---

---

Tartományfőnök a présben

1949 az egyházak elleni nyílt hadviselés éve, megkezdődtek a különféle mondvacsinált perek, amelyeknek kitűnő mintát adtak Sztálin nagy tisztogatásai. A gazdaságban, az iparban, a művelődés ügyében és a kultúrában egymást követték a lefejezések. 1949-ben Sík Sándort – másokkal együtt – megfosztották akadémikusi címétől, a Vigilia terjedelmét korlátozták. 1950-ben, tavasz legvégén szabályos egyházüldözés vette kezdetét, a szerzeteseket eltávolították házaikból, sokukat bántalmazták, évszázados kincseket – iratokat, könyveket, historia domusokat – prédáltak el. „A várost betölti az egyházüldözés hangulata, s ellenőrizhetetlen hírek ütik fel fejüket” – írta Naplójába június 14-én, szerdán Rónay György.

A lefejezett és megfélemlített püspöki kar és három szerzetesrend vezetője ebben a légkörben folytatta tárgyalásait a kormánnyal a modus vivendi megteremtéséért. Az egyházi delegációban a piarista rendet Sík Sándor képviselte. Iszonyú felelősség nehezedett rá is, hiszen az első perctől nyilvánvaló volt, hogy az egyház mozgástere egészen szűk és szigorúan ellenőrzött lesz. A piaristák végül két iskolájukat (a budapestit és a kecskemétit) kapták vissza, a papi utánpótlás biztosítására évente egy kispapot vehettek fel, a 270 rendtagnak pedig 50 %-a térhetett vissza a rendi keretek közé, sokan világiak lettek, állami iskolában tanítottak tovább, vagy éppen – börtönbe kerültek.

A tartományfőnöknek kellett eldöntenie, kik térjenek vissza a rend kötelékébe, kik nem. Döntési kényszere hatalmas terhet rótt rá, hiszen emberi sorsokat siklathatott ki; gondolnia kellett arra, hogy a visszakapott két iskolában mindenképpen színvonalas legyen az oktatás, de arra is, hogy a szerzetesi életformába teljesen beleszokottak közül jó néhányan képtelenek voltak új életet teremteni a maguk számára. Igazán jó döntést nem hozhatott, s ezt ő is tudta, bele is rokkant. Gyorsan kezdett öregedni, elveszítette régi lendületét, szórakozottságáról legendák keringtek. Egyre többször merült föl verseiben az elmúlás gondolata, az a tudat azonban, hogy a megnyomorított katolikus értelmiségnek szüksége van lelki iránymutatásra, erőt adott neki, s szívesen mondta el új verseit abban a szerető közösségben, amelynek leghűségesebb munkatársa, a család barátja, Stadler Frida volt a lelke. Szavalatáról amatőr felvételek is készültek.

Az egyre törődöttebbé váló Sík rendi tevékenységében sok segítséget kapott Balanyi Györgytől, Ohmacht Nándortól, Előd Istvántól, Darvasi Mihálytól, Szőnyi Lászlótól és Albert Istvántól (ő követte a tartományfőnökségben). A Vigilia szerkesztésében Rónay Györgyre hagyatkozott, de a cenzúrával való hadakozás – pontosabban: a tőle való állandó félelem – tovább koptatta idegeit.

1955-ben bíztak meg először, hogy a Vigilia tervezett számát az akkor a Pasaréti úton működő Hivatal cenzorához vigyem. Utóbb többször részesültem a „kitüntetésben”. Nemesnének hívták. A házba csak megfelelő ellenőrzés után lehetett bejutni. A hölgy előtt két, kéziratok tárolására szolgáló kosár terpeszkedett, egyikbe azokat rakta, amelyeket kihagyásra ítélt. Néha egészen meglepő döntései voltak, de megfellebbezhetetlenek. Az 5-ös busszal vittem vissza a kéziratokat, Sík Sándor rendfőnöki szobájában Doromby Károly, Mihelics Vid és Rónay György üldögélt még, s ki-ki vérmérséklete szerint vette tudomásul az ítéletet: Sík Sándor rendszerint kétségbeesve.

Tekintélye azonban változatlan maradt. Paradox módon ez is gyakran kellemetlenségek forrása volt. Az 1951-ben megszervezett Állami Egyházügyi Hivatal egymást követő vezetői iparkodtak minden olyan szervezet vezetőségi tagjául megnyerni, amely a hazánkban kiteljesedő demokratizmus látszatát keltette, s az ő részvételével a nyugati világban is elfogadott lehetett volna. E fenyegetésekkel is fűszerezett felkéréseket igyekezett politikusan elhárítani. Nem vállalt elnökségi tagságot a nyugati magyarság felé való nyitást jelző Magyarok Világszövetségében sem. Miklós Imrének címzett levelében^[1] megírta, hogy az egyetemes rendfőnök tilalmaz számára minden politikai jellegű gesztust, így kénytelen „kitérni a megtisztelő felkérés elől”. Az Opus Pacis, a papi békemozgalom 1957-ben szervezőbizottsága tagjává választotta. Czapik Gyula érseknek írott levelében^[2] egészségi állapotára hivatkozva jelezte, hogy a júliusi gyűlésen nem vehet részt. Rengeteg álmatlan éjszakát okoztak neki ezek a felkérések és a rájuk adandó válaszok. A hazai klérus tagjai közül kevesen merték visszautasítani e meghívásokat, felkéréseket, s neki ráadásul rendje érdekeit is szem előtt kellett tartania.

Egyre keményebb küzdelmet kellett vívnia lapja integritásáért is. A Vigilia rezsiközösségbe került az Új Emberrel, s a felelős kiadó mind többször kérte, követelte, hogy ne tartson távolságot a politikai élettől. 1953-ban sikerült kivédenie az egyik fenyegető veszedelmet, a Vigilia nem vált a papság képzését szolgáló teológiai folyóirattá^[3], az a vád azonban, hogy nem tartanak lépést a társadalmi változásokkal, már 1951-től meg-megismétlődött. A felelős kiadó 1951-ben memorandumot intézett Sík Sándorhoz, s azt javasolta, hogy a lap legyen „sokkal hitbuzgalmibb”, és a „püspöki kar esküjének szellemében” létesítsen „észrevehető kapcsolatot” a „valósággal”. „Kedves Gyurkám – írta kézzel a szövegre Sík Sándor –, olvasd el, aztán gyere, beszélgessünk róla!” Rónay György azonban le is írta véleményét, ebből idézünk Lukács László nyomán^[4]: „Hogy mi a katolikus lap problémája? A Vigiliáé nem az, hogy megtanítsa a legvegyesebb közönséget arra, hogyan alkalmazza a mai életre a vallás parancsait. Ez az Új Ember dolga… Nem szájbarágós, gyakorlati megoldásokat, hanem elveket adnunk, ablakot nyitnunk, hogy aztán a mi elveinket és útmutatásainkat az olvasó papok és az intelligens katolikusok közvetítsék tovább, és váltsák gyakorlati valósággá. A többi nem a mi feladatunk ezen a téren. Ne akarjunk egyszerre mindent pótolni és minden lenni. Ne legyünk mohón Études is, Szívújság is, mert ebből csak torzszülemény származik… Más a zsurnalizmus és más a Vigilia… A püspöki kar esküjére való utalás elképesztő. Örüljünk, hogy a kormánynak jók vagyunk úgy, ahogy vagyunk. Minden kilépés akár a vonal felé, akár a túlságosan gyakorlati életbe avatkozás felé abból a »rezelváltságból«, amibe nagyon tudatosan, határozottan és felelősségérzettel »zárkózunk«, tönkreteszi a lapot. Egyrészt kiteszi kormány-kívánalmaknak, másrészt kihívja maga ellen az olvasók ellenszenvét… A Vigilia azonfölül elsősorban irodalmi lap. Én folyton arról hallok, miért nem adunk több irodalmat, esztétikát.”

Az olvasók még így is elvárták volna, hogy a Vigilia keményebben képviselje a katolikus álláspontot. A rendszer erőszakos, egyházellenes intézkedései erősítették és igazolni látszottak az egyházon belül létező konzervativizmust, s ez az adott helyzetben ugyan teljesen érthető volt, de tovább növelte Sík Sándor gondjait. A Vigilia tulajdonképpen kettős cenzúra szorításában jelent meg: az egyik megjelenése előtt – megfellebbezhetetlenül –, a másik az után – szemrehányások, felháborodás formájában – fejtette ki hatását. Gyakran hangot adtak annak a meggyőződésüknek a lap olvasói, hogy az egyháznak is cenzúráznia kellene a lapot, hogy „hitetlen” írások ne jelenhessenek meg benne. Pétery József váci püspök, akit utóbb, 1953-ban Hejcére internáltak, levélben jelezte Síknak, hogy nagy szomorúság töltötte el, amikor „a Hanuszákné történetét” olvasta, mert „a benne szereplő, ridegszívű, önérdeket hajszoló, szűk látókörű, a legszentebb lelkipásztori kötelességet, a betegellátást is bűnös módon elhanyagoló pap eltorzítása a való életnek, mert ilyen lelkipásztor nincs!”.^[5] S ilyen vagy hasonló tartalmú levelek hónapról hónapra érkeztek Síkhoz, elkeserítve, néha haragra lobbantva őt.

Tulajdonképpen a szűkkeblű vélekedések ellenében írta Szent Jeromos barlangja című tanulmányát „az irodalom lelkiéleti jelentőségéről”.^[6] Megírására Adyról írt korábbi tanulmányának^[7] fogadtatása is ösztönözte – a konzervatív ízlésű olvasókat ugyan ennek már a címe is felháborította: hogyan lehet egy erkölcstelen írót „öröknek” nevezni?

A Szent Jeromos barlangja erkölcsi választ ad a kérdésre: az irodalom olyan nézőpontból való vizsgálatát kezdeményezve, amely elsősorban a befogadói tudat mozgását tartotta szem előtt. Szent Jeromos, a remeteségébe húzódott egyházatya nemcsak a Szentírást olvasta magányában, hanem az antik szerzők munkáit is, s amikor ezek kártékony lelkületére figyelmeztették, azt válaszolta: az Evangélium belőlük vett idézetek sorát is tartalmazza. Ennek analógiájára írta Sík, hogy a szépirodalom kiemelkedő alkotásainak ismerete híján értékek sorától, a lelki gazdagodás lehetőségétől zárjuk el magunkat.

A műalkotások olvasása közben először a belőlük feltárulkozó valósággal szembesülünk – írta –, s ha ebbe a szuverén világba feledkezünk, megérint a belső szabadság élménye, „amely előcsarnoka lehet a vallásinak”. A művek által megjelenített világ ráébreszthet a teremtett világ végtelen gazdagságára, és arra is: milyen rejtett tartományai vannak az emberi léleknek.

A művész persze nemcsak ábrázol, hanem kifejez is. Ez a műalkotás második rétege. Az író nemcsak szembesít hőseivel, hanem rávezet azok „érték-énjére” is, tehát valóságos, mások előtt rejtegetett személyiségük titkait feltárva az olvasót is arra készteti, vessen számot magával, s így az önismeret elmélyítése által erkölcsileg is tökéletesít, hozzásegítve „érték-énünk” felszínre hozásához, s vele életünk jobbá, teljesebbé tételéhez.

De az irodalmi művek nemcsak ábrázolnak és kifejeznek, hanem jelentenek is valamit, azaz az író „úgy ábrázolja a világot, az életet, az embert, ahogyan látja és érzi a mindenséget”. Rossz szóval ezt nevezzük világnézetnek. Ha világnézetünk az íróéval azonos, tovább gazdagodhatunk. Ha úgy érezzük, hogy eltérőek, vagy a mű egyenesen sértő, mindig az Evangélium sugallata szerint járjunk el: „először az Isten országát kell keresni, és ha az egyik szemünk megbotránkoztat bennünket, ki kell vágni”. Az öntudatos, önnevelő keresztény ember azonban, eljutva a Krisztusban való nagykorúságig, a mű szövegével való küzdelemben emberségét és keresztényi mivoltát is gyarapíthatja. A nem hívő írók alkotásaiban rendszerint jó és rossz keveredik. Az Evangélium szellemisége által edzett olvasó meglátja a rossz forrását is, s nem engedi megfertőződni saját lelkét. Ugyanakkor ezek a művek is adnak kegyelmi indításokat.

A nagy művekben mindig érzékelni lehet az ismeretlen, a teljesebb, tökéletesebb iránti vágyat. Sík szerint a valóság égi mása iránt való sóvárgástól függ az „ének varázsa”. Ez a már-már irracionális vágyakozás a vallási élménnyel rokon. Erre már Prohászkánál is van utalás. A ráérzés e mélysége és magassága vallási szilárdságot, tudást és nyitottságot feltételez. Ennek híján „az esztétikai élmény misztikuma legföljebb valami szentimentális-édeskés ábrándozás… valami szegényes pótvallásféle lesz, amelytől az ember sem jobbá, sem mélyebbé nem válik”.

„Valaki itt kölcsönadta a Vigilia múlt decemberi számát – írta Kornis Gyula Sík Sándornak.^[8] – Micsoda kincs rejlik benne: Szent Jeromos barlangja… Alapvető esztétikádnak, mint egy monumentális hegynek, ez egyik igéző nyúlványa. Érdemes nagyon ezt a hegyet megmászni valódi »lelki bányász és mélyépítő munka« számára.” Merészség volna azt állítani, hogy Sík gondolatai széles körben hatottak volna. De világos jelzése annak, miként gondolkodott a művészet értékképző szerepéről, amelynek ilyen nézőpontból való elemzéséhez nem kis merészség is kellett. Mint ahogy bátorságára vallott az is, hogy 1952-ben megjelentette a világiak nagykorúságáról, az egyházban való szerepvállalásukról szóló, a II. vatikáni zsinat tanítását előlegező, termékeny vitát kezdeményező írást,^[9] s teret adott olyan tanulmányoknak, jegyzeteknek is, amelyek a falusi pasztoráció problémáiról, az elavult igehirdetési módokról és a papság iránt támasztott igényekről szóltak. Némelyikkel parazsat gyűjtött fejére… Hatalmas felháborodást keltettek az olvasók körében azok a cikkek, amelyeknek szerzői közismert tagjai voltak a papi békemozgalomnak, s a pápa exkommunikálta őket.^[10] Az senkit sem érdekelt, hogy ezeket az írásokat kényszerűségből közölték, akárcsak a püsöki kar 1958-ban kiadott buzdító körlevelét a képviselőházi és tanácsi választásokról.^[11]

Megnyugvásra alig volt módja. A legnehezebb években verset is ritkán írt. Mátraszentimrén pihent néhány hetet, s a régi idők emlékét hozta vissza egyik-másik Sándor-nap, amikor köszöntői és tisztelői áradtak a rendházba, köztük régi kedves tanítványai is, akik bizony el-elmaradoztak. Igaz, a rendházba való belépés sem volt veszélytelen, kivált 1953 őszétől. Addigra a piaristákat a Mikszáth Kálmán térre, az addiginál jóval kisebb épületbe zsuppolták, Duna-parti rendházukba az ELTE költözött. A tartományfőnök a félemeleten, a kápolna tőszomszédságában lakott; ablakait kitárva két másik templomra látott, a Krúdy utcaira, amely valaha a jezsuitáké volt, s a Krisztus Király-kápolnára. Joggal érezte úgy, hogy Krisztus mindenfelől őrzi-vigyázza:

Ez a korszak az emberek nagyobbik részét arra kényszerítette, hogy lemondjanak önmagukról. Aki hívő módon, felelősen gondolkodott, azt a kiutat láthatta, hogy a gondviselésre bízza magát. Sík Sándor korábban is így cselekedett, ezek az évek mégis mintha kiteljesítették volna: gyengeségét, depresszióit legyőzve a katolikus értelmiség reménységet adó vezéralakjává nőtt lapjával is, beszédeivel is, magatartásával is.

Sík Sándor Vigiliája

A Vigilia az 1949-től 1956-ig terjedő időszak legszínvonalasabb folyóirata volt. Népszerűségét és olvasottságát jelentékenyen növelték Sík Sándor lelkiségi tanulmányai, amelyek nagyobbrészt konferenciabeszédeinek véglegesített változatai. Jelenits István arra figyelmeztet,^[12] hogy sorozatainak egy részében olyan témákat dolgozott föl, amelyek nem voltak szűkebb szakterülete részei, de bámulatos gondossággal, rendkívüli előkészületekkel, a hozzáférhető művek ismeretében szólt róluk, majd véglegesítette őket. Elsősorban az az elképzelés vezérelte, hogy olyan kérdésekkel foglalkozzék, amelyek erőt és reményt adtak hallgatóinak, s ezáltal a korszak útmutató személyiségévé nőtt.

A teljesség kedvéért meg kell emlékeznünk a Vigilia egyszemélyes „kiadóhivataláról”, Joanelli Alfrédról (a bencés rendben a Béda nevet kapta), aki az előfizetőkkel tartotta a kapcsolatot. Valaha kiváló tanár volt Pannonhalmán, most színehagyott drapp köpenyében szívvel-lélekkel szolgálta a lapot, amely neki is sokat köszönhetett.

Lukács László idézi Sík Sándor a lap újraindulásának 10. évfordulójára készített, végül el nem mondott rádióbeszédének részletét.^[13] A főszerkesztői visszatekintés öntudatát teljesen jogosultnak érezzük: „… A lapnak súlyos nehézségekkel kellett számolnia. Nemcsak politikai jellegűekkel, ezeket, ha nem is ütközések nélkül, sikerült leküzdeni. Sok mindenről nem írhattunk, de hála Istennek, a katolikus kozmosz oly végtelenül gazdag, hogy így is éppen elég témát találtunk, és lassan beletanultunk abba, hogy majdnem mindenről, még kényes témákról is írhattunk, polémiák nélkül, fensőbbségesen, pozitív módon. Önérzettel mondhatjuk el, hogy tíz év alatt egyetlen olyan sort sem írtunk le, amelyért katolikus és magyar lelkiismerettel ma és mindenkor ne vállalhatnánk a felelősséget… Katolikusok vagyunk, azaz semmi emberi és semmi isteni nem idegen tőlünk…”

1960. február 7-én Rónay György a következőket jegyezte föl: „Huzavonák, aljasságok, hajszák és alattomosságok után lemondtam a Vigilia szerkesztéséről.” Nem tudta, nem tudhatta, hogy eltávolításáról – mert ez volt a lényeg – értesülve Sík Sándor is lemondott, de különféle fenyegetésekkel maradásra bírták. Legközvetlenebb munkatársát azonban elveszítette. Doromby Károly és Mihelics Vid intézték a lap ügyeit. Sík Sándor egyre inkább visszahúzódott.

Az Állami Egyházügyi Hivatal vezetői úgy érezték, Rónay György a fő gátlója annak, hogy a Vigilia aktívabban foglaljon állást egyházpolitikai kérdésekben, kinyilvánítva az állam intézkedéseivel való egyetértését. Ezért tettek meg mindent eltávolításáért. Törekvésükhöz az egyházon belül és a Vigilia fiatal munkatársai között kerestek és találtak támogatókat, s készségesen segítette elképzeléseik valóra váltását a Vigilia felelős kiadója is. Az ügy dokumentumai megtalálhatók a Sík-hagyatékban, holtak és élők tiszteletben tartása okán fölösleges többet mondani róla. Rónay György tovább írta olvasónaplóját. Ellenfeleinek az a törekvése, hogy az irodalmi életből is kiiktassák, nem járt sikerrel. Sík Sándor élete egyik legnagyobb csapásaként élte át a történteket. A történés lényegét és a lappal kapcsolatos következményeit Lukács László foglalja össze tapintatosan: „A Vigilia szerkesztésében akkor érte a legnagyobb csapás [Sík Sándort], amikor… külső nyomásra Rónay György kénytelen volt megválni megbízatásától. Sík Sándor a szerkesztésében legfőbb támaszát, a lap pedig legnagyobb értékét veszítette el. Sík szintén benyújtotta lemondását »megrendült egészségére« hivatkozva, ezt azonban az illetékes hatóságok nem fogadták el.”^[14]

Lelkisége, embersége

Hatásának és növekvő népszerűségének titka egyéniségében rejlett. Feltétel nélkül hitt Istenben. Nem voltak belső válságai, megingásai, kétségei, megpróbáltatásait Isten rendelésének tekintette, így is fogadta őket. Ez az érzés, a megnyugvás biztonsága, az Istenre való hagyatkozás nyugalmas érzése, a mindent elfogadás lírája központi mondanivalója, versei struktúrájának meghatározója. Emberségét is ezek az erények tették példaszerűvé. Jóságos volt, adakozó, ezáltal lelkében sérthetetlen. „Alaptulajdonsága volt a jóság – emlékezett rá egyik rendi munkatársa^[15] –… Jót föltételezni, jót tenni – ennek a két mondatnak átéléséből indult ki mindig magatartása. A kedvezőtlen ítéletet átadta Istennek. Ezért a közelében jobbnak érezte magát az ember… Szeretett együttérezni mindenkivel, örömben-bánatban, és szívesen volt örvendetes hírek első közvetítője.”

Szeretetre hangolt egyéniség volt. Legszebb beszédei és írásai a szeretetről szólnak.^[16] Érdemes 1952-es beszédsorozatát (Nagy dolog a szeretet; Szeretet az Isten; Szeresd a te Uradat, Istenedet; Mint tenmagadat; Aki embertársát szereti; A tökéletesség köteléke) elhelyeznünk a korban: Sík akkor beszélt a szeretetről, amikor habzott a gyűlölet; de azért is érdemes alaposabban elemezni, mert elmondója egyéniségébe, hitszónoki – bár ez a megjelölés pontatlan, Síkra, stílusára nem jellemző – módszerébe is bepillantást enged.

Mint minden beszédét, ezt is fogalmi tisztázással indítja. A szeretet lélektanát és a róla szóló kinyilatkoztatást elemzi mindenekelőtt. S az is módszeréhez tartozik, hogy rendszerint Szent Tamás, olykor Szent Ágoston nyomán végzi a fogalom értelmezését, beleszőve gonddal válogatott olvasmányainak tapasztalatait. Nem érdektelen, inkább Sík szellemi nagyságára jellemző, hogy az e sorozatában elmondottak rokonságot mutatnak Romano Guardininak a szeretetről szóló írásával, amely később, 1955-ben jelent meg.^[17] Guardini egyébként Szent János első leveléhez fűzte kommentárjait, Sík számára viszont a szeretet gyakorlásának módja volt a legidőszerűbb kérdés, amelyre az Aki szeretetben marad című beszédében igyekezett válaszolni. (Egyébként az is jellemzője sorozatainak, hogy egy központi helyen álló beszédében életgyakorlattá tette a felvetett témát.) Az egyik legnehezebben megvalósítható szeretetformáról, az istenszeretetről szólt ebben. Isten iránt érzett szeretetünk – fejtegette – voltaképp megszabadít bennünket a bizonytalanságnak való kiszolgáltatottságtól, az emberi erők hatalmától. Hofbauer Kelemen szép imájára hivatkozott:

Visszatérő gondolata beszédeinek, írásainak és verseinek a kegyelem működése. Megtapasztalásának példáiként mutatta be 1959 adventjében Willibrord Verhade, Elisabeth Leseur, Takasi Nagai és Charles Foucault életútját Utak Istenhez címmel, amelyet nyomtatásban Huszadik századi konvertiták útjai Istenhez címre változtatott. A bencés szerzetessé lett holland festő, az élete végéig gyógyíthatatlan betegségben szenvedő francia asszony, a nagaszaki atomtámadást végigélő japán orvos és a francia földrajztudósból a „Szahara szentjévé” és vértanújává lett megtérők példájával arra figyelmeztette hallgatóságát, hogy Isten köztünk van, szólít, hogy kövessük, s ha nyitott szívvel várakozunk, meghalljuk hívását. Egyik legnagyobb hatású sorozata volt ez, hiszen Gabriel Marcel, Sigrid Undset, Huysmans vagy Claudel és Chesterton nagy fordulata jobbára közismert volt – Sigrid Undset Sík egyik legkedvesebb írója, írásai visszatérő hőse –, de például az 1951-ben elhunyt japán orvos íróról kevesen hallottak, a Szaharában élő trappista szerzetesről ugyancsak kevés szó esett. Később Bardócz Ilona fordított róla egy életrajzi könyvet.

A sorozat forrása Fernand Lelotte S. J. Convertis de XXe sičcle című, 1958-ban megjelent, 75 megtérő útját bemuató összeállítása volt. Figyelemre méltó, hogy a művet Sík egy évvel megjelenése után már olvasta, ismerte.^[18] E konferenciájának vezérszólama a lelkiismeret szavának követése volt. Charles Foucauld vagy Takasi Nagai a vértanúságot, a biztos halált is vállalták, de lelkiismeretük parancsától nem tántorultak el. „Az Evangélium olyan folyam – idézte Sík Szent Ágostont –, hogy abban az elefánt is úszhat, és a bárány is átgázolhat rajta”, majd hozzáteszi egész sorozata alapeszméjéül: „ezeknek a nagy elefántoknak útján próbáljunk járni mi is, kis bárányi erőnkkel, nyomorúságunkkal, gyöngeségünkkel, de nyitott szívvel akarjunk tanulni tőlük. Az Istenhez vezető utakon nagyok és kicsik, hősök és gyengék egyaránt járhatnak, és ha mindig előremennek, előbb-utóbb eljuthatnak rajtuk Istenhez. Ezeknek a nagy példáknak tükrében szeretnénk meglátni és megtalálni az ő útjukat, mert ha Isten megsegít bennünket, valamennyiük útját magunkévá tehetjük.”^[19]

A kettős végtelen második kötete voltaképp Sík Sándor lelkiségének tükörképe, annak szánta a válogató is. Az egyik legszebb beszédét 1944-ben Szegeden mondta el, A Miatyánkról szóló sorozatában, Szabadíts meg a gonosztól! címmel (itt A szenvedésről). Ebben egészen egyértelműen szól a korról, összes konferenciái közül talán a legegyértelműbben. A „gonosz” szót szenvedésnek értelmezte, ott és akkor alighanem teljes joggal. Hogyan lehet fölébe keveredni a szenvedésnek „Isten fiainak belső szabadságával”? – vetette föl a kérdést, amelyre szinte minden lelkiségi írása és előadása egyfajta választ kínál. A szenvedő Jézus szavait idézte: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár; mindazonáltal ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd.” A lehetőségen van a hangsúly. Minden Isten kegyelmétől függ, de talán kiérdemelhetjük, ha szeretet van bennünk, ha igyekszünk nagykorúvá, tökéletesebbé válni, ha a hősiesség fokáig teljesítjük kötelességünket, ha olyanokká leszünk, mint a gyermek, ha hívő szívvel imádkozunk, ha bízunk Istenben. Ezek a beszéd alapvető gondolatai, s ezek valamelyikét bontotta ki Sík évről évre, mindig hozzátéve valamit a keresztény teljesség általa vallott eszményéhez.

A teljességre való törekvés őt magát is jellemezte. „Önmagát akarta megőrizni mindhalálig” – írta szép tanulmányában hűséges tanítványa, Kardos Klára,^[20] ami a keresztény tökéletesedés eszményét is jelenti. Ez a teljességigény vezérelte, amikor állandóan csiszolgatta tanulmányait, fordításait. 1955-ben például újra megjelentette a Zsoltárok Könyvét, amelyet 1922-ben már lefordított; „maga sem gondolta még, hogy a tizenegy esztendei munkából egy élet huzamos munkája lesz”.^[21] Nem tudhatta, hogy a fordító és a fordítása alól „egyszer csak elmozdult az alapszöveg: a Pápai Biblia Intézet új latin Zsoltárkönyvet adott közre, amely nemcsak szövegezésében más, mint a régi, hanem több helyütt az értelmezésben is. Ráadásul 1952-ben megjelent a Rituale Romanum új, hivatalos kiadása, s ebben minden zsoltár az 1945-ös kritikai kiadás szövegét és értelmezését követte. A hazai püspöki kar Czapik Gyula egri érseket bízta meg a Magyar Szertartáskönyv és az előimádkozó könyv (Praeorator) gondozásával, és Sík Sándort kérték föl a zsoltárok újrafordítására és átdolgozására.^[22] Ennek az 1955-ös fordításnak módosított, javított változata jelent meg újra 1961-ben.

A pápai bizottság világos, közérthető szöveget akart a régi helyébe adni, a fordító elé ez is nehézséget gördített, hiszen le kellett mondania a tolmácsolás költőiségéről, ráadásul hivatalos szöveget fordított, amelyet sorról sorra, olykor az énekelhetőségre figyelve kényszerült visszaadni. Valóban kényszerűségről van szó, hiszen a latin szórend sokszor ellenkezik a magyar nyelv természetével. Pénzes Balduin is, Rónay György is szóvá tette, hogy sok helyen az 1922-es tolmácsolás költőibb, erőteljesebb és magyarosabb volt a későbbinél. Pénzes az 1. zsoltár néhány sorát hozta föl példának, szerinte ez viszont az új változat jobb voltát igazolja:

Elég vitatható, hogy a későbbi megoldás valóban „hiánytalan”-e, viszont nem kétséges, hogy az 1922-es fordítás költőiségének elhalványulását Sík maga is átérezte, ezért az 1961-es kiadásban sokszor mintha eredeti megoldásaihoz igyekezett volna visszatérni, „metaforáiban bátrabb, kifejezéseiben sűrítettebb; amit az 1955-ös változat olykor kifejtve magyarázott, azt ismét elliptikus íveléssel összefogja – egyáltalán: »költőibb« vers akar lenni elsősorban, s ahol a közbülső változat a vers rovására volt a maga módján és kényszerű körülményei közt »közérthetőbb«, ott ez az 1961-es változat a prózaibb jellegű érthetőséggel szemben a vers, a költészet közvetlenebb, metaforikus »érthetőségét« érvényesíti” (Rónay György).

Rónay György választott példái még élesebben világítják meg, mire gondolt; a 41-42. zsoltár 1922-es fordítása:

Ugyanez az 1955-ös Zsoltárok Könyvében:

Végül az 1961-es szöveg szerint:

Egy másik példa a 70. zsoltár. Az első változatban így kezdődik:

A legújabb Zsoltárok Könyvében:

A teljesség kedvéért idézzük a Neovulgata alapján javított Káldi-fordítást 1997-ből:

Az 1961-es változatban Sík Sándorban ismét a költő győzedelmeskedett a hittudós fölött. Rónay György jellemzése szerint: „Sok szempontot kellett figyelembe vennie, sok igényt kellett kielégítenie; bizonyos, hogy ebben a legújabb Zsoltárok Könyvében az adott feltételek mellett a lehető legtöbbet és legjobbat adta. »Minden fordítás egy bizonyos kornak szól« – írta a fordító már említett »megjegyzéseiben«; de Sík Sándor nemcsak megtalálta »a magyar zsoltárnak ma egyedül lehetséges versformáját«, hanem ebben a formában úgy szólaltatta meg a zsoltárokat, hogy az ő magyar psalmusai bizonyára nem csupán egyetlen kornak szólnak. S ha életművét vesszük szemügyre, annak pillérei közt mindig a legfontosabbak közt kell számon tartanunk egyrészt a Himnuszok Könyvét, másrészt a Zsoltárok Könyvét; mindkettő jelentős, időtálló értéke modern műfordítás-irodalmunknak is. S ahogy az előbbiben a középkori vers sajátos, szavakkal-rímekkel játszó muzikalitásának pompás eltalálását, úgy kell az utóbbiban külön méltányolnunk a nyelvi teljesítményt: azt, ahogyan megteremti a különleges magyar költői zsoltárnyelvet és -stílust, rendkívül tapintatos, hagyomány sugallta archaizálással, s még inkább egy-egy szórendi, szókötési fordulatot, az ódonság zamatát adva versének anélkül, hogy egyben régies is lenne. S ha az imént azt mondtuk, szívesen látnánk viszont az 1922-es változat egy-egy »erőteljességét« az újban: egyben rá kell mutatnunk az új, 1955-ös, s még inkább az 1961-es változat fokozott nyelvi érettségére, ama régihez képest nagyobb súlyára, zamatára, szinte aranyjánosibb ízességére; amannak bármily groteszkül hat itt ez a szó – kissé »nyelvújításibb« (vagy stilromantikusabb) jellegével szemben emennek dús klasszicitására; más szóval: az Őszi fecske költőjének keze nyomára.”

Sík Sándor lelkiségének fontos összetevője volt néha naivitásig növekvő jótékonysága. Minden lehetséges módon segítette a rászorulókat, kitelepítetteket: Kornis Gyula hozzá írt levelei – de sok hasonló is olvasható hagyatékában – bizonyítják, minden tőle telhető eszközzel támogatta, figyelmessége odáig terjedt, hogy húst, élelmet küldött neki(k). Vissza is éltek jóságával, de ha ilyesmire figyelmeztették, mindig azt válaszolta, majd Istennel számol el az illető.^[23]

Halála után többen felvetették, misztikus volt-e, bár ő maga, amíg élt, mindig azt nyilatkozta: nem. Kardos Klára „modern értelmű misztikus élményről” szól lelkisége kapcsán,^[24] s bizonyítékul a Hat szonett a csodálkozásról néhány sorára hivatkozott: „S egy messze lény mindig megújít engem / S a Teljes Fény elönti homlokom. / S én úszom, úszom és csodálkozom.” Azt mondhatnánk, inkább egy folytonos élmény, az Istenhez való fordulás belső késztetése, a Vele való szövetség biztonsága jellemezte Síkot, az „elfogadás” alázata és természetessége, s az a küldetéses tudat, hogy ezt az élményét másokkal is meg kell osztania. (Jellemző önvallomása A többi néma csend című elbeszélése.) Minden emberben Isten képmását látta, ezért fordult túlcsorduló szeretettel és jósággal feléjük:

Szemléletének lényegéről vall e pár sor. Tegyük hozzá: neki élménye volt a gondviselés jelenléte, nem szűnő támogatása. Bár kivételesen műveltnek érezzük, a valóság határain túllendülve gyermekké lett, s a felfedező örömével, lelkesedésével adott hírt tapasztalatairól. Néha olyan érzésünk támad, hogy költőisége rovására tette ezt. De nem mindenki küzd úgy önmagával, mint Keresztes Szent János. Van, aki hozzá hasonlóan érzi, amint elárasztja Isten ereje és tüze, de nem szenved a lángok érintésétől, mert tudja, hogy azok fényénél láthatja meg a „túlsót”, a vágyott teljességet.

Ízlése, líraszemlélete. Utolsó költői korszaka

Paradox jelenség: Sík Sándor ízlése, értékítélete hibátlanul, biztonságosan működött, ha műalkotásokat, írókat, korszakokat mutatott be. Tolnai Gábor például elmondta: Síkhoz hasonló versértő és verselemző kevés volt. Saját költészetének megítélésében azonban elbizonytalanodott. Egyrészt érthető, hiszen nem mi vagyunk hivatottak teljesítményeinket megítélni. Másrészt viszont mintha ízlését meghazudtolva engedett volna rajongói kívánságainak. Ez is érthető, hiszen utolsó éveiben az ő nem szűnő szeretetük adta számára a felhőtlen örömöt, régi közéleti sikereinek emlékét idézve, amelyre csak egy-egy villanás – a Vigilia színvonalas, tudta nélkül összeállított köszöntő száma 70. születésnapjára; aranymiséje és Kodály ez alkalomra komponált műve, a Sík Sándor Tedeuma – emlékeztette. Egyre súlyosbodó betegségek szorításában állította össze 70. születésnapjára engedélyezett verseskönyvét, az Őszi fecskét (1959), s közreműködött az Áldás (1963) kialakításában is, a munka dandárját azonban Doromby Károly végezte.

„Őszikéi” között megrendítő mélységű versek is akadnak, de mintha szándékosan leplezte volna saját mélységeit, lelke tragikus háborgását: „… azért ragaszkodik a konzervatívnak mondható formákhoz, nyelvi eszközökhöz, ritmusokhoz, még kifejezési formákhoz is, mert ezzel a lépéssel az általános felé fegyelmezi és keretekbe szorítja azt, ami háborgóbban egyéni és személyes.”^[25]

Ezen a szűrőn egyrészt „népszerű” verseit bocsátotta át, amelyeket könnyes szemmel követeltek hallgatói. Egy részük még a negyvenes években született játszi, hangsúlyos ritmikájú, kicsit évődő életkép volt (Samu bácsi, Tera néni…), de akadtak ilyenek kései költészetében is. „Sík Sándor költői alapmagatartásában nagyon sok a tizenkilencedik századi örökség – írta Jelenits István –, a nemzeti klasszicizmusnak az a tiszteletre méltó, de bénító s nem szárnyakat adó tanító felelősségtudata, amely már Aranyban is régimódi volt. Ennek a költői magatartásnak hatása, következménye verseinek legkisebb önálló életet élő részében is megfigyelhető, s a mai olvasó számára menthetetlenül idegenszerű.”^[26] Bizonyítékul az 1955-ben írt Emberség záró versszakának négy sorát idézi. A versszak hangütését („Nincs szánva szemednek a holnap: / Ott légy igaz ember, ahol vagy.”), romantikus, hibátlan zengését lerontja a folytatás, amely „nem egy költő gyöngeségének, inkább egy költői magatartás korszerűtlenségének jele s bizonyítéka”: „Most tedd, amit adatik tenned: – Az Isten rügyezik benned.”

A „megkísértett hit” (Ratzinger nyomán idézi Jelenits István) tragikus, vívódó hangjait mintha szándékosan lehalkította volna. „Kissé túlozva azt is mondhatnám – írja Rónay György –: hivatásából következőleg. A viharos, zaklatott, gyötrött élmény – így szoktuk mondani – adott esetekben széttöri a kereteket, formákat. Itt ellenkezőleg: minél zaklatottabb – általában – az élmény, annál »készebb« formába fegyelmezik. Mintha valaki valamilyen tragikumot a mindennapi közhelyek fogalmazásában fejezne ki, hogy meg ne döbbentsen vele, s hogy óvjon attól a fölindulástól, amit a nyers közlés keltene bennünk. A forma a tompító közeg szerepét tölti be élmény és közönség között, néha szinte le lehet hántani a formát, áttörni a burkot, hogy megtapinthassuk a lüktető sebet.” Jellegzetes példája ennek a végpontján imádságba forduló tragikus alapérzésnek az 1960-ban írt Három és négy között:

A Rónay György által felvetett kérdést, amely végső soron arra irányul, vajon a papköltő miképp fejezheti ki a lelkében zajló drámát, tapintatosan ugyan, de Pilinszky János is feltette: „Egy költő élete külön is kettős dráma: az ember és a művész drámája. S éppígy a papé. S ha igen: mit közvetíthet egyéni vergődéseiből hívei felé s mit nem? Mikor csal meg másokat s mikor magát?”^[27] Ha figyelembe vesszük Sík születő verseinek történelmi hátterét, átérezhetjük, mennyire izgalmas problémája lehetett: vajon szabad-e még jobban felzaklatnia amúgy is tépett lelkű olvasóit. Válaszul is értelmezhetjük azokat a természeti környezet békéjében született költeményeit, amelyek a világ harmóniájának meglétét sugallják: „… a végtelen szól hozzám akkor is, / Ha egy búgó kagylót tartok fülemhez, / Ha egy parányi szentjánosbogár pislanó mécsét látom lengeni” – írta a Kétarcú angyalban.

Apró életképei, önleírásai és -jellemzései olykor a romantikusok nagy elhatározásával születtek, de mindig fegyelmezi őket az a tudata, hogy öregen, törődötten is teljesebbé kell tennie önmagát (Nézz fel a kékbe), s a földi dolgokon túl egy másik, teljesebb, emberibb világrend létezik, amelynek kormányzója gondot visel ránk is (Ne félj!). Az öregedő költő úgy hagyatkozott erre, mint a gyermek apjára (Erdei mise). Ez a kapcsolat versei hangnemét is áthatja: mintha kedvesen, alázatosan beszélgetne Istennel és a szentekkel:

„A versben élő Végtelenről” írt az Unokákban. A pályája végéhez közeledő Sík Sándor a végtelent megsejtve értelmezte át a költészetről bennünk élő képet: nem a vers volt a legfontosabb számára, hanem az irodalmon és életen túli olykor látomásszerű megmutatása. A sokat megért ember bölcs nyugalmával és biztos tudásával szólt erről például A lóréban, amelynek finom jelképiségében ezúttal – szerencsésen – magyarázat nélkül játszatja egybe a fölöslegessé vált ló vontatta hegyi vasút képét saját sorsával. A teljességet és beteljesülést idézi a vers belenyugvó, nosztalgikus, ráhagyatkozó befejezése:

A természetközelség, az elbeszélő mód szándékolt egyszerűsödése, a néhol Arany Jánoséra emlékeztető önironikus, dohogó hangnem olykor megtévesztő. Sík Sándor lírája végéhez közelítve egyre nagyobb távlatokba nyílt, kozmikusnak mondhatnánk, ha az elnevezés nem a látomásszerű felfokozottság állapotában való költői formálást jelentené. Sík Sándorból, legalábbis öregkori poéziséből, teljesen hiányzott ez a romantikus láz:

„Ezekben az utolsó versekben már nyoma sincs a kezdet himnikus modorának, de ami fölragyog benne, valóban fényt áraszt – írja erre az egyetemessé váló mondanivalóra utalva Pilinszky. – Nem eszménykép kíván lenni többé, hanem eszményképe az őszinteségnek… Utolsó kötete így lett valójában nyitánya egy egészen mély drámai lehetőségnek. Ezt igazolja utolsó, e nemben talán legmegragadóbb, megpőrébb verse: A néma Miatyánk.” A Gondviselésnek kivételes kegyelmi ajándéka volt, hogy Sík Sándor utoljára, élete és műve összefoglalásául leírhatta búcsúzó imádságát:

A vég

Maradék erői gyorsan hanyatlottak. 1963 szeptemberében megkezdődött lassú, fájdalom nélküli haldoklása. Stadler Frida ápolta, ő fogadta a búcsúzókat. Rónay Györgyöt is.

„Szeptember 23. Délután a haldokló Sík Sándornál. Megdöbbentő, nagyon szép halálarc a párnán. Beszélni nem tud. Suttogását nem értem. Csak ezt: »Nincsen hangom.« Aztán, és ez szívszorító volt: »Nekem is van egy verseskönyvem sajtó alatt.« Később, félig abbamaradva, az a tehetetlen mozdulat, ahogy a karját szokta széttárni.

Még tíz percet ültem az ágya mellett. Fogtam a kezét. Aztán megcsókoltam beesett, halotti arcát, és elmentem. Frida néni kikísért. Sírt.

Este hat óra volt, szürkület. Ugyanaz a torkot fojtogató érzés, mint mikor apámat hagytam ott a halottas ágyon.

Megszökünk, mert már nem tehetünk semmit értük.

Micsoda magány, milyen elhagyatottság egy rendház kellős közepén! Egy töpörödött kis öregasszony, meg két apáca. És János, és Jakab, és a többi? Lehet, hogy aludtak, lehet, hogy dolgozatot javítottak.

Hit a túlvilágban: igen. Mi annak a halál, aki hisz a túlvilágban, hivatalból? De mit ér a hit Szeretet nélkül?”^[28]

Szeptember 28-án reggel csendesen elhunyt. Halálos ágyán vette a pápa áldását.

„Október 4. Sík Sándor temetése. Eső, óriási tömeg. Eckhardt Sándorékkal állunk, ugyanott, ugyanúgy, mint Horváth János temetésén. Eckhardt Sándor kezében egy csokor virág. »Ezt is kibírjuk« – mondja csöndesen.”^[29]

December 6-án emlékestet tartottak a piaristáknál. Megkezdődött Sík Sándor második élete… Ezen az estén mondta el emlékbeszédében Rónay György Sík életművének összefoglaló méltatását: „… a lelkiélet, spiritualitás kivételes mestere volt, új, korszerű utakat tárt föl, s a maga keretei és körülményei közt – mai és magyar áttételben – valami olyasféle munkát végzett, olyasféle keresztény magatartást kezdeményezett, olyasféle spiritualitásra nevelt, aminőt és amilyent a maga idejében, a maga keretei és körülményei közt az a Szalézi Szent Ferenc, akit egyik kedvelt lelki mesterének vallott, s akinek korszakalkotó »bevezetése a jámbor (illetve egyszerűen csak vallásos) életbe« nagyrabecsült olvasmányai közé tartozott.”^[30]

---

Jegyzetek

1. Miklós Imrének, 1956. o5. 09. = A százgyökerű szív, 345.

2. Czapik Gyulának, 1957. 07. 15. = A százgyökerű szív, 349–350.

3. Lukács László: Sík Sándor szerkesztői műhelyében = Sík Sándor emlékezete, Szentendre, 1989. 81–88.

4. Uo. 86-87. Vö. Rónay György: Napló, 1989. 435–436.

5. 1950. 03. 13. A százgyökerű szív, 322–323. A levélben a rosszallással emlegetett elbeszélés: Rónay György: A szegény jó Hanuszákné, Vigilia, 1950. 97–112.

6. Vigilia, 1951. 621–631. és: A kettős végtelen. Sík Sándor válogatott munkái, 1969. 349–362.

7. Sík Sándor: Az örök Ady. Halálának harmincadik évfordulójára és A kettős végtelen, 312–321.

8. 1952. 06. 15. A százgyökerű szív, 325–326.

9. Rónay György: A világiak nagykorúsága, Vigilia, 1952. 6–13. és 297–308.

10. Horváth Richárd: „Íme, a látók kiáltanak…” (A békemozgalom 10 éves évfordulóján.) Vigilia, 1959. 261–265.; Beresztóczy Miklós: Korunk békeeszméje, Vigilia, 1961. 129–137.

11. November 16. Vigilia, 1958. 643–646.

12. Kép a kései Sík Sándorról. Sík Sándor emlékezete, Szentendre, 1989. 67–74.

13. I. m. i. h. 87–88.

14. Uo. 82.

15. Ohmacht Nándor: Sík Sándor rejtett vonásai, Vigilia, 1964. 3–9.

16. 1952 nagyböjtjében sorozatot szentelt a szeretetnek. Jelenits István: Kép a kései Sík Sándorról = Sík Sándor emlékezete, Szentendre, 1989. 67–74. Itt a konferenciabeszédek jegyzéke.

17. Magyarul: A szeretetről, Vigilia-kiadás, 1987. 17–23.

18. 1986-ban Víz László gondozásában jelent meg A XX. század konvertitái címmel ugyancsak Lelotte művének nyomán egy ötven életrajzot tartalmazó gyűjtemény az Ecclesia kiadónál.

19. Sík Sándor: XX. századi konvertiták útjai Istenhez, Vigilia, 1960. 385–395., 529–539. Újra a teljes sorozat: Sík Sándor: A szeretet pedagógiája, Vigilia Kiadó, 1996. 131-175.

20. Sík Sándor belső fejlődése, Vigilia, 1968. 582–595.

21. Rónay György: Az olvasó naplója, Vigilia, 1961. 364–366.

22. Pénzes Balduin: Az új magyar zsoltároskönyv, Vigilia, 1955. 545–549.

23. Lásd a 20. számú jegyzetet.

24. Kardos Klára: A hetedik nap dallama, Vigilia, 1970. 674–684.

25. Rónay György: Az olvasó naplója, Vigilia, 1964. 46–50.

26. Jelenits István: Utószó. Sík Sándor összegyűjtött versei, 1976. 925–931.

27. Pilinszky János: Sík Sándor utolsó kötete, Új Ember, 1964. január 5. (A mélypont ünnepélye. Válogatás, szerkesztés, sajtó alá rendezés, az előszó és utószó Jelenits István munkája, 1984. 224–225.)

28. Rónay György: Napló, 1989. II. 737.

29. Uo., 739.

30. L. a 25. számú jegyzetet.