Mintegy ötven éve történt, hogy a Vigilia fiatal külső munkatársai közül néhányan fölkerestük Sík Sándort, akkori lakóhelyén: a piaristák Mikszáth Kálmán téri rendházában. Éppen Gyertyaszentelő napja volt. Fényesen sütött a februári nap (a medve a néphit szerint visszaballaghatott barlangjába), de mi őszinte érdeklődéssel vártuk a találkozót főszerkesztőnkkel.

Sík Sándorról tudnivaló volt, hogy számos fiatal írópalántát karolt föl, ellátva őket bőségesen szakmai és hitbeli tanácsokkal. Jóságos mosolya körülfonta mindazokat, akiket oltalmába vett, megnyugtató érzés volt a közelében lenni és hallgatni okos, megfontolt szavait.

Aznap délelőtt – érdekes módon – nem annyira a tanár, a hitszónok vagy az országos hírnevű költő „fogadott” bennünket, sokkal inkább a szerzetes pap sugározta ránk sajátosan vonzó vonásait. Így nem is került sor a szokásos verselemzésekre, cikkek értékelésére – a Mester merőben más területen kívánta fölmutatni magát.

Gyertyaszentelő Boldogasszony napja van, fiúk – nekem a télidő legszebb ünnepe – mondta halkan. – És tudjátok-e, hogy a Szűzanya tiszteletén kívül mi az, ami különösen megragad ebben az ünnepben?

A tél múlásával – amely egyúttal a jó felé való haladást is szimbolizálja – egyre jobban fölcsillan előttünk a keresztény remény. Ez a remény, szójátékkal élve: hamisítatlan erény, egy állandóvá lett magatartás, amely a valóság egészére vonatkozik. Bízom abban, hogy minden jó, de legalábbis jóvá alakul, jobbá lesz, és a végső szót is ez a jóság mondja ki, ez üti rá a pecsétjét.

Talán csodálkoztok – folytatta Sík Sándor –, hogy a reményt ennyire összekötöm ezzel a szépséges téli ünneppel. A remény kapcsán egy konkrét történeti példát említek. A „szent koldust”, Labre Szent Benedeket egyszer megkérdezték, mit tenne, ha egy angyal azt közölné vele, hogy el fog kárhozni. A szent válasza meglepően érdekes volt: „Remélnék!” – És látjátok, fiatal barátaim: ez az a hit, amely képes meggyőzni a világot, bármilyennek látjuk is.

Sík Sándor eszmefuttatása végén konkrét irányt is megjelölt számunkra.

Ez a remény lendületet is ad az élethez. Tenni, dolgozni, alkotni sürget. Munkálkodni – nem kevesebbért – mint a megígért Isten országáért.