Jelenits István az emberi együttműködés erejéről
– Nemrég úgy fogalmazott: feladatnak tekinti a Corvin-láncot. A köztársasági elnök is azt mondta: számítanak önökre a jövőben.
– Az új alkotmányban van néhány mondat erről, tehát ha nincsenek is a jogaink és a feladataink olyan precízen körvonalazva, mint az Alkotmánybíróság esetében, már önmagában az alaptörvény idevonatkozó része szemlélteti, hogy fontosnak tartja az állam a tevékenységünket. Amennyire én látom, inkább az élet fogja igazán megformálni, mederbe terelni a munkánkat. Mindenesetre a testületben mi nem úgy tekintünk erre a szerepre, mint valami rezervátumrangra, hanem mint egy megbízásra. Nyilván a kormányzatnak kell kezdeményeznie az aktívabb szerepvállalásunkat, s aztán tudunk mi is előállni esetleg önálló kezdeményezésekkel.
– Sokak szerint újfajta tudásbeli tartalmakra, lelkierőre van szükségünk, hogy a válsággal meg tudjunk birkózni. Jeles közgazdászok vallják, hogy a gazdaság sikerei elsősorban pszichológiai, erkölcsi, bizalmi okokra vezethetők vissza. A lélek, az önálló gondolat felértékelődése, az a fajta piarista szellem, amit Ön képvisel, irányt mutathat-e?
– Én is azt hiszem, hogy ez a válság nemcsak gazdasági eredetű, hanem az emberek együttműködési krízise is. Olyan az egész, mint amikor egy családban felhalmozódnak a megoldatlan, elleplezett problémák, feszültségek, s nincs idő a tisztázásukra. Ez a diktatúrák öröksége – hogy az egyén a gondjaival magára marad, és maguk a nehézségek is megfogalmazatlanul maradnak. Ezért fontos, hogy háttérként, bázisként ott legyen egy kis közösség, család, szülők, iskola, tehát legyen a gondokat, gondolatokat kivel megosztani. Kosztolányi Dezső mondta: Tanár az én apám, az emberek apja. Hisz az iskola kicsit a család meghosszabbítása, annak gondjait is átveszi egy kevéssé. Ma azonban sokszor megszakad még a családban is a generációs láncolat. Már a szülők sem tudják átadni, amit ők a szüleiktől tanultak. Nincs idejük. Betolakodik a rádió, tévé, internet – és nem hallgatják meg egymást.
Egy tanár szempontjai is nyomhatnak a latban. Bár már nem tanítok, rengeteg osztálytalálkozóra járok, tartom a tanítványaimmal a kapcsolatot, akik sokszor már nemcsak szülők, de nagyszülők is lettek. Generációk, évtizedek tapasztalatai gyülemlenek így föl, fogalmazódnak meg. Hasonlóan vannak a testület többi tagjai, hiszen egy tudósnak, művésznek éppúgy felhalmozódtak a több évtizedes emlékei, benyomásai. Az ügy előnyére válhat, hogy a Corvin láncosok együttese nem feladatorientált, hanem olyan társaság, amelynek minden tagja más és más utat járt be. Egy ilyen csapat képes lehet olyan dolgokra rámutatni, amelyek másoknak nem jutnak eszébe, vagy csak terük, lehetőségük nincs közkinccsé tételükre.
– Azt mondják, a válság egyben lehetőség a kibontakozásra, hiszen minden megújulást krízis előzött meg a történelemben. Van-e nekünk is esélyünk a megújulásra?
– Nemcsak esélyünk van, hanem az a dőlünk, hogy kivezessük magunkat, a nemzetet ebből a mostani nyomorúságból. A költővel szólva: Növeli, ki elfödi a bajt. De aki csak jajgat, óbégat, vészmadárkodik, szintén mélyíti a depressziót és nehezíti a helyzetet. Ha baj van, megjelennek a fosztogatók, a válság haszonélvezői is. Nekünk mégis az a dolgunk, hogy ne csak a saját irhánkat mentsük, hanem teremtjük meg a kilábalás kereteit. Meg kell mutatni azokat az utakat, amelyek ha megrázkódtatások közepette is, de kivezetnek a bajokból. Ehhez viszont az kell, hogy az emberek egymásra találjanak, és ne bizalmatlanul méregessék a másikat. Ez nem is olyan könnyű, mivel túlzottan felülről vezérelt társadalomban éltünk sok évtizeden keresztül. Így aztán elszoktunk a felelős gondolkodástól.
– Felütötte a fejét egyfajta hurrápesszimista szemlélet, amely látszólag radikális változásokat takar, mégis a beletörődést erősíti azáltal, hogy azt mondja: már gyarmat vagyunk. Ezzel párhuzamos az a neopogány demagógia, ami minden közösség, család, nemzet létjogosultságát tagadva azt sugallja, hogy atomok, molekulák vagyunk. Útját lehet-e állni ezeknek?
– Életveszélyes az a szólam, hogy a család meghaladott forma. Kétségtelen, hogy a házasságok fele felbomlik. Ez a mai körülmények között nem meglepő, de fájdalmas, mert a keresztény gyökerű meggyőződés mindenkor az élet talaján áll. Nem jó az, ha beletörődünk a házasságok válságába, inkább keresnünk kell a kiváltó okokat, amelyek egy kapcsolat megrendüléséhez vezettek. Nem lehet persze ráförmednünk az emberekre, hogy legyetek okosak, mert annak nincs sok foganatja. Már maga az emberi élet meghosszabbodása olyan kérdéseket vet fel, amelyekkel eddig nem találkoztunk. Az unokákhoz fűződő viszony szintén más képet mutat. Mintha mindenütt érvényüket vesztették volna a régi modellek. Ám ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy csak az újszerű sémákat kellene követni, hanem érdemes a régebbi modelleket újragondolni, a mai élethez igazítani. Egy fiú, unoka tudhat olyasmiket, amikről a nagyapának kevés fogalma van. Mégis felértékelődhet az a tudás, amelynek viszont az idősebb, tapasztaltabb családtag a birtokában van. A figyelő ember alázatával kell felépítenünk magunk körül sok mindent, és akkor a dolgok a helyükre kerülnek. Egy gyereknél is az a legjobb családi életre nevelés, ha azt látja, hogy amiben él, ami körülveszi, az működik. Ez érvényes a nagyobb közösségekre is. Nem célszerű, ha valaki rögtön jogi úton keres elégtételt a panaszaira. A konzultatív lehetőségeket kell előtérbe helyezni és kimunkálni. Nem szabad sem a politikában, sem más téren könnyű sikereket ígérni. Kell a bátorítás, hogy a kitaposatlan, új utakon is lehet járni.
– Az embereket ránevelik, hogy áhítozzák az egy-két szavas válaszokat az élet bonyolultabb kérdéseire. Mintha a mosóporreklámokkal kapcsolatos elvárások igényszintjére akarnák süllyeszteni a társadalmat.
– Ezekre a kommersz várakozásokra a reklámszakértők szoktatják rá az embereket. Rá kellene azonban nevelnünk magunkat, hogy még azokat is törekedjünk megérteni, akiknek az okain, tettein először felháborodunk. Itt tréfásan idézhetjük Kosztolányit: „Mit bámulsz a kokainistán, / gondolkodj az okain is, tán / megérted.” A másik ember tettei mozgatórugóinak feltárása nem feltétlenül megalkuvást jelent, hanem a valódi motivációk megértését.
Netán még segíteni is lehet rajta, jó irányban hatni rá, mielőtt belegyömöszölnénk egy skatulyába, amibe nemigen illik bele.
– Nehéz megkerülni a kérdést, ha irodalomtudóssal beszélünk: mi a véleménye arról hogy egy sor magyar írót, élükön Nyirő Józseffel az irodalomtörténetből is ki akarnak üldözni azon a hamis, tényekkel alá nem támasztott címen, hogy nyilasokká lettek volna. Holott ezzel azokat is nyilasgyanúsnak bélyegzik, akik egy jó szót mondtak műveikről vagy megfilmesítették azokat. Ha valaki szerepel a Nemzeti alaptantervben, vajon miért jelentené azt, hogy minden sorát dicsőíteni kellene?
Sokkal összetettebb egy író életműve annál, semhogy egyetlen szempont szerint pálcát törjünk felette. Legutóbb előástak egy 1941. Őszi naplóbejegyzést Radnóti Miklóstól amelyben kritikusan ír Nyirő Józsefről, amiért az egy weimari írókongresszuson magasztalta Hitlert és Németországát. Radnóti megjegyzi: nem véletlen, hogy a polcán sem Nyirőtől, sem társaitól nincs egyetlen könyv – még gatyába kötve sem. Ez utóbbi lenéző megjegyzése az Erdélyi Helikon szép sorozatára vonatkozik. Nem szabad ezt a keserű kifakadást rossz néven venni, hisz olyan embertől származik, akit kegyetlenül méltatlan helyzetbe hoztak. De az is hiba volna, ha Nyirő megítélésében föltétlen mércének tekintenénk.
– Az sem mindegy, hogy valakinek 1941-ben vagy 1944-ben, már a náci megszállás, a legembertelenebb hitleri bűnök kiszivárgása idején vagy legfőként a nyilas bábkormány tombolása alatt voltak-e kedvező mondatai a németekről.
– Ne felejtsük: 1941 őszén éppen egy éve csatolták vissza Észak-Erdélyt a második bécsi döntés értelmében, s ez nagyrészt Hitlernek volt köszönhető. Ebben a felfokozott, eufórikus hangulatban volt jelen Nyirő egyedüli magyarként, erdélyiként a kongresszuson. A pillanatnyi fellélegzés öröme szólt belőle. Hogy tudhatott volna mindazon förtelmekről, amikről nyugati államférfiak is csak évek múltán szerezhettek tudomást? Voltak, akik felszabadítóként köszöntötték a szovjet hadsereget, és ma senki sem hánytorgatja fel ezt nekik.
– A szovjetek örök barátságot fogadtak a nácikkal, a nyugatiak pedig egy-két évvel azelőtt is elismerő szavakkal illették s kezelhetőnek ítélték Hitlert. Arra meg talán nincs is tér, hogy felsoroljuk a nácibarát hírességeket Konrad Lorenztől Heideggeren át Günter Grassig. Talán Nyirő is megérdemelne annyi toleranciát, mint ők. Negatív precedenst teremtene ez a kirekesztés, hisz olyan személyeket ítélnének el, akiket sem Nürnbergben, sem másutt nem találtak bűnösnek.
– Még az emberségét sem lehet valakinek egy-két nyilatkozat fényében megítélni. Hány olyan román és más nemzetbeli megbecsült személy van, akinek a múltját sokkal nagyobb foltok terhelik… Úgy gondolom, a világot sokrétűen kell látni, és ebben a szellemben kell nevelni a fiatalokat, nem pedig a boszorkányüldözések igézetében. Meg lehet és kell mondani, ha valaki egyoldalú, szerencsétlen nyilatkozatokat tett. De azt nem lehet támogatni, hogy minden emberi méltóságtól megfosszák, meghurcolják, kárhozatra vessék az emlékét. A megtisztulás lehetőségét meg kell adni számára, ami benne van az egész életművében.
– Annyi méltatlan támadás éri az országot, hogy sokakban felmerül: egyházak, különböző szervezetek is visszautasíthatnák az igaztalan vádakat. Vagy ez inkább gerjesztené az indulatokat, a dühöt?
– Sajnos megvan a veszélye ennek. De bizonyos tekintetben nekünk is nagyobb megértést kellene tanúsítanunk – nem volna ez opportunizmus. Más dolog, ha eltemetünk egy írót a szülőfalujában, és más az, ha szobrot akarunk emelni valakinek. Ha vannak, akik fájdalmas emlékeket, megnyilatkozásokat őriznek, nem kellene őket arra kényszeríteni, hogy olyan emlékmű előtt kelljen elmenniük nekik vagy a gyerekeiknek, amely bennük rossz érzéseket kelt. Ez nem jelent elvtelen meghátrálást. Érdemes az emberek érzékenységére tekintettel lenni – nálunk megvannak a hagyományai. A keresztény felekezetek közötti béke nehezen, lassan, de megszületett. Megszoktuk, hogy olyan embereket is tisztelhetünk, akikkel egyben-másban nem értünk egyet. Ma a Teleki Pál szobra ellen tiltakozók nem mérlegelik, hogy mennyi vitathatatlan történelmi érdeme volt ennek a nagy államférfinak. Azt is meg kell szoknunk, hogy más a sírkert, más szerepelni a tantervben, és más szobrot kapni – bárkiről legyen szó.
– Prohászka Ottokár emlékművéről miként vélekedik?
– Szerintem nem kellene erőltetni, hogy most szobra legyen Budapesten. Még akkor sem, ha volt neki, és a negyvenes évek végén törvénytelenül rombolták le. Részben az előbb elmondottak miatt. Ez azonban nem megfutamodás vagy az életmű leértékelése. Nem csak szobrokkal lehet megadni a kellő tiszteletet egy kiemelkedő egyházi vezetőnek. Inkább a jövőbe vetett bizalmat demonstrálhatja, ha bízunk abban, hogy egy ember tisztaságát, igazi nagyságát a távolabbi idő mutatja meg. Amikor kikopnak mellőle a félreérthető mondatok, és tisztán tükrözheti igazi, maradandó erényeit.
– A hitoktatással kapcsolatban szintén fodrozódnak a hullámok. Érthetetlen, hogy még az etika oktatását is sérelmezik némelyek.
– Nem egyszerű kérdés ez, mert ha nem megfelelő tanárok oktatják, hanem olyanok, akik csak fél szívvel, esetleg ellenérzésekkel, álságosáan tartják meg az órákat, az kontraproduktív lehet. A tankönyv összeállítása sem könnyű feladat, mert nem lehet olyan, mint egy földrajzkönyv, amelyben rögzítik, milyen vidékek, hegyvonulatok ismerete szükséges. Olyannak kellene lennie az erkölcs tanításának, mint a jó osztályfőnöki órának, amikor a tanár dönti el, milyen témák fontosak. Az irodalomból is összeszedhetnénk azokat a műveket, amelyekből kiderül, hogyan bánnak egymással a családtagok, miként talál egymásra Petőfi és a jó öreg korcsmáros, az apja. A remekművek erkölcsi tanulságainak kibontása kaphatna helyet ebben az oktatásban.
– Vagy húsz évvel ezelőtt A jó kivájja a medrét címmel jelent meg önnel interjú. A rendszerváltás azóta is tart. Nem látja úgy, hogy a rossz is alaposan kiszélesítette a saját medrét?
– Nem szívesen bélyegeznék meg senkit, mert lehet, hogy félelemből és nem rosszindulatból hátráltatták sokan a tisztázó, rendszerváltó folyamatokat. Nehezebb ez a rendszerváltozás, mint ahogy reméltük. Azt gondoltuk, hogy ha mindaz, ami nyomasztó volt, eltűnik, akkor majd sokkal könnyebb lesz. Nem így történt, mert a múlt örökségétől nem olyan egyszerű szabadulni. Nekünk sem, akik egy ellenséges világnézeti nyomás alatt elszoktunk a közéleti felelősségtudattól. Azoknak sem, akiket elkényeztetett a mindenről gondoskodó állam optimizmusa. Van egy sokértelmű bibliai mondat, amelyre manapság sokszor kell gondolnunk: „Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, te győzd le a rosszat jóval.” Nem jó és rossz emberek küzdelméről van itt szó, hanem a jó és a rossz küzdelméről, amely nem közöttünk, hanem bennünk folyik.
