A II. Vatikáni Zsinat részletesen foglalkozott a szerzetesrendekkel és a kongregációkkal. Kihirdette az intenzív korszerű megújulás programját. Ez a felhívás nem is maradt visszhang nélkül. Heves reakciókat váltott ki azoknak a szerzeteseknek a részéről, akik meg voltak győződve arról, hogy nekik aktíva részt kell venniük ebben a rekonstrukciós folyamatban. A megújulási káptalanok, amelyeket kifejezetten abból a célból hívtak össze, hogy ezt az aggiornamentót jó végre vezessék, legtöbbször hónapokig és több periódusban üléseztek.
Az emberek, energiák, idő és pénz ily nagymértékű latba vetéséhez képest az elért eredmények kiábrándítónak látszanak – legalábbis rövidtávon nézve. Azt vártuk ezektől, hogy visszatér a régi lelkesedés, hogy új erők támadnak. Semmi sem vált be ezekből a reményekből. Az utánpótlás továbbra is csökkenő tendenciájú, éspedig o1yankor, amikor egyidejűleg a kilépések száma is állandóan növekszik.
Akár akarjuk, akár nem, feltámad bennünk a kérdés: Mi játszódik le a szemünk előtt? Mi az, ami történik? Ennek a két jelenségnek a kapcsolata valóban meglelő: az aggiornamento, amelyre a hivatalos zsinati ajánlatok buzdítanak, és amelyet a szerzetesintézmények valóban felkarolnak, kéz a kézben együtt jár egy rendkívül csökönyösnek mutatkozó krízissel.
Mi most nem akarunk csatlakozni sem a pesszimisták kijelentéseihez, sem az optimisták harsogó nyilatkozataihoz. Mindkettő elsősorban személyes reakciók megnyilatkozása. Figyelemre méltóak, de a helyzetet csak kevésbé teszik világossá. Mi inkább megkíséreljük, hogy megvizsgáljuk és leírjuk a jelenlegi helyzet különböző komponenseit. Amikor ezt a célt követjük, akkor tudatosan nyúlunk vissza régmúlt korszakokba, hogy ezeket azután kapcsolatba hozzuk a minket közvetlenül érintő problémakörrel. A legelső részben a szerzetesi közösségek életciklusának fő vonásait kívánjuk feltárni. Eme oly életerős csoportosulások majd kétezer éves történetének áttekintése felvilágosítást fog nyújtani fejlődési módjukról. A második részben valamivel részletesebben szeretnénk ismertetni azokat a különleges jellemvonásokat, amelyek e közösségek történetét az utolsó két évszázadban jellemezték. Felszerelkezve az így nyert fontos fogódzópontokkal, képesek leszünk arra, hogy egy harmadik részben megértsük a jelenlegi paradox szituáció bizonyos implikációit.
Ha a kereszténység kétezer éves történetét szemléljük, rögtön szemünkbe tűnik, hogyan lépnek fél egymást követő hullámokban a különböző szerzetesközösségek. A 4. századtól a 6. századig anachoréták, cönobiták és szerzetesek alapítják meg kolóniáikat, lauráikat, kolostoraikat, hogy ott a környező világtól elkülönülve az égi Jeruzsálemet előre megvalósító életet éljenek. A 11. és 12. században a kanonikusok (szerzetesek, kórháztestvérek és lovagok) szervezik meg hatalmas egyesületeiket, amelyek szolgálni kívánják a kereszténység összes szenvedő, illetve testi vagy lelki javát tekintve veszélyben lévő tagját. A 13. században a koldulórendek fáradoznak azon, hogy szavuk, de még inkább evangéliumi életük által tanúságot tegyenek a keresztény értékek mellett, és ezzel vonzó hatást gyakoroljanak kortársaikra. A 16. században a szabályozott papok szentelik magukat a lelki és az emberi kultúra legkülönbözőbb műveinek. A 17. században a világi klerikusok oratóriumokba tömörülnek, remélve, hogy elősegítik a vallásos összeszedettség és az egészséges tanok kisugárzását. A 19. században végül (az először laikusokból, majd később klerikusokból is álló) kongregációk tűzik ki elsőrendű feladatuknak az elhagyatottak, a betegek és a tudatlanok segítését, vagy a lelki, illetve általános emberi képzés szintjének emelését tanítási, illetve prédikációs tevékenységgel.
E számos csoportosulás egymást követő hullámokban való fellépése egyszerű tény. Egy másik tény ugyanígy tagadhatatlan: a sokféle alapítások, amelyek – a különböző irányzatú csoportokon belül – mindenkor egymás mellett fejlődnek, hosszabb idő múltán elhalnak. A közül a harminchét alapítás közül, amely az első évezredben alakult meg, ma már csak egyetlenegy létezik: a bencéseké, akik számára Nursiai Benedek 529-ben írta meg a regulát. A közül a 67 rend közül, amelyeket 1000 és 1500 között alapítottak, ma még 24 áll fenn, 43 pedig végleg kihalt. Végül abból a 48 rendből, amelyek alapítási éve 1500 és 1800 közé esik, 30 létezik még, 18 pedig ismét eltűnt. Ha összesítve nézzük: 152 alapításból 98 (gyakorlatilag kétharmad rész) már elérkezett útjának végére: mégpedig az első periódus összes alapítása – egy kivétellel – a második periódus alapításainak kétharmada, a harmadik periódus alapításainak egyharmada. Az bizonyos, hogy a rendek rendkívül hosszú életnek örvendhetnek. Ez azonban nem akadályozhatja meg azt, hogy végül az ő életüket is ne a halál koronázza meg, akkor is, ha ezt az életet korábban szüntelen munkálkodás és a legnagyobb tiszteletet kiváltó sikerek jellemezték is.
Kíséreljük meg most pontosabban meghatározni azt a fejlődési folyamatot, amelyet leélnek a szerzetesközösségek alapításuk időpontjától elmúlásukig. Egy szerzetesközösség – ezt már megállapítottuk – nem egy magányos vándorkőhöz hasonlít, hanem mindig más hasonló alapításokkal egy időben lép fel. Eltekintve a sajátos vonásoktól, mindig egyértelmű rokonságban áll az utóbbiakkal. Az a közös név, amely a különbségek ellenére is hasonló életmódra vonatkozik, bizonyítéka ennek. Az igaz, hogy itt olyan jogi jelzésről, megnevezésről is van szó, amely a szervezeti irányítást akarja megkönnyíteni. De e mögött az elnevezés mögött több is rejlik. Minden korszakban ugyanis az általánosan adott különleges igények hasonló törekvéseket ébresztenek. Ezek emberek ezreit arra ösztönzik, hogy keressék az evangéliumi ideálnak azt az új megvalósítási módját, amely a többé-kevésbé biztosan felismert igényeknek a legjobban eleget tesz.
Véletlen találkozások következtében az egyes személyekből laza csoportok képződnek. Az egyik társ sürgetésére, akit nagyobb feszítőerejéről, vállalkozó kedvéről és határozottságáról lehet felismerni, a laza csoportosulások néhány stabil csoporttá alakulnak át. Az emberi kapcsolatoknak ebben az olvasztótengelyéből a hosszan tartó kölcsönös cseréknek intenzitása összeolvasztja a tagokat. Ezzel párhuzamosan egyre élesebben kirajzolódnak a közös cél és az ennek elérését lehetővé tevő eszközök körvonalai. A közösség kiformálódásának folyamata, amely gyakran több évig is eltart, mindig egy viszonylag stabil, de korlátozott létszámú (általában öt-tizenöt főből álló) csoport műve.
Jellegzetes a közösség első formálódási folyamatának lezáró szakasza: miután a csoport tagjai felfedezték, mi az, ami őket közösséggé kapcsolja, felismerik, hogy mostantól kezdve a külvilág felé is odafordulhatnak anélkül, hogy csoportidentitásuk elvesztésétől félniük kellene. Azt a tagot, aki a kialakuláshoz és a lehatárolódáshoz az első ösztönzéseket, lökéseket adta, a csoport alapítójának ismerik el. Gyakran az ő feladata lesz, hogy a közös tapasztalatok eredményét fő vonalaiban írásban is rögzítse. A csoportnak a meglévő, de pontosan meg nem fogalmazott struktúrája így nyer kifejezést egy, a közös élet számára megírt regulában.
Mihelyt az illetékes hivatalos helyek is elismerték a csoportnak ezt az írásban is kifejezett strukturálódását, készen áll a rend a további fejlődésre. Csoportidentitásuk erejétől vitetve elterjed a rend mindenütt, de legalábbis ott, ahol szükség van rájuk. Mindenhol csatlakoznak hozzájuk más személyek vagy szabad csoportok, akik már eddig is hasonló szellemben dolgoztak. Míg a rejtett növekedési időszak (tíz, tizenöt év) a cselekvő személyeknek csak korlátozott számát engedi meg, addig a külső strukturálódás időszaka gyorsított ritmusban növeszti a csoportot. 10–25 év alatt a tagok száma átlépheti a százas, vagy akár az ezres határt is.
Ettől kezdve a növekedés egyre intenzívebb lesz. Körülbelül száz évig tartó periódus idején egyre újabb utánpótlás jelentkezik, hogy csatlakozzék a már meglévő mag-csoportokhoz. A magcsoportok pedig megsokszorozódnak az egyre növekvő mértékű utánpótlás hatására. Mindenütt gyökeret vernek. A rendek többsége – még olyanok is amelyeket, egyidejűleg alapítottak – az összes keresztény országban megtelepszik. Nem haboznak ezeken a határokon túl is terjeszkedni, mihelyt a külső körülmények megengedik. Ez a növekedés világosan megmutatkozik a taglétszám-statisztikában és a letelepedési helyek földrajzi szóródásában.
Körülbelül száz év elmúltával ez a növekedés ismét stabilizálódik. Ez a stabilitási fázis kétségkívül a terjeszkedési fázis meghosszabbítása irányában hat. De ugyanakkor a terjeszkedés egyértelműen egyre veszít sebességéből. Abszolút számokban nézve még tovább folyik, arányaiban nézve viszont észrevehető mértékben csökken. A már elvállalt feladatok és működési területek száma nagy, éspedig annyira, hogy újakat már nem kezdenek, az ajánlkozó lehetőségeket már nem tudják kihasználni. Minél inkább halad az idő, annál több figyelmet vesz igénybe a múlt.
Ilyenkor már csak kis lökésre van szükség ahhoz, hogy a szituáció egy csapásra rögtön megváltozzék, hogy az érintettek szeme megnyíljon. Bármilyen kellemetlenség, balszerencse elegendő ehhez: járvány, államhatalmi beavatkozás vagy pedig több oldalról érkező egyesített támadás. Az ilyen balszerencsés helyzetekben válik hirtelen nyilvánvalóvá, hogy a kimeríthetetlennek tartott erők, azok a külső támaszok, amelyeket örök életűnek hittek, már régóta alaposan betegek. Máról holnapra lefékeződik a felszálló mozgás. Az eddigi virágzó élet legnagyobb csodálkozásra és általános meglepetésre a legsúlyosabb ínségbe kerül. Csak nagy fáradsággal és veszteséggel sikerül lassítani ezt az előre nem látott lefelé tartó mozgást. A teljesítőképes tagoknak jelentős erőfeszítéseket kell tenniük ennek érdekében. Több mint mentési kísérletet tesznek azok, akik a halódó rend vállalkozásaiból profitáltak. Mindent megtesznek, hogy megmentsék az elmúlástól, hogy ismét talpra állítsák. Ezeknek a fáradozásoknak azonban csak ritkán tartós a sikerük.
Nem egy rendnek kellett végignéznie saját halálát, látnia, hogyan vet véget halódó életének egy külső fórum hirtelen vagy brutális beavatkozása. Az ily módon meggyorsított vég mártírkoszorúhoz hasonló dicsfényhez segítette ezeket a rendeket. Más rendek leszálló periódusa könyörtelenül végigfutja a maga pályáját. Ez alatt az idő alatt hamis reményekkel áltatják magukat. Előbb-utóbb azonban eljön az a nap, amikor általánossá válik az a meggyőződés: semmi értelme, hogy kétségbeesetten küzdjenek az elkerülhetetlen sors ellen. Az illetékes hierarchia beleegyezésével aláírják a megszűnési dekrétumot. Ezt az elhalálozási okiratot gyakran csak hosszú idővel a szóban forgó csoport tényleges kihalása után állítják ki.
Egy olyan szerzetesi közösség életciklusa, amely eléri a teljes érettség korát, általában 350 évig tart. A kezdeti kialakulás kora általában öt-tizenöt évet vesz igénybe. Körülbelül ugyanannyi idő alatt játszódik le aztán a teljes külső átstrukturálódás. A terjeszkedés periódusa körül-belül száz évet vesz igénybe, éppígy a rögződés az elért állapotban. A hanyatlás, amely gyakran teljesen közvetlenül láthatóvá válik, éppígy kihúzódhat további ötven-száz évig. Ezután következik az a pont, amikor már félreismerhetetlen a kifáradási állapot. Majd néha még ötven-száz évig is eltart, míg ezt a tényállást hivatalosan is elismerik.
Ha áttekintjük a rendek történetét, megállapíthatjuk, hogy az 1500 előtt alapított 104 rend közül 24 még ma is egzisztál. Valóban előfordul kivételképp, hogy bizonyos rendek a hanyatlás periódusában újraélednek. De az ilyen újjáéledések nem az elöljárók vagy a renden kívüli hivatalos fórumok beavatkozására következnek be, hanem sokkal inkább a rend „alsóbb” rétege kisszámú aktív tagjának műveként, akik egy hasonló fejlődést indítanak el, mint a rend első tagjai az alapítás idején. A megújulásra való törekvésük kacsán egymásra találnak olvasztótégely szerepét betöltő laza csoportokat alkotván, amelyekből kikerül az új ötvözet.
A monasztikus rendekben ezek a csoportok nagyon hamar új, független renddé alakulnak át, akkor is, ha az eredeti regulát megtartják. A legismertebb példa erre a bencés öröklődési vonalban találhatók. A clunyek a tizedig, a ciszterciek a tizenkettedik, a trappisták a tizenhetedik században alakítanak ki külön közösségeket, szemben a bencés renddel mint olyannal.
A koldulórendek ezzel szemben a bennük kibontakozó súrlódásokat és nézeteltéréseket úgy intézik el, hogy a sejtmagokat mintegy kivetik magukból. A leghíresebb példák erre a karmelitáknál és a ferenceseknél találhatók a 16. században. A sarutlan karmeliták elkülönülnek a régi obszervanciájú karmelitáktól. A kapucinusok független fejlődése nem sokkal azután kezdődik, hogy az 1516-os dekrétum a konventuálisokat és az obszervánsokat két, egymástól független rendnek nyilvánította.
Meg kell jegyeznünk azt is, hogy az ilyen ellenáramlatok és az általuk kiváltott reakciók mindkét érintett partner számára üdvösek lehetnek. Mindkettő új vitalitást nyerhet belőle, mely mindkettőt új életciklusba lendítheti.
Az itt bemutatott életciklust lehet leolvasni az 1800 előtt alapított rendek történetéből. Mire következtethetünk ebből az 1800 után alapított intézményekre vonatkozóan?
Mielőtt megválaszolnánk az előbb feltett kérdést, fel kell hívnunk a figyelmet egy olyan egyedülálló jelenségre a rendek történetében, mely az 1770 és 1850 közötti időszakra jellemző.
Az 1770 körüli években rendkívül nagy a szerzetesek száma. Az akkoriban létező nyolcvanöt rendnek összesen 300 ezer tagja van. Gyakorlatilag az összes ekkori szerzetes Nyugat- és Közép-Európa katolikus országaiból kerül ki. Bár 10-15 százalékuk missziós vidékeken él, különösen a két amerikai kontinensen, és a legjobb tehetségük szerint működtek, mégsem tudtak ott gyökeret verni. Az utánpótlás csak a legritkább esetben származik a missziós területekről. Ugyanakkor az otthoni országokban egyre inkább jelentkeznek azok az elszánt ellenséges áramlatok, melyek a szerzetesrendek kárát akarják.
A század második felének kezdetén nekilátnak ezek az áramlatok, hogy minden akkor létező rendet szétzúzzanak. Az első intézkedéseket Ausztriában és Piemontban hozza Mária Terézia, illetve II. József. Rövid idő múlva a francia forradalom még radikálisabban avatkozik be. Minden kolostort és rendházat lefoglalnak és nemzeti tulajdonnak nyilvánítanak, először Franciaországban, majd a megszállt országokban: Belgiumban, a svájci kantonok szövetsegédben, Észak-Itáliában. 1802-ben a Német Birodalom területén ugyanez történik. 1825 és 1840 között Spanyolország és Portugália űzi ki az országból a szerzeteseket, és veszi birtokába javaikat, utolsóként az olasz államok követik a példát. 1850 körül 35 rend tűnik el véglegesen a történelem színpadáról. Az 50 többi rend összlétszáma nem teszi ki még egy negyedét sem annak a számnak, amelyet hetvenöt évvel azelőtt tudtak felmutatni az érintett rendek.
A régi alapítások hanyatlása együtt járt egy másik nem kevésbé meglepő jelenséggel: 1800-tól kezdve új alapítások jelentkeznek a már rendszeressé vált üldöztetések és a rengeteg zaklatás ellenére is. 1800 és 1849 között 45, 1850 és 1899 között 46 ilyen új alapítás történik! Így ilyen sűrű alapítási ritmusra még soha nem volt példa. Ezek a relatív kis létszámú intézmények képesek voltak konszolidálódni minden ellenségeskedés és ellenállás dacára is. 1850-ben a 45 új alapításnak mindössze 7000 tagja van; 1900-ban viszont a 19. században keletkezett 91 alapítás tagjainak összlétszáma már meghaladja a 32 ezret is. A 20. században – részben hála a kedvező feltételeknek – egyre növekednek ezek a közösségek. 1965-ben elérik a már impozáns 140 ezres taglétszámot.
1850 után magukra találnak a régi rendek is, amennyiben a kor áramlatai egyszerűen el nem söpörték őket. Minél régibb volt az alapítás, annál lassúbb volt az új felemelkedési folyamat. 1965-ben azonban az 1500 és 1800 között alapított 30 rend összlétszáma jelentősen felülmúlja annak a 25 rendnek a taglétszámát, melyek a múlt században keletkeztek az első csoportnak 117 ezer, a másodiknak 76 ezer tagja van.
Abszolút mértékben nagyobb a szerzetesek száma 1965-ben, mint 1770-ben. Elérték a 336 ezres rekordszámot. Ha azonban ezt a számot a származási országok lakosságszámához viszonyítjuk, akkor számszerű súlyuk sokkal kisebb.
A történelmi körülmények erős hatással voltak a rendi intézmények fejlődésére. Az nem sokat számít, hogy az alapítási év 1800 előttre vagy utánra valamennyien esik-e, valamennyien ugyanazt a fejlődést élték át a 19. és a 20. század folyamán. A 19. század a keletkezés, illetne az újjáéledés százada, majd az ezt követő kezdeti terjeszkedésé. A 20. század az igazi nagy terjeszkedés és a konszolidáció időszaka.
Az életciklusok periódusainak ilyesfajta egybeesése elárul valamit a fejlődési hasonlóságokról. De ennél többet is mutat. Akár megalakultak, akár újjáéledtek ezek a rendek a 19. században, mindegyiket jellemzi egy közös vonás: megingathatatlan és keményen elhatározott szándéka a restaurációnak. Az új alapítások összes iniciátorai, a régi rendek összes reformátorai mind ugyanazt az ideált tűzték ki maguk elé: visszaszerezni a szerzetesi életnek azt a tiszteletet, amellyel a nagy összeomlás előtt illették. Ez a cél lelkesítette P. Roothaant a jezsuitáknál, aztán P. Lacordaire-t a domonkosoknál, a Solesme-i Gueranger és a beuroni Walter bencés apátokat, valamint P. Martinellit a ferenceseknél. És itt csak néhányat soroltunk fel a legismertebb személyiségek közül. Ugyanez az ügy mozgatja az új kongregációk alapítóit is. De Mazenod püspök, a Szeplőtelen Szűz Mária oblátusainak alapítója tipikus példa erre. Ő kifejezetten arra hívta meg rendtársait, hogy ugyanazt a kontemplatív és aktív életet gyakorolják, amelyet a francia forradalom fojtott el.
Ennek a restaurációs szándéknak az volt a célja, hogy új hűséget alakítson ki a kezdetekhez; ehhez a legkisebb kétség sem fér. E cél elérése azonban nem volt oly könnyű. Ezeknek az alapítóknak, illetve reformátoroknak nagy többsége csak könyvekből szerzett ismeretekkel rendelkezett a rend korábbi életéről. Solesmes-t és Beuront, amelyek a bencés megújulást útjára indították, fél évszázaddal azután alapították, hogy erőszakosan feloszlattak minden kolostort Franciaországban és Németországban. Az alapítók kezdeményezéseiket úgy állítják be, mint visszatérést a régi forrásokhoz. Többnyire azonban ezek az iniciatívák nem mások, mint saját eszményképzetük konkretizálása, amelyeket viszont saját koruk szelleme formál. És azáltal, hogy ezeket így visszavetítik a múltba, egy megszentelt tradíció és érinthetetlen mértékrendszer normáivá tették őket.
Az alapítók restaurációs szándékát még megerősítették azok a centralizáló tendenciák, amelyek IX. Pius és XIII. Leó hosszantartó pápasága alatt jutottak érvényre. A római fórumok újra meg újra az uniformitás értékét hangsúlyozták. Ezeket a centralizáló beavatkozásokat a szerzetesintézmények a legnagyobb készséggel fogadták. Elgyengülve az ismételt vérveszteségektől, vagy pedig zaklatásoknak, ellenségeskedéseknek kitéve, új garanciát láttak a régi rendek a római beavatkozásokban a korábbiak helyett, amelyeket az akkori társadalmi rendtől kaptak meg. Az újonnan alapított intézmények is törekedtek arra, hogy elnyerjék Róma támogatását: ez biztosította azt az erős tartást, támaszt, amelyet másutt nem találtak meg.
Az az eltökélt szándék, hogy a szerzetesi életet megújítsák, minden intézményben közös. És ez vezette ugyanakkor mindet – kezdetben hasznot hajtóan – a stabilitás útjára, amely stabilitás azonban egyre inkább merevségbe, mozdulatlanságba változott át. Az a szándék, hogy a régi értékelképzeléseket ismét feltámasszák, elkerülhetetlen következményként magával hozta minden valóban „új” ötlet és minden valóban „új” gyakorlat visszautasítását. Az ilyen dolgokat könyörtelenül ki kellett irtani anélkül, hogy még csak mélyebb vizsgálatba bocsátkoznánk is velük kapcsolatban. Anélkül, hogy nagyon gondoltak volna rá, tulajdonképpen egyetlen kérdés volt mindenben a döntés kritériuma: Ez vagy az a dolog régi-e vagy modern. Egyedül a régit volt szabad megtartani. Mindent, ami újításnak bizonyult, fontolgatás nélkül elvetettek. Ebből egy második kritériumot lehetett levezetni: Minden olyan szokás vagy magatartásmód, amely ellentétben áll a modern világgal, vagy pedig nem teljesen hozható összhangba vele, az vallásos.
A konkrét életben az ilyen mentalitás mindannyiszor lelkiismereti konfliktusokhoz vezetett, ahányszor csak a szerzetesek technikai újításokkal találták szemben maguk: a vasút, a zseb- és karóra, a telefon, az írógép, a rádió és a televízió – mindezek elutasításba ütköztek, gyanúba keveredtek. Megengedhetők-e, vagy pedig elvetendők? Vajon nem a modern világ alattomos és észrevehetetlen beszűrődéséről van-e itt szó? Minden esetben bebizonyosodott, hogy az ellenállást nem lehet végtelenségig fenntartani. A szerzetesek alkalmazkodtak, de ez nem ment minden lelkiismeret-furdalás és sajnálkozás nélkül. Ismételten hangsúlyozták, a világ fejlődéséhez való elkerülhetetlen alkalmazkodásról van szó, ezzel az új világgal szemben azonban mindig ébernek kell maradnunk. És az éberség tulajdonképpen a „bizalmatlan” szót helyettesítette.
A 19. század vége felé a szerzetesi és a világi élet közötti szakadék még nem volt túlságosan széles és mély. A szerzetesek ekkor meg biztonságban érezhették magukat, csak a századfordulótól kezdve váltak egyre érezhetőbbé az ellentétek. A megszerzett stabilitást azonban mindenáron fenn akarták tartani. Ebből aztán az következett, hogy egyre fokozódott a mozdulatlanság, illetve mozdíthatatlanság. A 20. század kezdetétől fogva már csak két nagy gondja van az általános és a regionális káptalanoknak: az elvállalt feladatok kibővítésé és a „szerzetesi élet értékeinek” fenntartása. Ennek a fenntartásnak előfeltétele volt a 19. században kialakult és hagyománnyá vált struktúrák, szokások feltétlen tisztelete; további előfeltétel volt a szisztematikus bizalmatlanság az újításokkal és az alkalmazkodásokkal szemben. Ahogy múltak az évek, a reakciók egyre hevesebbé váltak.
Az áthagyományozott normák fenntartása egyre nehezebbé vált, minthogy a világ is egyre gyorsabban fejlődött, különösen a nyugati világ, az a nyugati világ, amelyben a szerzetesközösségek gyökereznek. Az igaz, hogy a szerzetesek odafordultak embertársaikhoz. Komolyan törekedtek arra, hogy szolgálják őket, és átélt tanúbizonyságot jelentsenek számukra. Ezért arra kellett törekedniük, hogy kapcsolatban legyenek velük. De akkor hogyan hozzák kapcsolatba a tradíció értékeinek tiszteletét és a környező világhoz való alkalmazkodást? Es volt az aktuális kérdés. Mégis egészen a zsinat kezdetéig nem engedték felvetni. Rendszeresen elakadt egyesek vagy kisebb csoportok ellenállásán. Mihelyt valaki ezek ellen a személyek vagy kisebb csoportok ellen dolgozott, elfojtották vagy elnyomták a kérdést azáltal, hogy kizárták azokat, akik nem mutatkoztak engedelmesnek, hanem csökönyösek maradtak. Ezért érthető, hogy nem az egyes rendtagok, sem az egyes rendi közösségek nem voltak előkészülve az utolsó zsinaton javasolt megújulásra.
A zsinat aggiornamentót, azaz korszerű megújulást ajánlott a szerzetesi közösségeknek, sőt kötelezte őket rá. A zsinati szövegek kifejezetten beszélnek mind annak a megszűntetéséről, eltörléséről, ami régimódi, túlhaladott, mindahhoz való alkalmazkodáshoz, ami értékes és épp ezért érvényes most is; s végül az aktív részvéttel és a közös felelősség új struktúráinak bevezetéséről. Az ilyen megújulás szükségszerűen a legkülönfélébb váratlan reakciókat váltja ki. Néhányan örültek neki. Ezek néha elhamarkodott túlbuzgóságukban a meggondolatlan újítások útjára léptek. Mások mintegy elkábultak mindettől és tétlenek maradtak. Haboztak, hogy nekivágjanak-e egy olyan útnak, amelyen azok az értékek, amelyeket változatlannak, feladhatatlannak tartottak, részben vagy egészben kérdésessé válhatnak. Az erre az új szituációra adott egyéni reakciók a legkülönbözőbb formákat öltötték magukra. Hogy ezeket itt most mind bemutassuk, főleg, hogy állást is foglaljunk velük kapcsolatban, már meghaladja ennek a dolgozatnak a célkitűzését. A szerzetesi közösségek reakciója azonban, legalábbis a megújulási káptalanoké, mindenütt egyre növekvő zavart mutat. Egyrészt gyakorlatilag teljes az egyetértés abban, hogy az immobilizmus nem tartható fenn továbbra is. Másrészt egyre fájdalmasabban jelentkezik a kérdés: Hol és hogyan találunk újra valóban megfelelő struktúrákat?
A szerzetek történetének áttekintése lehetővé teszi számunkra, hogy világosan felismerjük a jelenlegi szituáció néhány komponensét. Azok után a megrázkódtatások, amelyek a 18. század vége felé érték a rendeket, a 19. században alapították meg, illetve élesztették újra fel azokat a rendeket, amelyek ma léteznek, nagyobb létszámmal, mint korábban. Egy évszázadig szakadatlanul fejlődtek, majd jó ideig a stabilitás éveit élvezték. Ezt a stabilitást azonban egy makacsul fenntartott immobilizmus jellemezte.
A II Vatikáni zsinat lassította a satu szorításán, és széttörte a láncokat. Eleső pillantásra az eredmény nem tűnik éppen rózsának: Vajon elvesztik-e a szerzetesintézmények szilárdságukat és összetartásukat, miután elvették tőlük azokat a támaszokat, amelyek tartották őket, és miután megszűnt az a szorító kényszer, amely egyesítette őket? Néhány vészmadár nagy hangon ezt hirdeti. Más szerzetesek kiadják a jelszót: magát mentse, aki tudja!, és mindjárt így is cselekszenek. Vannak azonban néhányan, akik nem húzzák meg a vészharangot, hanem azon igyekeznek, hogy a legnagyobb nyugalommal átgondolják a váratlan helyzet valamennyi aspektusát. Nem értenek egyet azokkal a pesszimistákkal, akik szerint a történelem arra tanít, hogy a történelemből semmit sem lehet tanulni. De ugyanakkor elég realisták ahhoz, hogy tudatában legyenek annak: egy helyzet problémái csak magában az adott helyzetben oldhatók meg. A történelemből világosan észrevehető, hogy – hacsak nem a akarunk az immobilizmusba visszaesni – minden korszak újból és újból a teremtő erő és a találékonyság bizonyítékát adja. A szerzetesközösségeknek is sürgős feladatuk, hogy ugyanennek a bizonyítékát felmutassák. Semmi sem kezeskedik amellett, hogy ez sikerülni fog. De a szituáció olyan, hogy a szükséges feltételek megvannak – még akkor is, ha az e dolgozatban vádolt történelmi körülmények következtében valamennyi rend egyszerre a hanyatlásnak hirtelen nyilvánvalóvá vált periódusával állna is szemben.
© Piarista Rend Magyar Tartománya
Fordította: Keresztes András
Forrás: Concilium (De) 10 (1974/8-9) 468-475.
