Közben hallgathatod is…

V.É.: Kerekes Károly ciszterci atyát kérdezzük, hogyan találkozott össze a Szentírással, hogyan barátkozott össze Isten élő Igéjével?

Először is köszönöm szépen, hogy szólhatok erről. Bármennyire csendes, sőt szótlan gyermek voltam, s azóta felnőttként kevés beszédű embernek ismernek, a Szentírásról, ha kérdeznek, szívesen beszélek mindig. Miért?

Első élményem, mondhatnám így is: az első könyvélményem a számomra elérhetetlen magasságban, a nagyobbik szobánk mestergerendáján fekvő nagyobbik könyv, a Biblia volt. A kisebb könyv a Kalendárium volt. A Kalendáriumban hétköznapi életünk fontos eseményeit jegyezte fel édesapám. A Bibliába nem jegyezgetett. Azt, amikor ő otthon tudott lenni esténként – ami tulajdonképpen csak az őszi földműves munkák befejezése után volt rendszeres – szinte mindennapos vacsora utáni felüdülésünk – nem munkánk, felüdülésünk – az volt, amikor a Bibliát elővette. Ő felérte a mestergerendát és a Bibliát is. Akkor én még csak csudálkozni tudtam. Később tanultam meg tőle, hogy a csudálkozás a bölcsesség kezdete. Most bocsánatot kérek, egy kis kitérőt teszek. Egyszer fölmentünk a szőlőhegyre, édesapám és az öt gyerek. (A gyerek nálunk fiúgyereket jelentett, rajtunk kívül még két lány volt a családban.) Amikor észrevette édesapánk, hogy fáradunk, így szólt: Fiaim, álljunk meg, nézzünk körül, és csudálkozzunk. A Bükk hegység nagy kapujánál születtem, kinyílt kapunk már az Alföldet tárta elénk. De a hegyek beszédesebbek voltak nekem akkor is, most is, akár csak a mi Urunk Jézus Krisztusnak és a prófétáknak.

De visszatérek a Bibliához. Esténként, amikor erre módunk volt, édesapánk, aki felérte a Bibliát a mestergerendán is, levette a könyvet, kicsit csendben maradtunk, imádkoztunk. Általában egy Üdvözlégy Máriát. Mintha csak ő lenne a tanító nénink. Ebben a nagy önképzésben őt hívtuk, hogy legyen segítségünkre, mert akkor jön a Szentlélek, és az Ige akkor talán mibennünk is megtestesül, mint Máriában. Őszintén tisztelem a hitre még el nem jutó, de általam is méltán elismert, nagy tehetségnek tartott a marxista filozófus véleményét, akinek a véleményét elvtársai megdöbbenve, szinte félelemmel hallgatták. Azt mondta: A Biblia? Én elolvastam. Szerintem a világirodalomnak talán a leggyönyörűbb folklorisztikai műalkotása. Nos, megvallom, ez a vélemény tetszik nekem. Szép – de a lényeget nem érzékeli. Sejtésével messze-messze tovább halad már az Egri csillagok látnoka – aki szintén nagyon-nagyon közel áll a szívemhez, hiszen a sírjától alig egy kőhajításnyira állt az az egyszerű, de már nem falusi, hanem egri családi ház, ahol kosztos-diák voltam az 1929-30-as iskolai évben. Nos, ennek a Gárdonyinak közismert szava, mindannyian ismerjük: „Ez a könyv a könyvek könyve, szegény ember drága gyöngye, boldog, aki rátalál.”

Az első századok mártíraktáit olvasva megremeghet ma is a szívünk, ha olvassuk, halljuk, amikor máglyára hurcolták azokat a keresztényeket, akiknél a Bibliának akárcsak egy kis részét is megtalálták. Ezek a remegés legkisebb jele nélkül tették vallomásukat: Inkább mi égjünk, hamvadjunk el, minthogy ezek a könyvecskék, a mi kedves könyvecskéink. Ők érezték, nekik nem kellett magyarázni, hogy a „biblion” szó becéző szava a „biblosz”-nak, a Bibliának, a mi aranyos, drága, szívünk öröme olvasmányunknak, napi lelki táplálékunknak. A Biblia ezeknek a kis könyvecskéknek az összessége. Ezt már az Egri Ciszterci Gimnáziumban tanultam, ahol elhatároztam, hogy ha nagy leszek, és az Úristen azt akarja, hogy ciszterci legyek, akkor első dolgom lesz magam köré toborozni hasonló gondolkodású, csendes, de nyitott szívű testvéreket, és elkészítjük a Zirci Bibliát, mégpedig az eredeti nyelvekből. Az ószövetségit a szent héberből, az újszövetségit pedig a kojné görögből. Akkor én már – lévén a görög-latin szakos hallgató – a leendő görög-latin szakos tanár szemével is néztem körül a világban. S mi a legjobb, amire föl lehet használni ezt a képesítést, ha az Úristen megadja, hogy befejezhessem tanulmányaimat? Az Isten Igéjének szolgálatára. Hogy felérhessem én is, mint édesapám, a mestergerendára tett Bibliát.

Most visszatérek az első keresztényekre. Titokban őrizték a Bibliát az egyházüldözések legkínzóbb, gyötrőbb, embert próbáló idején. Ismétlem: titokban őrizték, nemcsak a kapott Eucharisztiát, hanem a Bibliát is, és a Szentírást is ugyanolyan tisztelettel vették körül, mint az Oltáriszentséget – házuknak egyik rejtett zugában, egy fülkéjében, lehetőleg díszes fém vagy fa edényben. S a család esténként ugyanúgy mécsest gyújtott, mint ahogy mi is meggyújtottuk a gyertyánkat, amikor édesapánk levette a mestergerendáról a Bibliát. A család imádkozott, ájtatoskodást végzett, és hallgatott. Odahallgatott az Istenre és azt kérte, amitől a legbölcsebb ószövetségi király, Salamon olyan bölccsé lett, hogy a rabbik szerint 3000 masalt, hasonlatot, képet, parabolát tudott mondani az Isten úr-ságára. Mi azt mondjuk, hogy Isten országára, és gondolunk valami nagy-nagy területre. Nem arról van szó. Az én hittanosaimnak is csak egyszer kellett elmondanom, hogy Isten országa annyit jelent: az Isten úrsága. Ha Isten az úr a kis lábujjam körmétől a fejem búbjának utolsó hajszáláig, akkor bennem él az Isten úr-sága, az Isten országa. Ezt kell nekünk megvalósítanunk, és akkor nem kell félnünk az ördögtől sem. Ezt egyébként a nagyanyámtól tanultam – akiről még lehet, hogy szólok ebben a beszélgetésben –, ő azt mondta, hogy abba a házba, amelyben tisztelettel őrzik a Bibliát, az ördög nem mer bemenni. Ott a Szentlélek az úr.

Kedves számomra ez a nap, amikor éppen erről a számomra nagyon kedves bibliai világról beszélek. Ez a beszélgetés szövetség-újító beszélgetés. Arról szól, hogy az ember hogyan szövi össze Istennel az életét, vagy bocsánat, inkább így kell mondanom: hogyan szövi össze Isten az emberrel a ma életét. Isten szövőszékén volt az élet 3-4000 évvel ezelőtt is, de ez akkor még más szövőszék volt. Ott volt az utolsó, mintegy 2000 évben is, ez azonban már egy másik, tökéletes szövőszék volt, hiszen velünk volt már a Megtestesült Isten, Jézus Krisztus, aki fogantaték a Szentlélektől, és születék Szűz Máriától. Állt már a legkiválóbb fa, az életfa, amit nem tud többé elrontani a rontás szelleme. Életet kapott a Szűz Máriá-s test, az egyházanya-test, mint Jézus Krisztus teste, és maga a Szentlélek éltette ezt, az ő fogantató, életet indító, életet nevelő és célhoz irányító, vezető szelleme.

Különösen téli vacsora utáni bibliás estéken édesapánk prófétává lett előttünk. Legalábbis mi ugyanolyan tisztelettel néztünk rá, mint ahogy a választott nép a prófétákra nézhetett. Az ő korán megözvegyült édesanyjától tanult emlékeiből, többszörösen új és új pótlásokkal, kiegészítésekkel elmondta nekünk, elmagyarázta mindazt, amit később én a tanyasi kis óvodásoknak és általános iskolásoknak tanítottam, vagy éppen a teológiai tudományokkal birkózó, győzködő egyházmegyés papnövendékeknek, végül pedig a mi családi, ciszterci Szent Bernát Speciális Scola Caritatis diákjainak, ahová egy nagyon-nagyon építő, lelket tágító, perspektívát valóban az égig nyitó nyolc esztendő után kerülhettem.

A nyolc esztendő az én különleges magán-képzésem volt a Szentlélekkel – így mondhatnám –, azok az évek, amikor hivatalosan semmiféle papi szolgálatot nem végezhettem. Ne gondolja senki, hogy ez elveszett idő volt. Az Úr Isten csudálatos, rejtett kincseket adott nekem ebben a nyolc esztendőben. Ez a nyolc esztendős próbatétel az Úr Isten humora által ért véget, az illetékesek nem akarták még abbahagyni. 1956 után azonban a Magyar Püspöki Kar elnöke éppen az a kalocsai érsek volt, aki engem előbbről ismert már, és megemlékezett rólam. Ő ugyanis azokat, akiket ötvenhatban az istentelenségért számadásra akartak vonni, és bizony-bizony nagyon féltek, vigasztalta, erősítette és nem bántotta. Ezért ő később – jutalmul – három ilyen „közveszélyes”, eltiltott szerzetes papot fölvehetett az egyházmegyéjébe. A három közül az egyik én lehettem.

A nyolc esztendőről ekkor írtam egy kis elmélkedést, tizenhat sűrűn gépelt oldalon: „A pap ereje civil szemmel.” (Nemrégen találta meg valaki, nem én, mert nálam nem maradt meg semmiféle írásom. Arról gondoskodtak azok, akik úgy gondolták, hogy azzal tesznek jót önmaguknak, ha eltűntetik – ez talán ideig-óráig igaz is volt; vagy másoknak – ebben kétséges vagyok.)

„A pap ereje civil szemmel.” Évekig civil adófizetőként voltam hívő katolikus és civil munkás ebben-abban a formában, a leggyümölcsözőbben az orosz tanári munkámban. Ott rejtett el számomra sokkal-sokkal több igazgyöngyöt a csudálatos humorú, minket, engem végtelenül szerető Isten. Sokkal több igazgyöngyöt, mint amennyit a szovjet mesék gyűjteményében találtam, és tanítottam is arról a vak tyúkról, amelyik a szemétdombon keresett és talált igazgyöngyöket. Mindezt a Szentírásnak köszönhetem, elsősorban édesapámon keresztül. Igaz viszont, hogy amit ő tudott, az édesanyjától tanulta, aki korán özvegységre jutott. Nem ment újra férjhez, a fiai nevelésére áldozta egész életét, és falunknak egyik legtiszteltebb előimádkozója, búcsújárás-szervezője, koszorúfője lett. És az egész falunak a mindenkin segíteni akaró és segíteni tudó Katala nénije. Katala. Érdekes: sehol másutt nem hallottam ezt, de a fél palóc szülőföldemen a Katalin beceneve így hangzott akkor: Katala. És ha nálunk valaki kiejtette ezt a szót: „Katala néni”, akkor mindig a nagyanyámra gondolt. Áldott legyen emléke! Édesapámon keresztül százszor, ezerszer is legyen áldott az emléke! Én még ismertem: 1924-ben halt meg. Csak álltam ott, semmit se szóltam, nem sírtam, csak álltam a koporsója mellett: csodálkoztam. Isten így is tud építeni üdvösséget embereknek, családoknak. A mi családunknak különösképpen tudott. És hiszem, hogy másoknak is a hozzánk tartozókból, vagy akkori mi falunkból.

Édesapánkat az egész falu úgy ismerte, mint bibliás embert, jóllehet az egyik legszegényebb summás munkás volt. Ez annyit jelentett, hogy évenként fél esztendőre Eger mellől, a Bükk hegység lábától fél esztendőre elmentek summás munkára a Fejér megyei nagybirtokosokhoz, hogy a családnak megkeressék a téli kenyeret. Ha gondosak voltak és szorgalmasak, ebből még félre is tudtak tenni. Nos, ő tudott félretenni. És kapott is feleségül egy olyan leányt, mintha nagyon vagyonos lett volna. De az a leány szerencsére a falunak legkevesebbet beszélő, mindig-mindig éneklő derűje volt. Az én édesanyám.

(Szűz Máriát egyszer úgy próbáltam leírni egy elmélkedés során, hogy ő egy olyan asszony, aki sokkal többet énekel, mint beszél. Ez igaz is, hiszen a Szentírásban sokkal- sokkal több az, amit énekel, mint amit egyáltalán lejegyzett róla – nagyon gondos utánajárással – az a csudálatos doktor-orvos evangélista. Pedig ő 84 álló esztendeig, mióta megismerte Máriát, az ő igézetében élt, és lett az irgalmasság evangélistája – és a hagyomány szerint Szűz Mária képének megfestője. Ez természetesen csak legenda, szerintem semmiféle kép nem maradt fenn Máriáról. De szolgáltam Jánoshalma mellett Borotán, ahol szent Lukács a templom védőszentje, és ott bizony az oltárképen szent Lukácsot láthatjuk, előtte pedig a Boldogságos Szűzet, aki elmondja mindazt, amit egyáltalán tudhatunk – viszonylag bőséggel – a Szentírásból Jézus Krisztus édesanyjáról.)

De most egy kicsit későbbre is szeretnék tekinteni. Nem csak én lettem szerelmese a Bibliának édesapánk élő példáján - később tudva meg, hogy a forrás a nagyanyám csudálatos Szűz Máriá-s hite volt –, hanem egy, a rokonságunkból való fiatal asszonyka is. Azóta persze már megöregedett, és meg is halt, túl a 80. életévén, 3 évvel ezelőtt. De akkor, amikor fiatalasszony volt, valami számomra feledhetetlen dolog történt vele, amit élő tanúk mondottak el nekem. Egyszer Budapestre jött föl másokkal a szülőfalunkból, vonaton. Abban a fülkében, ahol ő is utazott, volt egy nagyon rátarti úriembernek öltözött személy, aki mindenképpen mutogatni akarta a tudományát. Kifejtette, hogy még mindig vannak olyanok, akik a Bibliát olvassák, amit olyan művelt ember, mint ő, már a kezébe sem vesz, mert hát ő hitetlen, és a tudományban hisz. Aztán mondott még a Bibliáról nagyon-nagyon becsmérlő szavakat is, és senki nem mert hozzászólni. De a mi aranyos Marcsókánk – bocsánat, hogy a nevét kimondom – bátorságot vett:

„Édes Uram! Ha szabad így szólítanom! Szabad megkérdeznem, hogy olvasta-e maga a Bibliát?” – „A Bibliát! Én? Egy hitetlen! Hova gondol? Azt csak az ostoba emberek olvassák.” – válaszolt az illető. – Halott, dermesztő csend támadt a fülkében. Kisvártatva megint csak a Marcsóka oldja a csendet: „Kedves, jó Uram! Sohase olvasta a Bibliát, kezében sem volt soha, és ilyen jól tudja, hogy mi van benne? Halvány fogalma sincs róla. Az ilyen embert a mi falunkban nem hitetlenek mondják, hanem tudatlannak, műveletlennek.” – Ennyi volt az egész. Hosszú csend következett – és az úrnak öltözött emberarcú lény eloldalgott abból a fülkéből.

Bocsánatot kérek, hogy ezt így elmondtam – nagyon halkan, szinte el se akartam mondani. De ki kellett mondanom, mert ez megemlékezés a forrásról, arról, hogy miért vonzódom én annyira a Bibliához, és ha akármi nehézség fölmerül az életemben, miért az az első kérdés számomra, hogy mit szól ehhez az Isten – elsősorban a Bibliában. És ott megtalálom a választ. Olyan vigasztaló, olyan biztonságos ez.

Ne higgye azonban senki, hogy csak mi keresztények – vagy csak mi katolikusok – tudjuk a Bibliát ilyen nagyra értékelni. Szeretnék elmondani itt egy történetet, ami szintén az Úristen humorának egy fejezete. Tíz évig lehettem egy egyetemi városban, ami egyben püspöki város is volt, kispapoknak a Bibliába való bevezető felelőse. Nem úgy mondom, biblikus tanár, hanem inkább így: Bibliát szerető, idősebb testvér. Mert lassan ők is rájöttek, hogy ez vagyok, és ezért tudtak igazán megnyílni. És nemcsak ők. Megtudta ezt a nagyon tiszteletre méltó és főképpen nagyon-nagyon művelt zsidó főrabbi is. Abban a városban messze földön híres a zsinagóga állt, és messze földön híres rabbik szolgáltak benne. (Napjainkban – ezt az ottani rabbitól tudom, annyira pontosan, amennyire ő meg tudta mondani, amikor összebarátkoztunk, hogy kb. 400 hívő az, akit ők számolhatnak az Ószövetség szent hite követői között.)

Nos, először ő volt kíváncsi az én bibliamagyarázataimra, s eljött abba a templomba, ahol én a magyarázatokat tartottam. Később azután én is el mertem menni az ő bibliamagyarázataira – nem csak udvariasságból, hanem őszinte érdeklődésből is. Az egyik magyarázatát, azt hiszem, nem fogom elfelejteni soha, akármennyire hosszúra nyújtja még az Úristen humora az én földi utamnak a sorát. Azt, amikor egyik Biblia magyarázatában az ábad caddík (elfogy az igaz, elfogynak az igazak) szentírási igét magyarázgatta nagyon felkészülten, nagyon szimpatikus, mélységes hittel:

„Ugye, kedves hívő testvéreim, tudjátok, a mi régi, nagy rabbi elődeink természetesnek tartották és rajtuk keresztül a hívek is – ma már mintha elfelejtették volna ezt sokan közülünk – hogy a Szentírás minden szavában ott rejlik az egyetlen egy igaz élő Istennek legalábbis a szíve dobogása, amit minden hívő izraelitának hallania kell, ha igazán hisz az egyetlen, igaz, élő Istenben. Ugye mindnyájan tudjuk, hogy a Krónikák könyve utolsó szavának utolsó betűje az egy lámed (vajja'al: menjen haza, akit Istene szólit). Ezt a babiloni fogságban hallják a prófétától Kűrosz perzsa király felhatalmazása alapján a választott nép fiai. Tehát az utolsó betű egy lámed. Az első betűt mindnyájan ismeritek: 'berésít', az egy bét. Lámed–bét, olvasd össze: léb – szív. Az egész Szentírás Isten szíve dobogásának nekünk szóló üzeneteinek – ha úgy tetszik, kódolt, de hisszük, hogy általunk megfejthető üzeneteinek a gyűjteménye, hogy a szövetségünk megújuljon és élővé legyen, mint volt atyáinké.”

Nem hiszem, hogy sok szót vétettem most el, mert ha nem is tudok már úgy emlékezni, mint régen, erre jól emlékszem. Mindezt én is hittem, tudtam, de ilyen képszerűen nem tudtam elmondani, mint ő, aki az Ószövetség prófétai nyelvében, a szent nyelvben otthonosan mozog, mint én. Ismerjük a csodálatos magyar hitvallást: nyelvében él a nemzet, hazafias érzületünkben sokszor mondtuk ezt. De Istenről is igaz ez: Nyelvében él az Isten. Megtalálhatod őt minden teremtményében, de a legkifürkészhetőbben mégis csak az írott könyvvé lett Igében. Mert az Isten, hogy az ember szót értsen vele – hisz istenül nem tudunk megtanulni – szólt, beszélt hozzánk emberül: azért ember lett Jézus Krisztusban. „És fogantaték Szentlélektől, születék Szűz Máriától…,” és ő lett az egyedüli hiteles közvetítő Isten és az ember között, amint ezt szent Pál által mondja a Szentlélek a filippieknek. Azoknak a filipppieknek, akikhez szent Pál az összes egyházak, egyházi közösségek közül a legmelegebb testvér-szívvel ragaszkodott, akitől elfogadott testvéri adományokat. Rajtuk kívül nem fogadott el senki mástól.

Mindehhez hozzátehetnék még valamit, amiben az Úr Isten humorát tapasztaltam meg, hogy nem csak a szent héber nyelvbe kellett elmélyülnöm, hanem az Újszövetség nyelvében is, méghozzá orosz tanár-elvtársként. Néhány hónapig Belojanniszban tanítottam, hivatalosan két nyelven, görögül és magyarul, valójában négy nyelven. Azért mondom, hogy 4 nyelven, mert a görög és a magyar mellett a macedont beszélte az a pásztornép, amelyik ott élt Belojanniszban – űzötten, száműzötten, hazájából kitoloncolva. A települést, amelyet külön nekik építettek, Görögfalunak is nevezték, ott található Iváncsa és Ercsi között. Engem pedig, aki részt vettem minden örömükben, bánatukban, teljesen befogadtak. Az is érdekes – csak mellékesen említem –, hogy mitől lettem egyik napról a másikra híres a szemükben. Rájöttek, hogy amikor a gyerekek reggel az iskolában jönnek, az első kérdésem nem az, hogy „No, megtanultad a leckét, elkészítetted a házi feladatot?” – hanem „Efagesz édé?”, Ettél már máma?” S akkor a gyerek fölvágja a fejét: „Den!”, „Nem! Semmit.” – „Akkor gyere, egyél!” – Jézus Krisztus akkor nem volt eszemben. Nem kellett. Jézus Krisztus kivetettségét éltem én is, és Jézus Krisztus örömeit kaptam meg érdemtelenül, ill. az Ő érdemei alapján. De csak azért, mert a Szentírást ők is értették, és én az ő nyelvükön is értettem. Ezért mondjuk, hogy nyelvében él az ember. Ezt mondom én is: ember-nyelven kell megtanulnunk, nemcsak zsidóul és görögül, hanem emberül is. Isten nyelvén nem tudunk. Azt csak mímelni tudjuk. Jézus azt mondja: Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, legyen az én követőm. És akkor egyek leszünk, mint ahogy én és az Atya egy vagyunk, ti is egyek lesztek velem.

Elnézést kérek a rapszódikus és szinte már nagyon érzelmekkel teli beszédre váltó emlékezésem miatt. S talán érdekel valakit, hogy hogyan próbáltam sokszor megfogalmazni azt az életszabályt, amely nekem személyre szóló szabály – hiszem azonban, hogy ez olyan póló, amit mindenki viselhet, fiatal, öreg, férfi, nő, keleti-nyugati ember egyaránt, viselhet hívő, sőt a hitetlen is. Mert csodát tehet velünk, ha viseljük. Ez a szabály így hangzik:

Az élő Isten – az „élő” jelző az ószövetségi prófétáknál soha el nem hagyható jelző Izrael Istenére – az élő Isten az, aki mindig szeret. (A mostani pápánk első nagy enciklikája is ezt mondja: Isten a szeretet. Nem ő találta ki. A Szentlélek sugallotta neki Jánoson, a szeretet evangélistáján keresztül.) Nos, én így fogalmaztam meg ezt – és ezzel fejezem be hosszúra nyúlt beszélgetésünket: Csak az él, akiben Isten él. (Ez így kemény beszéd.) Csak az él, aki szeret. De csak az szeret, aki mindent odaad. Ezt mondja a mai evangélium is, és a szentmisében erről fogok prédikálni. A minden azonban Istené. Csak az Istené lehet a minden. Légy egy vele! Add őt, a forrást, amelynek cseppje vagy! Áradj, légy óceánná, te kis patak, hiszen tudod, csak az él, aki szeret, és csak ad, csak ad…

Köszönöm. De sokszor mondták nekem görög testvéreim – mindig melegszik a szívem ha rágondolok: Evcharisztó! Evcharisztó kalá!, Köszönöm. Köszönöm szépen! Köszönöm szépen ezt az egyoldalú beszélgetést is.

VÉ: Köszönjük szépen a Mária Rádió hallgatóinak nevében Károly atyának, hogy megosztotta velünk hosszú életének a tapasztalatait és talán nem is csak a tapasztalatokat, azokat a kincseket, amik begyűltek a kamrájába a munkás évek alatt.