„…kérjetek, és megkapjátok, hogy a ti örömötök teljes legyen!” (Jn 16,24)

A randevú találkozás. Megbeszélt helyen, megbeszélt időben, meghatározott céllal, vagy éppen pusztán az együttlét érdekében. Randevúzni bármivel és bárkivel (ehet, s életem során, mondhatom, nagyon sok lénnyel randevúztam. Tulajdonképpen elmondhatom, hogy mindennel és mindenkivel találkoztam, akivel és amivel akartam, egyet kivéve. Annál az egynél, úgy látszik, nem az akarat számít. Pedig egyre jobban vágyom rá, hogy találkozzam vele.

Első nyugdíjas nyaramon nagyon érdekes volt olvasni azok tapasztalatát, akiknek sikerült. Legutóbb Tanquerey összefoglalásában olvashattam azoknak a keresztény misztikusoknak a tapasztalatairól, akik írásban is beszámoltak a randevúról, de beszámoltak az útról is, amely oda vezetett. Aztán ennek nyomán felelevenítettem azok tapasztalatát, akik valamikor, talán kétezer éve találkoztak vele – személyesen, majd valahogyan képesek voltak átadni ezt a tapasztalatot másoknak is – személytelenül. Végül – időben dúskáló ember lévén – még azt is megengedhettem magamnak, hogy egy kortárs pap, egy indiai jezsuita, Anthony de Mello tollából elolvassam, hogy mindezekre, sőt még az egész hindu és buddhista hagyományra is alapozva, ő hogyan tanítja ennek a találkozásnak az előkészületeit.

S akkor kezdtem megérteni a találkozás igazi nehézségeit. Tudatos munka és önkéntes szenvedés – írja Gurdjíeff, s ezzel a megfogalmazásával nagyon közel áll a misztikusokhoz. Mindenesetre mindkét oldal mérhetetlen sok munkát ígér, és sok önkéntesen vállait szenvedést. Azonban míg az egyik oldal ennek vállalását – és így a találkozást is – a papok és szerzetesek feladatának tartja, a másik – Gurdjieff – kifejezetten olyanok feladatának, akik az élet, a hétköznapi élet részesei, meglátva, hogy a mechanikus munka és az önkéntelen szenvedés sokkal közelebb áll életükhöz, így esetleg jobban vágyhatnak ezek megértése után. Tanításában azzal foglalkozik, hogyan válhat tudatossá az automatikus, mechanikus élet, és hogyan válhat a mindennapi szenvedéshalmaz önkéntessé, a randevú érdekét szolgálóvá. Izgalmassá akkor vált számomra mindkét oldal javaslata, amikor felfedeztem, hogy mindkettő ugyanarra épít, vagyis az emberi testre mint egyetlen kézzelfogható, számunkra elérhető munkaeszközre. Az egyik az ördög bennünk működő jelenlétének, a bűnök fészkének és melegágyának tekinti, amely ellen ennélfogva küzdeni kell; minden megnyilvánulását irtani kell, erényre, Istennek tetsző működésre kell cserélni. A másik viszont ennek az eszköznek az évezredek alatt kialakult helytelen használata miatti rossz működésére, vagyis arra hívja fel a figyelmet, egyetlen eszközünk működése hogyan tehető olyanná, hogy aki felettünk áll, tisztán lát és születésünk óta vár a randevúra, végre számára, az eszköz számára is nemcsak eszére-vehető, hanem a teste és az érzelme számára is elfogadható, s így követhető legyen. A jezsuita pap javaslata is nagyjából ez. Ő az apostoli hagyományra alapozva azt javasolja, hogy menjünk egy olyan paphoz, aki maga már találkozott vele, és megtaníthat minket folyamatosan vagy egyre többet imádkozni, és ez az ima majd lassan átalakítja a testünket, amelynek így lassan láthatóvá és követhetővé válik a keresett cél. Mellóval szemben Tanquerey azt mondja, hogy ez az utolsó lépés – maga a randevú – nem a munkánk: az erőfeszítéseink, a vezeklés, a böjt, az ima, az erényes cselekedetek számának eredménye, hanem ezek mellett ajándékként kapjuk, vagy nem kapjuk, de ezek nélkül csak kivételes esetekben, villámcsapásszerűen következik be a találkozás. Jézusra hivatkozva Mello azt mondja, hogy a találkozást csak kérni kell, és megkapja bárki. Ha nem, az csak a rossz minőségű kérés miatt van. Gurdjieff javasolt módszerében lehet felfedezni azt a lehetőséget, hogy a munka – ha hosszú iskolai: közösségi és egyéni gyakorlat után is, de – mindenképpen eredményre, még ebben az életben személyes találkozáshoz vezethet, mert mint mondja – ha nem is ezekkel a szavakkal –, minden folyamat anyagi, vagyis energetikai, és így a csillagok születésétől a megszentelő kegyelem áradásán át a hangyák és emberek életfunkciójáig mindennek az alapját ugyanazok a kozmikus törvények képezik. Így csak a szükséges anyagok, valamint energia jelenléte és kellő mennyisége szabja meg a találkozás létrejöttét. Ezek összegyűjtése pedig az ember életminőségén, létezésének szintjén múlik, amely szint szerencsés körülmények között – ahogy Jézus is tanította – elérhető bárki számára, aki kéri, tehát vágyik rá és hajlandó tenni érte.

Eddig tartott számomra az elmélet, és be kellett látnom, hogy nagyon hasznosnak bizonyult. Minden beígért, kilátástalanul nagy munka ellenére megerősítette a találkozás utáni vágyamat. Újra, de most már nem intellektuális alapon kezdtem imádkozni, új alapokon kezdtem ismerkedni testem, érzelmeim és gondolataim korlátjaival és lehetőségeivel, és esténként másképpen néztem – a csillagokra is. Intenzíven készültem az őszi lelkigyakorlatra és a közösségi találkozókra. Reggelente meditáltam, és napközben összetett mozgásgyakorlatokat végeztem – mert mint említettem, időközben nyugdíjaztak, és így mérhetetlenül sok időm lett.

Már egy ideje rájöttem, hogy hiába minden korábbi élettapasztalatom és élményem, mert nem tudok – nyugdíjasként még kevésbé tudok – hiteles lenni mások, a naponta dolgozók előtt, ha nem jön létre ez a találkozás. Akkor igen, csakis akkor. És akkor történt valami, amiért leírtam ezt a sok mindent, ami mások számára talán érdektelen.

Nem kell megijedni. Nem azt a bizonyos találkozást írom le, mert azt még senki sem tudta érthetően – a hétköznapi értelem számára érthetően – leírni. Nem. Egy másik találkozót írok le. Olyasfélét, mint amikor hosszú próbálkozás – munka és szenvedés (és öröm) – után végre sikerült lefényképeznem egy rókát ott, úgy, akkor, ahogyan azt megálmodtam. Húszegynéhány évi természetfotózás után felhagytam ezzel a szenvedélyemmel, mert rájöttem, hogy vannak az életben más, sokkal gazdagabb, rejtelmesebb területek, amelyekről még egyetlen „fotóm” sincs. S rá kellett jönnöm, hogy ebben a keresésben is ugyanazok a szabályok, mint a természetben. l. Meg kell szabadulni egy sor rossz beidegződésemtől. 2. Ezek helyére a célnak megfelelő beidegződéseket kell begyakorolnom. 3. Meg kell találnom a keresett lényt. 4. Meg kell ismerkednem a keresett lénnyel, annak céljával, szerepével, tulajdonságaival, szokásaival, tartózkodási helyével. 5. Eleinte csak ritkán, majd egyre többet együtt kell vele lennem.

Egyik reggel fél ötkor keltem, és nekivágtam toronyiránt a Prédikálószéknek, hogy visszaérve, kilenc óra felé már együtt reggelizhessek feleségemmel. Nem kis feladat, de tudtam és akartam. Velem jött, egy önként vállalkozó ismerősöm is. is tudta és akarta, mert már tavaly is megtette velem az utat. Akkor még nem tudta, mi vár rá, és sokkal többször próbált meg kitérőket javasolni. Most is megpróbálta, de elmagyaráztam neki, hogy nem kirándulni megyek, hanem gyakorlásként próbára tenni a testemet, az akaratomat, és mindezt az értelmem vezénylete alatt pontosan úgy, ahogy elterveztem. A borz nem volt a terveimben. Valahol a Disznószállás-völgy elején vettem észre. Ő is észrevett minket, és csak annyi időt engedett nekünk, hogy ismerősöm a távcsőn át elgyönyörködjön benne egy percig. Nem látott még ilyen állatot. Mire átvettem a távcsövet, eltűnt egy tölgyfa gyökerei között. És akkor történt valami, amire nem számítottam.

A váratlan találkozás szép lassan átalakította begyakorolt napi menetrendemet. A borz képe egyre többször jelent meg meditációim alatt. Üres pillanataimat, amikor szándékosan nem akartam semmit tenni, kezdte megtölteni az a gondolat, hogy még nincs az albumomban borzkép. Lelkigyakorlatos elmélkedéseimet egyre többször szakította meg a tölgyfa gyökerei között rejtőző borzvár képe. Mintha minden összeesküdött volna az eredeti, a másik találkozó utáni vágy ellen. Még vadász ismerősöm is azzal búcsúzott, amikor éves mézszükségletünket megvettem nála, hogy az idei évtől már lehet borzra is vadászni. Akkor mondtam ki először hangosan, hogy szeretnék fotót készíteni egy borzról, és hogy találtam is egy várat. Még az sem változtatott a helyzeten, hogy lehetetlennek tartotta, mondván, a borz csak igen későn, sötétedés után jön ki a várából, amikor már szinte semmi fény sincs. Ha pedig már kijött, gyors mozgása és a hosszú expozíciós idő miatt lehetetlen éles képet készíteni róla. Tudtam ezt már a rókáknál beszerzett tapasztalatból is. És mégis… Meg kell próbálni! Mikor lesz ilyen lehetőséged újra? Mi az neked, egyik délután újra lemászni a Szőke-forrás völgyébe, és sötétben vissza? Megéri! – mondta egyre erősebben bennem valaki. Az, hogy miért is kell nekem az a fotó, és mi van akkor, ha már lefényképeztem, fel sem merült bennem, és az eset szempontjából lényegtelen is. A lényeges az a tapasztalat volt, hogy egy igen erős elhatározást, egy szándékos munkát hogyan képes egy másik, sokkal lényegtelenebb, pusztán a becsvágy vezérelte szerzési vágy szinte teljesen felülírni bennem. Valaki erősebb volt bennem egy másiknál.

Éreztem, hogy meg kell tenni, hogy megszabaduljak a nyomástól, mert a borz képe, ahogy éppen kilép vára kapuján, a gyönyörű öreg tölgy gyökerei közül, már éjjel is feltűnt, álmaiban. Egyik délután nekiindultam. Minden menetrend szerint zajlott. Megtaláltam a várat, s kellő távolságban, megfelelő szögben és szélárnyékban, egy másik tölgy mögött letáboroztam. Ettől kezdve már jól ismert volt a helyzet. Várni kellett. Szóval olyan vagy, mint a pecások? – kérdezte Gyurka bátyám, amikor először meséltem neki a természetfotózás örömeiről. Igen. Pont olyan. Olyan vagyok már, mint akik tudnak várni. O is olyan, csak nem vallja be másoknak. Aki nem olyan, az elfoglalja magát mindenfélével, hogy ne unatkozzon, és még mindenféle elméleteket is felállít annak alátámasztására, hogy miért fontos mindaz, amit tesz. Előbb vagy utóbb azonban rájön, vagy nem jön rá, hogy valójában nem tud mást tenni, csak várni. Figyelmesen várni, hogy kellő időben, amikor kopognak vagy kiáltanak, ébren legyen, és ki tudja nyitni az ajtót. Vagy meg tudja nyomni az exponáló zsinór gombját.

Vártam. A Nap egyre laposabban sütött be a völgybe, a vár bejárata sötétbe borult, és a fénymérő már fél másodperces expozíciós időt mutatott. Muflonok jöttek, bégettek egy sort, csodálkoztak, hogy miért állok ott, majd elmentek. Megszólaltak a kabócák is. Valahol fenn az oldalban mozgolódás támadt. Disznók lehetnek – gondoltam. Amikor már a fél másodperc is túl rövid lett a filmemnek, pakolni kezdtem. Nem sikerült! Pedig várakozás közben ígéretet tettem valakinek, hogy ha sikerül, megírom a találkozás történetét. Hát minden nem sikerülhet!

És akkor a mozgolódás fenn az oldalban erősebb lett, és elegánsan, jól fésülten, kialudva kigördült, mit kigördült, kihullámzott egy fiatal kis borz az egyik szikla mögül. Szaporán kutatott a kidőlt törzsek alatt, és mozgásából arra következtettem, hogy a vára felé tart. Vagy nem is a vára? Talán csak ide bújt legutóbb, amíg el nem mentünk? Valószínű, mert akkor innen indult volna. És akkor mégis, miért jött pont erre, pont most? Nem számított most már a sok miért. Ott volt. Eljött a találkozóra, ha fotót nem kért is. De kit érdekelt már a fotó. Hiszen az csak egy papír, ez pedig egy élő borz. Semmit sem tud elmondani egy élő borzról egy fotó, egy leírás, de még egy videofelvétel sem. Nincs más lehetőség, ha törik, ha szakad, találkozni kell vele, ha valaki át akarja élni ezt az érzést.

Azóta már napok teltek el, és lassan elfelejtem a borzot. Már nem kell vágyakoznom a találkozásra. Bármikor találkozhatok vele. Összeismerkedtünk, vagyis aki kíváncsi volt a másikra, megkapta a lehetőséget a találkozásra. Más nem is kell.

Most már csak arra a vágyamra kellene visszaemlékeznem, amelyet a borz utáni vágy nyomott el. Ott sem lehet langyosabban eljárni – mondják a hozzáértők, sőt teljes szív, teljes lélek, teljes erő és egész elme szükségeltetik hozzá. Kevesebbért nem adják. Pedig milyen közel van! Még a hegyről sem kell lemenni érte. Az egészről a borzok tehetnek. Meg a rókák, és a lepkék. Talán a csillagok is, és a felhők. És a virágok. Nyáron. Máskor pedig a többiek, mind. Az én nem. Az én megpróbálta. Mást nem tehet. Úgy látszik, nem képes elfelejteni önmagát.