A dolgozat címe egy kis magyarázatra szorul, s könnyen lehet, hogy a magyarázat lesz maga a dolgozat. A film címe, amelyet a legutóbbi munkaszociológiai foglalkozáson megtekintettünk, a híres „Tizenkét dühös ember”.
A film egy esküdtszék döntési folyamatát mutatja be, s ebben a folyamatban azt, hogy miképp és milyen nehezen lesz úrrá a testület a saját előítéletein. Kezdetben a döntés egyszerűnek látszik: a vádlott – egy fiú – bűnös az esküdtszék tizenegy tagja szemében, de ebben egyvalaki nem biztos a testületből, s amikor ez kiderül a többiek számára, idegesek lesznek, mert a számukra egyértelmű helyzetet „megzavarja egy akadékoskodó”. A folyamat ennek az „akadékoskodó”, csak a tényekre koncentrálni akaró, felelős magatartásnak a harcát mutatja be az előítéletekkel szemben, ami végül győzelemmel zárul, és a testület kimondja a fiú ártatlanságát.
A film címe angolul: Twelve angry men. A címmel való törődés persze nem az egyébként hiányos angol tudásom demonstrálására szolgál, hanem ennél komolyabb szempontokat szeretnék ebben a tanulmányban megmutatni. A csoportról, az abban történő ún. csoportjelenségekről sok nézőpontból lehet beszélni, ezek közül az egyik a „mikroszociológiai” nézőpont, amely a csoport társas mikroszférájára fókuszál, a „társasságból” adódó törvényszerűségeket igyekszik feltárni, s ezek segítségével értelmezni a csoportban lezajló jelenségeket.
Ebben a tanulmányban nem ezt a nézőpontot használom. Nem azért, mert nem tartom hasznosnak, hanem teljesen szubjektív okok miatt a filmet nem ezen a szemüvegen, hanem egy másikon keresztül néztem. Ez a szemüveg is „diszciplínákból készült”, mint a mikroszociológiai. S ez a szemüveg is hozzá tud tenni a maga szempontjával valami fontosat az előítélet jelenségéhez. Az pedig egy hosszabb tanulmány tárgya lehetne a megismerésről, szűkebben a gondolati és tudományos megismerésről, hogy ezekben a megismerési formákban nem is lehet „szemüveg nélkül” megismerni. Így aztán külön izgalmas megismerési esélyt adnak azok a lehetőségek, amikor ugyanazt a valóságot – itt most a filmet –, s az abban történteket több különböző nézőpontból vizsgálhatjuk. Olyanná válik így a megismerési folyamat, mint egy sok oldalú kristály, amelybe, ha több oldalról beletekintünk, más-más oldalát látjuk ugyanannak a valóságnak.
Akkor lássuk a szemüveget, azaz, azt a fogalmi rendszert, amely modellként előbb volt a „látásomon”, mint a film másodszori megtekintése.
A filmet nagyon régen láttam, akkor belefeledkező, igazi nézőként. Azóta arra az esélyre, hogy elemezni fogjuk, állítottam össze az elemzési szempontjaimat. Ezért e dolgozat nem is a filmről szól, hanem a filmnéző szemüvegemről, amely az előítéletes gondolkodás kialakulására kínál egy magyarázatot, de ez egy házi dolgozatnál talán megbocsátható, hiszen a tananyagok: szemüvegek.
A nem:
– miért tizenkét dühös hím? Miért nem ember? Miért fontos a neme? Vajon tizenkét nő ugyanígy viselkedne a fiúval kapcsolatban? Vajon tizenkét anya így beszélne egy fiútól? Vagy: ugyanígy történne a cselekmény, ha mondjuk hat férfi és hat nő alkotná a döntéshozó testületet? Előlegezem a válaszomat: azt gondolom, nem.
A hím:
– ha már itt az angol szó szerinti fordítást elővettem, akkor miért nem „tizenkét dühös férfi”? Miért a „tizenkét dühös hím” címet adtam? Mit jelent most a két szó közti különbség? A hímet az állatok egyik nemére használjuk. A férfit az ember egyik nemére. A filmben állatok szerepelnek? Azt állítom, igen. Ez így meglehetősen kemény állítás, ezért pontosabban kell fogalmazni: a filmben szereplők a mindannyiunkban benne élő ősi, ember előtti állatra utaló tudatállapotok kifejezői.
Értékítélet:
– a két eddigi nézőpont két negatív értékítéletet is sugallhat, amelyeket el szeretnék kerülni. Nincs benne férfiellenesség, és nem gondolom, hogy a nők különbek, csak azt, hogy mások.
Princípiumok:
– nincs benne szexuális tartalom: a női és a férfiúi ebben a dolgozatban inkább a női és a férfi princípiumként szerepel, ahogyan ezt a kínai taoista hagyomány alapján, vagy a két agyfélteke eltérő működését felfedező modern agyfiziológiai kutatások alapján érthetjük. Az állat sem negatív jelző ebben a dolgozatban, kéretik semlegesen gondolni. Az agyfiziológiai kutatás itt is tud fontosat mutatni nekünk, olyat, amit társas kapcsolatokban ható tényezőként is szemügyre vehetünk: értelmes szemponttal tud hozzájárulni a csoportos konfliktusok jelenségéhez.
Tehát két szempontot kell megmagyaráznom:
– fontos a felek neme, a két nemmel jelölt „férfi” és „női” princípiumok értelmében,
– megjelennek ember előtti tudatállapotok a filmben bemutatott esetben.
A „férfi” és a „nő”
Nevezhetnénk a kínaiakkal „jang és jin” erőknek, Carl Gustav Jung rendszere alapján az „animus és az anima” erőinek, vagy a jobb és a bal agyfélteke eltérő funkciójú együttműködésének.
Kezdem az agyféltekékkel. Agyfiziológiai kutatások kimutatták, főleg olyan betegek esetében, akiknek az egyik agyféltekéje megsérült, hogy a két agyfélteke más-más folyamatokért felelős. A bal félteke az analitikusan megismerő, logikus, „beszélő”, a fogalmakkal bánni tudó, a matematikai képességekért felelős félteke, míg a jobb félteke ennek komplementer párjaként az egészlegesen megismerő, az intuitív, az érzelmekkel átélő, elsősorban nem szavakban élő, a non-verbális jeleket egészlegesen értő, érzelmileg kommunikáló félteke. A bal félteke az, amelyet a hagyományos féloldalas nemi szerepek szerint „férfias” oldalnak, s a jobb félteke pedig amit „nőies” oldalnak nevezhetünk. Azt még nem tudjuk, hogy ez miért alakult ki.
Jung rendszere alapján továbbgondolkodva azt is lehet állítani, hogy akkor, amikor belenövünk a társadalomba, a nemi szerepeknek megfelelően szocializálódva, jellemzően eltérő viszonyt alakítunk ki önmagunkhoz és a világhoz.
Szocializáció
A férfias nemi szerepre szocializálódás a bal agyfélteke képességeit preferálja. A fiúkat könnyebben dicsérik, ha okosak, ha logikusan gondolkodnak, náluk megengedhető az agresszió, de szégyellni való az érzelmek kimutatása. A férfi nem „anyámasszony katonája”, s nem „nyafogó vénasszony”, miként azt a filmünkben az egyik dühös hím a többiek fejéhez vágja. A lányok ezzel szemben kimutathatják az érzelmeiket, de könnyebben találnak fiúpartnert, ha nem túl sokat okoskodnak, az a jó, ha „helyes kis cicamicák”. Nekik szabad az intuíciójukra hallgatva azt mondani a miértekre: „csak”. A lányok agresszióját hamarabb büntetik a családok, nekik „nem áll jól” a harag. Viszont szabadabban sírhatnak. S az anyák nagy távolságról is megérezhetik, ha gyermeküknek szüksége van rájuk. Az anyák magukhoz ölelhetik a kis újszülötteket, a férfiak akkor következnek, amikor a csemeték eszét és akaratát kell pallérozni. Nagyjából ezek a hagyományos nemi szerepekre való szocializálás sztereotípiái. Ha sikeres a szocializáció – és többnyire sikeres –, akkor a lányok sikeresen elhagyják a logikus értelmüket, s a fiúk elszakadnak saját érzéseik nagy részétől. Pedig mindkét lelki pozíció a világ megismerésének, átélésének egyenrangú és egymást kiegészítő módjait teszi lehetővé. A lányok egy kissé nehezebb helyzetben vannak, mert az ún. emancipáció jegyében ők is egyre nagyobb arányban elláthatnak férfiakra szabott szerepeket (s emiatt nehezebben mennek férjhez, de ez másik téma).
Tudatos és tudattalan
Pedig a két félteke, a két nem világlátása komplementer világlátások! A világ analitikusan ÉS szintetikusan érthető és értendő. Az egészet is tudni kell látni és a részleteket is. De az eltérő szocializáció révén mindkét nem eltávolodik a saját benne lévő egyik felétől, s azt megtanulja elfojtani. A külső szocializációs hatások révén belsővé vált nemi szereposztás miatt a férfiak elfojtják a bennük lévő „nőies” vonásokat s a nők fordítva, elfojtják a „fiúsakat”. Az elfojtás révén az elfojtott tartalmak a tudattalanba kerülnek. Ezért a fiúk megengedett, elfojtatlan, fiús, balféltekés vonásai érvényesülhetnek, míg tudattalanjukban „sűrűsödnek” a nőiesnek tartott vonások. ĺgy a férfiak tudattalanja „nőnemű”, közelebb áll a női princípiumhoz, s a nők tudattalanja „hímnemű”. S nem arról van szó, hogy melyik értékesebb, hanem – s itt a taoizmus „arany középútja” – a kiegyensúlyozás, a harmóniára törekvés jegyében azt kell mondani, hogy a két princípium egymást kiegészítő ereje értékesebb, mint bármelyik kizárólagos, „félagyú” volta. Mint Platón egyik írásában, amely arról szól, hogy kezdetben az emberek kétneműek voltak, androgünoszok, de aztán ez az androgün „kettéhasadt”, s azóta is érzi másik felének hiányát, s ez az oka annak, hogy a különböző nemek vonzzák egymást, s csak együtt lehetnek teljesek. A teljesség: a két princípium egymást kiegészítő léte.
Racionalizáció
Az elmondottak alapján, és kicsit visszatérve a filmhez, a szemüveg magyarázatából annak kellene következni, hogy a tizenkét racionálisan gondolkodó érzelemmentes férfi hideg fejjel, logikus döntést hoz. Ez szemmel láthatóan nem így történt. A férfiak – többségében – igenis dühösek voltak, bár racionális vita formájában élték ki dühüket. Racionális vita formájában dühösnek lenni nem racionalitást jelent, hanem racionalizációt. Ami azt jelenti: logikus magyarázat keresése valamilyen illogikus érzelemre.
Az elmélet ezt is meg tudja magyarázni. A férfiak nem hideg fejjel, hanem érzelmekkel, indulatokkal teli módon vettek részt a vitában. Ami nemünk, a „teremtés koronája” esetén azt jelenti, hogy az elfojtottabb, ezért szocializálatlanabb oldalukkal. Azért szocializálatlan ez, mert a nemi szerep a hidegfejű, racionális döntést preferálja, s az érzelemteli viselkedésnek nincs helye a hivatalos viszonyokban. E szocializálatlan érzelmek azon a fejlettségi szinten létezhetnek a tudattalanba űzve, amelyen valamikor, a kisgyerekkorban elfojtódtak. S ha felszínre törnek, akkor szabadságukban korlátozott dühös kisfiúk hoznak ítéletet egy másik fiúról, aki miatt nem mehetnek haza stb. (hiszen nem mehetnek haza addig, míg el nem végezték a házi feladatot, amely most a testületi döntés meghozatalát jelenti). Tizenegy dühös kisfiú, azaz – s itt egy új fogalmat vezetek be – tizenegy regresszív tudatállapotban lévő férfi és egy józan felnőtt férfi kezdi el a döntési folyamatot. A regresszió: korábbi, fejletlenebb állapotokra való visszaállás, itt a kisgyerekkorhoz. A düh még férfiaknál sem helyes reakció döntési folyamat esetében. A düh elveszi a józan ítélőképességet, s nem lehet dühösen és logikusan létezni egyszerre.
A főszereplő – akit Henry Fonda alakít a filmben – végig bírja regresszió nélkül, s képes végig megtartani a logikus, higgadt, racionális tudatállapotát.
Normaváltás: a másik princípium megjelenése
A normaváltás azzal indul, hogy egyéni szavazás alapján, ha csupán egy új „ártatlan a fiú” szavazat lesz, akkor folytatják a vitát. S lesz egy új „ártatlan” szavazat. Az „öreg” megszánja a főszereplőt, s mellé áll. „Maga nehéz pasas, egész más, mint én”, mondja, de azért mellé áll. A szemüveg szerinti kulcsszó az, hogy megszánja. Eddig a többiek dühe hol a fiú, hol Fonda felé irányul, az „ezek”-re, egyszóval az „idegenre”, a „másra”. Az idegenre adott negatív reakciókat egyébként végig élvezhetjük a filmben. A „más” mellé állás először akkor fordul elő a filmben, amikor az „öreg” Fonda mellé áll. A szánalom a másik princípium képessége, s megjelenése a teremben. A szánalom a sok dühös kisfiú között a „női” princípium első megjelenése. Nem hiszem, hogy a forgatókönyvíró ennek tudatában írta meg a művet, de ha igazat írt, abban más igazság is tükröződik. Leginkább az öregkorral járó életbölcsesség engedheti meg magának az „ellentétes” princípium szerinti viselkedést. Később valaki előítéletesen megtámadja az ellentétesen, másként gondolkodó öreget, s e támadásban túllő a célon. Ezért egy másvalaki megszánja az öreget, megvédi, s ezzel új „ártatlan a fiú” szavazat keletkezik. Aztán elered az eső, s két ellentétes oldalon vitázó ember elhúzza az ablakot. Beszélgetésbe elegyednek egy magánjellegű témában. Az egyik beszél – regresszió nélkül –, s a másik mosolyogva hallgatja. Nemsokára azonos módon, „a fiú ártatlan”-nal szavaznak. Ami történt ebben: miközben együtt felhúzták az ablakot, és egyikük a beszélgetésben mosolyogva hallgatott, erről kiderült, hogy ember. Sőt, kedves, mosolygós ember. Van ennek jelentősége? Addig nem volt egyértelmű, hogy ember? Nem, nem volt egyértelmű. S ezzel a tanulmány nézőpontja, a „szemüveg” másik komponenséhez érkeztünk.
A regresszió
Néhány kiragadott idézet következik, amelyek minimum a másik, az „idegen” normális gondolkodását kérdőjelezik meg. „Ezek a hülye ügyvédek, csak beszélnek… inkább ezeket a büdös kölyköket kellene agyonverni, mielőtt hülyeséget csinálnak.”
Tehát: „hülyék, büdösek, agyonverni”, „olyan dühös lettem, azt hittem agyonverem”. Az átálló öregnek mondja valaki: „Maga eddig velünk tartott, most meg hozzájuk fut?!” Ebben azt kell észrevenni, hogy a „velünk tartott” és a „hozzájuk fut” szempontjai itt már elfedték azt, hogy a feladat nem a „mi” és az „ők” harcát eldönteni, hanem abban kell dönteni, hogy bűnös-e a fiú?
„Mi az? Mindenkin kitör az őrület? Mi ez? Irgalmas szamaritánusok gyülekezete?” – üvölti az a férfi, aki a fiút legtovább tartja bűnösnek (s az irgalom a másik princípium). A szenilis öregekről is elhangzik egy eszmefuttatás, s zavar látszik az ezt kiabáló arcán, amikor észreveszi a jelenlévő öreget. „Olyanok maguk, mint a sírós vénasszonyok” – halljuk a másik princípiumot karikírozva megvető hangot. S a dühöngőnek mondja valaki: „tán még az áramot is ráengedné”. „Esküszöm megtenném!” – üvölti vicsorgó foggal a fiút legtovább támadó férfi.
A vicsorgó fog: jel. A vicsorgó fog az agresszió jele az embernél, s rokonainknál, a majmoknál, valamint sok ragadozó állatnál. A vicsorgó fog már nem a kisfiú foga. A ragadozó foga. S szó sincs itt már analitikus gondolkodásról! Emberünk már nem a kisfiú regressziós szintjén áll, hanem a törzsfejlődésben korábbi szinteknek megfelelő érzelmi állapotban van. Arca a ragadozó arca. Arc, amely a „támadj, vagy menekülj azonnal” állapotát mutatja. Olyan állapotot, amelyben nincs is idő analízisre. „Esküszöm megtenném!” – üvölti. Azaz rákötné a fiúra a villamosszék áramát. S tőlünk nem messze délre, 1993-ban embertömegek élik a „támadj, vagy menekülj azonnal” parancsa szerint a törzsfejlődésben állati elődeink életét. Hogy tud így elfajulni egy konfliktus?
Kurt R. Spillman-Kati Spillman „Ellenségkép és konfliktuscsuszamlás” című tanulmányából vettem a megközelítést, és sok idézetet. Megjelent a Magyar Tudomány 1992/1-es számában. A 98. oldalon így foglalják össze cikküket:
Az ellenségkép összetevőiről:
Tehát csak negatív értékelések jellemzik. „A tisztán racionális felhívások a fokozott empátiára ezért nem juthatnak el az ellenségkép valóságos gyökereihez, és így aligha járhatnak sikerrel”.
Egy nagyon súlyos állítással folytatódik az idézet: „Az emberi agy nem azért fejlődött ki, hogy objektíven mérje föl a világot, hanem – többi szervünkhöz hasonlóan – azért, hogy segítségünkre legyen az életben maradásért folytatott küzdelmünkben.”
Az emberi agyban a törzsfejlődés során különböző időben kialakult korábbi és későbbi, fiatalabb területek vannak. A legősibb terület az agytörzs, ennél pár száz millió évvel fiatalabb a köztiagy. E dolgozatban vázolt jelenségekben a köztiagynak jelentős szerepe van. Ez az agyterület ellenőrzi a környezet ingereire adott reakciókat, tárol olyan tapasztalatokat veleszületett programok formájában, amelyek reflexszerűen birkóznak meg a fölmerülő életbevágó helyzetekkel. „…nem bajlódik a környezet aprólékos feltérképezésével, hanem olyan környezeti inger-konfigurációk gépies reakcióit tartalmazza, amelyek a szervezet életben maradása szempontjából lényegbe vágóak… Az ellenségkép éppen a köztiagyban van tárolva”, s észlelése esetén azonnal automatikusan életbe lép az ellenségre adott válaszsorozat, vagy a támadás-megsemmisítés, vagy a menekülés formájában. Későbbi agyterület a nyúltagy, amely a szerzők szerint nem játszik szerepet a tárgyalt problémában.
Az idegrendszer magasabb, összetettebb tevékenységének a területe az agykéreg. Ez a törzsfejlődés viszonylag késői szakaszában alakult ki, s ehhez képest egészen fiatal a kulturális, civilizatorikus rétegünk, amelyen a beszéd, a tudat kifejlődése által mai életünket éljük (ha valami közbe nem jön). Napjainkra „kialakult a konfliktus a biológiai örökség és az emberi kultúra között. Immár ősi fixációk, változékony egyéni formák és normatív követelmények örök feszültségében zajlik az emberek élete és tevékenysége.”
„A szokatlanra, a fenyegetőre, az ellenségre adott ősi védekező reakciók… nélkülözhetetlenek voltak a fennmaradás szempontjából az evolúció első biológiai szakaszában. A kulturális evolúció kezdetével azonban kialakult a szokatlan iránti érdeklődés is, és a vele való megbirkózás képessége is… Ha a spontán félelemé a vezető szerep, akkor az agykéreg fiziológiailag lassúbb folyamatai, reflexiói háttérbe szorulnak, és a köztiagy közvetlen vezényszavai veszik át az irányítást.” A normális személyiségfejlődés során többé-kevésbé megtanuljuk integrálni ezeket az ellentmondó tényezőket. De ezek egyeztetését folyamatosan nehezíthetik elbizonytalanodások, társadalmi nyomások, félelmek. „Ilyenkor felnőttek is visszacsúszhatnak a kora gyerekkor viselkedésformáiba.” Ez a visszacsúszás jól nyomon követhető szakaszokat ír le, s ezek a szakaszok, a visszacsúszás mértékében azt is jelzik, hogy egyre ősibb agyterületek veszik át az irányító funkciókat.
A saját szakaszolásom így hangzik:
– beszélgető felek, itt az intellektus, az idegen iránti érdeklődés az uralkodó,
– kultúráltan vitatkozó felek, a kultúra szabályai kordában tartják az indulatokat, mederben a vitát, bár itt már nem mindig tudni, hogy az idegen megértése, vagy meggyőzése a cél. Inkább ez utóbbi. A másik: rosszul gondolkodó ember.
– Veszekedő felek, a veszekedés különböző fázisai szerint a felek először egymás erkölcsi lényét kérdőjelezik meg, egy későbbi fázisban egymás normálisságát, egymás intellektuális képességeit. A másik gonosz, vagy nem normális ember, vagy mindkettő. Megfigyelhető a tendencia, hogy a másik észlelése egyre kevésbé a másik ember észlelése, és a másik megfosztódik ember voltától.
– Verekedő felek, itt már a tömény agressziónál tartunk, a cél a másik eltávolítása a „vadászterülettől”, a „nősténytől” stb. Szó sincs intellektuális mérlegelésről és empátiáról, vagy az idegen iránti kíváncsiságról.
– Élet-halál harcban álló felek, sajnos nem elvi jellegű ennek a fázisnak az emlegetése. Nemrég még kedves jugoszláv barátaink merültek el ebbe a mélységbe. Itt már az ellenség fizikai elpusztítása is megengedett. A másik már nem emberként, hanem ellenségként észlelt, s az „öld meg, mert megöl” parancsa helyes parancs – akkor, ha már ide jutottunk. Mert ha már az észlelésünk eljutott ebbe a regresszív fázisba, akkor az ekként észlelt sem engedheti meg az intellektualizálás soká tartó „luxusát”.
S ez azt is megmutatja, hogy az ellenségkép, s az ellenségkép eluralkodása önmagát beteljesítő jóslatként működik… S azt is, hogy néhány pillanat alatt vissza lehet csúszni évmilliókat, és – ha ide eljutottunk – hatalmas erőfeszítésre, félelmeket eloszlató bizalomerősítő próbálkozásokra van szükség, hogy visszajussunk a normális, civilizált rétegekbe.
A film számomra erről is szólt. Arról, hogyan jutott ki a mély regresszióból a tizenkét dühös ember, s ezzel hogyan jutott vissza a civilizált ember felelősséget is racionálisan vállaló szintjére. S arról is szólt ez a film, milyen óriási mélységek fölött húzódik az a vékony civilizációs réteg, amelyre olyan büszkék vagyunk.
S még egy: a legfontosabb! Nem a racionális érvelés hozta az eredményt. A racionális érvelés csak a regresszióból kijutott filmbeli férfiaknál értelmezhető. A regresszióból kivezető utak mindegyikében ott találhatjuk a másik princípium erejét. Ahol részvét, vagy empátia, vagy szeretet miatt emberré lett a másik (Fonda, az öreg, a fiú, a fiatalok stb.), ott keletkezett egy felfele vezető evolúciós lépcsőfok, és helye támadt a másik iránti érdeklődésnek, az intellektusnak.
A dolgozat szellemében (mivel a film az előítélet jelenségéről szólt) az előítélet fogalmát így határozom meg:
– az előítélet az „idegenre” adott – korábbi egyéni vagy törzsfejlődési szakaszokra utaló – többnyire negatív regresszív érzelmi válasz egy intellektualizált, racionalizált formában. Ezek a racionalizációk csoportos vélekedésekként léteznek, s a csoportok tagjaira áthagyományozódnak.
Ezzel a dolgozat végére értem. Az is volt a célom, hogy egy egészen más nézőponttal, a princípiumok és a regresszió nézőpontjával megmutassam az előítélet jelenségének egy olyan oldalait, amelyek a szociológia számára nem értelmezhetőek. Például biztosan van a háborúknak szociológiája. Mivel általában véve egyértelmű, hogy a háború a férfiak dolga, akár katonaként, akár politikusként, ezért nem is gondolkodunk el azon, hogy lehetséges, hogy a háború a patriarchális talapzaton alapuló jelenlegi civilizáció műve. A patriarchális talapzat műve. Mi lenne, ha kettős talapzatra építenénk további civilizációs fejlődésünket? Ez ismét egy másik dolgozat témája lehetne. Azért az bíztató, hogy elkezdődött a talapzat átépítése (ha cinikusan nézzük, akkor ez abból is látható, hogy a nők száma megnövekedett a hadseregekben…, s ha kevésbé cinikusan: ott is).
A háborúk hímneműek, s az emberiség két nemből áll, mióta a platóni szerint elveszítette másik felét. Azóta időről-időre elveszíti az emberségét… A tőlünk délre dúló háború nem az anyák műve.
Forrás: Harmadik Part teljességügyi értesítő 1989-1995
