Csupán filozófus vagyok – és semmiképpen sem azon teológusok egyike, akiket a kartéziánus Minerva ironikusan „szuperembereknek” nevezett. Hogy a hit nagyszerűségéről mondhassak valamit, átadnám a szót annak, aki minden filozófusnál és teológusnál magasabbra helyeztetett, magának Szent Pálnak.
A Zsidókhoz írt levélben (11,1-39) – mely, ha nem is ő fogalmazta meg közvetlenül, hűségesen közvetíti számunkra tanítását és gondolatait – Szent Pál így beszél a hitről:
„A hit szilárd bizalom abban, amit remélünk… Ábrahám hittel áldozta fel Izsákot, amikor az Isten próbára tette… Izsák hittel, szemét a jövőre irányítva áldotta meg Jákobot és Ézsaut…
Hitükben rejtegették az újszülött Mózest szülei három hónapig… Hittel távozott Egyiptomból, és nem ijedt meg a király haragjától… Hittel keltek át a Vörös-tengeren, úgy mint a szárazföldön…
A hit erejéből omlottak le Jerikó falai…”
Isten hősei és a próféták „a hit erejével országokat győztek le, igazságot osztottak, ígéreteket nyertek el, oroszlánok torkát tömték be, lángoló tüzet oltottak el, megmenekültek a kard élétől…, általuk asszonyok visszakapták föltámasztott halottaikat…”.
Jó lenne, ha hasonló csodák sorozatát vázolhatnánk föl napjainkban is. Vajon mi hitben megfogyatkozott emberek lennénk? Vajon korunk a hit számára a szorongásnak és a megtisztító éjszakának a kora lenne? Hénokra és Illésre várakozva köztünk oly ritkán történnek csodák és jelek! Úgy tűnik, hogy a várakozás közben a folyamatos tanúságtétel érdekében magának Isten országának kellene fáradtságot nem kímélve lángbetűkkel írni planétánkra a figyelmetlen halandó számára szóló üzenetet.
A hit maga misztérium. Az ég ajándéka, melyet azonban mi fogadunk be. Megfigyelhetjük, hogy az a működési mód, amely általában jellemzi az értelmet egy bizonyos korban, afelé tart, ha nem vigyázunk, hogy öntudatlanul visszahasson arra a módra, ahogyan a hitet befogadjuk, arra a belső útra melyet hitünk bejár. Mielőtt megfogalmaznának bármilyen ateista filozófiát, vagy olykor még olyan filozófiákat is, amelyek azzal a dicsekszenek, hogy helyet készítsenek a vallás számára, miközben láthatóan inkább elrekesztenek tőle, létezik az értelemnek egyfajta működési módja, amely maga ateista, mert ahelyett, hogy a lét iránti buzgósággal lenne tele, kirekeszti és eltávolítja a létet. Talán ez az oka, hogy az ily módon működő értelemmel szembe helyezkedő Kirkegaard, aki másrészt jól ismerte az ész jogait, a hitben a lélek szétszakításának egyfajta követelését látta, és az értelem felé irányuló örökös kihívást.
De azok a megjegyzések, melyeket figyelmükbe szeretnék ajánlani, kevésbé általánosak, s az értelem jellegzetesen mai működési módjának két tipikus jegyére vonatkoznak. Nem szólok a megismerés filozófiai elméleteiről, ez esetben az idealizmus és az empirizmus lenne témánk két főszereplője. Arról a konkrét módról beszélek, ahogyan számtalan, a kor szokásaitól elbűvölt gondolkodó embernél működni kezd az értelem. S e módnak a megismerés filozófiai elméletei talán csak tükrei. Az értelem használatának ezt a konkrét módját, azt hiszem, két tünet jellemzi, melyeket szabad legyen elneveznem egyrészt értelmi produktívizmusnak, másrészt pedig az igazolás elsőbbségének az igazsággal szemben.
A szóban forgó produktívizmus tárgyai a fogalmak, a fogalmi meghatározások, a jelek és a szimbólumok. Ha megfigyeljük sok kortársunk intellektuális viselkedését, azt mondhatjuk, hogy amennyire csak lehetséges, félreismerjük és elszalasztjuk a passzivitásnak azt a pillanatát, amikor hallgattunk, mielőtt szólnánk, azt a pillanatot, melyben az érzékkel és a tapasztalással megragadott valóság bevésődik az értelembe, mielőtt annak ténylegesen megismert tartalmát a fogalom vagy az idea hordozná. Nem igen érdekel minket más. mint az értelem tevékenységének a fogalmak és ideák gyártását szolgáló termelékenysége. Ennek az az eredménye, hogy mindenekelőtt ezek az így gyártott jelek lesznek fontosat, és nem az általuk megnyilvánuló létvalóság. Egy fajta kifejezés-zuhatagban elébe vágunk a dolgoknak. Előre toljuk a megszakítás nélkül gyártott fogalmakat. A legcsekélyebb érintkezésnél egy új fogalom születik, melyet arra használunk, hogy a létadottságból azt ragadjuk meg, ami megvéd minket tőle, ami felment attól, hogy alávessük magunkat neki. Nem törekszünk a látásra, értelmünk nem lát. Megtorpanunk a jeleknél, a megfogalmazásoknál, a következtetések levonásánál. Kiragadunk egy információt a valóságról, ezentúl ez szolgál minket, s ez minden, amire vágyunk. Szó sincs arról, hogy segítségével eljussunk magának a létvalóságnak a szemlélésére. A hőmérőről leolvasom a mai hőmérsékletet: kell-e esernyőt vinnem, vagy sem: hogy ezzel az ismerettel a meleg mivoltát kutassam, éppen úgy nem érdekel, mint ahogy ez a minőség semmiféle zsákmányt nem kínál fel az értelem számára. Hasonlóképpen, megkapom az értesítést, hogy egyik barátom édesapja meghalt: írok neki néhány szavas részvétnyilvánítást, s szó sincs arról, hogy elmerüljek fájdalma szemléletében.
Az értelemnek ez a fajta működése – nevezzük ezt „jelben való rögzülésnek” – nagyon megfelel a fiziko-matematikai tudományoknak, mert ezek a valóságtól csak azt kérik, hogy alapozzák meg azokat a gondolati tárgyakat, amelyekkel ők dolgoznak. De ezen értelmi működésnek semmi köze a filozófiához. Semmi köze a hithez. Ez utóbbi két esetben az értelem működési módjára nem a „jelbenvaló rögzülés”, hanem a „jelzett valósághoz való átmenet” jellemző, ahogyan az a hír, hogy barátom elvesztette édesapját, ez engem valóban a szenvedés szemléléséhez vezet, ahhoz a felismeréshez, hogy barátom fájdalomban él. „A hit – mondja Szent Tamás – nem reked meg a kijelentéseknél, a fogalmi jeleknél, végcélját csak annál a valóságnál leli meg, melyet ezek a jelek, mint eszközök, közvetítenek.” (Sum. II-II- qu. 1. a.2.ad2.) Vagyis az önmagát velünk közlő Istenség lényegi misztériumánál.
Valahányszor engedjük, hogy hitünket ez az értelmi produktívizmus táplálja, amelyről az imént beszéltem, félreismerjük a hit mibenlétét. - Ilyenkor hitünk arra az útra lép, melyen a modern értelem jár. Vagyis a jelben rögzül, nem halad, illetve oly kevéssé halad, amennyire csak lehetséges, a jelzett valóság felé. S így kikezdi azokat a végtelenül értékes fogalmi jeleket, amelyek a dogmatikai formulákat képezik, melyek által az élő Isten beszél saját magáról, a mi nyelvünkön, miközben pontosan ezeknek a szent erényétől és méltóságától függ az isteni valóság hordozása. Mindig voltak olyan keresztények, akik számára annak ismerete, hogy Krisztus megváltotta a világ bűneit, ugyanolyan fogalmi információ, mint az, hogy ma reggel 12 Celsius fok volt a hőmérséklet. Számukra elég a megállapítás, mint ahogyan a hőmérő leolvasása is elég. Sohasem helyezték magukat a megváltás titkának, a Megváltó fájdalmainak jelenlétébe. Soha nem élték át a hit általi megismerés megrendülését, a hályog nem hullott le a szemükről. Azt mondanám, hogy a modern értelem a maga működési módjával megkockáztatja, hogy normálisnak tekintse ezt a fajta előrehaladást a hitben, miközben éppen a hit kiüresítése felé tart.
A korunkra jellemző értelmi működés másik vonása természetesen következik az elsőből: az igazolás elsőbbségének nevezném ezt az igazsággal szemben. Fontosabb számunkra, hogy igazoljuk az általunk gyártott szimbólumok és jelek érvényességét, minthogy tápláljuk magunkat azokkal az igazságokkal, melyeket ezek a jelek megmutatnak. Vajon számos kortárs filozófus számára nem vált-e gyanússá maga ez a szó: igazság? Értelmünk valójában alig törődik az igazság, és még kevésbé a lét gyönyöreivel és csábításaival, inkább megijed ezektől; megreked az igazolásnál, ahogyan megrekedt a jelnél.
Milyen következményekkel jár a hívő számára ez a szellemi beállítottság? A hit tanúságtételen nyugszik. Nos, a föntebbiek szerint a hívés sosem fogja azt jelenteni számunkra, hogy biztosak vagyunk valamiben, mintha láttuk volna, hitelt érdemlő tanúságtételekkel megerősítve. A hit azt fogja jelenteni az ilyen ember számára, hogy igazolja, miszerint valamely hitelt érdemlő tanúságtévő előterjeszt egy bizonyos dolgot. Meghagyja az előterjesztő felelősségét, a dolgot biztosnak ítéli, anélkül, hogy elkötelezné magát annak igazsága mellett. Nos, ez a történelemtudomány esete, nem pedig a hité. Mert a hitben elkötelezem magam, a hallottak igazsága mellett, biztosabb vagyok benne, mint saját magamban, mert azt maga az Első Igazság mondta nekem az Egyház közvetítése által, amely itt csupán eszköz-ok, a kinyilatkoztatást átadó eszköz, amely maga is hit tárgya: „id, quod et quo creditur” (amit, és ami által hiszünk).
„Három dolog van – írja Szent Tamás –, ami elvezet minket a Krisztusban való hithez: a természetes ész, a törvény és a próféták tanúsága, valamint az apostolok és követőik tanítása. De amikor egy embert így, szinte kézenfogva elvezettek a hithez, elmondhatja, hogy ő nem valamelyik előző indíték miatt hisz: sem nem a természetes ész okán, sem a törvény tanúskodása miatt, sem pedig az emberek prédikálása miatt, hanem egyedül és kizárólag magának az Első Igazságnak az okán. Az Istentől belénk öntött fénytől ered a hit bizonyossága.” (In Joan. IV. lect. 5, a.2.) így, aki a hit kegyelmét befogadja, szívében az Atya hangját hallja, a lumen fidei, a hit természetfölötti fénye által megvilágítva egy és ugyanazon mozgással kapcsolódik az Egyház által előterjesztett tárgyi igazságokhoz, s kötődik teljesen egy kifejezhetetlen személyes kapcsolatban Istenhez, az Első Igazsághoz, és veti magát a megváltó Krisztusba.
Vannak azonban olyan hívők, akiknek a hite kizárólag abban áll, hogy befogadják, amit az Egyház tanít, az Egyházra hagyva a felelősséget, anélkül, hogy elköteleznék magukat a kalandban. Ha kérdezősködnek afelől, amit az Egyház igaznak tart, ez azért történik, hogy felvilágosítást kapjanak a kellőképpen igazolt formulákról, amelyeknek elfogadását kérik tőlük, nem pedig azért, hogy beavatást nyerjenek abba a valóságba, amelyek megismertetnek velük.
Isten mondott dolgokat az Egyháznak, az Egyház a maga módján mondja azokat nekem, ez a dolga s én minden további nélkül aláírom a nekem mondottakat, és mennél kevesebbet gondolkodom felettük, annál nyugodtabb vagyok. Szenesember hitem van, és dicsekszem vele. Végeredményben az ilyen hit egyáltalán nem lesz ismerés, hanem csupán engedelmesség, ahogyan azt Spinoza akarta, így nem az Első Igazságnak hiszek (aki az Egyház által előterjesztett egyetemes igazságok által el akar mélyíteni magában). Hiszek az Egyháznak, mint elkülönített működőnek a tanúságában, hiszek az apostolok tanúságának elválasztva az Első Igazság tanúságától, melyet ők hallottak, mely azonban nekem nem mond semmit. Emberek tanúságának hiszek. De hol van akkor a természetfölötti hit?
Itt is az a mód, ahogyan az értelem szerepet játszik a hitben, gyakorlatilag kiüresíti a hitet. Itt is olyan értelemmel van dolgunk, amely a maga általános működési módján visszautasítja a látást; és amely ezáltal a hit gyakorlásának feltételeit torzítja el. Mert a hit, amely hisz és nem lát – a kegyelemtől mozgatott akarattól függően – az értelemben lakozik, aminek törvénye a látás. Innen adódóan a hit lényegéhez tartozik, hogy ne nyugodjon meg, hanem hordozzon egyfajta feszültséget, egyfajta nyugtalanságot, törekvést, melynek majd a látás vet véget. Credo ut intelligam. (Hiszek, hogy értsek.) A hit lényegénél fogva lendület a látás felé, ezért kívánja tőlünk itt lent, hogy kinyíljunk a kontemplációban. Kívánja, hogy a szeretet és a lelki adományok révén fides oculata (látó hit) legyen. Kívánja a megtapasztalását annak, amit „homályosan és tükörben” ismer. A hitnek valójában soha sincsenek bezárva a szemei. Kinyitja őket a szent éjszakában; s ha nem lát, az azért van, mert a fény, amely betölti ezt az éjszakát, túlságosan tiszta egy olyan tekintet számára, amely még nem hasonult az Istenséghez.
Pontosan azért, mert a hit az értelembe öntött természetfölötti erény, nem meglepő, hogy azok az esetleges módok, amelyek szerint az értelem az emberi fejlődés egy-egy pillanatában működik, igyekszenek magát a hitet a maguk gyakorlati feltételeihez igazítani. Az imént mondottaknak megfelelően inkább nyomorúság, mint nyereség az, amit az értelem korunk jellegzetes működési módjától kap. Egy pap barátom mondta, hogy gyóntatási tapasztalata szerint számos esetben azok a hittel kapcsolatos kételyek és bizonytalanságok, melyeknek nem sok köze van a hit valódi megpróbáltatásához, rávilágítanak a modern értelmi működés azon jegyeire, melyeket igyekeztem felvázolni. Benne felmerült a kérdés, hogy vajon ezeknek az embereknek volt-e valaha is valódi hitük. Bármint legyen is, nyilvánvaló, hogy a hívő szellemnek manapság újra fel kell kapaszkodnia a lét ismeréséről leszokott értelem meredélyein. Kétségkívül lehetséges, hogy a hősies tisztább és fennköltebb lesz a vele ellentétes általános szellemi közegben. Természetes, hogy a hit a maga normális működéséhez megkívánja, hogy olyan értelemben éljen, amely megtalálta a maga rendes közegét. Az az értelem, melyet kizárólag a technológia és a jelenségek tudományának szellemi követelményei szerint alakítottak, nem lesz normális közeg a hit számára. A természetes értelem, amely a közgondolkodásban működik, spontán módon a létre irányul, ahogyan rendszerező és reflexív módon a filozófia is. Soha nem volt nagyobb szükségük az embereknek a filozófia, a metafizika, a spekulatív teológia szellemi légkörére, mint korunkban! Kétségtelenül azért van olyan nagy félelem ezeket illetően, s ezért fordítanak olyan nagy gondot arra, nehogy „megrémítsék” velük az embereket. Mégis, ezekjelentik az egyedüli lehetőséget arra, hogy az értelmet visszavezessük a maga természetes mélyreható működéséhez, s összhangba hozzuk útjait a hit saját útjaival.
Fordította: Dabóci Mária
Forrás: TANÍTVÁNY - A magyar domonkosok lapja - 1995. október
