Tudta, hogy most már ő következik. A császár legyőzte a legjobb diszkoszvetőt, a legjobb kocsihajtót, most már a legjobb maratoni futó felett is diadalmaskodni akar.

Nem tévedett. A császár egyik főembere hozta meg a hírt, hogy az uralkodó versenyezni óhajt vele. A verseny előtti napon fogadja a palotában.

Az atléta eddig a császárt csak aranypénzeken látta és egyszer a Fórumon. A fogadáson most egy karnyújtásnyira állt előtte a nagy római. Az arcán érezte a leheletét. Ilyen közelről nevetségesen furcsának tűnt, hogy ez a kamaszképű, keszeg fiatalember a díszes tunikában, egy egész birodalom ura.

A császár barátságosan mosolygott. A gyümölcsökkel rakott ezüsttálról elvett egy banánt, saját isteni kezeivel meghámozta, és átnyújtotta az atlétának.

– Egyél – mondta. – Holnap szükséged lesz az erődre. Hiszen mint hallottad, nemcsak nagy császár, de nagy sportoló is vagyok. Mindenkit legyőztem eddig.

Az atléta ette a banánt, és közben az jutott eszébe, hogy menynyivel jobb lenne, ha ez a császár is, mint Néró, a művészetben tartaná kiválónak magát. Idegesítené a költőket, meg ágálna a színpadon, de legalább őket békén hagyná.

– Gyere – intett a császár –, megmutatom a díjakat.

Átmentek egy másik terembe, ahol márványasztalkán, bordó bársonypárnára téve pihent a babérkoszorú.

– Ez a győztesé – nézte gyönyörködve a császár. – Annak a homlokát ékesíti majd, aki holnap kettőnk közül elsőnek ér a célba.

Az atléta rápillantott. Nem volt megilletődve a babérlevelektől, otthon sok ilyen díszítette a falat. Évek óta minden versenyen győzött.

– Most pedig jöjj, nézd meg, mit kap a második helyezett – mondta a császár, és az oszlopok, szobrok között kanyarogva egy ládához vezette az atlétát.

– Ezt a ládát kapja – mutatott rá. – Nem olyan tetszetős, mint a babérkoszorú, de azért érdemes megtekinteni belülről is. Nyisd fel!

Az atléta felemelte a láda tetejét, és visszahőkölt a csillogó aranytallérok láttán. Ennyi aranyat még sohasem látott.

– Markolj bele! – parancsolta a császár

Az atléta belemarkolt, és mint a nagyra nőtt kukoricaszemeket, lassan pergette le az ujjai között.

– Ezer arany – szólt elégedetten a nagy férfiú –, úgy érzem előkelő jutalom a második helyezettnek. Te nem így gondolod?

– Valóban – mondta rekedten az atléta –, fényes díjazás a vesztesnek.

– A második helyezettnek – javította ki összehúzott szemmel a császár. – És most eredj, készülj a versenyre! Ne feledd, hogy holnap velem mérkőzöl! Halandó létedre ez a legnagyobb jutalom, amit elérhetsz az életedben. Ez minden babérnál, aranynál többet jelent. Éppen ezért azt szeretném, ha ez a verseny mindkettőnk számára emlékezetes lenne!

Az atléta nehéz szívvel hagyta el a palotát. Hazafelé menet útközben a legjobb diszkoszvetővel találkozott.

– Házat építek – újságolta a bajnok –, háromemeleteset. A leghíresebb építész készíti a terveket. Lesz benne fürdőmedence, hideg, meleg vízzel, és márványból csináltatom még a kutyaólat is.

Szeretném, ha eljönnél az avatásra. A piac környékén a legjobb kocsihajtó tűnt fel. Az atléta alig ismert rá. Díszes tunikája a legújabb divat szerint volt ráhajtogatva, és kétoldalt csinos rabnők karolták.

– Földet vásároltam, meg ötven rabszolgát – mondta, miközben arrébb rúgott egy koldust. – És úgy határoztam, visszavonulok a versenyektől. Élni szeretnék, barátom!

– Élni – sóhajtott az atléta –, az jó!

A kocsihajtó már régen továbbsétált, de ő még mindig ott állt a lökdösők, a kéregetők, az arcába bámulók között. Nézte a piac színesen kavargó forgatagát, de gondolatban távol tartózkodott. A láda fedelét emelte fel újra meg újra, hogy a keze is mozdult olyankor. Behunyt a szemét, hogy szinte fájt, de az erőszakolt sötétben is mint apró fénypontok, az aranytallérok peregtek szüntelenül.

– Élni – sóhajtott fel ismét. – Mint egy kéjnő, akit kifizetnek.

A felesége elámult, amikor beszámolt neki a császárnál tett látogatásról.

– Ezer arany! Házat, földet és rabszolgákat vehetünk!

– Nem! – rázta meg a fejét az atléta. – Az arany csak a vesztesnek jár.

– Őrült! A császárt akarod legyőzni?!... Hiszen a napnál világosabban tudomásodra hozta, hogy vesztened kell!

Este a császár főembere érkezett. Az, akit már ismert, aki a verseny hírét is hozta.

– Te vagy a legjobb futó – mondta –; ezt mindenki tudja a városban. De holnap a császárnak kell győzni!

– Ez verseny – nézett rá az atléta –, ha rajthoz áll a császár, akkor az ellenfelem. Az fog győzni, aki előbb ér a célba. Ha a császár lesz az, akkor nemcsak mint uralkodómat, de mint legyőzőmet is tisztelni fogom.

– A fejeddel játszol – hökkent meg a főember. – Egyáltalán, hogy mered még csak elképzelni is vesztesnek a császárt!? Már a gondolatáért is tömlöcöt érdemelnél! Nem pedig jutalmat, amivel kegyesen kárpótolva leszel.

Az atléta nem válaszolt. A falat borító koszorúkra nézett.

– Na látod – tekintett oda a főember is –, neked már annyi babérjutott, hogy egy újabb koszorút nem is tudnál hová akasztani. De a császár tudni fogja, téged hová akasszanak, ha holnap azt a szentségtörést követnéd el, hogy megelőzöd! Ezért hát vigyázz! A császárnak győzni kell, érted?! Győzni!

A főember távozása után, sírva kérte a felesége az atlétát, hogy ne csináljon őrültséget.

– Két gyermeked van – sírta –, legalább rájuk légy tekintettel, ha én már nem is számítok neked.

Az atléta a fiait nézte, akik riadtan bújtak az anyjukhoz. Soha még ilyen helyzetben nem érezte magát. Káromkodni szeretett volna, és hirtelen lebetegedni, hogy ne kelljen indulnia holnap. De tudta, hogy minden hiábavaló lenne, hiszen a versenyre úgyis elhurcolnák. A kamaszképű császár be akarja bizonyítani, hogy legyőzi az ország legjobb futóját. A hiúságon túl népszerűségre törekszik, és tudja, hogy erre egy verseny a legalkalmasabb.

– Legyen – kongott az atléta hangja szomorúan, és pillantásával végigsimogatta a családját. – A császár győzni fog holnap. Értetek vesztek, kedveseim.

A versenyre hatalmas tömeg gyűlt össze. A katonák kordont vontak, úgy nyomták vissza az embereket. A császárt gyaloghintón hozták a rajthoz. Amikor kiszállt, ezt kérdezte az atlétától:

– Izgatott vagy?

– Mint minden verseny előtt, császárom.

Az imperátor úgy volt öltözve, mint az atléta. Aki nem tudta, hogy ő a császár, versenyzőnek is nézhette. De minden ember tudta, hogy ő a császár és minden ember tudta az atlétáról, hogy ő az atléta.

És ekkor váratlan dolog történt. Amikor rajthoz álltak, a nép először éljenezte meg az atlétát, és csak utána kapott éljent a császár. Az atléta valami furcsa szorítást érzett a torkában, és egy hálás pillantást vetett az emberek felé.

– Népszerű vagy – jegyezte meg sértődötten a császár.

– Szeretnek – mondta csendesen az atléta –, hiszen sokszor láttak már rajthoz állni.

– És akkor is szeretni fognak – nézett rá gúnyosan a császár – ha legyőzlek?

– Nem tudom, talán még akkor is.

Az első kilométereket egymás mellett tették meg. Az atléta igyekezett átvenni ellenfele ritmusát, de megállapította, hogy a császár túl gyorsan kezdett. Mi lesz, ha kifullad a táv felénél, gondolta. Álljak meg, vagy cipeljem be ölben a célba? Hiszen győzni is csak úgy győzhet, ha legalább végig tudja futni a távot.

Lemaradt. Arra gondolt, hogy akkor talán a császár is lassít és valamit tartalékol az erejéből.

Az út mentén végig emberfolyam. Előttük gátként húzódott a dárdaerdő alatt feszes terpeszben vigyázó katonák sora. Sisakjuk, pajzsuk visszaverte a napfényt.

Az atléta lassú tempóban futott. Néha arra gondolt, hogy gazdag lehet. Hiszen életében először halad a legbiztosabb úton a díszes ruhák, a ház, a föld felé. Nem kell érte egyebet tenni, mint az isteni hátat lesni egészen a célig.

A táv felénél tartottak már. Az atléta látta, hogy a császár fáradt. Az előny, amit adott neki, ugyan még megvolt, de látszott, hogy rövidesen így is beéri, ahogy most fut. Lassított. Majdnem helyben futott, de döbbenten tapasztalta, hogy így is egyre közelebb kerül a császárhoz. Már hallotta a lihegését.

Edzeni kellett volna, parancsolóm – gondolta gúnyosan –, mert így bizony nehéz lesz elporoszkálni a célig.

A császár imbolygott a fáradtságtól, és közben többször hátratekintett az atlétára. A köztük levő távolságot méregette. Az atléta most már szabályos helybenfutást végzett. Egy... kettő... egy... kettő... egy... kettő... Olyan volt, mintha valami különös misztikus táncot lejtene a porban.

Ezer méterrel a cél előtt, úgy látszott, a császár friss erőre kapott. Az atléta megnyugodott, és már csak arra várt, hogy minél előbb véget érjen ez a komédia.

És abban a pillanatban egy hang a tömegből bátortalanul, félszegen az ő nevét kiáltotta. És azt, hogy győzze le a császárt. És mintha erre a jeladásra vártak volna az emberek, egyre többen kezdték kiáltani a nevét, és később, akár a mennydörgés morajlott végig az út mentén.

– Győzd le! Győzd le! Győzd le a császárt!

Az atléta az emberek felé tekintett, és úgy érezte, ezer meg ezer pillantás kapcsolódik az övébe. Biztató, segélykérő, lázító pillantás. Mintha az emberek az ő győzelmétől valami jobbat, valami szebbet vártak volna. Mintha ettől a győzelemtől remélték volna a szabadságot!

Egész testében remegett, és érezte, hogy nincs menekvés. Ennyi szempárnak nem maradhat adósa.

És amikor elfutott a császár mellett, már semmi másra nem gondolt, csak a győzelemre. Biztosan és frissen ért célba. Ahogy évek óta annyiszor. De soha nem érzett ekkora boldogságot.

Amikor éjszaka érte jöttek a katonák és elhurcolták, mámorosan kiáltotta a csillagok felé, amelyek a fekete égen, mint elhullott, szanaszét heverő aranytallérok ragyogtak:

– Győztem!

És ezt a kiáltást mindenki meghallotta a bezárt ajtók mögött.