincér súlya alatt, fordult egyet, s maga alá temette a hetvenkedőt.

A hőscincérnek még a lélegzete is elállott az ijedségtől. Időbe telt, mire meg tudott szólalni:

– Jaj, szarka bátyám! Igazad van! Bizony fenyőtoboz ez, most már magam is ráismerek! Kérlek, szabadíts meg alóla, mert nagyon töri az oldalamat!

A szarka odaröpült, és elhengerítette a fenyőtobozt.

A cincér föllélegzett. Alaposan meg kellett ropogtatnia a derekát, hogy útját folytathassa.

– De most már igazi hegyet keresek! – kiáltott föl, s elszántan továbbindult.

Addig ment, mendegélt, míg egy hangyabolyhoz nem ért.

– No, ez már csakugyan hegy! Hipp-hopp, máris meghódítom! – rikkantotta. S nekivágott a hangyabolynak.

Amint a tetejére ért, délcegen kihúzta magát, még a hasát is kidüllesztette, s nagy fennhangon így kiáltott:

– Hé, te nagy hegy, itt fekszel a lábamnál! Én, a hőscincér meghódítottalak!

Mikor a kiáltás elhangzott, egy bozontos farkú kicsi mókus az ágakon hintázva a cincér feje fölé lendült, s mosolyogva szólt:

– Tévedsz te, cincér komám! Nem hegytetőn állasz! Hangyabolyba kerültél. Ha nem düllesztenéd úgy a hasad, megláthatnád a hangyákat, a lábad előtt nyüzsögnek.

Alig fejezte be mondókáját a mókus, mozdult egyet a boly, a cincér elvesztette egyensúlyát, s fejjel a nyüzsgő hangyák közé zuhant.

De már ettől észre is tért hirtelen, s elkiáltotta magát:

– Jaj, mókus bátyám, ments ki a hangyák közül!

A mókus a legalacsonyabb ágra ereszkedett, s lenyújtotta farkát a bajba jutott cincérnek, másszon föl rajta, mint valami kötélen.

– Csak meg most az egyszer kievickéljek a csávából! – fogadkozott az ifjú hős, miközben a mókus farkán egyensúlyozva, lesöpörte magáról a hangyákat.

De ha egy fiatal és nagyravágyó hőscincér útnak indul, hogy meghódítsa a hegyet, nem fordulhat vissza olyan könnyen.

Hát csak ment, mendegélt tovább, s közben erősen elhatározta, most már mindenképpen végére jár eredeti szándékának: törik-szakad, igazi hegyet talál.

Üres tökhéj hevert az erdei ösvény mellett, öblében meggyűlt az esővíz.

– Végre! Végre igazi hegy! – kiáltott a cincér diadalmasan. S nekigyürkőzött a tökhéj megmászásának.

Amint a tetejére ért, délcegen kihúzta magát, még a hasát is kidüllesztette, s nagy fennhangon így kiáltott

– Hé, te nagy hegy, itt fekszel a lábamnál! Én, a hőscincér meghódítottalak!

El sem hangzottak végig a hetvenkedő szavak, beléjük rezdült a tökhéj, mintha föld rengene. Hősünk megingott, s a vízzel telt üregbe zuhant.

Bezzeg nem kellett már semmiféle figyelmeztetés, magától is rájött azonnal, hogy vízbe pottyant, s ha nem sikerül kiúsznia, könnyen otthagyja a fogát. Nagy nehezen kievickélt a vízből, fölvergődött a tök peremére, onnan pedig lemászott a földre. Csuromvizes volt, keze-lába reszketett, meg se bírt moccanni.

Ahogy mozdulatlanul, lihegve elterült, egyszerre mennydörgéshez hasonló zengő hang szólalt a föld mélyéből

– Ó, te szegény hőscincér! Ó, te balga hőscincér! Hegyről álmodoztál a reves fa odvában? Elindultál, hogy meghódítsd? Hegynek néztél mindent, ami csúcsban vagy dudorban végződik: fenyőtobozt, hangyabolyt, tökhéjat? Csak éppen engem nem néztél hegynek: az igazi hegyet – pedig folyton rajtam jártál közben!

A cincér remegve lapult a fűben. A mennydörgéshez hasonló, zengő hang pedig újra szólott a föld mélyéből

– Az igazi hegy nagyobb annál, semhogy közvetlen közelből is annak láthatnád: erdőket, legelőket, bozótokat, málnásokat látsz, miközben taposod. S egyetlen fának vagy bokornak mennyi ága s egyetlen ágnak is hány levele van; bizony, a magadfajta kezdő hős könnyen eltéved ennyi ág és levél között! Még az a szerencse, hogy én, a hegy, nemigen törődöm azzal, tudomást vesznek-e rólam, akiket a hátamon hordozok. Voltam, amikor ők még nem voltak; leszek, amikor ők már nem lesznek. Én dajkáltam már az ükapjukat is, s az unokáik sem fognak megélni nélkülem. Parányaim paránya vagy te is, hőscincér! Engem akartál meghódítani?

A hőscincér behúzott nyakkal, remegve lapult a fűben, dehogyis mert volna válaszolni a hatalmas úr kérdésére!

A mennydörgéshez hasonló, zengő hang még egyszer megszólalt, de már csak szelíd dörmögésként, mint a távolodó vihar:

– Miért hallgatsz? Azt hiszed, bosszút állok rajtad, te remegő hős? Ne félj tőlem! Gyerekség az egész, szór sem érdemel. Nyugodtan hazamehetsz, s végezd tovább a dolgodat. S ha bármikor bajba kerülnél, szólj csak nekem, én majd segítek.

A cincér föltápászkodott a földről, s szégyenkezve hazafelé indult. Alaposan megnézett mindent, ami útjába került, s eszébe se jutott többé hegynek tartani bármit is a jóságos, öreg hegyen kívül, akinek hátát sokkal szerényebben taposta ettől a nevezetes naptól fogva.