Az angol eredeti megjelenik a The Furrow című dublini folyóiratban; olasz fordítás az Il Regno című folyóirat 2003. február 15-i számában. – Magyar fordítás Szabó Ferenctől.
A világban körülnézve látnunk kell egy lassú, de forradalmi folyamatot a nemzetek életében. Az állampolgárok egyre jobban követelik jogos részvételüket a kormányzásban. A szovjet birodalom hatalmas totalitárius rendszere helyén létrejöttek kibontakozó demokráciák, amelyek határozottan haladnak előre. Kínában hasonló lassú átmenet tapasztalható a diktatúrából egy bizonyos szabadság felé, különösen gazdasági téren. Azokban az országokban is, ahol a zsarnokság még akadálytalanul uralkodik, a politikai zsargon a polgárok jogairól beszél.
Ezek az átalakulások nem felszínesek; mély befolyásuk világosan előtűnik a hagyományos és jól megerősödött demokráciákban. A polgárok, miután megszabadították magukat isteni jogon uralkodó királyaiktól vagy emberi gőg szülte zsarnokaiktól, új erényeket fejlesztettek ki, amelyek sohasem virágoztak a totalitárius rendszerekben.
Egy hivatal elfoglalását a közösségben már nem úgy veszik, mint valami abszolút hatalom birtoklását, hanem bizalmi kötelezettségnek a haszonélvezők javára: az állás célja a polgárok szolgálata.
Ez a felfogás – könnyű mondani, de nehéz megvalósítani – a hatalom gyakorlásának új módozataihoz vezetett. Önkényes parancsok indokolás nélkül nem vezetnek sehova, a nép engedelmessége többé nem vak. De a szilárd és pontos törvények azért nem váltak fölöslegessé; a törvényekhez való őszinte ragaszkodás továbbra is feltétlenül szükséges a közösség működése számára. így bevezetik a dialógust a törvényhozási folyamatba; konzultáció révén tiszteletben tartják a személyek intelligenciáját; tisztelik a tekintélyt felvilágosult végrehajtással. Az állami rend hatékony működése érdekében szükség van azon értékek közös megértésére és kölcsönös elfogadására, amelyeket a törvényeknek szolgálniuk kellett.
Ilyen politikai rendszer nyilvánvalóan „nyitott kormányzást” kíván: egy áthatolhatatlan titoktartásfal lerombolna minden partnerséget a megbízott funkcionáriusok és a haszonélvezők között. Nyitott légkörben az adminisztrátorok nem kerülhetik el azt, hogy tájékoztatást nyújtsanak politikájukról, és az állampolgárok nem maradhatnak hallgatagok és közömbösek.
Ezek a „demokrata” magatartások – melyek egy nem mindig megvalósított magas eszményt céloznak meg – a polgári közösségekben új és egyszerűbb formákat teremtettek: többnyire a nemesi címek eltűntek a szenátori tógákkal együtt a nyilvános színtérről. A hivatalos beszédek barokk stílusa alábbhagyott; néha már csak az igen és a nem maradt, amilyennek az evangélium akarja minden beszédünket.
De mindennek mi köze az Egyházhoz? Mi hisszük, hogy az Egyház „az égből született”, amije van, azt a „magasból kapta”. Emlékezzünk az első keresztény pünkösdre, amikor tüzes nyelvek szálltak le az apostolokra. Akkor is, ha igaz, hogy az egyház a földön zarándokol, nem a világhoz tartozik, és vigyáznia kell, hogy a földi módszerek meg ne fertőzzék.
Mégis Szent Pál, a többkultúrájú apostol, úgy látszik, másképp gondolkodott. A fílippieknek, akik pogány környezetben éltek, a következőket kötötte lelkére: „arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami ártatlan, ami kedves, ami dicséretre méltó, ami erényes és magasztos.” (Fii 4,8)
Pál nemcsak kortársaihoz beszélt; rendelkezése egészen partjainkig ér – térben és időben. Ha az egyházat mindig reformálni kell, amint a II. vatikáni zsinat állította (cf. LG 8), akkor mindig keresnie kell azt, ami igaz, tisztességes, igazságos, tiszta, szeretetreméltó, dicséretes, erényes és magasztos; és aztán amint illő, a felfedezett erényeket kell gyakorolnia.
Kétségtelenül a modern demokráciák mind nem rózsakertek. Küzdenek több-kevesebb sikerrel a mérges növények ellen, amelyek igyekeznek elfojtani a virágokat. Nem lehetünk naivak ezen a területen. De most nem a sikertelenségről és a visszaélésekről van szó, hanem azokról az erényekről, amelyeket a jóakaratú emberek a demokráciákban felfedeznek és értékelnek. A keresztény számára, aki Pált hallgatja, és figyeli az idők jeleit, az események üzenetet hordoznak: az Egyház arra hivatott, hogy elhagyja azokat a szokásokat és életformákat, amelyeket a századok során az abszolút monarchiák utánzásával alakított ki, és arra hivatott, hogy olyan polgári erényeket gyakoroljon, amelyeket tiszteletben tartanak a demokráciákban.
Melyek ezek az erények, amelyek Isten népéhez illők? Nem nehéz azonosítani őket: azok, amelyek támogatják és előmozdítják az emberi személy méltóságát, értelmét és szabadságát. Többnyire az igazságosság alapvető erényének változatai (a mélyebb, mint jogi értelemben vett igazságosságé); így határozhatjuk meg: mindenkinek és minden egyes személynek megadni azt, ami megilleti.
Mi illeti hát meg Isten népét, valamennyi és minden egyes személyt, azok részéről, akiket Isten vezetőknek és szolgáknak rendelt? A válasz meglehetősen nyilvánvaló: mindenekelőtt Isten népét el kell ismerni, és meg kell hallgatni. El kell ismerni, mint hihetetlen gazdagságot: Isten ajándékozta meg az egész közösséget, minden egyes tagját gazdag és sokrétű ajándékokkal.
Pál mélyen meg volt győződve eme ajándékok jelenlétéről a korintusiak körében: „Az egyházban Isten egyeseket először is apostolokká tett, másodszor prófétákká, harmadszor tanítókká; másoknak csodatevő erőt adott, vagy a gyógyítás, segélynyújtás, kormányzás és a nyelveken való szólás adományát.” (1Kor 12,28) Igen, Isten helyezte el őket, nem Pál, nem is Péter vagy bárki más emberi elöljáró. Nyilván Isten útjai nem változtak; ő továbbra is elhelyez az egyházban önmaga választotta és felruházta személyeket. Hallgatni kell rájuk, mert ez az egyedüli módja annak, hogy a vezetők megismerhessék azok gazdagságát, akiket kormányozniuk kell, és koordinálni tudják a tagok adományait az egész test javára. Ez az elismerés és meghallgatás a hierarchiának – Isten szolgái szolgáinak – elsőrendű kötelessége. Ebből az következik, hogy a tanácskozás az Egyházban nem valami jóindulatú engedmény, sohasem volt az, hanem az igazságosság feltétlen követelménye. Nem valami pusztán jogi kényszerítés értelmében, hanem magasabb szinten: Isten családja „jó modorához” tartozik.
Egyéb olyan erényes gyakorlatok kutatásának, amelyeket a demokráciákban elismernek – éspedig úgy, hogy kritériumnak vesszük az isteni természettel felruházott személyek méltóságának előmozdítását – folytatódnia kell, és csakis gyümölcsöző lehet. Az adminisztráció átlátszósága megtiszteli a hívők értelmét. A pénzügyi elszámolás megfelel a hűséges szolga evangéliumi elbeszélésének, aki megértette bizalmi kötelességét. Az igazságszolgáltatás gyorsasága biztosítja a nehézségben levő személyek gyors megkönnyebbülését. A beszédek és öltözékek egyszerűsége a hívek alapvető egyenlőségét jelzi. Mindezek a gyakorlatok szükségképpen kölcsönös bizalmat szülnek, ami egyesíti és megszilárdítja a szociális testet, sokkal jobban, mint bármiféle merev rendelkezés.
Vajon ez azt jelenti, hogy az egyházban demokráciának kell megvalósulnia politikai értelemben? Egyáltalán nem! Az egyházban a „legeltetni a nyájat” gyökeres hatalma felülről jön az egyházirend révén. Ez olyannyira igaz, hogy a pápaválasztás normáinak megfelelően, ha az éppen megválasztott legfőbb pásztor még nem püspök, fel kell szentelni akkor és ott, minden halogatás nélkül, még mielőtt az ajtókat megnyitnák, és a népnek kihirdetnék a megválasztott nevét. Felülről jövő hatalomnak kell őt felruháznia; ezzel kapcsolatban nem lehet semmi félreértés.
De nem lehet semmi félreértés egy más dologgal kapcsolatban sem: ha az Egyház nem gyakorolja igazságosan és helyesen azokat az erényeket, amelyeket a modern demokráciák fedeztek fel, idegen test lesz az erőteljes kialakulásban levő új világ nemzetei között. A katolikusok olyan szokásokat gyakorolnak, amelyek nem felelnek meg korunknak, és ez csakis elhomályosíthatja az Evangéliumot. A nemzetek ránk tekintenek, és nem tudnak megérteni bennünket. Ezenkívül saját híveink is arra kényszerülnek, hogy kettős életet folytassanak: értelmileg passzív és engedelmes életet az Egyházban, értelmes és felelős életet a társadalomban.
Az Egyház „isteni alapja” nemcsak eléggé tágas ahhoz, hogy alkalmazkodjék a kívánt változásokhoz, hanem elég gazdag is, hogy ezeket megkövetelje. Kétségtelen: egyházi törvénykönyveink bizonyos emberi normáit és szabályait meg kell reformálnunk, de ez szerény ár, amelyet fizetnünk kell oly kiváló adottságok megszerzéséért.
Valójában, ha körültekintünk magunk körül, lehetetlen nem megállapítanunk, hogy ezek a változások az Egyházban súlyos késésben vannak: sok országban a polgári erényeket jobban tisztelik és gyakorolják, mint Isten családjában. Állandóan halljuk, hogy az inkulturáció szükségességéről beszélnek: mi lenne, ha az Egyház jó lélekkel elfogadná a polgári erények kultúráját, talán olyannyira, hogy idővel már példaképül szolgáljon a nemzeteknek?
De ez még nem minden. Van még jobb indok is, hogy keressük a mi üdvözítő közösségünk emberségben érvényesülő tökéletességét. A föld egyik sarkától a másikig egyre növekszik egy égő vágy a hívek körében: olyan Egyház utáni vágy, amely egyszerűen öltözik, átlátszóan cselekszik, és olyan nyelvezetet beszél, amely emlékeztet az evangélium „igen, igen – nem, nem” egyenességére (cf. Mt 5,37). Az Egyházban Krisztus emberi arcát akarják látni.
Hitünk tévedhetetlenül azt mondja nekünk, hogy a Krisztus arcát látni akaró vágyat egyedül Isten Lelke tudja felkelteni és fenntartani.
Ezért, ha késlekedünk a cselekvéssel, ellenállunk a Szentléleknek
