„Bevallom, Uram, Istenem színe előtt, hogy meglehetősen vakmerő módon, ha nem egyúttal arcátlanul is cselekszem, midőn a türelemről írásba merészkedek. Gyakorlására magam, semmmire való ember, teljesen alkalmatlan vagyok. Lám, hiszen azok esetében, akik valami dolog bizonyítására és ajánlására vállalkoznak, szükséges, hogy előbb annak gyakorlásából eláruljanak valamicskét maguk is, az állhatatos figyelmeztetést pedig saját viselkedésük példája irányítsa, mert különben tettek hiányában csak pironkodnak a megszégyenült szavak, Ó, bár csak orvosságos gyógyulást hozna ez a pirulás! És a szégyenkezés, hogy nem cselekedtük, amit másoknak ajánlani iparkodtunk, bárcsak cselekvésre oktatna minket.” (Tertullianus művei, 39. old.)
„A böjt és a munka egyaránt fárasztja és gyengíti a testet, ha tehát Isten dicsősége végett dolgoznod kell, inkább vállald a dolgot, mint a böjtöt. Ezt tartja az Anyaszentegyház is, midőn a parancsolt böjtök alól fölmenti azokat, akik Isten s a felebarát ügyében fáradoznak. A böjtölés magában véve terhes, de nem kevésbé terhes a betegek szolgálata, a börtönben sínylődök meglátogatása, a szomorúak vigasztalása, az irgalmasság egyéb cselekedetei. Ez utóbbiak becsesebbek a böjtnél, mert egyrészről a testet is megfékezik, másrészről gyümölcseik sokkal nagyobbak és kiválóbbak.” (Szalézi Szent Ferenc: Filotea, 23. fej.)
Lao-ce Krisztus előtt a VI. századi kínai bölcselő és vallásfilozófus szomorúan állapíthatja meg, hogy az emberek: „Megszületnek, és elpusztulnak”. Az élet felé megy tíz közül három, a halál felé megy tíz közül három, és meghal tettei miatt megint tíz közül három. Miért? Mert nem lesznek úrrá az élet-vágyon.” (Tao tö King, 50.) Aki életével szembeszáll a taóval, az rabszolgája önnön vágyainak. A tao, az Út, melyet mondani, hirdetni kell, mely törvény, létünk alapelve. Ehhez való hűség érdekében vágy nélkülivé kell, hogy váljon az ember, hogy a felületes vágyak miatt ne álljunk meg a jelenségeknél, hanem mélyre, lényegre törőek lehessünk. Néma mi dolgunk a természet Isten adta törvényszerűségeinek módosítása, aktivitással való befolyásolása. A mi dolgunk a belesimulás ebbe a rendbe.
A Konfuciusz-féle erkölcstan (kínai vallásalapító, Kr.e. 551479) Lao-ce szerint akkor vált szükségessé, mikor az emberek elhagyták ezt a létre-hagyatkozást. Ezért kell „égi akarattal” kényszeríteni az embereket a jó felé. A konfuciuszi erkölcstan nagyon gyakorlatias, a használhatóságra épül, józan észt tartja vezérlőnek, és a nagyfokú emberszeretetet tartja a legfontosabb emberi teendőnek. Egész rendszere az emberek egymás iránti kötelességeire épül, mellyel korának rendjét kívánta megtámogatni: „Az ősöknek kultusz jár, az élő feljebbvalónak adó.” Lao-ce szerint erre semmi szükség sincs, ha tao újra az élet középpontja lesz. Akkor ugyanis nem külső cselekvési formák szabályoznak, hanem a legbelülről fakadó erő: „Tégy tett nélkül, […] a nehéz legyőzése könnyűvel indul. A nagy megtevése kicsinnyel indul. […] A bölcs nem kerüli a dolgok nehezét, az erőlködés mégse veti szét” (Tao tö King, 63.). Nem veti szét, mert nem kívülről ráhelyezett, belé öntött erő mozgatja, elvárás serkenti, hanem önmagában hordozza ezt az erőt, ez az ő sajátja, s a benne levő erőt a szenvedélyek nem nyomják el, könnyedén, magától értetődően cselekszik. Nem engedelmeskedő, hanem önálló cselekvő. Aki a tao szerint él, az szükségképpen cselekszik is. A cselekedetek három alap-kincse a szeretet, a mérték, a tartózkodás. „A szeretettel védekező legyőzhetetlen. A természet fegyverei, s a szeretet védelmezi.” (Tao tö King, 67.)
Milyen eszközöket ajánl Lao-ce, az „Öreg Mester” a fentiek elérésére? Mindenekelőtt szemlélődő életet kell élni: a világ, az ember törvényszerűségeit kell felfedezni és azokba belesimulni. A népek nyomorúságának oka, hogy a vezetők a tao törvényszerűségeibe való belesimulás helyett azokat a saját önzésük szerint alakítják (80. fej.). Az önszeretésen felül a tao felé forduljunk: a legnagyobb csapás ugyanis az önszeretet: „Ha nincs bennem önszeretet, ugyan mi bajom lehet? A világért élő jóságára építhet a világ.” (Tao tö King, 13.) Egyszerűségre, egészséges életre kell törekedni (19. fej.), és szerénységre: „magát nem hirdeti ezért híres, magát nem dicséri, ezért dicső, magát nem kínálja, ezért vezető.” (22. fej.). „Erényben az lesz tökéletes, ki egyszerű és természetes.” (28. fej.). „Nem szép az őszinte szó, nem őszinte a szép szó.” (81. fej.).
Az ősi kínai bölcselet jobbá akarja tenni az embert kétféle úton: a konfucionista úton a külső hagyományok, törvények elfogadtatásával; a taoisták pedig belső énünk törvényszerűségeinek felszínre segítésével. Irányelveik elsősorban a vezetőknek szólnak, de bárki követheti azokat.
A tibeti jóga (egyesülés) alapja az, hogy az egyéni én csak káprázat, mely mögött az abszolút lélek van, az örök ember. Ez az ember bennünk nem él, hanem van, létezik. Létezik kezdettől fogva és örök időkig. Az egyéni én megtévesztő élete testhez kötött, szellemisége is, lelkisége is. Létünk értelme eljutni az örök emberihez. Fel kell számolnunk az egyéni ént. Ennek eszköze a tapas, az önmegtagadás. A „tapas” hőt, tüzet, szenvedélyt is jelenthet, összességében tehát azt mondhatjuk, hogy az önmegtagadás lángolása juttat el az örök emberihez. Magunknak kell tüzünket meggyújtani és rajta kell égnünk, elhamvadnunk. (Innen a hindu halottak máglyán való elhamvasztása.) Ha ezt belátjuk, rájöttünk, hogy ez a teendőnk, akkor ezen ébren (vidya) kell munkálkodnunk. Az aszkézis nem akarja az embert kivetkőztetni emberségéből, hanem a magasabbrendű eredeti örök emberhez kíván eljuttatni. Ezért kell leküzdeni minden anyagias kötöttségű akadályt. Szó sincs tehát természetellenes mazohizmusról: „A jóga s az aszkézis legyen az a kínai tao vagy a hindu atman, vagy a buddhista nirvana, vagy a pythagoreus teosis jógája nem a természetellenes önkínzást tanította, hanem az embert módszeresen rávette arra, hogy a lélek heroizmusát önmagában ismét realizálni tudja.” (Hamvas: Scientia Sacra, 245. old.). A jóga uralmat akarönmagunk fölött, de univerzális céllal: „Az ember szentelje meg lényét teljesen, és ez a megszentelt lény szentelje meg a világ minden teremtményét […] az egész természetet.” (u. o. 247. old.). A jóga aszkézise szükségképpen szenvedést jelent. A szintézist kereső Hamvas az aszkézis jelképeinek, példaképeinek a perui Pachacamacot, a mexikói Quetzalkoolt, a görög Dionüszoszt, az egyiptomi Ozíriszt, az indiai Shivat tartja. Mind valami nagy tervnek-tettnek lett vértanúja, és így kapták meg az igazi isteni lényüket a feltámadásban.” (u.o. 240. old.). isteni meghalni tudó sorsot vesz magára az ember, hogy szabaddá tegye önmagát, ősi, igazi létét, s úgy váljon alkalmassá az istenség befogadására. Ennek eszközei: az egyén tulajdonságai, javai, egyénisége, teste, melyeket a lélek keményen felhasznál, mikor hősies lemondásokat gyakoroltat.
A buddhizmus öt parancsa a fentiek konkretizálásának indiai változatának tekinthető: ne ölj, ne lopj, ne paráználkodj, ne haragudj, részegítő italt ne igyál. Vagyis ne növeljük a világban a bajt, a szenvedést, a pusztulást ez minden emberre vonatkozó parancs. A magasabb szinten levőket (pl. szerzeteseket) ennél többre kötelezi: el kell jutniuk a megvilágosító látásra. Az ő aszkézisük állapotszerű, folyamatos: az esős évszakban igénytelenül élve otthon elmélkedjenek, a száraz évszakban pedig vándortanítóként, igénytelenül, koldulva éljenek. Megtisztulásukért, önnevelésükért havonta összejöttek bűneik bevallására, és azok kijavítására. (Ezek a helyek ma gazdag kolostorok) (vö. Kühár: Egyetemes vallástörténet, 169192. old.).
A hinduizmus az indiai népvallás (melynek egy sajátos kiszakadó színe a buddhizmus), az íratlan szokások, ősi hagyományok folyama, melynek legmélyebb forrása a Védák ( = „tudás”). A Védák vallása szerint életünk értékességét úgy lehet megtalálni, hogy a lélek, (lehelet, prana) ereje szerint igyekszünk élni. A lélek adja az életelvet. A test él süketen, vakon, némán, gondolkodás nélkül, de a lélek nélkül nem. A világmindenséget az ős-ok, a Lélek, az Atman hatja át, és élteti. Az ember szemére varázslat borul (maya varázslat), de hivatása, hogy az igazi lét felé törjön: „aki tudja, hogy a lélek az egyetlen létező, az maga is életre ébred” (Taittiriya Upanisad). Az üdvösség útja a következő: 1. áldozatbemutatás; önsanyargatás (karmamarga); 2. az Abszolútum megismerése (dnyamamarga); 3. személyes, jámbor odaadottság Istennek (bhaktimarga). Világosan megkülönböztetődik tehát az aszketikus, az intellektuális és a jámbor hitbuzgalmi rész. A hivatalos brahman-vallás útja az első, mely alkalmas tetteket tud arra, hogy a világ körforgásának (szamszara) végén az üdvösség legyen. Ha szó szerint nem is, de itt van a szoros kapcsolat a jógával, mikor is önfegyelmezéssel, sanyargatással akarják elérni mindazt, amit a Védák vallásában az áldozatbemutatások, varázslások, a ráolvasások, és önmegtagadások hivatottak elérni (Kühár II., 159. old.).
A japán Sinto (istenek útja) vallás aszkézise erős buddhista és kínai hatások alatt alakult. Az ember dolga kapcsolatot tartani az istenekkel, megtartani ünnepeiket és az istenek útjain járni azzal, hogy a sokféle vallási előírást megtartja (erkölcs, tabuk, tisztulások stb.). A Sinto vallás istenei az élet minden területén ott vannak: 800 milliárd isten között a WC-nek is van istene.
Az aztékok (a régi Mexikó területe),a mayák (Közép-Amerika), az inkák (Peru, Dél-Amerika) igen magas kultúrfokon álltak, de igen embertelen kultuszokat gyakoroltak. Az azték városkultúra köztisztaságot, közvilágítást jelentett, de főistenük a Uitzlipochtli hadisten igazi ember arcokkal és emberi szívekkel borított kőóriás. Az aszkézis elsősorban a papok dolga, kiknek testén öncsonkítások nyomai, forradásai éktelenkedtek, melyeket kábítószeres füstölésekkel elért elragadtatásukban ejtettek magukon. Ilyen állapotban mutatták be emberáldozataikat, pl. a spanyol hódítók egy állványon 163 ezer koponyát számoltak meg.
A mayák békességesebb nép volt, szintén magas kultúrával. Családi életükben jellemző, hogy a vőlegénynek hat évig kellett a leány családjában szolgálnia, hogy a leány az övé lehessen. Természetesnek látszik tehát az egynejűség, és mi ez, ha nem kemény aszkézis. A formális aszkézis itt is a papok életének sajátja.
Az inkák ( = „uralkodók”) a napisten helytartóinak tartották magukat. Istenüknek adott áldozatuk között minden ott van, amit értékeknek tartottak: arany, italok, állatok, szemöldökből kitépett szőr. A mindezekről való lemondás, a szegényebbé, csúnyábbá levés a nép aszkézise. Emberáldozatokat kiemelt ünnepekkor mutattak be, pl. egy új inka trónralépésekor, vagy halálakor, mikor hitvesét és ágyasait is feláldozták.
Az iszlám ( = „odaadott”) lelkiéletnek öt pillére van: ima, megtartóztatás (sertéshús, alkohol), böjt (pl. Ramadan: nappal tilos enni), meghajlások, leborulások. Keményebb vonal is kialakult indiai hatásra: a szegénységeszmény; az elvonulás a világtól; az elmélkedő befeléfordulás gyakorlói, a szűrik; rongyokban járók őket nevezik arabul fakíroknak, perzsául derviseknek. Laza szervezetű kolduló, jámborok, akik önsanyargatásuk és csodatevő hírük miatt köztiszteletben állottak. Ők az iszlám szentjei.
A hadi és kereskedelmi mozgások a görög szellemiségen túl a keleti misztériumvallások előtt is megnyitották az utat. Az ősi politeista népvallások és a hivatalos államvallás istenfélelemre és a polgári erkölcsökre neveltek. Ezek hitelvesztése után, megmentési kísérletnek tekinthető a keletről örökölt császárkultusz mitológiája. Ugyanilyen mentőkötél lehetett volna a vallásos jellegű bölcseletek hatása is. A kor állapotának jó pogány bemutatói Seneca, Tacitus, Juvenalis, és jó érzékeltetője Szent Pál. (Róm 1, 2432.)
Arisztotelész és Platón égre mutató metafizikáját felváltja a praktikus élet dolgaival foglalkozó moralizáló filozófiák sokasága. A sztoicizmus (Zeno, Kr. e. 260) fegyelmezett ösztönöket legyőzni hivatott életet hirdetett. Epikureus iskolája (Kr. e. 270) már válogat az élvezetek között, rangsorol, a hedonizmus pedig már nem is válogat: „az élvezet a legfőbb jó”. Létrejött az aszkézis ellentéte, a testiség filozófiája, (vö. Félegyházi: Egyháztörténet, 28. old.).
A római birodalom süllyedése ellenére születnek számunkra is használható gondolatok. Lapozzunk bele Seneca leveleibe. „A dőzsölés vagy kapzsiság egyetlen példája sok rosszat szül: házad élvhajhász barátja erőtlenné tesz, és elpusztít.” (7. levél); „A test eltúlzott szeretete félelmekkel nyugtalanít, szorongásokkal terhel […] viseljük gondját buzgón, de mégis úgy, hogy mikor a józan ész, a méltóság, a hírnév parancsolja, a tűzbe küldjük.” (14. levél); „Amennyire csak tudod, szorítsd kúriátok közé testedet, és tágítsd a lélek férőhelyét.” (15. levél); „A természet csekélységet kíván, a képzelgések mérhetetlenül sokat” (16. levél). Végül egy szemléletes képpel bíztasson Seneca az aszkézisre: „A katona a béke kellős közepén menetel, egy fia ellenség sincs, és sáncot ás, kimerül, […] hogy a szükségesnek megfelelhessen majd […] Gyakoroljuk be magunkat, […] nehogy készületlenül lepjen meg a sors.” (18. levél).
Keresztelő János Machaira várában elbizonytalanodik Jézus Messiás voltát illetően. Itt a Messiás, ugyanakkor az útját előkészítő börtönben ül?! Miféle Messiás az ilyen?! Már előzőleg is egy-két meglepetés érhette Jánost; ő teveszőrben jár, Jézus egybeszőtt ruhában; az ő prófétai élelme a sáska és a vadméz, a Messiás pedig falánk és borissza ember hírében áll. János tanítványainak is fel volt adva a lecke, és nem is tudják megválaszolni, tehát kérdeznek: „Miért van az, hogy mi (ti. János tanítványai) és a farizeusok böjtölünk, a Te tanítványaid pedig nem böjtölnek?” (Mt 9, 14) A kérdés mögött sok kérdés húzódik meg: messiásként hogyan lakomázhatsz a társadalom szemetjével, ahelyett, hogy bűnbánatra szólítanád fel őket? A farizeusuk, ha külsőségesen is, de megtartják a böjtöket, tisztasági törvényeket stb. Te messiásként még a látszatra sem adsz?! Jézus leértékelés nélkül válaszol: az új bor új tömlőbe való. Máté lakomájára pl. oly napon kerül sor, amelyen minden valamire való zsidó böjtöl (KIO II., 211. old.) Mi ez a jézusi új?
Önmagunkkal való szembefordulás nélkül nem lehet Krisztust követni, úton járni: „Tagadja meg magát […]” (Mt 16, 24). Az önmagunkat megbotránkoztató testrészeinket (kéz, láb, szem) radikálisan el kell távolítani, ha be akarunk menni az Országba. A kép kemény, többet kíván az önostorozásnál, a ciliciumnál. Az úton járásért való teljes odaadottságot, ha kell, az önférfiatlanítást is (Mt 19, 12). Ez a radikális stílus kiterjed a legemberibb kötelékekre is: „Aki hozzám jön, és nem gyűlöli apját, anyját, sőt még önmagát (lelkét, életét) is, nem lehet az én tanítványom.” (Mt 11, 29). A búcsúzás előtti napokban újra hangsúlyozza: „aki gyűlöli életét ebben a világban, az örökéletre megőrzi azt.” Gyűlölni az életemet Jézusnál azt jelenti: az Isten Országáért, ha kell, fejjel menjek a falnak (KIO. III./2, 65. num.). A nyugodt élet helyett életveszélyt is kell vállalnom. Igát és terhet kínál követőinek, az önmagukkal erőszakosakra képeseknek adja Országát (Mt 11, 12). Aki meg akarja menteni örök életét, annak oda kell tudni adni, ha kell, a biológiai életét. A hűség naponta, szabadon akart Jézus szerinti kereszt felvételét jelenti.
A jézusi aszkézis tehát annyit jelent, hogy az Országért tudatosan vállalom a sorsazonosságot Jézussal, annak mindennapos feszüléseitől az élet odahelyezésig. Elfogadom az Ő új értékszemléletét, és megvalósításuk érdekében keményen kézbe veszem egész önmagamat.
A Didache (II. század) a szerdai és pénteki böjtölést azért ajánlja, mert ezek az Úr szenvedésének napjai, s így kell erre emlékezni (8. fej.) A Didaskalia (Szíria, III. század) a bűnök miatt írja elő a hatnapos böjtöt, de igen enyhén kezeli a nyugati kortársakhoz képest a penitenciákat: az összes bűnösöknek 27 heti böjt után megengedi a visszatérés az egyházba. A nyugati keménységet Tertullián (†220) neve fémjelzi: a hűség megőrzéséért kemény tilalmakat parancsol, tilos színdarabokra járni, nők hivalkodó megjelenése, második házasságot fajtalanságnak tartja, bűnnek tartja az állami hivatalokban való munkát. Üldöztetés esetén a menekülés sem méltó a keresztényhez, de méltó hozzá a kemény böjti fegyelemre épülő hűség. Hippolitus (†235) azért kerül ellentétbe Kallistus pápával, mert szigorú bűnbánati fegyelmet akar, szemben a pápával, aki még a fajtalankodókat is visszavette az egyházba. Cypriánus (†250) szerint az aszkézis mértékét a bűn nagysága határozza meg. Az aszkézis tehát eszköz a bűnöktől való megtisztulásra. Különleges aszkézis szükséges azonban a különleges életmódok vállalásához: az Istennek rendelt szüzeknek („az egyház kertjének virágai”) kemény önmegtagadásokkal kell távoltartaniuk magukat a világ hatásaitól (De habitu virginum). Általában a keresztények számára a penitenciák, vezeklések teljesítése adja az aszkézis gyakorlását, ezt tekinti bűn eltörlőnek, és nem a megbánást és feloldozást (De lapsis, 14).
A kelet kereszténységéből Origenes kemény aszketikus élete közismert, önkasztrálása majdnem az életébe került. A Vértanú aktákból aszketikus életével emelkedik ki Péter, akit fiatalon megégettek, és Pamphilos, aki „kitűnt minden erényben, kerülte és megvetette a világot, vagyonát megosztotta a rászorulókkal, közömbös volt a világi vágyakban” (Vértanú akták, 326. old.). Az ősegyház legtöbbet emlegetett erénye az elviselés (patientia).
Az apokrif írásokra is vessünk egy pillantást. Kiemelkedő a szent Tamás apostol cselekedetei, melyet szintén olvastak ősegyházi testvéreink az apostolok emlékünnepein (III. század). Az írás erkölcstanában az evangéliumi erényeket ajánlja: keveretlenséget, szelídséget, szegénységet, hitet, reményt, szeretetet, de mindenek fölötti erénynek a szüzességet tartja, ennek dicsérete szinte enkratita jellegű (túlzó, önmegtagadó). Az aszkézisnek is ez a fő célja. Aki szüzességben él, csak az kap hatalmat a bűnök megbocsátására (94. fej.), nyilvánvaló ebből, hogy számára a házasság bűnös és utálatos (11. fej.). Tamás aszkézise is ebben a tisztaságmegőrzésben nyilvánul meg, ezért tartja kenyéren, vizén, són böjtjeit. A legfőbb bűnök is számára elsősorban az érzékiség bűnei (58. fej.). (Pataky A.: Szent Tamás apostol cselekedetei, 1931).
Összefoglalóan megállapítható, hogy az ősegyház nem adekvát folytatója a jézusi hangsúlytevésnek, inkább folytatója kora aszketikus gyakorlatait kiemelve egy-egy jézusi részcélt.
Ez a kor a nagy vallásos érzékenység kora. Szent Colette 4 évesen mindennap hallotta, hogy anyja sír, jajgat ima közben, annyira átéli az Úr szenvedéseit, majd felnővén maga is vajúdáshoz hasonló gyötrődéseket élt át, amikor Krisztus szenvedéséről olvasott. Az akkori emberek mindenben Krisztus szegény sorsát és szenvedéseit látják. A könnyekről, sírásról egész szakirodalom íródik. Karthausi Dénes szerint a könnyek az ima szárnyai, Szent Bernát szerint az angyalok bora. Ferrer Vince miséin halottasházra emlékeztető sírás-rívás hallatszott szüntelen. A francia Gerson józan szeme úgy látta, hogy az aszketika–misztika kikerül az utcára. Megfelelő vezetés híján túl szigorú böjtöket tartanak, túl hosszú virrasztásokat, túl sokat zokognak, és mindez megzavarja elméjüket. Szerinte a tudatlan ájtatosság a legveszedelmesebb Krisztus ügyére nézve. Leírja, hogy a túlzott böjt milyen hallucinációkat eredményezett, sőt milyen szorosan kapcsolódott a mágiához. A középkor aszkézisét addig engedte a hivatalos egyház, míg az az egyén keretein belül maradt. Szent Colette szélsőséges tisztaság- és szüzességmániája addig fokozódott, hogy iszonyat töltötte el hangyáktól, csigáktól is, megveti a házasság-múltú szenteket. Ennek ellenére az egyház dicsérte őt, és például állította a keresztények elé. Akik viszont önmagukon túllépve egyházi és társadalmi területre is alkalmazni akarták aszketikus elvárásaikat, azokat meghurcolták, kitagadták. Pl. Jean de Varennes a szexuális tisztaság forradalmára volt. Az egyház minden baját a kéj-vágyban látja, állítja, hogy a bűnben élő papok szentségkiszolgáltatása érvénytelen. Azt kívánja, hogy a házasságtörést ószövetségi módszerrel büntessék, a megkövezéssel. Az egyházi tekintélyek ellen is fellép bűneik miatt, szükségképpeni tehát, hogy a reimsi érsek tömlöcbe záratja. Az egyház elviselte a képi kifejezések széles skáláját, de irtotta az általa képviselt hitet veszélyeztető állításokat, és azok állítóit. „Sienei Szent Katalin mondhatta képszerűén azt, hogy szíve átváltozott Krisztus szívévé, de Marguerite Porete máglyán végezte, mert valóságosan hitt abban, hogy lelke megsemmisült Istenben, s azt még valóságként hirdette is.” (Huizinga: A középkor alkonya, 195. old.).
A középkori ember tehát egyéni aszkézist sikerrel hirdet, de ha ez átmegy társadalomkritikába, akkor máglyát gyújtanak. Mindent szabad, de a hatalmasokat kikezdeni nem. A másokért élést segíteni hivatott aszkézis helyett istenélmény-hajhászás lett és látványos önsanyargatás. A végletek korszaka azonban hozott jézusibb gyümölcsöket is. A XV. században Kempis Tamás (Ágoston-rendi szerzetes) sok üdvös megállapítást tesz. „Az az ember, aki még magát teljesen meg nem törte, hamar kísértésbe esik, és vereséget szenved apró, alávaló dolgokban […] szívünk igazi békéjét azzal biztosíthatjuk, ha ellenállunk ösztönös vágyainknak (I. 6. fej.). Térj meg szívedben az Úrhoz, és fordulj el ettől a nyomorult világtól, […] tanuld megvetni, ami odakint van, és egész elszánással az odabent valókra figyelj: meglátod, elérkezik hozzád Isten Országa.” (II. 1. fej.).
Óva int, nehogy a kényelmünkön járjon az eszünk, járjon inkább Jézus Krisztus ügyén. Célja a gyakorlati Krisztus-követés, de hogy ide elérjünk, át kell gázolnunk magunkon. Túl a középkoron, a XVII. században is íródott egy kiemelkedő írás, Szalézi Szent Ferenc Filotea c. műve, mely örökérvényű gondolatokat ad: „ha Jézus szívedben él, akkor ott lesz Ő minden cselekedetedben, szavaidban, szemeidben. Hogy Jézus bennünk éljen ezért buzdít aszketikus életre: "a böjt a lelket Istenhez emeli, a testet megfékezi, az erényt megkönnyíti… az érzéki étvágyat korlátozza, s a testet a lélek törvényeinek veti alá”. (23. fej.). Óva int a túlzásoktól: „a túlságosan táplált, s a túlságosan lerontott test egyformán ki van téve a kísértéseknek”. „A túlhajtott böjtölés, sanyargatás legjobb éveinkben képtelenné tesz bennünket a szeretet műveinek gyakorlására”. „A mérsékelt sanyargatás s egyéb bűnbánati cselekedetek serkentik a buzgóságot és a jámborságot”. „A bőr kiütéseinek gyógyítására nem elég a fürdő, a vérnek kell megtisztulnia. Éppen így hibáink gyógyítására nem rossz ugyan a test sanyargatása, de mindenek fölött szívünket kell megtisztítanunk.” (23. fej.) Szalézi Szent Ferenc szerint az aszkézis tehát eszköz mindenek előtt az ember belső Istenhez rendeződésére.
A XX. századi rendszerező munkák közül Tanquerey (†1932) könyvébe kell feltétlenül belelapoznunk. Szerinte az aszkézis küzdelem a rossz hajlandóságok ellen, abból a célból, hogy ezeket akaratunknak alávessük, akaratunkat pedig az Istennek. Cél, hogy megszabaduljunk a teremtmények rendetlen szeretetétől, hogy Krisztust jól kövessük, hogy alkalmasak legyünk a felebaráti szeretetre, s végül, hogy megszentelődve töretlen hűségben haladjunk Isten felé. Az aszkézis az egész embert igyekszik kézbevenni: a testet és külső érzékeinket, a belső vágyainkat, a szenvedélyeinket, és végül az értelmet és az akaratot is. Az aszkézis tehát nála az egész ember odarendeződése Isten akaratához.
A Bokor írásos anyagai többet mutatnak a hagyományos aszketikus vonalnál. Továbblépésünkben példaképünk a Messiás önkiüresítése - hogy szót, tettet értessen meg velünk – adja a kiindulási pontot (KIO. II. 82–83. old.). Ez bontakozik ki a jézusi életműben: a mindenkit szeretés parancsában az önmagunk szeretése is benne van, mint léttörvény, melyet a Messiás is megerősít, de egy kemény pontosítással. „Tanítása szerint az ember nem szeretheti egyszersmind a két különböző értékű létezését (biosz – dzoé). Felhívásával –gyűlöljük biológiai életünket! – önmagunk igazi szeretésére hív fel, mely velejárója a másik felé forduló szeretésnek.” (KIO. III./I., 332. old.). A mindent elveszteni kész Jézushoz való ragaszkodás a messiási kívánalom. „Nem lehet utána menni anélkül, hogy az ember szembe ne fordulna egész önmagával, természeti énjével, biológiai életével, széjjelvághatatlan egységes emberségével”. „Önmagunk megostorozását soha nem kívánta, soha nem is ajánlotta; öncsonkítást nem gondolt, nem is tett, de gondolt ezeknél is súlyosabb következményekre. Igát és terhet kínál, az önmagukkal erőszakosok szerezhetik meg az Országát, az Országhoz tartozók viszont másoktól szenvednek erőszakot, üldöztetést. Aki az országbeli életet akarja, annak a biológiai életét is tudni kell odaadni, ha kell (KIO II. 1./2., 65 num.). Az Úton járók emiatt a hűségük miatt kereszt-sorsúak, miként Mesterük. Egyértelmű a jézusi aszkézis: gondolataink, szellemiségünk átalakítása, érzelmeink, szívünk odarendezése, akaratunk már vágyainkban való rendbetevése, s mindez a Messiás értékszemlélete szerint.
Bokros írásainkban kezdettől tükröződik ez az odarendeződni akarás, „keressük a nekünk megfelelő önmegtagadási gyakorlatokat, első sorban az idő minél jobb felhasználását biztosító napirendkészítésben és megtartásban”. (Karaj 1976./3., 37. old.). Arisztotelész az erényt nem tudásnak (mint Platón) állította, hanem gyakorlás gyümölcsének. Ennek a gyakorlásnak neve görögül aszkézis. Krisztust követésünk világos látásból kiinduló megélése az adásnak, szolgálatnak, békességteremtésnek. Szervesnek mondjuk az aszkézist, mikor közvetlenül a fenti erényekben lépek előbbre, valamely önfegyelmezésem segítségével (pl. a böjt felszabaduló összegét az éhezőknek juttatom). Szervetlen az aszkézis, mikor önmegtagadásom áttételesen szolgálja a fenti magatartású útonjárást (pl. böjtölök, hogy egészségesebb, soványabb legyek, így nem leszek „pufi próféta”). A kettő egymásra épülve a leghatékonyabb: szervetlen önmegtagadásaink tesznek képessé a közvetlen áldozathozatalokra, melyek eredményeképpen szeretni tudjuk embertársaink nehezen elviselhető egyedeit is. Egy 1978. évi lgy.-os elmélkedés a szervetlen aszkézis visszamentése érdekében gyűjtőfogalmak alá rendezi a bokorlelkiség szervetlen, de nélkülözhetetlen elemeit: lefekvés szentsége, étel, ital, ruha fegyelme, napirend szentsége (1978./2., 120–124. old.). Egy korábbi dolgozat a Tanquerey alapján ad világos áttekintést. Ugyanitt ismerteti a szerves és szervetlen aszkézist a Szolgálat 1975. karácsonyi száma alapján. Írásainkban a napirend szerepel kiemelten mint aszkézissel megtartandó feladat (pl. 1975./2., 15–18. old.). 1973-ban egy nagycsaládról szóló írás kifejti, hogy az általunk megvalósítandó értékek szükségképpen aszkézist igényelnek, pénzgazdálkodásban, életmódban, kultúránkban, liturgiánkban (1973., Fehér, 118).
Összefoglalva, írásainkban természetes jelenség, hogyha akarjuk a jézusi életvitelt, akkor el kell fogadnunk, sőt keresnünk kell az ezzel járó aszketikusan átrendezett életformát is. Az első lépcsőfok a természetes emberségünk önnevelő kibontakoztatása. A második lépcsőfok a jézusi szeretet megvalósításával járó feszülések vállalása. A gyakorlatban sok kérdés merül fel: szándékunkban etetni akarjuk az éhezőket ezért igénytelenségre törekszünk. Valóságban éhezőkasszánk megmerevedett, nem fejlődik. Igénytelenségünk ereje a rossz gazdasági helyzetben csak a szinten tartásra látszik elegendőnek. Ha fejlődni is akarunk, pl. adástörvényben, akkor nélkülözhetetlen az aszketikusabb életforma. Minden lényeges területen kimutatható, hogy az első tűz ellobbanása után ott van jézusi élet, ahol az egész ember naponta odaadottá teszi magát szövetségmegújítóként. Ennek elősegítésére megtartó erejű életformát alakít ki, pl. aki apostolkodik, annak szellemi és lelki életet kell élnie.
Az erények dialektikája c. 1979-es dolgozat (1979./4.) űj szemléletmódot vezetett be. "Ha az erény az egyensúlyt biztosító összetevőket jelöli, párosával kell őket emlegetni, de ezen belül a keverés arányát a szituáció határozza meg. Más és más helyzetnek más és más az optimális aránya. Pl. Jézus haragja eredményeképpen gyógyít (Mk 3, 4), ugyanakkor szelíd és alázatos szívű (Mt 11, 29). Erénypárokban kell tehát gondolkodnunk. Az ember akkor harmonikus egy adott szituációban, ha egyik végletbe sem esve értékpárokban gondolkodik és él. A dühösség – szentharag – szelídség – halvérűség sorban a két közbülső erénypár. Ezt a módszert követve tekintsük át a hangsúlyos erényeket az aszkézis gyakorlati szemszögéből.
a) Tékozlás – nagyvonalúság – takarékosság – fösvénység. A nagyvonalúságra nevelődéskor szoktuk emlegetni a jószívűség erényét. Gyakorlására buzdít az adástörvény nagy Bokor-irodalma. Rendező elvének a szükség kielégítése tekinthető. A magyaros jellemvonásként emlegetett kivagyiskodó viselkedés ennek a negatívja, a tékozlás: értékek szükségtelen herdálása. Ez a sertések elé szórt gyöngyök esete. Jézus gyakorlatában elgondolkodtató a kenyérszaporítás története: miért „termel” többletet, mikor a megetetés a közvetlen cél? (Mt 14, 16; KIO. IV., 91. num.). Nyilvánvaló az a mentalitás, ami az Istenre jellemző: megrázott, túlcsorduló mérték. Ugyanakkor összeszedeti a maradékot, hogy egy morzsa se vesszen kárba. Szükséget elégít ki túláradóan, de takarékos értékmegőrzőén.
Mindennapjaink feszülési pontja a kölcsönkérés–kölcsönadás. A fösvény takarékosságra hivatkozva nem akar kölcsönadni, a tékozló nagyvonalúságra hivatkozik, mikor értékek folynak el a keze közül anélkül, hogy tényleges szükséget elégítene ki. Az aszkézis a fösvénységre hajlamost a tudatos nagyvonalú jószívűsége, a tékozlásra hajlamost a tudatos takarékosságra szólítja. Házasságban nagy áldás, ha a felek egymás jó kiegészítői. Hajlamunk tudatosítása és a harmóniára törekvő aszkézisünk fejlődést hoz. Gyermekeinkre vonatkozóan azt tapasztaljuk, hogy a tékozlásra hajlamos hagyja szét a játékait-dolgait, és ő hajlamosabb a látványos ajándékozásra. Őt takarékosságra kell nevelnünk azzal, hogy adjon kölcsön, vagy cseréljen egy időszakra. Az ajándék adásában már kicsiben is a szükséget kielégítés ás a másiknak való örömet okozás vezessék, szemben a kivagyisággal és a magának örömet okozás kizárólagos szándékával. Ha azt parancsoljuk, hogy ne adja oda a dolgait, az a fösvénység felé löki, pedig takarékosság felé kell nevelődnie. A birtoklásvágy civakodó gyereklégköre általában rövid ideig tartó, sokszor erőpróba inkább. Csökkentésére egyik mód a civakodás tárgyának kiemelése, az a játék egyiknek se lesz egy időre. Egy másik módszer az időbeosztás, eddig te, utána te játssz vele. A sorrend megállapításában a rászorultsági és gyámoltalansági szempontok segíthetnek (pl. az ügyetlenebb nagyobb gyerek előnyt kaphat az ügyesebb kisebbel szemben).
b) Szétszórt – mindenkiért élő – övéiért élő – önközpontú. Itt a szolgálatról van szó. A másokért élés egészséges harmóniáját a mieinkért és a mindenkiért élés dialektikájában kell megtalálnunk. Az I. 0.-ban ez a naggyálevés útja. Jézus gyakorlatából idekívánkozik a Mk 6, 34: „Látta a nagy tömeget, megesett a szíve rajtuk.” Annak ellenére történt így, hogy előzőleg elhatározták tanítványaival, hogy elvonulnak végre a tömegtől, hogy pihenjenek egy kicsit, hogy végre csak együtt lehessenek. Mindez ellenére a pásztort nem találó tömeget késő estig tanítja. Nem a holtfáradt tanítványait küldi tanításra. Maga szolgál tovább. Ugyanez a harmónia jellemző a Jézus tanításában rejlő, egész világot átölelni akaró apostoli küldetésre, és arra, ahogyan Jézus mindenekelőtt Izrael házának elveszett juhaihoz érzi küldve magát (vö. KIO. IV. 31. num. és G. Lohfink: Milyennek akarta Jézus a közösséget?, 1. fej.).
A szétszórt ember hajlamos arra, hogy mindenütt nagy teljesítményeket, szolgálatokat produkáljon, csak házatáján fut minden, csak otthon lomha és nemtörődöm. Neki az aszkézis az, ha a saját kértjét ássa, a saját lakását meszeli, a saját családja igényei szerint is tevékeny. Az önközpontúságra hajlamos ember övéiért példásan szolgálatkész. Ő a mintaanya, a példás apa. Kiteszi lelkét, szolgálatai véget nem érően arra irányulnak, hogy mindent megadjon övéinek. Csakhogy ezzel ki is merül ideje, energiája. Sőt, házastársa, családtagja mások felé fordulását is könnyen naplopásnak látja, és a másokért élést nehezen tudja elválasztani a szétszórt viselkedéstől: neki az aszkézist a fészkenkívüli szolgálatok jelentik, ennek érdekében kell legyőzni önmagát. Mindkét szélsőséges viselkedési hajlam legyőzésének módja, ha energiáinkat a szolgálat erénypárjának harmóniájára fordítjuk, a negatív menekülés helyett a pozitív másokért és mieinkért élésre. Gyermekeinknél is jelen van az olcsó, könnyű sikert ígérő máshol szolgálás, és a szürke otthoni feladatok ellátása közötti feszültség. Aszketikus kincsek maradtak ránk ennek orvoslása céljából a középkorból: a névtelen, pózmentes szolgálatok és alkotások Isten előtti értéke és jellemnevelő ereje. Az erre való nevelés és nevelődés jézusi bíztatásé, a rejtekben levő Atya szeretete lesz a jutalmunk. Akik mások szolgálatát teszik hivatásukká, miként a Messiás, azoknak támaszkodások helyett támaszokká kell nőniük. Gyermekeink naggyálevését nem elsősorban a tantárgyi előmenetelben, a zenében, a sportban kell látnunk és megkövetelnünk, hanem a testvérei és a rászorulók szolgálatában való fejlődésükben. Erre irányuljanak elsősorban feddéseink, dicséreteink, bíztatásaink. Ha megmondod, mit álmodsz gyermekeidből, megmondom ki vagy.
c) Erőszakos – kemény egyéniségű – szelíd – gyáva. A békességteremtésről van szó. Arról, hogy ne mondjuk erőszakosnak azt, aki keményen és rámenősen képviseli jónak látott gondolatát, arról, hogy ne tartsuk gyáva nyúlnak a szelídeket, kiknek keze „gyönge a rosszra”. Jézusnál a harmóniát jól példázza az élő kenyérről mondott beszéd (Jn 6, 22–60). Kemény konok ragaszkodással mondja tanítását, hallgatósága zúgolódása ellenére is. Tágabb tanítványi körének megbotránkozása ellenére is. Sőt ezek elmenetele ellenére is és végül legszűkebb baráti köre, a 12 elmenetelének lehetősége ellenére is. Ahogy mérgesedik Jézus helyzete, úgy keményednek szavai a nép vezetői felé is: képmutatók, viperák fajzata, hazugok, sátán fiai, tolvajok és rablók, béresek, gyilkosok, gonoszak (vö. Gromon: Beleszólt-e Jézus társadalmi kérdésekbe?, K. A. B5. 32. old.). Ugyanakkor a juhok elmenekülési (Mt 10, 23) magatartására bíztat üldöztetés esetén, magát is szelídnek mondja, példáját követendőnek (Mt 11, 29), a szelídeket pedig boldogoknak mondja (Mt 5, 5).
Kevésnek látszik az a fogalmi megkülönböztetés, mely erőszaknak mondja a fizikai bántást, és nem mondja erőszaknak az egyéb személyt letaposó módozatokat (KIO. III./2. 59. num.). A kikényszerített szeretet nem szeretet. A kikényszerítés nemcsak fizikai megbüntetéssel lehetséges. A kikényszerítő és a kényszerített között nem csupán a fizikai erő alkalmazás lehetséges. Ez is lehetséges, mint a kényszereszközök egyike. A kényszerítő és a kényszerített vonatkozásában két tényező a döntő: a kényszer eszköz és a kényszer hatékonyság. A kényszer: akarat irányok ütközése során a kényszerített a maga eredeti akarat iránya ellenére változtat állásfoglalásán. A kényszereszköz az, amellyel a kényszerítő eléri ezt a változtatást. A kényszer nagysága attól függ, mekkora változtatás történik a kényszerített akaratának irányán és mekkora változtatás történik a kényszerített akaratának tárgykörén. Ha pl.ezer lépésre kényszerítenek, ez kisebb erőszak, mintha kétezer lépésre kényszerítenének, de én mint kényszerített, meg tudom szüntetni a kényszert azzal, hogy magamtól elmegyek két annyira, mint amennyire kényszerítenének (Mt 5, 41). „A kényszer mindenek előtt lelki jelenség” – figyelmeztet Bibó (Válogatott tanulmányok 1.11. old.). Meggondolandó, hogy az erőszakos hajlamú ember mennyire üljön meg a kemény egyéniség tiszteletre és hírnévre méltó trónján, gyáva nyúlnak tekintve szűkölő, felszisszenő embertársait, testvéreit. Az aszkézis arra szólítja, hogy tudatosan gyakorolja gyengeségeinek őszinte elismerését, lehengerlő, viselkedése miatti őszinte bűnbánatot és a vissza nem vágás szelídséget. A gyávaságra hajló alkatban mindent elhomályosítóan él a szelíd és alázatos szívű Jézus képe, arra is erőszakot, kényszert kiált, aki csak kemény egyéniséggel meg akarja mozgatni jámbor, állóvíz-életét. Senkit nem akar bántani, ezért arra is vigyáz, nehogy valakit is megbántson, mintha nem olvasott volna Szent Pálnál az Istennek tetsző szomorúságról, sírásról. Az aszkézis arra hívja, hogyha kell, felrázó, kemény is tudjon lenni. Aszketikus önnevelés mellett az Országért való buzgóság tüzét kell megőriznie, mert e nélkül a hőfok nélkül kemény jézusi szeretet helyett csak személyes kifakadások születnek.
Gyermekeinknél a jámborabbakat talpraesettségre kell buzdítanunk. Növelnünk kell önbecsülésüket a kis önmegtagadásokkal, pl. kiránduláson evés, ivás nélküli kitartás. Kapjanak tőlünk ötleteket a maguk megvédésének szelíd és kemény változataira (elfutástól a sportos, izmos tekintélyig). Igazság-dobálás helyett a megbocsátás a békesség teremtésünk eszköze. Az agresszivitásra hajlamosabbak önbecsülését jó irányba terelheti, ha a gyengék, kitaszítottak mellé állásra neveljük. Náluk kell melegen tartanunk a bocsánatkérésre vonatkozó ajánlatainkat, tudva, hogy az önfegyelem megelőzi a békétlenséget, a bocsánatkérés pedig meg is képes szüntetni azt.
d) Hitehagyás – fejlődő hűség – stabil hűség – megkövült hit. Hithűségünk életlendületéről van szó. Arról, hogy a Jézussal való szövetségkötésünk lendülete ne váljon egy kövületté, melyet visszasírunk ugyan, de továbbfejlesztésre nem szorítjuk magunkat. Arról van szó, hogy ne mondjuk rögtön szakadár höbörgőnek azt, aki bátran új lépéseket tesz a jézusi úton, de ne mondjuk fejlődésképtelen kövületnek azt sem, aki stabil hűségét őrzi. Minősítések helyett itt is a bíztatásnak van helye. Jézus tanításai a mustármag fává növekedéséről, fejlődéséről, a talentumok megduplázásáról, a búzamag sokszoros termésre hivatottságáról mind fejlődésre bíztatnak. A stabil hűség pedig Nála azt jelenti, hogy nem megy az ember hamis próféták után, hanem Jézushoz megy, tanítványává lesz (Jn 8, 31). Ha el is fordul, mint Péter, de visszatér, és testvérei megerősítője lesz. Nem sziklás talaj, mely csak rövid ideig élteti a magot. Jézus a hitehagyásra hajlamos Pétereket, Tamásokat a stabil hűségre bíztatja (Lk 8, 3). A megkövült, kopott értéket csak megőrizni akarókat a fejlődő hűségre bíztatja, talentumőrzés helyett annak kamatoztatására.
Házasságban akkor válik támasszá is a folyton pezsgést és újat akaró fél, ha erőt vesz magán, és kiépíti élete fix pontjait. Pl. a folyton kavaró, szervező kikényszeríti magából a lelki és szellemi élet módszeres megállásait. A megülő állóvíz-hitű fél akkor tud lépést tartóvá lenni, ha kikényszeríti magából a fejlődést elősegítő érlelő tanulást, a mindenkitől és mindenből tanulni vágyást, jobbá lenni akarást. Gyermekeinkben, mivel még úton vannak megtérésük felé, az erénypár harmóniáját kell őriznünk. Miközben megbízhatóságra nevelünk (pl. időre érjen haza), ugyanakkor nyitott kaput hagyunk a fejlődés számára (maradjon ott, amíg segítségére szorulnak). A megbízhatóságra nevelésben megkívánjuk, hogy azt vásároljon, amire a pénzt kapta, ugyanakkor lehetőséget adunk, hogy költőpénzével belátása szerint gazdálkodjon. A természetes alapból nőhet ki a jézusi magatartás, a megbízhatóságból nőhet ki a jézusi hűség, a célirányos rugalmasságból pedig Jézusban való fejlődni tudás.
Jézus-értelmezésünk meghozta a tennivalóink mindenre kiterjedő rendszerét. A fentiek arra voltak hivatottak, hogy elindítsanak egy aszketikus értelmezést a jobbá levésünk útján. Számtalan viselkedési sorozatot és ezeken belül erénypárokat fogalmazhatunk. Mindegyik lényege az erénypárokban való harmóniakeresés, melyet az aszkézis hivatott elősegíteni. Továbbgondolási lehetőségként álljon itt még néhány erénypár-javaslat:
Mivel az embernek szabadnak kell lennie, nem tud rab lenni, mert embernek kell lennie (Bergyajev), ezért az aszkézist be kell építenünk az életünkbe. „A személy feltételezi az aszkézist, vagyis a szellemi gyakorlást, a belső erők koncentrációját, a választást és azt, hogy nem egyezik bele abba, hogy összekeveredjék akár az ember belsejében, akár a környező világban levő személytelen erőkkel.” (Bergyajev: A személy). Az ember akkor valósítja meg magát, ha túlszárnyalja azt.
