„…pillanatunk filmkockájának tömény tartalmát próbálnám
közölni, létrehívni, a maga víziószerű teljességében.”
Ottlik Géza: A regényről
Lukács László tanár úrnak
Nemcsak a könyveknek, az épületeknek is megvan a maguk sorsa. Persze ennek is, mint annyi minden másnak, mi emberek vagyunk az okai. Ahogy a könyvek is, az épületek is egykor volt vagy ma is élő, halandó és feledékeny, ám feledékenységük ellen váltig küzdő emberek hozzájuk kapcsolódó emlékei révén részesülnek valamiben, amit sorsnak tekinthetünk – vagyis épp az által, hogy fontosságot tulajdonítunk létüknek. Az épületek építőkövei egyben életünk építőköveivé is válhatnak. Epületek kapcsán ugyanis sokszor érezzük például: amíg állnak, valamilyen módon képesek megőrizni azoknak az emlékét, akik egykor – így vagy úgy, ifjan vagy öregkorukban, boldog békeidőkben vagy az elnyomatás sűrű közegében, vidáman vagy szomorúan – falaik között megfordultak. Amíg állnak a falak, él egykori lakóik emléke.
Ráadásul az épületek ilyenfajta mementó-létmódja annál szembetűnőbb, hogy – nem úgy, mint a könyvek, melyek szelíden meglapulnak könyvespolcunk valamely zugában – lépten-nyomon szemünkbe Ötlenek: ha mindennapi kényszereknek engedve vagy szabadon lődörögve járjuk a várost, szinte beléjük botlunk. Vagy: a távoli kisvárosba egy véletlen vezet el minket hosszú évtizedek múltán, s ahogy a vonat tovacsattog az elhagyott állomásról, s mi sietve, leszegett fővel haladunk végig egyetlen főutcáján, elibénk toppan, már-már ránk kiállt, megállást parancsolva.
Minden épület őrzi látogatói lábnyomát. Mégpedig minden látogatójáét. Lépcsőfokain ott marad léptük nyoma, s a falak magukba szívják a közelükbe került test kipárolgásait. Minden épületben telt ház van hát: amikor belépünk, a régi belépők emlékei közé kerülünk, mígnem hamarosan magunk is emlékké válunk.
Az én generációmnak a Piarista köz ormótlannak tűnő nagy épülete egy életre „a bölcsészkar” marad. Magam 1983-ban léptem be kapuján, másodéves magyar-angol szakos hallgatóként. Vidékről jöttem, egy éves szegedi „száműzetés” után, s csak édesapám „kijárásának” köszönhettem, hogy átvett a pesti egyetem. Az angol tanszék a legfelső emeleten volt, jobbra, az orosz tanszék után, a sarokban. A magyar irodalmi tanszékcsoport pedig, számomra a legotthonosabb zug e huzatos és kongó nagy labirintusban, ahol a „zöldfülű bölcsész” áhítatos vélekedése szerint a magyar értelmiség színe-java fordult meg nap mint nap, olyan IQ-koncentrációt hozva létre, amely e hatalmas városban is párját ritkította, a harmadikon, balra. Legalábbis a Felvilágosodás- és Reformkori Tanszékhez erre vezetett rövidebb út – és nekem ott volt az „otthonom”, köszönhetően a hamarosan elnyert demonstrátori megbízatásnak, ami Kulin Ferenc bizalma révén szállt rám, aki akkoriban az egyetem egyik hősének számított, a Mozgó Világ „bezúzását” követően.
A tanszék ablakaiból a Belvárosi templomra lehetett látni, mögötte az Erzsébet hídra, s azon is túl Budára. Az Erzsébet hídon ekkor már nem járt villamos, de gyermekkori emlékekből tudtam, korábban erre csilingelt az, amelyik a Tabánból érkezett. A nyolcvanas évek kilátástalan, ködös novemberi idején gyakran pásztázta végig tekintetem ezt a Dunára és Budára nyíló látványt. Nem tudtam még, hogy ugyanez a kép mennyire sokat jelentett az épület egyik korábbi látogatója számára, ahogy az több írásából is kiderül. Természetesen Ottlikról van szó, aki például a Próza egyik írásában (Tabáni reggeli) rögzíti ezt a látványt, nyilvánvalóan egy régi emlékképet hasznosítva újra, az önidézés jellegzetes ottliki technikájával. „Ahol a nagy híd nekifut a hegynek, s a városi villamos sínpárjai ijedten térnek jobbra-balra, a püspök felemelt karja alatt, az autóbusz is új lélegzetet vesz a hegyi út kaptatójához, asztmásan átkapcsol, s egy pillanatra kinézünk ablakán.” Hogy került Ottlik a bölcsészkarra? Erről később még lesz szó. Amikor azonban e városi kép emlékezetébe vésődött, az minden bizonnyal évtizedekkel korábban lehetett – amikor tudniillik az épület még nem bölcsészkarként működött. Olyankor, amikor villamos kereke sikított a híd sínéin. Akkor még a piaristák pesti iskolája működött itt, annak volt diákja egy évig Ottlik, s valószínűleg akkor vésődhetett bele mélyen emlékezetébe e kép.
Az ember nem is sejti, mennyi mindent köszönhet az iskolának. Az ott töltött idő mintha duplán, triplán számítana. Az iskolában begyűjtött kincsek – tudás és tapasztalás, személyes találkozások, élmények és sebek – közül is kiemelkedő jelentőségűek azok az öntudatlanul elraktározott képek, melyeket iskolai évei során gyűjt a gyerek, s melyek végigkísérik egész életén át.
Egykori iskoláink épülete az idők során persze átalakulhat, el is tűnhet a föld színéről, vagy egyszerűen csak más épületbe költözhet az alma mater: a bennünk továbbélő képek megmaradnak.
Hogy a Piarista köz masszív épülettömbje eredetileg piarista iskola volt, számomra csak későn derült ki. Az például, hogy a hatvanas években sok szempontból híressé vált Egyetemi Színpad – itt láttam még kisgyerekként az Illés együttes koncertjét, mint ahogy egy szerzői esten itt láthattam Illyés Gyulát is élőben – eredetileg kápolna volt, csak a rendszerváltás után tudtam meg. Hogy hányszor alakítja át és vissza egy épület külső arcát és belső struktúráját a történelem, az már csakugyan az épület sorsának kérdése: s mint mondtuk, e sors emberek kezében van.
Az író, tudjuk, szabadon bánik életrajzi anyagával, s hősei történetét nem lehet egyszerűen ráhúzni saját élete eseményeire. Ráadásul Ottlik amúgy is rejtekező alkatú író. Szétosztja önmagát hősei között – Medve, Bébé és még jó pár fiktív figura viseli saját személyes sorsának emlékeit. Vagyis jól teszi az olvasó, ha az egyértelmű megfeleltetésektől író és hőse(i) között óvakodik. Mégis, talán kulcsregénye, az Iskola a határon teszi, hogy Ottlik legfontosabb gyermekkori élményének a katonaiskolát tartjuk. Hogy a Monarchia e rezervátuma a legfontosabb visszatérő témájává válhatott az Ottlik-életműnek, az csakugyan arra utal, hogy Ottlik számára a kőszegi alreálban töltött évek egy életre meghatározónak bizonyultak.
De Ottlik e gyermekkori történetből nem hagyja említetlenül azt az egy évet sem, melyet a piaristák pesti iskolájában töltött. Igaz, hogy azok az emlékképek, melyeket ehhez az időszakhoz köt, más jellegűek, és semmiképp sem olyan hangsúlyosak, mint a kőszegi évek lenyomata az életműben. Ám tudjuk, Ottlik prózájában a részletek olykor egészen különleges jelentőséggel telítődnek. Telítődnek kimondhatatlan tartalmakkal, „érzet”-ekkel és mindent felülíró, kihagyhatatlan hangulatokkal. Nem véletlenül említi ő maga is regényelméletében e kevéssé megfogható, ám annál fontosabb tartozékait a regény szövetének, a vágy „sokkal konkrétabb létezését”, és az emlék „(hitelességre is fütyülő) létét”. A vágy és az emlék a részletekben lakozik – sokszor érdektelennek tűnő, anekdotikus részletekben.
Ilyen megfoghatatlan tartalmakat hordozó részleteket sorol a Továbbélők egy helye, többek között az Erzsébet híd budai hídfőjének fent említett látványát rögzítve: „a Ménesi útnak vagy a kilences villamosnak vagy az Erzsébet híd budai hídfőjének egy ilyen vagy olyan pillanatban – eső után, március 27-én délben, Pest felől jövet – megvolt a maga kétségtelen tartalma, ha nem is lehetett néven nevezni, mi az voltaképpen”. Vajon igazolható-e más szöveghelyekkel, hogy az Erzsébet híd budai hídfőjének látványa (mely a túlsó partról, Pestről, például a Piarista köz felől látszik a legszebben), csakugyan ilyen tartalmakat hordoz Ottliknál? S lássuk azt is, miféle hangulatokkal telítődik az ottliki emlékezés- és vágy-prózában maga a piarista-év témája, ezen ősképen is túl!
Először idézzük fel magát a főművet, az Iskolát. A piarista-korszak emléke itt egy felhőtlenül boldog jelenhez kapcsolódik, amely azonban a legbaljósabb gyermekkori lelkiismeret-furdalással válik teljessé, hogy átvezessen egy olyan vágyképhez, amelynek már semmi köze a Piarista köz konkrét valóságához. Egy téli nap emléke ez, melyet bearanyozott az elmaradt utolsó két óra ajándéka. „Erősen havazott. Ahogy kiléptek a piarista gimnázium kapuján, féktelen jókedv fogta el őket. Valamelyikük rohanni kezdett a rakpart felé, a többi meg utána. Medve is futott, fél kezében nagy lendülettel forgatva összegyűjtött könyveit. A Petőfi-szobor körül hócsatát rendeztek, s minthogy ráértek, Medve végül felült egy ellenkező irányú villamosra, hogy elkísérje két barátját egy darabon.” Ilyen kirobbanó boldogság-érzet kapcsolódik tehát az Iskolában a piarista gimnáziumhoz, ha ném is közvetlenül, hanem inkább ellentétezve, de mindenképp aranykori teljességérzetet keltve. Persze a boldogságnak még egy ilyen gyermekkori emlék esetén is át kell fordulnia súlyos boldogtalanságba Ottliknál. Mégpedig lehetőleg a szereplő hibájából. Medve rosszat tesz: a kezében maradt két hógolyót belegyömöszöli „a legfélszegebb, legügyefogyottabb osztálytársuk” iskolatáskájába. A Nemecsek-szerű jelenségként leírt osztálytárssal (apja szegény szabómester) szemben elkövetett csúnya csíny következménye betegség és lelkiismeret-furdalás Ottlik regényvilágában, a sokszor hallott, gyermekfejjel nyilván félelmetesnek tűnő keresztény tanításnak megfelelően. Hogy aztán megjöjjön a bűnbánatot követő feloldozás is, egy még korábbi balatoni nyaralás fájóan édes „honvágyának” alakjában (s azzal, hogy kiderül, a fiú apja nem is szegény szabómester, hanem kúriai tanácselnök). A piarista gimnázium, „a régi piarista ház előtti Duna-part” képe így a felhőtlen boldogság mellett a bűn, lelkiismeret-furdalás, bűnbánat és feloldozás gondolati sémáját idézi föl az ottliki emlékezet- narratívában.
Következő példánk a Továbbélőkből való. Itt már nemcsak kilépni tudunk a főhőssel (akit itt nem is Medvének hívnak, hanem Damjáninak) a piarista gimnázium kapuján, hanem együtt üldögélhetjük végig vele a fűtött tanteremben, félálomban „a latinórák, földrajzórák, mértanórák egyhangúságát”. E korábbi szövegváltozatban majd egy oldalnyi az emlékkép fölidézése, s több helyen is visszatér a piarista osztálytársakra az emlékező, mindig pozitív értéktartalommal jelezve kötődését az emlékhez, szembeállítva az alreál ridegebb gyerek-világával. Másfelől azonban már itt, az Iskolát majd egy évtizeddel megelőző szövegvariánsban bűn és büntetés viszonya kerül elő e téma kapcsán. De itt, talán mert még közelebbi az emlék, az igazság érvényesülése kevésbé egyértelmű. Damjáni ugyanis a szöveg szerint „akaratlanul” verte be koponyájával az őt csiklandozó fiú orrát, ahogy hátrakapta fejét ivás közben. A bűnbánatot itt is elvárja tőle az iskola (és a családja), de Damjáni nem veszi magára a vétket. A balatoni fürdőhely iránt ébredő olthatatlan nosztalgiája pedig nem feloldozás még, hanem menekülés a valóság kihívása elől.
Ez a leírás érezhetően közelebb áll a dackorszakba lépett gyerek gondolkodásmódjához. Mintha még túl eleven lenne az emlék, s maga az író sem bocsátott volna meg az őt életrajzilag ért „igazságtalanságért". Az Iskolában leírt epizóddal szemben itt a papok által tanított értékrend még külsődleges, azzal a gyerek még nem tud azonosulni. Elvágyódása gyerekes lázadás. Az alreálba való átjelentkezés ehhez képest a belátásképtelen gyermekléttel való végleges szakítás esélye. A piarista gimnáziumban töltött év pedig a gyermekkor utolsó éve marad.
Végül vessünk egy pillantást, hogyan merül fel a téma a kései, poszthumusz megjelent kötetben, a Budában. Itt nem kapcsolódik az emlékhez narratív elem. Csak a képet rajzolja le újból az író, mely a piarista gimnázium ablakából látszik. Igaz, e képnek itt tulajdonítja a legnagyobb jelentőséget ő maga, mintegy arra utalva, hogy Buda és Pest határát jelzi az, egyben az otthon és az idegenség választóvonalát:
„Az ember itt, akár a 9-esről átszállva, akár az (új) 27-essel élesen jobbra kanyarodva, ért a hídhoz, mindig bal kéz felől kapta a vízesést. Akkor a papok gimnáziumába jártam át Pestre a 15/b-ből; Júlia kedvéért nem lépcsőn zónáztam (hacsak nem volt muszáj); s észrevettem, már előbb is, hogy ez a budai hídfő más-más alkalommal olyan tökéletesen más-más hely, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz. Észrevettem egyszer, aztán már figyeltem, hogy így van-e mindig. így volt, és nem is attól, hogy egyik nap zuhog az eső, máskor süt a nap, vagy elakadt a villamos, hull a hó, netán megbokrosodtak egy szekér lovai: nem ettől; a saját gondolataim vagy kedvem másféleségétől volt mindig különböző a kis térség. Egy vonásuk mégis közös volt.
Ha hazulról jöttél, Gellért szobra és a szobor kis vízesése bal kézre esett tőled. Ezzel megvolt, belerajzolva az örök térképedbe, a régi Fehérvári út és a 15/b. Ha most úgy kelsz át a folyón, hogy jobb kéz felől hagyod el Szent Gellértéket, mi lesz amazokkal. Utca, lakás, hegyoldal, máris megsemmisültek? Nem lehet elköltözni Budáról és vinni magaddal egész eddigi életedet. Se falura, se panziószobába. Se egyáltalán, Pestre."
Két új eleme van e képleírásnak itt. Egyrészt „térképészeti" jellege. Ami persze nem pusztán a városlabirintusban való eligazodás kérdését veti föl, hanem egy ennél tágasabb világban való tájékozódáshoz biztosít fix támpontot, megadva az otthon örökre változatlan koordinátáit. A „budai hídfő" így válik a változásban megőrzött bizonyosság hídfőállásává.
Másrészt az az érdekes, hogy itt megjelenik a megfigyelő is, akinek a szemszögéből szemléljük ezt az archetipikus látványt, „…észrevettem, már előbb is, hogy ez a budai hídfő más-más alkalommal olyan tökéletesen más-más hely, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz. Észrevettem egyszer, aztán már figyeltem, hogy így van-e mindig…" Az örök megfigyelő nézőpontja ez, aki meglátja a változót a változatlanban, és aki ugyanazon látvány mögött képes észrevenni az örök változást. Majd ezt érzékeltetni is tudja. Hány álmos tanóra emléke sűrűsödik ebbe a letisztult képbe, hányféle állása napnak, felhőnek, hányféle időjárási helyzet, utcai véletlen, hány örökre megmaradó vagy elillanó pillanat-felvétel?
De nem csak a művek tanúbizonyságával rendelkezem. Ottlik, ennek szemtanúja lehettem, egyszer legalább visszatért gyermekkora színhelyére. Visszafogadta az ősi rend, belépett újból a piarista ház kapuján - igaz, ekkor épp úgy tudtuk, a bölcsészkar kapuja ez. A nyolcvanas évek második felében történt, talán '86 őszén. Nem sokkal korábban jelent meg az Újhold évkönyv első kötete. Nagy esemény volt ez akkor, hisz az Újhold betiltása egykor az új, baloldali elnyomás kiépülésének bizonyítéka, egyesek szerint közvetlenül Lukács György műve volt. A késő kádárkori újbóli megjelenésnek tehát kultúrpolitikai üzenete volt.
Végzős egyetemi hallgatóként a könyvhéten megkerestem Nemes Nagy Ágnest és Lengyel Balázst, ma is olvasható példányomban autogramjuk. Mint az egyetem egyik önképzőkörének, a Kölcsey körnek a szervezője (nem véletlenül volt e szerveződésnek olyan '56-os csengése), meghívtam őket, valamint szerkesztő- és szerzőtársaikat egy közönség-találkozóra a bölcsészkarra. Nagy izgalmat keltett e látogatás. Még a Petőfi Múzeum is kiszállt az eseményre, magnóra rögzíteni a felolvasást és a beszélgetéseket. Ennyi jeles szerzőt együtt ritkán lehetett hallani. Ott volt Nemes Nagy, Mándy, Lakatos István, az ifjabbak közül Balassa. A késő 20. századi magyar irodalom micsoda pompás halotti névsora!
Ottlik késett. Ott toporogtunk a Piarista köz bolthajtása alatt, a bölcsészkar kapujában, miközben fönt a türelmetlen tömeg várakozott. Végül megérkezett a filmrendező Dömölky János kíséretében (ő ekkor forgatta filmjét Ottlik alapanyagából) a díszvendég: az ekkor már eléggé ingatag járású, szikár, kicsit hajlott hátú, hófehér üstökű író. A harmadik emeletre vezettük fel, a Reformkori Tanszék szobájába. A folyosón Ottlik lelkesen emlékezett. Mint akivel szembejönnek az egykori tanárok, olyan élénken írta le emlékeit az épület általunk nem is sejtett egykori lakóiról a volt diák. Ráismert rendesen mindenre és mindenkire, hisz egykori iskolájában is tudta, minden megvan.
Amikor befejezte a felolvasást a bölcsészkar dísztermében, kijött a teremből. Elfáradt. Nem akart tovább ott maradni. Lehet, hogy nem volt jól. Leült a folyosón egy otthagyott fotelbe, én a lába elé kuporogtam, úgy hallgattam, amíg megérkezett érte kísérője. Máig büszke vagyok erre a képre: hogy ott kuporoghattam Ottlik lábainál a bölcsészkar folyosóján - az egykori piarista gimnázium falai között. Ahogy őt befogadta a Nyugat asztaltársasága, és meghívást kaphatott Babitsék asztalához, ugyanúgy mondhatom el e pillanatfelvétel emlékére hivatkozva én magam is, hogy személyes kapcsolatom támadt az élő magyar irodalom (ma már oly fájdalmasan hiányzó) legjavával.
Az épületek sorsának különös kegyelmi pillanata az, amikor megújulva feltámadhatnak. 1989-1990 mára oly sajnálatosan kifakult csodájának egyik szemmel látható és kézzel fogható eredménye volt, hogy az egykor államosított egyházi ingatlanokat az állam visszajuttatta eredeti tulajdonosainak. így történhetett, hogy a bölcsészkar is visszakerült a piaristákhoz. Ha jól emlékszem, először az Egyetemi Színpad lényegült át újra kápolnává. Aztán egy nap a bölcsészkar utolsó tanszéke is kiköltözött a „Pesti Barnabás” utcából, és a Piarista közbe újból bevonulhattak a piaristák.
Az utóbbi fordulatban kulcsszerepet játszó Lukács László piarista tanárnak és az egy évig a piaristáknál nevelkedett Ottlik sorsának van egy másik közös metszéspontja, ami ma már maga is a Piarista közhöz kötődik. Ez pedig a Vigília katolikus kulturális folyóirat, amelynek egyik szerkesztője, a másik pedig évtizedeken át egyik legkedvesebb szerzője volt. Arról már olvasható rövid utalás, hogy milyen viszony fűzte Ottlikot a laphoz alkotói életútja legnehezebb, egyúttal leggyümölcsözőbb évtizedeiben.[1] De 1983 óta sok idő telt el, s a kérdésre, hogy mi mindent tett azóta a Vigilia Ottlik megjelentetésére, majd halála után emlékének ápolására, életműve értelmezésének továbblendítésére, egy újabb tanulmánynak kell vállalkoznia. Ezt a jelen írás, már csak műfaja miatt sem végezheti el. Ezért a korábbi visszapillantásból idézünk fel egy mondatot, irodalmi lap és író kapcsolatának természetét érzékeltetendő: „Ebben, a maga folytonosságát éppúgy őrző, mint a magyar humanista irodalmi hagyományokat védelmező folyóiratban Ottlik Géza magától értetődő természetességgel jelentette meg írásait.”
Ám ha Ottlik Piarista közben tett látogatásának emlékét felidézve a Vigilia is szóba került, röviden, legalább utalásszerűén mégiscsak illik kitérnünk az író azon rövid vallomására, mely az életmű egyik kulcskérdésének, Ottlik és a kereszténység kapcsolatának talán legbeszédesebb tanúbizonysága. Természetesen A Körkérdés Jézusról című írásról van szó, mely a Vigilia 1970 karácsonyi számában jelent meg. Pontosabban nem sok szó fog esni e műről sem – csak annyi, amennyi szó és hallgatás viszonyát illeti benne. Ez is csak arra a helyzetre vonatkoztatva, amikor csakugyan fontos kérdést érint egy író.
Ha Jézus fontos kérdés, márpedig Ottlik számára láthatóan az, akkor a róla való beszéd és a róla való hallgatás helyes aránya az alkotói munka tétje. Nos, a helyes aránnyal kapcsolatosan az író álláspontja közismerten radikális: „A legfontosabb dolgokról nem tudunk beszélni, vagyis gondolkozni sem.” Egyenes beszéd az egyenes útról – a hallgatás felé. A kérdés, hogy puszta szkepszis ez, vagy valamiféle rejtekező – ne ijedjünk meg a szótól – misztika? Amely ugyan világosan látja, hogy mit jelent az, hogy valami (pontosabban valaki) kimondhatatlan – de azt is tudja, hogy kimondhatatlansága nem létének tagadása. Én azt hiszem, Ottlikra vonatkozólag ez utóbbi megközelítés a helyes. Hiszen, mint írja: „Létezésünk alapjai – a hallgatás mélyén – sértetlenül őriznek ép, teljes tartalmakat.”
A kép beszéd és hallgatás határán áll, s maga is ilyen ép, teljes tartalmak tárháza. Sokkal inkább az, mint a szó, mely mintha épp e tartalmakat nem képes megjeleníteni.
Ez az írás, mely pillanatfelvételeket, ha tetszik, vizuális variációkat közölt az Ottlik és a Piarista köz hívószavakra, mindössze azt a célt tűzhette maga elé, hogy egy-két (részben valóságos, részben csak szövegben létező) képet idézzen föl, mely a Piarista közhöz és Ottlikhoz kötődik. Rajtuk keresztül azt szerette volna megmutatni, hogy milyen ép és teljes tartalom lakozhat egy-egy ilyen képben. Leginkább abban, amelyet a Piarista köz kisiskolása őrzött meg – az ablakon kitekintve- a budai hídfőről, felette Gellért püspök alakjával, valamikor a piaristáknál töltött év telén.
(In: Látó szívvel – Lukács László emlékkönyv, 767-771.)
Ha jól értettem, s a kérdés nem az, hogy mit jelent Jézus a világnak, az emberiségnek, az elmúlt és eljövendő évezredeknek, hanem hogy nekem, személyesen, budapesti lakosnak kicsoda Ő, akkor könnyű válaszolni rá. Uram és Megváltóm. Miként arra a kérdésre is van felelet, van szó, hogy például ki volt nekem egy kecskeméti születésű Szabó Erzsébet Ottlik Gézáné. Anyám. Fölöttem pedig a csillagos ég. De hogy mit jelent nekem a csillagos ég, anyám vagy Jézus, ezen sem elmélkedni nem szoktam, sem válaszolni nem tudok rá. Nem is tartozik másra, bizalmas magánügye kettőnknek, nekem és a csillagos égnek. Az emberi nyelv eddigi jelentéskészlete, összetételének szabályai, gondolkodásunk meglévő fogalmi felszerelése nem teszi lehetővé, hogy ilyen – nyelven inneni és nyelven túli, intuitíve megragadható – tartalmakat kifejezzünk (ahogyan egyszer a regényről szólva próbáltam demonstrálni). A legfontosabb dolgokról nem tudunk beszélni, vagyis gondolkozni sem létezésünk alapjai - a hallgatás mélyén – sértetlenül őriznek ép, teljes tartalmakat. A nyelv fel tudja bontani roppant összetettségüket részjelentésekre, érzelmi, indulati, etikai, esztétikai, gondolati, akarati jelentésekre. Ezek az értelmezések mind csonkák, hamisak. Az író a nyelvet nem ebben az értelmező, felbontó funkciójában használja, hanem éppen ellenkezőleg, mondhatnánk visszaélve a nyelvtan szerkezetével és a szavak jelentésrendszerével, versében, regényében a világ eredeti épségét és teljességét igyekszik visszaállítani. És ha ez egyáltalán sikerül neki, csak a szövegébe beáramló hallgatásokkal sikerülhet. Ha pedig nincs benne a művemben mindez, anyám, az égbolt, Jézus, akkor semmi sincs benne. Nem néven nevezve kell jelen lenniük – a vers nem a csillagokról szól, nem Jézusról, nem a költő anyjáról – hanem valóságosan. Ha Ő nem áradt bele a mégoly profán, világi jelentésmozzanatokból összerakott művembe – ha másként nem, hát mint szomjúság, halhatatlan vágy, a szarvas kívánkozása a szép hűvös patakra –, akkor nem is hoztunk létre semmit.
VIGILIA 1970. Karácsony
1. Lásd: Ottlik Géza és a Vigilia. Vigilia, 1983. 4.297-298.
