A papi életrajzok arról tudósítanak, hogy a papi-, szerzetesi hivatások fejlődésében igen nagy szerepet játszottak az egyházi iskolák. Isten „hívó kegyelme” ezekben az intézetekben sokak számára vált sorsformálóvá. A II. világháború előtti, illetve a Trianont megelőző statisztikai adatok is bizonyítják ezt. Persze, akkor a mainál jóval több egyházi intézet, iskola volt, és a keresztény családi háttér is jobban támogatta ezeket az intézményeket. Így a nevelés és oktatás egységesebb légkörben hatékonyabban folyhatott, nem volt akkora szakadék a társadalom erkölcsi felfogásában, mint manapság.

Azt mondják, világjelenség a paphiány és a hivatások csökkenése, de érdekes módon teljesen eltérőek az egyes földrészek, országok adatai. Vannak olyan helyek, ahol növekszik a hivatások száma. Az Annuario Pontificio (Pápai évkönyv) 1999-es kiadványa szerint a papok száma 1976 óta lényegében nem változik. 1997-ben a papnövendékek száma viszont 25%-al emelkedett az előző évhez képest. Hazánk tájegységei is eltérőek ebből a szempontból. Az egyházmegyei szemináriumokban jól meg lehet figyelni, honnan származnak, milyen közegből jönnek a kispapok.

A rendszerváltás után örvendetesen, de egyenetlenül szaporodnak az egyházi iskolák. A Dunántúlon és a Duna-Tisza közén élénkebb a növekedés üteme, mint a Tiszántúlon. Mifelénk a legnagyobb az egyházi iskolák hiánya.

Hazánkban a papi hivatások csökkenését a szerzetesi iskolák hiánya mellett más tényezők hatásának is tulajdoníthatjuk. A társadalom keresztény, vallásos jellege megszűnt. A keresztény ifjúsági mozgalmak, pl. a cserkészet korábbi valláserkölcsi, nemzetnevelő hatása nagyon beszűkült. Az államosítás előtti egyházi iskolák cserkészcsapatai különösen jó hatásfokkal szolgálták a ifjúság keresztény nevelését.

Itt érkezünk vissza a problémánk alapjához. Hol kaphatja meg egy ifjú vagy egy leány a Szentlélek indításának megerősítését arra, hogy életét Istennek és az egyháznak szentelje? A sok évszázados honi tapasztalatok szerint erre legalkalmasabb az egyházi iskolák hálózata. Debrecenben a piarista rend még nem tud felszentelt szerzetes-tanárokat küldeni nagymúltú gimnáziumába. Egyházmegyénk főpásztora és a piarista rend tartományfőnöke elsőrendű feladatként kezeli ezt a gondot. Ők azonban a keresztény szülők és családok nélkül nem tudják megoldani. A magyar oktatásügy feladata az igények felmérése: hol, mit lehet tenni, kikre lehet számítani. Szükség van az öntevékeny iskolaszékekre, melyek már sok helyen újjáélednek, hogy segítsék az egyházat.

A múlt rendszer pedagógusképzése következtében nagy hiány van a keresztény tanárokból is. A tanári pálya is hivatás kérdése. A keresztény tanár mondjon bátran igent, ha felkérik arra, hogy egyházi iskolába tanítson! Ifjúságunk igenis fogékony a vallás iránt, keresi a helyét a társadalomban és az egyházban. A vonzó tanáregyéniség megsokszorozza a jó példa erejét.

A rendszerváltást követően a volt piarista gimnázium (Csokonai) igazgatója felkérte Piarista Diákszövetségünket, hogy tájékoztassuk a mai diákokat, milyen volt az egykori piaristák élete. A díszteremben kb. 200 tanuló és pedagógus nagy figyelemmel hallgatta meg színes beszámolónkat az egykori piarista nevelésről, oktatásról és a diákéletről, a svetitses-piarista diákszerelmekről, emlékezetes ünnepeinkről. Az előadás után záporoztak a kérdések. Az igazgatói irodában kiértékeltük a tanulók reagálását. Az egyik pedagógus azt kérdezte: hogyan lehetett úgy lekötni annyi növendéket, hogy egy helytelen közbeszólás sem volt. Azt válaszoltuk: érdekelte őket, hiszen olyan dolgokról hallottak, amit eddig nem lehetett „kibeszélni”, és elhallgatott múltunkban felismerték az értéket, amelytől őket megfosztotta az elmúlt rendszer. Ez az eset is bizonyítja, hogy a társadalomnak kevés ismerete, de nagy szüksége van az egyházi iskolákra.

Gondoljuk meg, hogyan szolgálhatnánk szülőként, tanárként, fiatalként vagy egykori diákként ezt az ügyet, amely társadalmunk és egyházunk jövője szempontjából egyaránt életfontosságú!