beszélgetés Jelenits Istvánnal

Az ember a hétköznapi életben hogyan lehet képes arra, hogy eltekintsen a saját végességétől, amivel nap mint nap szembesül, és nyitott tudjon maradni a túlvilág ígéretére?

Ez nem kerül különös erőfeszítésünkbe, megvan bennünk ennek a szomja, és mint egy forrás, magától fölbuzog az életünkben. A dolgokhoz, önmagunkhoz és egymáshoz olyan közünk van, ami sokkal gazdagabb, mint hogy az időben meg tudnánk oldani, vagy be lehetne teljesíteni, és ezért mindebben benne van annak a reménye, hogy ne a földi tapasztalatnak a rendjében merüljön ki az életünk. Persze, előfordulhatnak olyan szakaszok, amikor – mint a világtörténelemben is annyiszor – tömegesen eltompul az érzék, a vágy erre az egyén életében. Élni kell tudni azokkal a dolgokkal, amiket a hit hagyományai megnyitnak előttünk.

És amikor ennek ellenére feltör az emberben a halálfélelem, azon az Isten hogyan tud segíteni? A kétségbeesésen?

A Csongor és Tündében olvashatjuk, hogy "Az élni nem tudónak baj, hogy él,/ A halhatatlannak baj, hogy halni kell." Senkinek nem egyszerű a halál, a hívő embernek sem az. Nem tudjuk, hogy ez az átlépés a halálba, az élet befejezése hogyan jön el. Az sem könnyű manapság, ami sok vonatkozásban tapasztalható, vagyis hogy a természetes életet felváltotta egy mesterséges viszonyok közt zajló élet. Sok mindenben segítenek rajtunk, például kisebb betegségek nem könnyen pusztítanak el minket, meggyógyulunk és hosszabb ideig élünk, ugyanakkor azért azt is látjuk, hogy a halál felé vezető út utolsó stádiumát az orvostudomány nem mindig könnyíti meg. Sokszor megnyújtja, és mi nem szeretnénk, hogy sokáig kelljen élet és halál között vergődnünk, máskor pedig látjuk, hogy egy ember, akit mi is szeretettel igyekszünk itt tartani magunk között, leépül, emberi méltóságát is elveszíti. Bizony akkor elszorul a szívünk, és szeretnénk, ha ettől megkímélne bennünket az Úristen, vagy a saját életünk. Ezért imádkozunk, s amikor ennek az ideje eljön, kérjük, hogy adjon alázatot és bizalmat ennek a folyamatnak az elviselésére. Azt gondolom, hogy a régi ember ugyanúgy félt a haláltól, akkor is, ha hitt az örök életben. A mai embernek másfajta kapcsolata van a halállal, és szintén nem kevésbé könnyű vele a helyzete.

Az ember tehát hiába hisz az örök életben, akkor is fél a haláltól. Lehet, hogy nem is a haláltól fél. Akkor mitől fél? Az itteni élettől való szabadulástól tart, mert itt már berendezkedett, jól érzi magát, s nem tudja, mi vár rá pontosan a halála után?

Azoknak az életében, akiknél a kereszténység kevesebb nyomot hagy, s mindössze egy lehetőség a sok közül, azok így vannak ezzel. Valahol áldott dolog is, hogy nem kiszámítható, nem tudjuk, hogy lesz, nem tudunk felkészülni rá. Arra fel tudunk készülni, hogy igyekezzünk jól élni, és hogy ha bekövetkezik, ne rossz helyzetben találjon bennünket. A Bibliában azt olvassuk, hogy a halál egy büntetés, és ez a büntetés jellege az évszázadok alatt változatlanul megmaradt. Vannak nagyon szép példák, hogy az ember milyen odaadóan, megbékélten, bizakodó szívvel tud meghalni. Nem azért, mert így készült, hanem mert ennek a kegyelmét megkapja az Úristentől.

Hogyan oldható fel az ellentét aközött, hogy számtalan tragédia történik, és közben az ember ennek ellenére bízhat Istenben és a gondviselésben? Nem vakmerő dolog bízni benne, ha olyan sokan pedig különböző tragédiák áldozatául esnek?

Valószínű, hogy az Isten ezt a kiszámíthatatlanságot akarattal rója ránk. Azért azt a bizalmat is a szívünkbe önti, hogy ha emberi szemmel nézve valakinek a halála rosszkor jött, akkor ő is ott van, és aki ezen átmegy, az nem biztos, hogy annyira katasztrofálisnak látja, mint aki kívülről nézi. Aki kívülről nézi, az a maga evilági szempontjai szerint gondol rá. Elképzelhető, hogy az illető nem fog azzal az Isten elé lépni, hogy miért nem hagytad, hogy befejezzem az életem terveit, hanem, amikor ezen átesik, nem tesz szemrehányást az Úristennek, hanem beteljesedésnek érzi azt, ami történt, és békében elfogadja. Hogy az életünknek tulajdonképpen nem vagyunk urai, az természetes, bár szeretnénk valamennyien azok lenni, azonban be kell látnunk, hogy az sem lenne túl jó. Sokan elhatározzák, hogyha már meg kell halni, maguk döntenek felőle. Ám ez megint nagyon riasztó, mert nem biztos, hogy ezt mi tudjuk a legjobban eldönteni. Ez egy önkényes beleavatkozás a sorsunkba. Bizakodó szívvel kell hinnünk, hogy az Isten jobban ura az életünknek, mint mi magunk volnánk. Tehát azokkal a lehetőségekkel sem szabad élünk, amiket a technika felkínál, hogy valaki fájdalom nélkül meghaljon, mert úgy gondoljuk, hogy a fájdalommal való halál is magának az Istennek az akarata, s az jobb nekünk, mintha fájdalom nélkül történne mindez, még akkor is, hogyha azt szeretnénk a bennünk lévő ösztönös igyekezettel elkerülni. A hitünk azt mondja, hogy az Isten jobb gazdája az életünknek, mint mi magunk volnánk. És ezt a nagyon fontos dolgot rá kell bíznunk és érdemes is rábíznunk.

Hogyan fogadhatja el az ember mégis a rámért dolgokat, hogyan nyugodhat bele abba, hogy ő ezt kapta és ennek így kell lennie?

Ebbe nem is mindig nyugszunk bele! Azt is kaptuk, hogy ne elégedjünk meg a meglevővel, hogy egy kicsit fészkelődjünk abban a helyzetben, amibe kerültünk, és keressük annak a jobb megoldását. Az életben vannak adottságok, amiket tényleg nem lehet megváltoztatni, de tudunk annak mélyebb értelmet adni, és megpróbáljuk azokat az embereket, akikkel mondjuk egy munkahelyre kerültünk, elfogadni, és megkeresni a nyitját annak, hogy megértsük őket. Az emberekkel, a munkánkkal, a körülményekkel való viszony akkor is alakítható, még ha nem is másítható meg, vagy gyökeresen nem is cserélhető fel. Egy szobát is, hogyha nem tudunk másik lakást szerezni, elviselhetőbbé tehetünk. Akár egy cserép virágot rakhatunk az ablakba, vagy bedeszkázhatjuk az ablakokat, ha befúj a szél. Túl azon, hogy beletörődünk az elviselhetetlenbe, megpróbálhatjuk kezelni a megmásíthatatlant. Az, hogy van bennünk egy ilyen nyugtalanság, nem olyan rossz. Odaverjük magunkat a körülmények gátjaihoz, és mert nem tudjuk megmásítani, ezért emberi módon kell viszonyulnunk hozzá. Nem árt elfogadóbb módon közeledni ezekhez a dolgokhoz.

Hogyan tudunk azoknak érvelni, akik azt a kijelentést, hogy létezik-e Isten, tudománytalan ostobaságnak, primitív hiedelemnek gondolják?

Többnyire a tudományhoz nem értő emberek gondolják ezt. Ez egy kicsit idejétmúlt szellemi áramlat, aminek a hullámai még jelen vannak. A szél már nem fúj, de a tenger még hullámzik. Azok is, akik nem hisznek az Istenben, manapság már nem csak udvariasságból, hanem alázatból is azt mondják, hogy ők nem kapták meg a hitnek a kegyelmét, és nem állítják, hogy a többiek a tudatlanságuk miatt hisznek. A tudomány maga nem igényli magának azt a fajta biztonságot, mint amit valaha igényelt. Amikor az újkorban a természettudományok hirtelen fejlődésnek indultak és óriási felfedezéseket tettek, és kiderült, hogy a világ egészen más, mint amilyennek a primitív tapasztalat alapján elképzelték, azt gondolták, hogy ez az új tudományos módszer mindent megismer és egyre kevesebb annak a tere, amit korábban nem jártunk be, és idővel mindent tudni fogunk. Majd kiderült, hogy ez nem így van. A tudomány maga ismerte fel illetékességi körének a határait. Kiderült, hogy az új módszerekkel a létnek, a világnak a megértéséhez nem lehet eljutni, ennek a hiánynak a megértése pedig csak valamiféle ámulat vagy a hit által lehetséges. A hit szó esetében a szavak használata nagyon érdekes. A „hiszek” szót a magyarban kétféleképpen használjuk. Néha azt jelenti, hogy azt hiszem, hogy. Azt hiszem, hogy holnap jó idő lesz. Ez azt jelenti, hogy nem biztos. A hitnek van egy olyan jelentése, hogy hiszek valamit, mert hiszek valakinek. És ebben az esetben a hit nem egy törékeny hit. Azon múlik, hogy tényleg kinek hiszek. A kereszténységben az történik, hogy mi egy közös tapasztalatot őrzünk, ami szerint a világ mögött meghúzódó Isten nem csak a teremtményei által ismerhető meg, hanem valamilyen módon meg is szólított bennünket, és neki hiszünk. Abban hiszünk, hogy Ő csakugyan szóra méltatott bennünket és a titkait kinyilatkoztatta előttünk. Amik nem azért titkok, mert nem akarja közölni velünk. Azért titkok, mert a magunk erejéből nem jutnánk el ezeknek a megismeréséhez, és még Ő sem tudja ezeket maradéktalanul közölni velünk, hiszen tökéletlenek vagyunk rá, hogy ezeket maradéktalanul megértsük. Mégis, az Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett minket úgy, hogy megszólíthatók vagyunk és ezeket a szavakat, amiket tőle hallottunk, őrizzük, és ezen alapszik a hitünk.

Sokszor az emberek személyiségétől, veleszületett tulajdonságától is függ, hogy jók vagy rosszak. Hogyan lehet megmagyarázni, hogy vannak, akik jók, vannak, akik rosszak, ha minden embert Isten teremtett?

Nincs két egyforma ember, és nem csak a mély személyiség különbözik, hanem másban sem vagyunk ugyanolyanok. Miért lennénk tehát ebben egyformák? Kicsit egymásra is vagyunk bízva, ez is az életnek egy különös gazdagsága, hogy mi emberek jobban különbözünk egymástól, mint az állatok. Az a felosztás, hogy vannak nagyon jó és nagyon rossz emberek, nem egészen állja meg a helyét, mivel nem lehetne így kettéosztani a világot. A jókban is van valami rosszra való hajlamosság és a rosszakban is van valami jó. Néha tündöklőbb a rossznak a jósága, mint a jónak a jósága. Nem egyszer a jónak a jósága kiállhatatlanná válik. Ahogy az Evangélium is írja, Jézus nem azokkal az emberekkel állt szóba, akik nagyon büszkék voltak magukra, hogy milyen jók, hanem a bűnösökkel. Nem csak azért, mert őket akarta elsősorban megváltani. Az a magyarázata, hogy több megértést talált bennük. A bűnös nem biztos, hogy szégyelli magát, de önmagát terheli, és szomjasabb a megváltásra, mint az, aki el van telve a saját jóságától és azt gondolja, hogy minden rendben van körülötte, és másoknak kéne őhozzá idomulnia. Ez egy nagyon érdekes és izgalmas dolog az emberben.

Ön esetleg találkozott már olyan emberekkel, akik önteltnek mutatkoztak a saját jóságuktól eltelve?

Persze! Ez kísért is bennünket, hogy megvessük azokat, akik nem a legjobbnak látszanak. A társadalmi helyzet is befolyásolja az embereket. Egy-egy ember kevésbé van kísértve, hogy lopjon, és akkor azt gondolja, hogy ő nagyon jó, amikor csak szerencsésebb körülmények között él, a másik pedig ki van szolgáltatva a környezetének. Ezek nagyon összetett dolgok. Azok az emberek, akiket nagy megvetéssel sújt a világ, döntő helyzetben nagylelkűnek bizonyulhatnak. Nem is azért, mert azt érzik, hogy szükségük volna egy olyan tettre, amivel jóvátehetik a sok rosszat, amit elkövettek, hanem mert a döntő dologban nagyobb lendületük van, mint a többieknek.

A hit egy olyan kegyelem, ami nem mindenkinek adatik meg. Mit tudunk annak mondani, aki szeretne hinni, de nem tud?

A Jóisten mindenkit meghív az üdvösségre, és meg is adja, csak nem biztos, hogy akkor adja meg, amikor szeretnénk. Nem biztos, hogy egy hittanár osztályába járó összes diák megkapja a hit kegyelmét. Lesznek, akik dacosan elfordulnak attól, amit ő magyaráz, és velük is barátságosan kell bánni, és az ők nyelvükön kell elmondani mindent. Megeshet, hogy az illetőnek húsz év múlva jut eszébe, amit hallott, és akkor fog hinni. Van abban valami kiszámíthatatlanság, hogy az ember mikor nyílik meg. Rossz volna, ha a hívő ember azt gondolná, hogy a nem hívő azért nem hívő, mert gonosz, és ellenáll az igazságnak, és ezt valahogy mindenképp meg kell törni, akár erőszakkal, akár praktikával. Ez is egy sors. Nem tudjuk, mennyire felelős érte, nem tudjuk firtatni, és tisztelni kell azt is, aki visszautasítja a hitről szóló tanúságtételt. Ahogy mi is szeretnénk, hogy a nem hívő is tartsa tiszteletben a hitünket, úgy nekünk is tiszteletben kell tartani a nem hívőnek is a nem hívőségét.

És azért mit tehetünk, hogy ne ítéljünk meg akár ennek alapján, akár más miatt másokat?

Figyelemmel kell tudnunk élni. Ennek köszönhetően sok mindent megtapasztalhat az ember, ami aztán tényleg elgondolkodtatja. Nem taktikából, nem a kellemetlenségek elkerülése végett fontos az ítéletünk eltitkolása. Az Isten iránti alázattal kell ezen kiváltképp elgondolkodni, mert mi nem lehetünk bírái a másiknak, érthetően nem ismerjük azokat a körülményeket, amik a másik életét, sorsát alakították, nincs elég anyagunk ahhoz, hogy a másikat megítéljük. Mi gyakran sodródunk olyan helyzetbe, hogy úgy érezzük, a nem hívők túlságosan is lenéznek bennünket. Ilyenkor nem árt elgondolkodnunk azon, hogy azért jó ezt megtapasztalnunk, mert mi magunk még inkább abban a helyzetben vagyunk sokszor, hogy hajlamosak vagyunk lenézni másokat.

Sose felejtem el, a hatvanas évek elején a Kecskeméti Piarista Gimnázium diákotthonának a vezetője voltam, és egy este bejött egy detektív, és utasítóan mondta, hogy szét akar nézni. Mondtam, hogy jöjjön, körbevezetem. Azt éreztem, hogy tisztelettel nézte, hogy sok gyerek rendben, jókedvűen, rendesen él. A végén azt mondta, hogy tisztelettel nézzük a maguk munkáját, de azért némi fenntartással is. És haragszunk, például magára. Kérdeztem, miért. Azért, mert hazug embernek tartjuk. Mi okot adtam én erre? – érdeklődtem. Nézze, én csak négy polgárit végeztem, és mégis tudom, hogy nincs Isten, maga egyetemet végzett, és szintén jól tudja, hogy nincs, ellenben azt mondja, hogy van, hiszen ebből él. Azt válaszoltam, hogyha tényleg úgy látja, hogy én művelt ember vagyok, aki hazugságra is hajlandó, akkor beláthatná, hogy manapság hazudhatnék valami hasznosabbat is ennél. Legalább azt higgye el, hogy én komolyan gondolom azt, amit gondolok, hiszen ha tényleg hazugságra adnám a fejemet, nagyobb karriert tudnék csinálni, és valami mást hazudnék. Nem mondott semmit, elváltunk egymástól. Tisztelettel kell a másikhoz közeledni, a sorsa előtt megállni.

Hol érhetjük el Istent, hol találhatjuk meg a hétköznapokban, mi lehet a legmélyebb bizonyosság Isten létezésére, amit megélhetünk?

A hívő embereknek a helyzete is sokféle, rendre különböző. Nem ok nélkül nézünk fel a szentekre, s magunk között is találni olyan embereket, akiket érett, hívő embernek tekinthetünk. A hitünknek is van egy története, és nem biztos, hogy ez egyre tökéletesebb lesz. Az élet nem biztos, hogy azt jelenti, hogy egyre közelebb kerülünk az Istenhez. Járunk egy utat, és hol ez vagy az történik velünk és bennünk, és ránk szakadhatnak nehéz idők, amikor a világi gondok és megpróbáltatások elhomályosítják a látóhatárunkat. Törekszünk arra, hogy az Istenre vonatkozó kapcsolatokat képesek legyünk magunkban istápolni. Imádkozunk, megkeressük azokat a szent helyeket, amik sokat jelentenek számunkra. Ezek segíthetnek abban, hogy ez a hit végigkísérjen az életünkben. Ha eltávolodunk tőle, igyekszünk megkeresni az okát, és több figyelmet fordítani az imádságra, az Istenre. Valamiképpen ezeket a dolgokat nélkülözhetetlen karbantartani magunkban. A forrásait az Istennel való kapcsolatnak elevenen kell tartanunk.

2014. szeptember 15., hétfő