Mielőtt válaszolnék a címben föltett kérdésre, előbb az ösztönösen fölületes, a rossz hallású, a „körülbelül”-! jelenünk politika szavával szállok vitába. Mi az, hogy politika? A mindig mások politizálásából, politizálgatásából összeálló valami? Már az is kérdés, politikának mondhatunk-e bármiféle elgondolás-rendszert, ha nem egységes? Hát még ha képtelen az egységnek, a történelmien, mélyen elemzett, s következetes, a nemzet egészére irányuló egységnek még a látszatára is? A vezetők ötletei, a vezetői ötletek nem politika. Nem a közösségre, a közösség egyedeire ható, az egzisztenciájukat alapjaiban megerősítő és javító törekvés-csomag, hanem csak a hatalom elérését s görcsös megtartását szolgálja. A politika nélkülem nem politika. Velem meg csak akkor az, ha fontos vagyok neki, s benne. És ez annál igazabb, minél többen állítják. Sőt követelik, mert ha nincs így, akkor rosszul van. Ha pedig rosszul van, akkor a politika vezette nemzet sem lehet jól. Tehát jól kell lenniük mind a fejleményeknek, mind a nemzet általános politikai közérzetének. A jó politikában, a polisz, a föld és az ország ügyeinek kielégítő intézésében minden ember, sőt minden élő teremtmény, állat, növény s éghajlat sorsa, léte dől el, pusztul vagy marad fönn.

Ezért a politika nem ilyen-olyan parlamenti napirend vagy ülés, hanem átfogó, szerves, jól mozgó organizmus. Szerkezete van, rendje, jellegzetessége, mint egy értékes állatfajnak, amiről meg lehet ismerni. Jelképei vannak, szertartása, kisugárzása s félreérthetetlen üzenetei. Olyanok, hogy fölfoghassa, s megnyugodhassék felőlük mindaz, akit érint. Nyelve van, de nem ide-oda tologatható mondat-reteszei, nem szóbeli álkulcsai, azaz a nyelve nem a bennfentesek vagy a tolvajok titkosított érdekeit őrzi. Tiszta, közérthető, egyszerű, nem túlrészletező, nem túl szapora, nem terhel meg fölöslegesen, nem ködösít ez a nyelv, hanem eligazít, fölmutat, s ezzel bizalomra, biztonságra s reményre ad okot. A politika, mint építmény, alul stabil, belemélyed alapjaival a földbe, s méretes, legfölül pedig nyitott mindarra, ami több a politikánál: a tudásra, a szellemre, sőt a szentre. A közvetlen jövő politikája nem lehet a kiügyeskedett, hobbiszerű dologtalanság vagy a ravasz meggazdagodás szinonimája, mely szitokszó a kétkeziek körében, hanem az életerős, teljes nemzet látható és láthatatlan fóruma, a kapcsolatok egyetemes hálózata; szétágazó küllőzete éppoly színes, emberi s eleven, mint a középre, a centrumra visszaáramló hatásaiban.

+ + +

Azt olvasom, a 15-29 éves fiatalok többsége (2005-ben) az ellenzékhez vonzódik, a kormányon lévőkhöz fele arányban sem. Ezek a fiatalok tehát egész – talányos – habitusukkal a korszerű, etikai, közösségképző s erőszakmentes elvek iránt tájékozódnak, ezeket érzik magukénak. De: csak 39 százalékuk menne el szavazni, azaz ráütni a pecsétet a meggyőződésére. S 63 százalékukat egyáltalán nem érdekli a politika. Helyesebben az, amit politikaként mutatnak nekik. Ez a diagnózis jó is, rossz is, talán egyenesen tragikus. Miért jó? Mert a politikának álcázott leszámolástól nemcsak elfordulnak, el is undorodnak. Kinek tetszik a szüntelen pörpatvar, a hazugságok, a rágalmak, az elsötétítés, a sima, blazírt mellébeszélés, a kapásból kitalált üres szöveg, az ellenőrizhetetlen számok sokasága, a magyarázkodás helytálló érvek helyett, a „mondj-amit-akarsz-úgy-sem-igaz”, a tömérdek elfekvő és föl-fölbukkanó visszaélés és hamisítás? Kinek tetszhet a sorozatos bűntényeket követő csalódottság? Hisznek ugyan valami jóban a fiatalok, de amit látniuk kell, elutasítják, úgy, amint van. Ez azért jó, mert újat vagy mást akarnak.

Rossz az érdektelenségük, mert érdektelenség. Az egy ember érdektelensége pedig minden egyes esetben a többieket fosztja meg érdekük fölfedezésétől, s így a magány, az elzárkózás felé tolja őket. A magány, mint életmód a kényelem leple alatt pótcselekvéshez vezet; jól esik tölteni az időt, szórakoztató elbabrálni ezekkel-azokkal. Ha a fiatalságból hiányzik a mintegy életkor megkövetelte forradalmi ösztön, az ellentmondás – olykor kissé eszelős – szenvedélye, hogy még az ellentmondásainak is ellentmondjon, az nem bocsánatos bűn, hanem a renyheségnek becézett betegség biztos jele. Van fiatalkori bölcsesség is, de az újdonságot az sem nélkülözheti: légy eredetien bölcs. Ha pedig a fiatal nem hisz semmiben, önmagát is beleértve, és ehhez még hozzáteszi, hogy „már” az annyit tesz: becsukódott, mielőtt kinyílt volna. Mert a fiatal – többek közt – arról ismerszik meg, hogy nincs az a semmi, amiben ne látna meg valamit, amiért érdemes. Ennél sokkal többet kellene látnia: éppen azt, ami még nincs, de képzeli, vagyis lehet. S ha lehet, akkor kell is lennie. Előbb-utóbb. Ha már nem is képzeli, akkor már nem fiatal. Nincs leverőbb az elöregedett fiatalnál.

+ + +

Hogy mivé lehetne a politika, azt is az emberiség legnagyobbjai sugallják. Spontán módon állítva s igazolva, hogy a politika az ember gondolkodás-történetének terméke. Fölületén az aranykori testi-lelki-szellemi egység tudata csillámlik. Nemcsak hajlik a szellemi-filozófiai igazság felé, hanem az alapjának tudja magát az igazat (így is: az Igazat). Ennek (az Ő fölszabadító) jelenléte hatja át hétköznapi tetteit, kimondva-kimondatlan. Ezt akarja vezérlő elvként meghonosítani, vagy mint egy őskori leletet, ismét előásni a hordalék alól. Fényében él, fejlődik s örül, nem titkolva, hogy „politikai módon” is elsősorban élni szeret. A halált, a pusztulást kultiváló eszméknek ellenáll, a félrevezetés, az önzés, a hatalomimádat tébolyát fölismeri, féli és szemmel tartja. S meg is érzi; ez fenyegető gesztusaival megfélemlítve akarja a tettre kész jót (jóságot) végképp elgyöngíteni.

Az igazi politikusból politikai énje ugyanúgy nem kiabál ki, ahogy egy mai, robusztus, szakállas neandervölgyiből sem az, hogy voltaképpen festőzseni. Amit tud, mindig kiderül, mégis elrejlik. Viszont kivillan még abból is, ha kezet fog a 90 éves Sára nénivel Tószegen, vagy ahogy elhelyezkedik háromlábú székén a vászna mögött. Egy állam férfija (vagy nője) nem a nagyhangúakra figyel, hanem a lenullázottak, a rászorulók, a kitaszítottak, a szenvedők örökös mormolására, mert nekik soha sincs sem elég, sem hatásos szavuk; vagy éppen a sóhajtásaikra, nem feledve, hogy a jó politika által „nem érheti sérelem a szentet”. (S. Weil) A jó politikus tudja, ha nem látja is, van „szent”, és itt köztünk; jelen van. Aztán megtapasztalja, hogy köztünk, ez kevés; bennünk, ez pedig a valóság. Ezért nem felejti, sem kedvező, sem kedvezőtlen politikai körülmények között, hogy tehát ez a „szent” mérvadó. Mi több. éppen politikailag az; a szent, mint olyan, politikai fenomén is. És most magáról az emberről, sőt az ember lényegéről beszéltünk. A személyében lévő Személytelenről, amit, akit nem érhet sérelem anélkül, hogy a legszemélyesebb ember ne sérülne. A jó politikusnak természetfölötti szimata van. Ez edzi oly érzékenyre a természetesen politikai orrát.

+ + +

A rossz politikus az egy embert se nem ismeri, se nem méltányolja. Csak vezetni akarja. A rossz emberismeret figyelmetlen. A szemlélődésnek, a megszenvedett próbáknak és latolgatásoknak, a mély, ontológiai súlyú tapasztalatoknak megvetéséből s elutasításából származik. Ugyan, ez szubjektív hadova, semmi köze a mindenható információhoz… Rossz emberismerettel emberek fölé kerülni óhatatlanul vezet kudarchoz, akár diktatórikus intermezzo után is. Az emberről szóló egzisztenciális kódok és kézenfekvő információk a szentben vannak örök érvényűen elraktározva. Ahogyan az egy embert, ugyanúgy az egy nemzetet, a világot illetően is. Az emberi szív a világ eseményeit hajszálpontosan kivetítő képernyő. Joggal mondta XVI. Benedek pápa: Isten végtelen türelmével tartja életben a világot, a véges ember pedig türelmetlenségével pusztítja el. Mégis, vagy éppen ezért az emberbe vetett hit nélkül nem lehet jól politizálni, a rossz tapasztalatok ellenére sem. A tapasztalatok statisztikai bizonyosságot sugallnak, pedig tömegesek bár, de esetlegesek. A tapasztalatok nem arra valók, hogy megváltoztassák alapmeggyőződésünket, hanem hogy földolgozzuk őket, s ami a szemlélődés présében (igen…) kicsöppen belőlük, azt csorgassuk alapmeggyőződésünk humuszába. Auschwitz után nem lehet verset írni, hallottuk. És? Mára kiderült, hogy éppen az auschwitzok után kell verset írni. A Dávid-i zsoltárok ismerik a kínból született ujjongás erejét.

A hatalmi türelmetlenségnek egyszerre oka és következménye a tehetetlenség, mely itt, s most nemcsak tulajdonságbéli hiányokat jelent, hanem a szükséges és lehetséges tettek iránti képtelenséget. Mintha nem is a személyekből, hanem a földből bújna elő a járványszerű tehetetlenség. A hatalmi tehetség viszont belülről kifelé törekvő, bent képződő látás, látomás szerint érez rá, látja meg, veszi észre, mi a teendő, amit „kint” ezernyi jel ír körül neki; a hatalmi tehetségnek lelki-szellemi-fizikai áttekintése van. Akkor is, ha magányos, s ha társak tömörülnek köréje. Tettről tettre halad előre, mind inkább tágítva a jó, s a helyes tettek körét, s mind több embert von be a felelős cselekvők közé. Rájön, rá kell jönnie (tehetséges), hogy az emberek között a jó forrása a szent, a szent forrása a jó. A jónak és a szentnek (mint kettőnek s mint egynek) gyümölcse a mintegy önműködően prosperáló élet.

+ + +

„Oly kormányzat kellene…” – írja S. Weil a Szerencsétlenség és istenszeretet c. művében – „melyet a közvélemény szóhoz juttatásában nem is annyira a szabadság biztosítása, mint inkább egy bizonyos csöndes és figyelő atmoszféra jellemezne, miben még a gyönge és ügyetlen kiáltás is hallhatóvá válna… S intézményeiben… olyan emberek jutnának szerephez, akik vágynak arra, hogy meghallják s meg is értsék e kiáltásokat.” (Pilinszky János fordítása)

Az EMBER OLYKOR TÉNYLEG AZT HISZI, hogy politikai módszerekkel, politikusán mindent elérhet, elintézhet. Mintha a pártszerűség, az, hogy sok ember hallgat néhányat, s az a néhány úgy tesz, mintha mindent tudna, szavával irányítja a valóságot, fölfesti a jövőt, mindig megmondja, mit kell tenniük a többieknek, szóval mintha a pártszerűség a közösségi cselekedetek föltétele volna. Mintha a hiteles tetthez hozzátartoznék a szóvivők biztonságot sugalló háttere, az ágaskodó pertli-mikrofonok, a hosszú, pogácsás asztalok, a plüssel borított székek, a szúrófény, a pulpitus, a bevonulási induló, a zászlók. Lehet, hogy ezek a pártok nélkülözhetetlen kellékei lettek, s ma már a versengő divatozás eszközei is, az erkölcsi erejű valóság azonban túllép rajtuk. Mögöttük van. Sok helyütt szétszórva.

Nem jó dolog az, ha mint lé a szivacsból, csöpög belőlünk az aktuális politika. Már csak azért sem, mert a valóban aktuális politikáról, amely a kulisszák mögött zajlik, vajmi keveset tudunk. A látványos és hangos totálképek egyre veszítenek hatásukból. A hatalom túlságos szeretetét nem födhetik el. A jövő pártjai ismerik ezt a veszélyt. A jövő pártjai pártszerűtlenek lesznek, s programjuk nemcsak a javuló megélhetésre irányul majd, hanem az emberi lét mélységeire, a belső szabadság megőrzésére, az emberi élet minden irányú kibontakozására. Ez a cél átszellemítéssel jár, s így a szellem döntő tényezőként fog megjelenni a politikában. A jövő pártjainak számolniuk kell az emberi egzisztencia transzcendens eredetével.

Minél nemesebb valami, annál bensőbb, s válogatós a külsőségekben. Minél felszínesebb, annál tolakodóbb, elsöprő s önmutogató. Hányszor látjuk: rámegy a kamera s vele a fénykör egy arcra, az nyomban pózolni kezd, elmozdul, beállítja magát olyanra, amilyennek lennie kellene, de amilyen magától sosem lesz. Ha nő az illető, beletűr a hajába, föltolja a szemüvegét, ellazul. Lássatok, itt vagyok… Az igazság nem ilyen. Noha mindent betölt és eltölt, mégis mintha nem volna jelen. Nincs teste sem. Lehet róla vitatkozni: létezik? Nem létezik? Se ez, se az: van. Akkor viszont olyan testet választ, amely az idők végezetéig meg akar maradni: kenyérbe rejti magát, Test lesz, s borba rejti a Vérét. Létkérdés, hogy etessen s itasson minket, sőt, Jézus Krisztus, a mi Istenünk – mondják hangsúlyozottan a svájci női karthauzi rend tagjai – ügyelt arra, hogy a kiontott vér kárba ne vesszen, mert benne kell megmosnunk az ingünket. A szentet és a szépet titok és csönd övezi. A szent és a szép csak a szavak legjavát tűri, vannak pillanatok, amikor a legjavát sem. így készteti az embert a csöndre. S benne arra: lásson és figyeljen. Nem valamit, hanem a Létet, nem valakit, hanem az Életet.

Az a világ, amely elidegenedik a szenttől, szükségképpen fosztja meg magát a széptől is. A szép helyét elfoglalja a világban a sokkoló látvány, a szent helyét a sztár. A sztár olyan csillag, amelyet nem teremtettek, hanem csináltak. Kérészéletű, és ha lehullik, vissza az ismeretlenségbe, nem sötétül el az égbolt. Minden olcsó a hangos tülekedésben, de a visszahúzódó igazság, mivel szent, megvehetetlen.

AMIKOR A VILÁG, egy földrész, országok és népek már az életben maradásért küzdenek, a puszta léte, a létük forog kockán, amikor nem éppen vallásos uraktól lehet hallani ilyen mondatokat: számolnunk kell az ördögi gonoszság alávaló hadviselési formáival, a merénylők, és a ki tudja honnan indított ellenség vagy terrorista őrjöngő gyilkolási kedvével, ha biztonsági szakértő ejt el ilyen szavakat: „ezek élvezik a mészárlást”, akkor már nagyon is világos, hogy rosszul mennek a világ dolgai. Kisiklottak, vakvágányon vesztegelnek a végtelennek hitt fejlődés gyorsvonatai. Egyik katasztrófa jön a másik után, és nem kell pesszimistának lennie annak, akinek kicsúszik a száján ez a szó: végidő. Még azt sem mondhatjuk, szektás buzgalom lapul mögötte. El kell ismernünk, az, amit „helyzet”-nek mondunk, tényleg feszült, s az Illetékes Elvtárs ránk örökített bölcsességével még hozzá is tehetjük: a helyzet fokozódik. A rossz fejedelme csakugyan uralkodni látszik a világban. Jézus ebben sem tévedett.

Vagy Jeremiás prófétánál, amikor a választott – s azután minden – nép hitetlenségét, mint a bajok gyökerét ostorozta az Úr, az Isten, így szólt: prófétákat küldtem hozzájuk napról napra, „de nem hallgattak rám, nem figyeltek szavamra”, „és ha el is mondod nekik, nem fognak rád hallgatni, hívhatod őket, úgysem felelnek”, „ez a nemzet… nem akar az Úrnak, az ő Istenének szavára hallgatni, sem a fegyelmet nem vállalja. Nincs bennük hűség, eltűnt a szájukból.” (Jer 7,26-28) „…miért tart ki ez a nép eltévelyedésében? Miért ragaszkodik hazugságaihoz?”… „Nem mondja egyik sem. Jaj, mit tettem? Mindenki rohan a maga útján, mint a ló, amely csatába vágtat.” Mekkora botorság, bárki mondja: „Bölcsek vagyunk… miénk az Úr törvénye.” „S mikor így beszélnek, hazugsággal gyógyítanak: Békesség! Békesség!, noha épp az nincs.” (Jer 8,5-11)

Érti ezt valaki? Kétezer-hatszáz évvel ezelőtt leírt mondatok ma szóról szóra aktuálisak. Hogyan mernek Isten nevében ölni? Kik azok, akik folytonos hazugsággal próbálnak gyógyítani? Ma is? Mondhatja-e bárki – dehogy igazságosan, de legalább szükséglet szerint – osztják el a javakat? A földet, a jogot, az élelmet? A gyógyszert, a hatalmat, a vizet, a levegőt?

Amikor Jézus meggyógyította a süketnémát, mondván: „Effetá!”, azaz: nyílj meg, a tömeg magánkívül volt a csodálkozástól, és ezt kiáltották egymásnak az emberek: Ez mindent jól tesz!… A többit most hagyjuk. Ez a tőmondat önmagában is elég fontos: íme, van itt végre valaki, aki mindent jól csinál. Nem ezt vagy azt, nem néha, hanem mindig mindent: ki ez az ember? Nem lehet róla nem hallani: ő az Isten Fia, Jézus Krisztus. Miért nem hallgattok rá? Miért nem követitek? Miért nem úgy csináljátok, ahogyan ő? Tőle kérdezzétek meg, mi a teendő, ha valami nem megy. Érti ezt valaki? Van erre más, kielégítő válasz, mint az: azért nem hallgattok rá, mert ti is gonoszok vagytok. Vagy erősek. Hatalmasok vagyonban és tévedésben. Mert a halál izgalmasabb, mint az élet. A brutalitás, mint a szelídség. Ami ugyan közhit, de nem igaz… Ott tartunk, ahol elkezdtük: a helyzet addig fokozódik, míg el nem pattan. És szemrehányást nem tehetünk senkinek. Istennek legkevésbé. Hogyan is tehetnénk, ha Jeremiásnál – a végén… – ezt mondja: „…megőriztem irántad irgalmasságomat.”

JÉZUS NEM GYÓGYÍTGATTA, hanem meggyógyította a betegeket, az evangélium tanúsága szerint. S nemcsak egyiket-másikat, hanem egyes esetekben valamennyit, akit elébe vittek. Elgondolhatjuk, hányféle betegségben szenvedett az a sok ronggyal-fáslival bekötözött, mankókon bicegő, batyuként háton hurcolt beteg. Hogy mit jelent egy folyton a közeli halálával tusakodó nincstelennek: egyszerre csak kibontja magát a piszkos vásznak közül, föláll és járni kezd, meg a születésétől vaknak, hogy eleinte homályosan, majd mind élesebben látja a másik ember arcát, a fákat, a juhokat, hogy az elfekélyesedett nyílt törés helyén sima bőr van, hogy ez mit jelent, csak az tudja, akivel megesett. Újjászületést jelenthetett. Olyan ujjongást, mibe a teste-lelke beleremegett. Jézus mégsem mond erről a megrázkódtatásról egyebet: menj, a hited meggyógyított. Mintha azt mondta volna: a hited teremtő erő.

Ez a hit, a szentháromságos, az Isten Fiába vetett hit, amelyről az egész evangélium szól. Betegeket gyógyít, megenyhít szenvedőket, elromlott vagy megrontott emberi kapcsolatokat hoz helyre, elmélyíti a gondolkodást, az emberi szellem és tudás számára nem sejtett utakat mutat, s új összefüggéseket világít meg, figyelmeztet az elkövetkező eszmékre, dolgokra, fejleményekre, többre képesíti az embert a naturájánál, olyan éleslátást ad, amelyre az ember alig tud magyarázatot, embereket képesít lehetetlennek ítélt teljesítményekre, nemcsak egyszerűvé tesz, hanem egyszerűvé nemesít; megsokasít s leapaszt a lényegre; a hit hatalmasabb életerő, mint azt elképzeljük. A hit az isteni élet lelki-szellemi feszültségét adja az embernek, ezért az emberben ellentmondásosnak látszhatik. Szó szerint és fokról fokra feszíti szét az emberi életkeret szűkösségét, s növekvő, telített, eredeti, befejezhetetlen életté változtatja.

A Krisztusban való hitre, arra az egy (mindig újra egy) emberre, aki krisztushitéből s -hitében él, rámondhatjuk: annyira egyedi minden esetben, hogy példátlan. Az, mert a megismételhetetlen személyiség kapja meg a hitben és általa az éppen neki való, és Jézus által is neki szánt kegyelmet, azaz Isten legszemélyesebb szeretetét. E nélkül csak vegetáló létező volna. Nem mindenki gyógyul meg, aki hisz. Viszont különböző mértékben minden ember beteg. Aki hisz, hitével már bekapcsolódott az egyetemes gyógyulásba, amelyben a szeretet a fősodor: Isten szeretete, vagyis országa. Már itt is készül, de csak benne készül el a legsajátabb arcunk s nevünk.

GÁBOR ANGYAL, aki – Rilke szavával – iszonyú lehetett, vagyis nagytermetű, ha nem óriás, tudástól gyors, látástól áttetsző, s ezt a fényt vetette maga körül, ahogy ellepte egy választott zsidó lány kis szobáját, talán a vászontetős, kertre nyíló szobaajtaját, nyugtatgatja Máriát.

Egymással szemben a két nagy teremtmény. A Szellemi mélyen lehajol, a földig görnyed, meg ne haladja a másikat, aki ember s nagyobb lesz minden teremtménynél. Istenanya lesz, ki foghatja föl e szó jelentését a világban? És most „szellemi nyelven” (E. Stein) mondja neki: a Magasságbeli vonja őt árnyékába. Lehajol a zsidó kislány is, a leányka, írja P. P. Pasolini, egymással szemben a két megrendült teremtmény a rájuk terülő isteni akarat súlya alatt, s csöndjében.

Életünkben is így van. Fontos döntéseink előtt vagy éppen bennük a fölismerés elveszi szavunkat. Nemcsak elhallgatunk, hanem képtelenek vagyunk megszólítani. Mint valami feneketlen tóban, megmerülnek szavaink az elnémulásban, hogy majd ismét visszatérjenek a megújult lélek új jelentéseivel. Advent is így előzi meg az Ige eljöttét. Jézus azt akarja, írja E. Mounier, hogy megtaláljuk őt, nem azt, hogy bizonyítsuk.

A VILÁG ZŰRZAVARAI a világot irányító fejek és eszmék zűrzavarából származnak. Nem biztos, hogy ez a megállapítás valami nagyon eredeti, de ennyit biztosan jelent: a közvetlen környezetünkben teremtett rend és áttetszőség csökkentheti a világ zűrzavarát. Ebben áll a keresztények nagy felelőssége. És egyáltalán nem oly reménytelen dolog a jó terjedése, mint hírlik.

De észre kell vennünk, hogy az egyházias gondolkodás nagymértékben alkalmazkodik vagy kíván alkalmazkodni a szociológiailag már éppen eléggé megbonyolított gondolkodási sémákhoz, tulajdonképpen a világhoz, s ennyiben a világban végbemenő elidegenítettséghez, és adott pillanatban nem jut eszébe az egyszerűsítés, illetve a megoldás eszköze, a Biblia. Úgy tesz ez a gondolkodásmód, hogy van a Biblia, az szent, a lélek vitrinében van a helye, de az élet, az más, ahhoz a tudományos szintézisek, a kísérletek, a léttesztek szükségesek, következtetések, laboratóriumi szokástrend, null-szériák kellenek, jövő-sejtés. Jó, rendben van, mindez szükséges lehet a minimális biztonsághoz, de ha valaki csak ebben bízik, csak ezt mérlegeli, csak ez után kapkod, abból hiányzik az a fajta bátorság, amellyel a szentek mindig s egycsapásra megtalálták az utat Krisztushoz. És nem visszafelé, hanem előre. Olvasom, hogy nincs „pap-képünk”. Szerintem az a baj, hogy van. Túl sok van. S előképként van. Jézus Krisztus, mint a pap képe nem elég? Nem az a pap képe, amilyen képe a papnak van? Egyáltalán a pap van, nem pedig lehetne. Minek az a gyötretés, hogy a pap olyan legyen, amilyen nem? Miért ne lehessen olyan, amilyen? Ha egyszer olyan. Viszont nézzen szembe azzal, hogy épp olyan, amilyen.

Az a kérdés, hogy mi ketten milyenek vagyunk? Ez fontos kérdés. De hogy milyenek legyünk? Ott a válasz a Bibliában.

WLLHELM RÖPKE, a szociális piacgazdaság egyik szellemi ihletője úgy véli, hogy „a szabad társadalom” – vagy amely ilyennek hiszi magát, tehetjük hozzá az eltelt tizenöt év hazai történéseinek alapján, s ami ennél rosszabb, ilyennek mondja, bár nem akarja magát, lévén, hogy képtelen érezni s értékelni a szabadságot, mint erkölcsi fogalmat, szóval a szabad társadalom, a mi esetünkben az, amely éppen hogy kilábolt a kommunizmusnak becézett össznépi járógipszből – „tömegtársadalommá készül lealjasodni”. Kemény beszéd ez. Tényleg azt látjuk, hogy miközben valóban szabad a társadalom a polgári kezdeményezéseit, a törvényeit, a szerkezetét tekintve, mind nagyobb teret kap benne az ötletszerű erőszak, az arcátlan csalás és lopás, a következmények nélküli mocskolódás, a hiteltelen szó és beszéd, az „erősek” duhajkodása. A lealjasodás vagy a médiumok eszmei zavarossága siettette lealjasítás elsősorban a személyt akarja kilúgozni az emberből, az önálló gondolkodás képességét, lénnyé akarja tenni az individuumot, hogy „tömeges”, hogy semmi legyen, ellenállás híján – Babits szavával.

A valóban szabad világ akkor jöhet létre, akkor „maradhat fönn” – írja Röpke –, „ha képes lesz korunk közgondolkodásának arisztokráciáját kellő számban megteremteni.”

Különös, paradox kijelentés ez: épp a közgondolkodásnak legyen arisztokráciája? Igen, vagyis hogy a közgondolkodását hassa át „az erkölcsi elit” gondolkodása, de ennél több: maga a léte, a jelenléte, az életmódja, az emberi mivolta. Mekkora s milyen legyen az a csoport? „… nem nagy, de mérték- és hangadó”. A morális állandóság képviselője. A „nobilitas naturalis”-t, a természetes nemességet tartsa fönn minden kapcsolatban, viszonyban, csatornán és körülmények között, és a „legkeményebben ragaszkodjék” hozzá. A fenyegetett értékek nála keressenek menedéket, őelőtte hallgattassanak meg. Ma, amikor „annyi minden mállik szét és inog meg”. ez a csoport tegye vitathatatlanná s így tekintélyessé, mi az, amit meg kell őrizni, számon kell kérni, időnként nyilvánítsa ki, mi megy éppen veszendőbe, ki vagy kik ássák folyton a „jónak sírját”, minek hiánya jelent nagy veszedelmet a társadalomban, s e csoport tagjainak „legmagasabb szintű teljesítménye” támassza alá az elit szavának s munkájának hitelét. Honnan verbuválódjék? A természetes nemességbe „a társadalom minden rétegéből jussanak be emberek, de csak kevesen”. Mik adják meg tagjainak méltóságát? Az erényeik. S csakis ezek. E csoportba bejutni nem lehet esély a meggazdagodásra.

Melyek azok a tulajdonságok, amelyekkel megszolgálhatják a nép bizalmát, s „osztályok, érdekek, nemtelen szenvedélyek, gonoszságok és gonoszkodások, s ostobaságok”, a folyamatosan rágalmazó hazugság-dömping „fölé emelik őket”? A „példaadó s lassan érő élet, a lemondással igazolt, s a közösségért végzett munka, a jellem, az alacsony ösztönök megfékezése, az érett ítélőképesség, a tiszta magánélet, a jogért s az igazságért vállalt bátor, egyenes és lebeszélhetetlen kiállás”. Az ilyen élet arról ismerszik meg, hogy olyan méltóság övezi, amit nem lehet kikényszeríteni.