Ven-huj fejedelemnek[1] volt egy szakácsa, aki egy ökröt darabolt fel számára. Ahogyan rátette a kezét, nekivetette a vállát, föltette rá a lábát, nekifeszítette a térdét, és ahogy reccsenve szakadt a bőr, sercegve szaladt a kés, az éppen olyan ütemesen történt, mint az „Eperfa-erdő” tánca[2], s hozzá Csing-sou muzsikája[3]. Ven-huj fejedelem így kiáltott fel:
– Ó, milyen nagyszerű! Utolérhetetlen ügyesség!
A szakács félretette kését és így válaszolt:
– Amit szolgád szeret, az a tao, s ezért haladhatott előre mesterségében. Amikor először kezdtem ökröt feldarabolni, akkor még nem láttam mást magam előtt, mint magát az ökröt. Három esztendő múlva már nemcsak az ökröt láttam. Végül ma már teljesen a szellemre bízom magamat, nem pedig szemem látására. Érzékeimet kikapcsoltam, és csak szellemem kívánsága szerint cselekszem. A természeti törvényekhez igazodom, a nagyobb résekbe hatolok be, a nagyobb üregeken haladok keresztül, mindig a szilárd törvényekre támaszkodva. Ügyesen igyekszem az inak között haladni, nem is beszélve a nagy ízületekről. A jó szakács évente egyszer cseréli kését, mert vág vele; a közönséges szakács havonta cseréli kését, mert tör-zúz vele. Én a mostani pengémet tizenkilenc éve használom, sok ezer ökröt daraboltam fel vele, de pengéje még most is olyan, mintha csak az imént köszörülték volna. Az ízületek között kis hézagok vannak, késem pengéjének pedig nincsen vastagsága; aminek pedig nincsen vastagsága, az be tud hatolni a kis hézagokba, méghozzá éppoly könnyűszerrel, mintha csak sétálna; a penge tehát mindenképpen bőséges helyet talál. Ezért lehetséges, hogy tizenkilenc éve használom, s mégis olyan a késem pengéje, mintha csak az imént köszörülték volna. És mégis, valahányszor egy ízület csomóhoz érek, szemügyre veszem a nehézségeket. Nagyon óvatosan hozzákészülök, megállapítva, hogy meddig szabad mennem, majd nagyon lassan előre haladok, alig-alig mozdítom a kést, és a csomó egyszerre csak szétválik, mintha göröngy hullana a földre. Ott állok akkor késsel a kezemben, körülnézek, tétovázom egy kicsit, majd elégedett lélekkel megtisztítom késemet és helyére teszem.
Ven-huj fejedelem azt mondta erre:
– Nagyszerű! Hallgatom szakácsom szavait, s megtanulom, hogyan kell bánni az élettel.
Csuang-ce III, 2.
Lu fejedelme is megtekintette, majd megkérdezte a fafaragótól:
– Mi a titka művészetednek, mellyel ilyet tudsz alkotni?
Az pedig így felelt:
– Szolgád egyszerű kézműves ember; miféle titkos művészet lehetne birtokában? De egyvalamit azért tudok. Attól fogva, hogy rászántam magam a harangállvány faragására, óvakodtam attól, hogy szellemi erőmet más dolgokra fecséreljem. Szigorúan böjtöltem, hogy ezzel biztosítsam szívem nyugalmát. Háromnapi böjt után nem vetemedtem többé arra, hogy jutalomra vagy hivatali jövedelemre gondoljak; ötnapi böjt után nem merészeltem többé megrovásra vagy dicséretre, sikerre vagy sikertelenségre gondolni; hétnapi böjt után egyszeriben elfeledkeztem arról, hogy nekem testem és tagjaim vannak.
Ekkor már nem létezett számomra Felséged udvara sem; ekkor már csak művészetem létezett, s a külvilág minden ármánya eltűnt körülöttem. Így mentem ki a hegyi erdőbe, és addig szemlélgettem a fák természetes tulajdonságait, míg a tökéletes formára rá nem bukkantam. Akkor már készen magam előtt láttam a harangállványt, csak éppen rá kellett tenni kezemet a fára. Ha nem így történik, semmire se mentem volna. Mert semmi más, csupán saját természetemnek a fa természetével való egyesülése tehette olyanná ezt a tárgyat, hogy mindenki szellemi erőt gyanítson benne.
Csuang-ce XIX, 10.
Akkor feledkezünk el a lábunkról, ha megfelelő a cipőnk; akkor feledkezünk el a derekunkról, ha megfelelő az övünk. Elménk akkor feledkezik el a hiábavaló igenlésről és tagadásról, ha szívünket tökéletessé tettük. Bensőnkben akkor nem változunk, külvilági tevékenységbe akkor nem merülünk el, ha megfelelő képességekkel rendelkezünk. Aki pedig egyszer rábukkan a megfelelőre és attól fogva sohasem téveszti el a megfelelőt, az arról is elfeledkezik, hogy a megfelelő miért megfelelő…
Csuang-ce XIX, 12.
1. Vej fejedelemség Huj nevű uralkodója (Kr.e. 370-335), a korabeli filozófusok nagy pártfogója.
2. Az „Eperfa–erdő” Tangnak, a Sang-Jin dinasztia legendás alapítójának hivatalos zeneműve.
3. Csing-sou muzsikája – a misztikus Sárga Császár (Huang-ti) Hszien- cse című zeneművének egyik tétele.
Fordította: Tőkei Ferenc
Forrás: A szépség szíve - régi kínai esztétikai írások
