„Lőn pedig, mikor megkezdettek
volna szaporodni az emberek a Föld-
nek szinén, látták az Isten fiai, hogy
az emberek leányai szépek...
Óriások valának pedig a Földön
ama napokban. Mert miután az Isten
fiai bémentek az emberek leányaihoz,
s azok szültek vala, ezek lőnek ama
hatalmas férfiak.” 1Móz..6,2-4.
A Szentírás nem beszél többet az óriásokról, de a Föld népe tudja, hogy nem szaporodtak tovább.
***
Az utolsó óriás temérdek-nagy ember volt. Mikor járt, a felhők a bokájáig sem értek. Mikor fürdött, a tenger kicsapott a medréből és elöntött egy-egy országot.
Ez az óriás egy éjjel nem tudott aludni.
Gondolkodott
– Ha az én apám Isten fia volt, akkor az Isten öregapám nekem. Megyek és megkeresem az öregapámat.
Fölkelt.
Kihúzta a Föld tengelyét séta-pálcának. Ráakasztotta a holdat lámpásul.
Azzal elindult a sötétkék világ-mezőn a Végtelenségbe.
Ment, ment jóideig anélkül, hogy valakivel találkozott volna. Mehetett; csak apjától öröklött szárnyait kellett a járásához lebegtetnie. Ment lábon és szárnyon egyszerre, mint a futó lúd.
Mikor már egynehány százezer mérföldet meghaladott, lát ám a sötétkék világmezőnek messze távolában egy icike-picike embert. Az ember fénylett. De csak akkorának látszott, mint bokor alján a szentjános-bogárka.
Az óriás megállt, s tűnődve nézte.
– Az öregapám volna? – kérdezte sunyorgatva. – Ilyen kicsi az is? Hát csak én magam vagyok nagy ezen a végtelen világon?
Ment, ment tovább százmérföldes lépésekkel. Ment egynehány hétig szakadatlanul. Ment a világ sötétkék mezején. Egy millió mérföldet maga mögött hagyott, s akkor felpillantott.
A fényes alak a világtér sötétkék távolában most már akkorának látszott, mint valami fűszál.
Az óriás nézett.
Aztán ismét megindult még gyorsabban. Ment egy hónapig. Valami ötven millió mérföldet haladhatott.
Most már a fényes alak akkorának látszott, mint valami fa.
– Öregapám bizonyosan a világ végén álldogál, – mondotta az izzadságát törülgetve az óriás.
(Akkora cseppek hullottak a homlokáról, mint a Balaton.)
Megint ment egy esztendeig. Esztendő végén a távolban álló alak akkorának látszott, mint valami torony.
Aztán ment száz esztendőt. A századik esztendő végén már akkorának látta az alakot, mint valamely hegy, mint valamely hóval borított magányos nagy hegy. De már akkor el is fáradt. Aludt egy esztendőcskét a Mars csillagon.
Aztán ment tovább.
Hány millió mérföldet haladott meg? és hány száz esztendeig utazott? maga se tudta volna megmondani.
Az alak aközben egyre nőtt. Hegynél is nagyobb lőn, mint a Mont-blán, aztán akkora, mint az utazó óriás. Egyszercsak azt látja, hogy ő a kisebb. Az arány megfordult. A másik óriás nőtt. Hozzá képest a mi óriásunk lőn lassankint mint a torony, aztán mint a fa, aztán mint a fűszál.
De már akkor közel járt. Látta, hogy az alak mozdulatlanul áll, s hogy valami fényeset tart a kezében.
Aztán látta, hogy az a fényes valami Nap.
Akkor már káprázott is a szeme. A kalapja szélét legyűrve ment feléje tovább. Csak a lábát nézte.
Valami ezer esztendőt ment még, mikor már az alaknak a lába kisujját is oly temérdeknek látta, mint valami ködbe burkolt végtelen hegységet. Még egynehány millió mérföldet kellett volna megjárnia, hogy eléje jusson, de a Nap melege mázsányi zsírcseppeket olvasztott a bőréből.
Letérdelt hát és kiáltott:
– Uram!
A hangja mennydörgésként szállt a szellemhez a világtérben.
Borzalmas világdörgés volt rá a felelet:
– Mit kívánsz?
Ég és Föld rengett e dörgéstől, mint villa hegyén a kocsonya. A csillagok úgy remegtek, mint a rezgőfű gombjai. A távolban egy Üstökös darabokra mállva szállingózott alá.
Az óriás térde egy hétig reszketett, s a foga még azután is vacogott. Csak nagy pihenés után bírt ismét megszólalni:
– Te vagy-e az Isten, az én jó öregapám?
A szellem azonnal válaszolt:
– Nem.
Az óriásnak egy hónapig reszketett a teste és zúgott a füle ez újabb dörgéstől. A mennyboltozat ingott, mint a széltől megfujt sátor. A csillagokból sok lehullott, mint a megrázott almafáról a gyümölcs.
Az óriás csak a hónap végén szólalhatott újból:
– Hát ki vagy te, aki a világ végén állasz, és a Napot tartod a kezedben?
A szellem felele:
– A világ végén? Talán az elején?
És kis szünet után folytatta:
– Én különben Isten urunknak csak a legparányibb szolgácskája vagyok.
Az óriás egy esztendeig remegett és siketkedett e válasz hangjának erejétől, de akkor mégis összeszedelődzködött, és felkiáltott:
– Legparányibb? Hát mekkora ő, ha te vagy a legparányibb?
A szellem tűnődve nézett maga elé, s vállat vont:
– Nem tudom.
