Krisztus szerette a hegyeket, sokszor nekik ajándékozta éjszakáit, hozzájuk menekült, amikor csendre, magányra vágyott. Hegyen verte vissza a Sátán támadását s fogadta az angyalsereg imádását. Hegyről hirdette ki a nyolc boldogságot, hegyen gyúlt ki istenségének fénye, hegyre menekült a világ dicsősége elől. Hegyoldal fűszálaira hullott véres halálverítéke, hegyre vitte föl keresztjét, hegycsúcsra építette oltárát. Hegyen adott át „minden hatalmat” apostolainak, hegy őrzi utolsó lábnyomát, hegycsúcsról áldotta meg földi életében utoljára a világot. Olyanok ezek az evangéliumi hegyek, mint hatalmas pillérek, amelyekre Isten keze a legcsodálatosabb kupolát, az istenemberi életet építette.

A sok hegy közül, amelyeken Krisztus járt, különösen három emelkedik magasra: a Tábor, a Golgota s az Olajfák-hegye. Ezek az Evangélium legmagasabb csúcsai, izzó havasai: belevesznek az Égbe…

E három hegyhez kellene többször búcsút járnunk.

A TÁBORON

A Tábor-hegyére Krisztus életében az Ő akaratából homály borult. Hogy a csúcs rövid időre az Ég fényében égett, azt csak hárman tudták: Péter, János és Jakab, de nekik is hallgatniok kellett. Csak amikor belecsendült a világba az Evangélium, akkor hasadt meg a Tábor-hegyét leborító felhőkárpit, s a világ csodálkozva nézett föl rá.

Krisztus életének két legszélsőbb kilengése a Tábor s a Golgota. A Golgotán minden oly fenyegetően, szomorúan emberi – a Táboron bíztatóan, felségesen isteni. A Golgotán minden fény kialszik, még a Nap is elsötétedik – a Tábor a nagy fénytől csak úgy szikrázik. A Golgota miatt kellett a Tábor. Mielőtt a három tanítvány vérhullatásában látja a Mestert, lássák istenségének vakító fényében is. Akik hallani fogják a csőcselék „Crucifige!”-jét, hallják előbb az Atya vallomását: „Ez az én szerelmes fiam!” Mielőtt két lator közt függni látják, lássák Izrael két legnagyobb fia, Mózes és Illés között. Akik majd kéklő, szedresedő ajakáról hallani fogják az Isten-elhagyatottság halk panaszát, lássák előbb az emberségen fénnyel áttörő istenségét.

De a Tábor nemcsak a három kiválasztotté. Jönnek majd korok, kultúrák, világnézetek s vádat emelnek a kereszténység ellen, hogy délibábbal csalja a világot. Hogy abból a másvilágból, amelyről oly szépen tud beszélni, soha egyetlen fénysugarat sem látott. S akkor a háromnak jelentkeznie kell s Péternek százszor és ezerszer hitet kell tennie, hogy csak gyorsan elsikló néhány percre látta az Eget s mégis oly „jó volt ott lenni”, hogy könyörgött az Úrnak: Itt, a Tábor-hegyén maradjunk…

S jönnek csapzott-hajú, vérző emberek, akiknek nyakát az élet igája feltörte, akik Napot sohasem látnak, akiket már-már elkap a kétségbeesés örvénye, akiket egyik sziklától a másikhoz ver az élet. S Péternek e szörnyű viharban újra meg kell húznia a táborhegyi harangot: „Jó nekünk itt lennünk!” – minden vihar elül, az Istennek vannak viharmentes, napsütéses, boldogságtól kéklő hegyei is.

S jönnek istenkeresésben kifáradt, szomorú lelkek, akik bűnnel, vérrel, gőggel, nyirkos, ölő novemberi köddel már nem bírnak. Akik úgy látják, hogy az Úrnak nincs már egyetlen szava hozzájuk. Akik hiába sóhajtoznak heteken, hónapokon, talán éveken át fáradt lelkük számára csak néhány csepp harmatért, csak néhány meleg sugárért. Akik sohasem hallják – pedig hogy várják! – békegalamb-szárnyak suhogását. S Péternek újra szólnia kell: Golgotás szomorú lelkek, el ne felejtsétek, a Golgotának tőszomszédja a Tábor s ott lenni jó… Golgotán át oda vár, oda visz, oda vonz az Úr… Higgyetek nekem: csak egyszer hazudtam, azt is keservesen megsirattam…

Tudom, óh hogy tudom: a Golgota néha, sőt sokszor eltakarja a Tábort. Sokszor csak nem akar pirkadni. Sokszor mint árnyék a testet, úgy kísér a felhő… Sokszor fátyolos a szemem… Sokszor szomorú a lelkem… Sokszor koldulok az útszélen, s nem jön, aki valamit adjon-dobjon…

Ezekben a fénytelen, daltalan, ólmos, zörgő, üres napokban a Tábor-hegyéhez menekülök. Addig vonszolom magamat, fáradt lelkemet a Golgota úttalan útjain, amíg csak egy oly pontra nem érek, amelyről már látszik a Tábor… Fáradt tekintetem a múlt táborhegyi szakaszain pihen… Kaptam én ilyeneket is az Úrtól! Azokhoz a napos, paxos, kékegű, virágos-szegélyű, sokszor daltól, harangzúgástól hangos szakaszokhoz menekülök, amikor oly egyszerű, oly átlátszó s a mellett oly gazdag volt lelkiéletem. Amikor a szív nem bírta befogadni a nagy gazdagságot s kicsordult belőle boldog könnyben, mosolyban, lelkes, önfeláldozó munkában, diadalmas hitben, forró imában, az Isten nagy szeretetében. Amikor amerre csak jártam, mint késő tavasszal az almafáról, úgy hullott rólam a szirom. Amikor mindenkire, aki csak közelembe ért, úgy sugárzott belőlem a szeretet, mint ahogy májusi napfény ömlik a Napból a rétre. Amikor Krisztusé voltam s ettől nagyon boldog voltam…

Ha a múlt bűnei tudnak nyugtalanítani – pedig hogy tudnak! – akkor ugyanezen múlt táborhegyi szakaszai miért ne tudnának nyugtatni, emelni, lendíteni…

Az Úr a Táboron át ment a Golgotára, hogy én Golgotán át vergődhessem el a Táborra. A jó Krisztus a Tábor s a Golgota fölé szép szivárványt feszített: e szivárvány alatt szállnak seregesen haza a lelkek. Csak ez lehet az én utam is.

A GOLGOTÁN

A Golgota Krisztus hegyei közt a legkomorabb, legsötétebb. 37 órán át úgy látszott, hogy e hegyen összetört az istenemberi élet. Kopár csúcsáról Lucifer lenyilazta a szédítő magasságokban keringő királyi Sast. E hegyről holtan vitték el a Mestert s Vele az Evangéliumot… A nagy álmok, jóslatok, a misztikus, szép mondatok, amelyekkel teleszórta Palesztinát, mint hervadt virágok borítják el a holttestet.

Csak amikor a húsvétreggel fényözönébe öltözött a hegy, akkor láttuk, hogy az Evangélium legfölségesebb hegye. Szikláin nem a királyi Sas: a kígyó fekszik széttiport fejjel holtan. „Consummatum est!” – repül szét e hegy ormáról a világegyetem minden zugába a nagy szó. „Győztél Galilei!” – hörgi vissza a Pokol. E hegy egymaga tartja a Pokol fölött a „túlsó” partra elvezető híd hatalmas ívét, amelyen évezredek járnak haza…

De más is történt e hegyen: ormán megszentelődött a szenvedés, szentté lett a fájdalom. E hegy csúcsáról szentelte meg Krisztus a felhőt, a sebet, konszekrálta a könnyet. E hegyen Krisztus kimondhatatlanul szenvedett – s ezzel szentté lett a szenvedés.

Hogy vonzotta a még üres, Kereszttel meg nem koronázott Golgota Krisztust! Akárminő hegyen járt, tekintete a Golgotát kereste. Átvirrasztott éjszakái, lelkét feszítő nagy vágyai az üres hegycsúcs köré fonódnak. „Vérkeresztséggel kell megkereszteltetnem és mily nehezen várom, míg be nem teljesedik!” – mutatja meg egyszer tanítványainak szenvedésre sóvárgó lelkét.

Hogy e vágy mily féltve őrzött szent kincse volt lelkének, az evangélistával azt is megíratta. Péter lelkes vallomása után, hogy „Te vagy Krisztus, az élő Isten fia”, az Úr többször beszélt tanítványainak haláláról. Mintha – emberileg szólva – Péter vallomása megnyugtatta volna, hogy a tanítványok elbírják a „mysterium crucis”-t. „Attól fogva kezdé Jézus jelenteni tanítványainak, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie és sokat szenvednie a vénektől és írástudóktól és papi fejedelmektől, és megöletni és harmadnapra föltámadni.” Csalódott. Egy ilyen alkalommal különvivé őt Péter, kezdi feddeni, mondván: „Távol legyen ez tőled, Uram! Nem történik ez rajtad!” Az Úr arca elborul, hogy ily durva kéz nyúl az ő legféltettebb, legszentebb vágyához, megfordul s keményen szól Péternek: „Hátra tőlem, ellenkező. Botránkozásul vagy nekem, mert nem érted azokat, amik Istenéi, hanem azokat amik emberekéi.” Majd tanítványaihoz fordul s elcsendülnek ajkáról a Krisztuskövetés örök törvényének csodálatos szavai: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát és vegye föl keresztjét és kövessen engem.” Tudjátok – sokszor sejttettem veletek – s ha nem tudjátok, áldozócsütörtökön az Olajfák-hegyén meg is látjátok, hová megyek. Atyámhoz megyek – Atyámnál oly jó… Oda várlak titeket is: házában sok a hely… Hogy el ne tévedjetek, kitiprom előttetek az utat. Ez útról le ne térjetek. Kemény, meredek, éles kövekkel elborított út, az én lábamat is meg fogja vérezni, én is háromszor el fogok rajta esni, de a keresztet estemben is magamhoz ölelem, hogy meglássátok: magasra följutni, lelket kimélyíteni s aztán az élet teljességével megtölteni, s áldozócsütörtök délelőttjén gazdagon az Olajfák-hegyének csúcsáról szárnyra bocsátani csak az én nyomaimban lehet. Ha más prófétákra esküdtök, az életet a szenvedéstől akkor sem mentesítitek, de szentté, az élet s a boldogság egyik forrásává a szenvedés csak általam lesz. Tehát: Péter, János, Tamás s ti mindnyájan földet-tipró, Tábor-hegyére vágyó emberek, korok, etikák: Kövessetek engem, aki a szenvedésnek legvéresebb éjszakájában is boldog Krisztus voltam.

Szent Márk is megőrzött egy fölséges vonást a „fájdalmak férfiának” lélektanából. Krisztus utoljára indul Jeruzsálembe – az isteni színjáték a kifejlethez közeledik. „Útban valának pedig fölmenvén Jeruzsálembe és előttük méne Jézus és álmélkodva s félve követték Őt.” Fölséges kép: a távolba kéklő üres Golgota s a feléje siető Úr! Úgy siet a kereszt felé, min a gyermek édesanyja kitárt karjai közé. S hogy érzem, hogy ez nem lélektani aberráció, kisiklás, amely a szenvedésben kéjt keres, hanem a szenvedőknek lángoló szeretetből hirdetett, élt evangélium.

Halld csak, hogy verték vissza a keresztény évszázadok a szenvedés evangéliumát! „Ha a vadállatok nem akarnának széttépni, én kényszerítem őket” – vallja antiochiai Szent Ignác. S mikor hallja az oroszlánok vérfagylaló bőgését, Szent Jeromos szerint „a szenvedés vágyával” fölkiált: „Krisztus búzája vagyok, vadállatok fogai közt fogok megőrlődni, hogy Krisztus fehér kenyere legyek.” Keresztes Szent Jánosnak egy vágya van: „Uram, szenvedni és megvettetni Érted!” Szent Terézia is ugyanerre vágyik: „Vagy szenvedni, vagy meghalni!” A kis Teréz csodálatos lelke fölujjong, amikor nagypénteken hajnalban köhögése után meleg, piros vért érez az ajkán, mert tudja, hogy most jön a szenvedés, a halál. Pazzii Magdolna lelkéből tör föl a szeretet egyik legszebb himnusza: „Szenvedni – nem meghalni.”

Óh, az én szegény, gyatra életem ily visszhangot az Úr szavára, a Golgota evangéliumára sohasem fog adni. De egyet Jézusért és lelkemért mégis csak el kell érnem: minden kis felhőfoszlánytól, minden tűszúrástól nem szabad megrémülnöm. Kell, kell Krisztusért valamit tűrni, eltűrni is tudni.

Gyenge, könnyen összeroppanó a mai ember. Szenvedni nem tud, pláne nem akar. Énimádásunk, szomorú evilágiságunk természetes következménye, hogy a sorstól csak örömöt, csak verőfényt követelünk. Olyan boltja, amelyben csak örömöt, boldogságot árulnak, az életnek nincsen. A Paradicsom e bolygóról örökre eltűnt az első bűn ingoványaiban. Idelenn csak „per crucem” vezet út „ad lucem”. S bennünk mégis az életnek sokszor kis lökése is – érje a testünket vagy lelkünket – fölborítja az egyensúlyt. Minden nap meghozza a maga sötét tragédiáit, amelyekben emberek, sőt újabban már gyermekek is „a szenvedés elől a halálba menekülnek…” Hogy kell ennek a törékeny, álhumanizmusba merült kornak a Golgota evangéliuma! Edzeni, edzeni a gyermekneveléstől kezdve az aggkorig nemcsak a testet, hanem még inkább a lelket, hogy az élet minden kis ütése alatt össze ne törjék.

Mint testet az árnyék, úgy kíséri a történelmet a szenvedés sötét problémája. Filozófiák viaskodtak vele, de rideg sztoicizmusnál, sötét pesszimizmusnál, fáradt nirvánánál tovább nem jutottak. Hogy a szenvedésnek felséges metafizikája is van, azt csak a Golgota óta, csak Krisztustól tudjuk, kiben szentté, boldoggá lett a fájdalom…

AZ OLAJFÁK HEGYÉN

Jeruzsálem közelében „egy szombatnyi járó földre” van az Olajfák-hegye. Krisztust utoljára e hegy látta.

Egy csütörtöki napon az Olajfák-hegyén egy szomorú kis csapat állt s nézett az Ég felé. Felhős volt az égbolt, még felhősebb volt a hegyen állók lelke. Az Ég elvitte tőlük a Mestert s ők itt maradtak vállukon a világ-misszió döbbenetes súlyával. A pünkösd tűzkeresztsége még nem égette ki úgy a lelkület, hogy „választott edények” lehessenek. Mi lesz a nagy örökséggel, fog-e valóban úgy vonzani a Kereszt, hogy megalakulhasson Krisztus országa? Krisztus utolsó áldása sem űzte ki lelkükből a félelmet: ők csak azt érzik, hogy árvák lettek…

Jó apostolok, fogadjatok szót a két fehérruhás férfiúnak: „Maradjatok a városban, mígnem fölruháztattok erővel a magasságból!” Majd ha eljön a Lélek, s tüzétől tüzet fog, viharától föllángol a lelketek, akkor jertek újra az Olajfák-hegyére csókolni a Mester utolsó lábnyomát, s e fokról, amelyről felrepült, felnézni az Égbe. Akkor már nem szomorkodtok, hanem megértitek, hogy mindennek így kellett történnie. Hogy az Olajfák-hegye áldott hegy: Égbe ugró hegyfoka az Evangéliumnak… Megértitek, hogy lehet menni, vezet út az Égbe, s a Mestert követni érdemes: „Íme megmondottam nektek!”

Az Olajfák-hegyén valóban „kosmisches Ereigniss”, világesemény történt: saját szárnyain az idő s a tér óceánján átrepült a názáreti Jézus. Mily fölényesen old meg metafizikát, transzcendenciát ez az óceánrepülő isteni Pilóta. Világos nappal szárnyat bont s átrepül az Égbe… Tehát van metafizika, transzcendencia – különben hová ment volna Krisztus? Tanítványai látták, megsiratták, s a világnak elmondották, az évezredek számára meg is írták, szavuk, írásuk igazáért az életüket adták.

Az Olajfák-hegye az Evangélium felséges repülőállomása. E hegyre akkor jövök, amikor körülöttem settenkedik a szkepszis: valóban, Isten fia vagy Te, názáreti Jézus? Valóban, Palesztinán, a mi szegény bolygónkon kívül van más Hazád is?

E hegyfokról messze látni – el egész az Égbe.

E hegyfok minden metafizikai, minden transzcendencia kidönthetetlen pillére.

E hegyfokon már viharzik a „Túlnan”.

E hegyfokon kitágul a szem, fölujjong a hit, kifeszül a szárny, lángot vet a remény.

E hegyfokról már látni az Istent.

Az Úr e hegyfokról már hazament. Én egyelőre – talán már csak rövid időre – ideát maradtam. Addig, amíg rám köszönt az ősz, s én is szárnyra kelek, sokszor fölhágok az Olajfák-hegyére. Meg-megállok az áldott csúcson s az én összegyűrt, fakó, szegényes Veronika-kendőmmel, a lelkemmel, rendületlen hittel, az örökélet kiolthatatlan vágyával az Ég felé lobogtatok: A viszontlátásra, Uram, odafönn az Égben!…