Kezdetben volt egy barlang. Ebben a barlangban élt Káin és Ábel.

Együtt laktak és együtt jártak vadászni: tucatszám vonszolták haza az elejtett antilopokat. A sípcsontjukból késeket csináltak: ezekkel a késekkel osztották meg egymás között testvériesen a hatalmas húshegyeket; ezekkel tisztították a bőrt, amelyet azután bekentek csontvelővel, hogy sima legyen: Így nem volt gond az öltözködéssel sem.

Igen ám; csakhogy az asszonyokat is az Úr áldása kísérte: a kis család nagycsaláddá gyarapodott. A barlang egyre szűkebbnek bizonyult. De sebaj: volt a közelben egy másik is.

Ennek a szomszéd barlangnak azonban volt már egy lakója: itt élt a rettegett kardfogú tigris. Ezért aztán egy szép napon a Káin-család és az Ábel-família apraja-nagyja fölkerekedett. A bátrabbak a barlang nyílásához kúsztak és hatalmas tüzet gyújtottak előtte. Amikor pedig a tigris riadtan felugrott a vackáról, fergeteges kő- és lándzsazápor fogadta. Ebben az egyenlőtlen küzdelemben ott is hagyta a kardfogát. Így aztán a megüresedett odúba beköltözhetett Káin és népes családja.

E sikeres akcióból megtanulták, hogy eredményesebben fognak vadászni, ha a jövőben is összedolgoznak. Hiszen például a két nemzetség együttesen már körülállhatott egy vadlóménest, fölkergethette a hegyre, ott aztán a megrémült őslovak egymás után vetették magukat a szakadékba. Káin és Ábel testvériesen megosztozott a zsákmányon. Később már a mamutot is megtámadták.

Arra is rájöttek, hogy a gyapjas teve zsírjával, melyet a púpjában találtak, meg lehet világítani a barlangot. De hogy az odúk még otthonosabbak legyenek, az ügyesebbek pattintott tűzkővel csodálatos vadászjeleneteket véstek a rideg barlangfalakra. Egy szó mint száz: az élet napról napra kellemesebbé vált. Áldották is érte az Úr nevét: hogy megadta azt a testvéri egyetértést, azt a békét, amelynek mindezt köszönhetik.

Ebben az időben történt, hogy a Sátán elunta magányos életét az elnéptelenedett Paradicsomban. Fölkerekedett hát, hogy megkeresse az embereket. Így bukkant rá Káin barlangjára.

– Mondd, Káin – szólította meg a patriarchát –, nem félsz te Ábeltől?

– Ugyan, miért félnék az én atyámfiától?

– Hát... te tudod... de napról napra növekszik a kőhegyűdárda-készlete... A nyílhegyeit meg szarvasagancsból készíti, és olyan erősek, hogy akár a hegyi elefánt bőrét is átlyukasztják.

– Ez csak természetes? Hisz nem lehet akármilyen nyílvesszővel elefántra vadászni!

– Igazad van – válaszolta a Kígyó –, csak úgy eszembe jutott. Aztán az Ábel-barlang felé vette az útját és elmondta ugyanezt Káinról.

Káinnak és Ábelnek aznap éjjel nehezen jött álom a szemére. Másnap reggel Káin összehívta fiait, és e szavakat intézte hozzájuk:

– Gyermekeim! Nincs a világon átkozottabb dolog, mint a széthúzás és pártoskodás. És nincs nagyobb kincs annál, mint amikor az emberek között egyetértés és béke uralkodik. Aki nem a békét szolgálja, az ellensége az életnek, ellensége az emberi boldogságnak.

– Úgy van! Jól beszélsz! – helyeselt a családi tanács.

– Mert képzeljétek csak – folytatta –, mi történne, ha az emberek háborúzni kezdenének. Ha munkájuk jelentős részét arra kellene fordítaniuk, hogy a másik nemzetséggel szemben nyilakkal és lándzsákkal fegyverkezzenek fel? Egyeseknek éjjel-nappal talpon kellene lenniük, hogy az esetleges támadások ellen őrizzék a barlangot. Nem is szólva arról, hogy ha két pártra szakadnánk és külön-külön járnánk vadászni, tetemes hátvédet kellene hagynunk, hogy az ellenség hadműveleteit is figyelemmel kísérhessük. llyen körülmények között bizony alaposan megcsappanna a zsákmány.

– Éhen pusztulnánk – tette hozzá az egyik fiú.

– És közben kiirtana bennünket a kardfogú tigris – tódította a másik.

– Nos – folytatta Káin –, sajnálatos értesüléseket szereztem arról, hogy Ábelék ilyesmiben sántikálnak. Úgy hírlik, nagy mennyiségű fegyvert halmoztak fel...

– Micsoda? – hördült fel a család, – Tűrhetetlen! Nem hagyhatjuk, hogy lábbal tiporják a békét! Akár az életünk árán is megvédjük!

– Én is így gondoltam – vette át ismét Káin a szót. Ez minden békeszerető család kötelessége. Mi azonban semmi esetre sem fogunk háborút kezdeményezni, sőt azon leszünk, hogy családunk egyetlen tagja se keveredjék ellenséges viszályba Ábel fiaival. Nagyon sajnálnám, ha Ábelék ennek ellenére megtámadnának bennünket, mert ebben az esetben csak fegyverrel tudnánk helyreállítani a békét. Az ilyen eljárás pedig már a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető békének. De bárhogy töröm is a fejem, ennél jobb módszert nem tudok kitalálni. Si vis pacem, para bellum: aki komolyan békét akar, időnként kénytelen keményebb eszközökhöz nyúlni, hogy az izgágákat megrendszabályozza. Mindenesetre nagyon elszomorítana, kedveseim, ha a dolog idáig fajulna.

Bizony, ezek a kilátások nemcsak Káin patriarchát, hanem egész házanépét is lehangolták. Néhányan építő ötlettel álltak elő: mi lenne, ha összejönnének Ábelékkal, hogy békésen elrendezzék az ügyet? Mások viszont kételkedtek az effajta tárgyalások sikerében:

– Mivel – úgymond – ha Ábelék tényleg ellenünk fegyverkeznek, ez esetben okvetlenül tagadni fogják. Azt mondják majd, hogy a kardfogú tigris ellen készülődnek. És ha mi arra kérnénk őket, hogy ne tegyék ezt, azt gondolnák, hogy biztosan épp azért kérünk ilyesmit, mert mi magunk akarjuk őket megtámadni; tehát annál inkább készülnének a háborúra, még ha eddig eszük ágában sem lett vgolna erre gondolni. Alighanem az lesz tehát a leghelyesebb, ha senkinek sem kszólunk a dologról, titokban azonban mennyiségileg is, minőségileg is bővítjük az arzenált, hogy népünk békéjét minden eshetőségre készen biztosítsuk.

Ebben aztán megállapodtak.

Ez idő tájt az egyik fiú fölfedezte a sisakvirág mérgét. Ha ezzel a méreggel bekeni az ember a nyilhegyét, a legjelentéktelenebb sebtől is perceken belül elpusztul akármelyik vadállat. Micsoda nagyszerű fegyver: ezentúl már nem kell tartani a kardfogú tigristől!

Az első pillanatban nagy volt az öröm: annyi bunda lesz ezentúl, hogy akár az egész barlangot kibélelhetik vele, a mécsesből pedig soha nem fogy ki az olaj! Káin azonban az öregek bölcsességével rögtön átlátta a helyzetet és következményeit.

Elrendelte, hogy a dolgot szigorúan titokban kell tartani. A közös vadászatokon tilos a mérget használni, nehogy Ábelék és is megismerjék. Viszont a barlangnak egy félreeső zugában mindig legyen egy fazék, amelyet megtöltenek vele, hogy szükség esetén kéznél legyen: ez a legjobb biztosíték arra, hogy mindenféle jogtalan támadásnak elejét vegyék.

A rendeletet mindenki helyeselte, csupán az egyik fiú, Hénoch csóválta a fejét:

– Hogy mi lesz ennek a vége? Egyre aggasztóbbá válik ez az egész ügy.

Addig-addig, hogy éppen erre a nagy biztonságosdira fázunk rá. A sisakvirág titka természetesen előbb-utóbb kiszivárgott. Ábelnek szöget ütött a fejébe. Egyszer aztán négyszemközt is megkérdezte Káintól, miért halmoznak fel ennyi veszélyes mérget.

– Jól tudod – felelte Káin –, hogy valamikor ebben a barlangban lakott a kardfogú. Ki tudja, hátha egyszer visszatér a fajtája.

Ábel mélyen elszomorodott: mégis igaza lenne a Kígyónak? Pedig annak idején rá se hederített!

Sürgősen összehívta házanépét, és beszámolt nekik a helyzetről. Többen azt javasolták, hogy biztonság kedvéért fokozzák a nyílvesszőtermelést. Mások viszont attól tartottak, hogy ez rossz vért szül, mert Káinék félreérthetik, s azt gondolják majd, hogy az Ábel-család akarja megtámadni őket. Elsősorban maga Ábel patriarcha hangsúlyozta, hogy továbbra is föltétlenül ápolni kell a jóviszonyt a Káin-atyafisággal, a légkör megromlásának még a látszatát is kerülve.

Ezt az álláspontot mindannyian fenntartás nélkül elfogadták. Valamennyien felindították magukban a testvéri szeretet érzését a Káin-család iránt.

Végül is úgy döntöttek, hogy biztonság kedvéért azért ők is megtöltenek egy fazekat méreggel, és a nyilakra is több gondot fordítanak, mint eddig, de a dolgot szigorúan titokban tartják, hiszen ők végeredményben a testvéri jóviszonyt ápolják, s ez az egész fegyverkezési história csak arra való, hogy senki meg ne bonthassa a testvéri egyetértést.

És Ábel arzenálja rövid időn belül a Káinét is túlszárnyalta.

Amikor Káin erről tudomást szerzett, megbizonyosodott régi félelméről. A család tanácskozásra gyűlt össze, és megállapította, hogy az Ábel-nemzetség valóban a béke ellen tör, s alighanem támadásra készül. Ezért be kell szüntetni a közös vadászatokat, hogy az esetleges incidensnek még a lehetőségét is kizárják. Ezentúl Káin fiai egyedül jártak vadászni, de csak a család egyik fele, mert a többiek a barlangot őrizték és fegyvereket készítettek, hogy a békét biztosíthassák. És mindannyian kínosan ügyeltek arra, nehogy valamelyik izgága fráter hajba kapjon egy Ábel-törzsbélivel, s ezzel a testvéri jóviszonyt megbontsa.

Hát így történt. A zsákmány természetesen megcsappant, az osztozkodásnál szükségszerűség, hiszen máskülönben veszélybe kerülne a családi tűzhely és a mindennapi antilophús.

Ezt mindenki megértette és helyeselte is, csupán Hénoch morgolódott.

– Nem megmondtam, hogy egyre jobban belegabalyodunk ebbe a nyomorult ügybe? Lényegében Káin is, Ábel is egymás ellen uszítja a fiait. Mindketten emberbőrbe bújtatott farkasok, akik szennyes érdekeikért még a fiaikat is készek lemészároltatni.

Hénochhal többen egyetértettek, és Káin vérző szívvel látta, hogy fiainak ereje gyöngül a külső veszéllyel szemben. Ezért kezdetben szelíden figyelmeztette Hénochot tévedéseire, később azonban már kénytelen volt keményebb eszközökhöz is nyúlni, mivel a jó szó nem használt.

Hénoch barátai ennek láttán mindinkább megbizonyosodtak arról: hogy Káin annyira görcsösen ragaszkodik a hatalomhoz, hogy ha a helyzet úgy hozná, hajlandó lenne érte akár a családját is kiirtani.

Ugyanez történt Ábeléknál is: a család fele vadászott a többiek meg a békét őrizték. Az elégedetlenkedőket itt is megbüntették.

Káin és Ábel végül is belátták, hogy ők maguk hiába törekszenek a békés egymás mellett élésre, ha az a másik állandóan új fegyvereken töri a fejét. Még ha szemtől szembe jószándékát bizonygatja is, talán csak azért teszi, hogy titkos terveiről elterelje a figyelmet. Mély szomorúsággal kellett megállapítaniuk, hogy a békét már csak úgy lehet megmenteni, hogyha kedvét szegik a békebontónak. Sőt titokban egy kicsit már várták is az alkalmat, amely végre kenyértörésre viszi a dolgot. Annál is inkább, mert sokan nem veszik elég komolyan a külső veszélyt, és ezzel belülről gyengítik a család ütőképességét. Ezeket csak akkor lehet felrázni, ha saját bőrükön apasztalják a helyzet komolyságát.

De mert mindketten szerették egymást, ehhez az eszközhöz csak a legvégső esetben akartak nyúlni. Másrészt azonban szerettek volna már tiszta vizet önteni a pohárba.

Nem kellett sokáig várniuk. Egy szép napon Ábel fiai megsebesítettek egy vadlovat, és ez a Káinék vadászterületére menekült. Ők aztán megölték és hazavitték. Egyszer csak megjelentek Ábelék, és követelni kezdték a zsákmányt. A Káin-törzs védekezésül néhány nyilat lőtt a jogtalan betolakodók felé, és így mindkét család megkezdte a másiktól ráerőszakolt háborút.

– Látjátok – szólalt meg Hénoch –, nem megmondtam? Emberek, akik sohasem ártottak egymásnak, most arra kényszerülnek, hogy kölcsönösen egymást kaszabolják. S mindez miért? Csak hogy atyáink véreskezű uralmát biztosítsuk!

Jól ismerjük a harc végeredményét: Ábel elesett. A győztes Káin hamut hintett a fejére, keservesen megsiratta öccsét, aztán fennhangon szózatot intézett a két családhoz. Ebben kijelentette, hogy az ellenségeskedés kora lejárt, hiszen a békebontó már nem él. Ezentúl mindig együtt fognak vadászni, s így mindkét család asztalára bőven jut majd hús és vadméz. A széthúzásnak egyszer s mindenkorra vége: a világ az örök béke időszakába érkezett.

– Ám a múltból megtanultuk – folytatta –, hogy a béke nagy kincs, és jobban kell rá vigyáznunk, mint eddig. Nem engedhetjük meg többé magunknak, hogy két pártra szakadjunk: aki tehát nem hajlandó magát az új barlangkormánynak alávetni, azzal szemben hatékony intézkedéseket foganatosítunk.

– Lám csak! – hirdette Hénoch. – Előre megmondtam, hogy ez az egész cirkusz csak arra jó, hogy a zsarnokságát megszilárdítsa. Vér és rabbilincs: ez lett a sorsunk. Addig itt nem lesz béke, amig ez a véres zsarnok ül a nyakunkon.

Véleményét teljes mértékben osztották barátai, akik most még csak szaporodtak, hiszen érthető okokból Ábel fiai is velük rokonszenveztek. Némelyek nyilvánosan becsmérelték a Káin-pártiakat, ezért Káin hívei kijelentették, hogy aki Hénochhal cimborál, az a béke ellensége, s többet közülük agyonvertek.

Ez az igazságtalanság úgy felbőszítette Hénoch barátait, hogy egy alkalmas pillanatban megkaparintották a mérgesfazeket, és halálra nyilazták a zsarnokot és társait.

Hénoch vette át a kormánypálcát. Összedoboltatta a népet és bejelentette, hogy a hosszú és véres torzsalkodásnak vége, és annyi szenvedés után végre felvöröslött az örök béke hajnala.

– A zsarnokságot szétzúztuk – folytatta. – Ezzel egyszer s mindenkorra felszámoltuk az okot, amely a testvért testvérével szembeállította. Az emberiség végre nyugalmas kikötőbe érkezett, és így megmenekült a történelem vad viharaitól. Most már csak az a feladatunk, hogy a békét, a kölcsönös szeretetet megszilárdítsuk. Nekünk már csak egyetlen ellenségünk maradt: éppen az, aki ezt a testvéri szeretetet lábbal tiporja. De az ilyet még a Föld színéről is el fogjuk törölni: elejét kell vennünk, hogy a zsarnokság bérencei megbontsák sorainkat, békétlenséget hintsenek közöttünk! Az effajta próbálkozásokat csírájukban el kell fojtani, mielőtt kikezdhetnék testvéri egyetértésünket!

Beszéde nagy sikert aratott: valamennyiünk érzését megfogalmazta. Mindössze Hénoch egyik régi szövetségese csóválta a fejét:

– Az a gyanúm – mormogta –, hogy lényegében csak zsarnokot váltottunk, tulajdonképpen azonban minden maradt a régiben. Hiszen ez a Hénoch is arról szónokol, hogy egyeseket le kell győzni, el kell hallgattatni. Eddig minden vezérünk azt képzelte, hogy az ő kezében van a csodaszer, amely az örök békét elhozza. De ez a csodaszer mindig valamiféle győzelem, amelyet másokon kell aratnunk. De ahhoz, hogy győzzünk, ellenségre van szükség. Lényegében tehát az ellenséget mi magunk teremtjük, hogy legyen kit legyőznünk. Ha a fölszínt egy kicsit megvakarjuk, a külső csillogás alatt mindig ott a belső rothadás. Még hogy örök béke? Naiv agyrém!

– És nincs kiút? – kérdezték a körülállók.

– Nincs bizony. A háború az emberi természetben gyökerezik. Az emberi természetet kellene ahhoz megváltoztatni, hogy a gyűlölködés megszűnjék.

– És mégis: hogy képzeled a megoldást?

– Hallgassatok csak ide! Nem tűnt még föl nektek, hogy ezek a nagykutyák és bajkeverők mind szőkék?

– Tényleg!

– Nos, tapasztalhatjuk, hogy a gyűlöletet szőkék terjesztik. A megoldás? A barnáknak össze kell fogniuk, legyőzni ezt a szőke klikket: ez hozhatja csak meg az örök békét. Addig azonban sok hiú agyrém lép még föl a történelem színpadán. De csak rajta, barna barátaim! Minden percért kár: itt az idő, hogy összefogjunk, és kiharcoljuk a testvériség végső diadalát, hogy mindörökre megszűnjék a Földön a békétlenség szelleme!

De aznap még senki sem hallgatott rá.

Eszperantóból fordította: Kirsch János

---

Szathmári Sándor (1897–1974) eszperantista író.

Főbb művei: Vojago al Kazohinio c. regénye, melyet ő maga fordított magyarra. (Ötödik kiadása 1980-ban jelent meg a Magvető Könyvkiadónál „Kazohinia” címmel.) Angolra is lefordították (1975).

Masinmondo c. novelláskötetét (La Laguna, 1964) szintén kiadták magyarul (Gépvilág. Gondolat, 1972).

Halála után kiadatlan elbeszéléseit a Kain kaj Abel c. kötetbe gyűjtötték össze (1977). E kötet címadó novelláját igyekeztem itt magyarul visszaadni – mindannyiunk okulására.

Ad Praesepe – chJ –