Nem vagyok sem szociológus, sem bölcs öregember. Hogy mennyire jellemző az általam leírt társadalomkép, nem tudom, jóllehet én úgy érzem, igen általános. A dac társadalma – adtam volna címnek, ha nem félnék, hogy rám sütik: a komoly gondot, problémát elcsomagolom, s csupán provokálok. Kérem tehát mindazokat, akik nem értenek egyet velem, illetve a cikk lényegével, tekintsék vitaindító írásnak.

A mai magyar társadalom azon része, amelyik nem él tudatos lelki életet, a kamaszkorában megtanult meg nem értettség, viszálykodás, vetélkedés, énkeresés, célkeresés, felbuzdulás és elkeseredés, hangulati-érzelmi irányítottság, vészes énkiemelés és erős melankólia áldozata. Hogy sok-e a számuk azoknak, akik így élnek, arra azt felelhetem, nyugodt szívvel: igen, sok. Mert a tudatos lelki életet élők kategóriájába, vagy – mivel itt nem szentségtörés e kifejezés – kiválasztott csoportjába nem elég jelentkezni, nem elég arról nyilatkozatot kitölteni, hogy „mi mindig nyugodtak vagyunk”, vagy hogy „mi mindig szembenézünk az ellenséggel, vagy a veszekedést provokáló problémával”, még kevésbé elég egyszerűen azt állítani: „én hiszek”. Mindezen állítások akár igazak, akár csak szeretnénk, hogy igazak legyenek, csupán azt mutatják, hogy vannak még szilárd erkölcsi világképpel rendelkező honfitársaim. A tudatos lelki életet élő személy távol van a hangulatoktól; érzelemmel és véleménnyel rendelkezik, s azokat nem értékeli állandóan újra és újra az első kis látszat alapján. Ami pedig ezt biztosítja: bízik. Ami pedig a fő: nem alap nélkül. Legfőbb jellemzője, hogy nem határozza meg őt egy probléma sem, mint hazánk társadalmának nagy részét! A legfőbb tulajdonsága a rugalmassága, lendülete és bátorsága a félelmekkel, gyengeséggel, tévedéssel szemben. Rugalmassága nagyfokú alkalmazkodóképességet, kompromisszumkészséget rejt magába, mégis hajlandó anyagi körülményeit feláldozni a szellemiekért, lelkiekért. Emlékezzünk vissza, mennyien vállalták kereszténységük az elmúlt időszakban, és voltak hajlandóak vállalni a hátrányos megkülönböztetést. Ez az áldozathozatal igen fontos eleme a lelki öntudatnak. Mert mi, a többség mindeme tettünket kérdések és válaszok hálójában cselekedjük, ha adunk, kapni akarunk, ha kérünk, bőkezűséget várunk el. Ők nem tévedhetetlenek, nem legyőzhetetlenek, bár igaz, hogy sokkal inkább ellenállóbbak a fizikai, biológiai, lélektani, társadalmi nyomással, betegséggel szemben. Mi azt hisszük, mindent tudunk, jobban tudunk, a másik véleményének elfogadásából presztízskérdést csinálunk, s nem hajlunk a jobb, enyhítő szóra sem. S elértem a központi ragályhoz: a düh, harag, dac, makacsság, sértődékenység, érzékenység kérdéséhez. Bárhol, bármikor, bármire képesek vagyunk negatívan nézni, haragudni, keresztbe tenni. Magából a rosszul kialakított függő függetlenségből következik ez. A magyar fiatalság fejébe egyszerre verték az egyéniség jeleit, azok paramétereit és az egyéniség kárhoztatását, az alkalmazkodás, egyöntetűség törvényeit. Mivel egész iskolarendszerünk (nagy része) a tekintélyelvűségre, a katedrai kinyilatkoztatásra (nem Aquinói Tamás értelmében), s az öncélú fegyelemre épít, nem csoda, hogy az ember személyiségében az „egyéniség” nem képes normálisan kialakulni. Nemcsak az önálló kezdeményezés, a kérdezés marad így ki, de a tehetséges emberekkel való együttélés problémája is lesöprődik a színről. Holott egyrészt: minden ember tehetséges valamiben (ezt már Hadrianus is mondogatta…), és ezért ennek nem a csoportot bontó, hanem az egyéni felelősség oldalát kellene bemutatni. Másrészt a toleranciát – ma ez talán szintén tévútra vezetett mozgalom –, mint viselkedésmódot kellene elsajátíttatni a tanulókkal. Amikor a tudás érték, amikor az emberélet érték, akkor ezt tanítani is kell. Nem lenne szabad a tudomány halott arca mögé szorítani a diákot, hanem hagyni kellene, hogy mint élő az élővel, az alakulóval, változóval, a „játékkal” kerüljön kapcsolatba. Fontos lenne tehát, hogy személyiségünkbe beépítsük azokat az elemeket, amelyek képesek az indulati-érzelmi válaszoktól mentesíteni a tudat tiszta észjárását. Jó lenne, ha automatizálódott társadalmunk egyetlen szilárd és még megbízható elemét érzelmeink nem univerzális rendező elvként használnánk, hanem helyreállítanánk az összhangot az elme és lélek között. Ez a folyamat világméretű, mégis nálunk dívik nagyon az egypólusú személyiség, amikor a tudat és érzelem harcában mindig az érzelemkitörés nyer. Az oktatás, nevelés feladata lenne bemutatni, hogy a másik is gondolkodik, érez, szenved, és teszi ezt minden pillanatban! Fontosabb ez, mint hinnénk. Mert véleményünk mint a hangulatunk fordul jóból rosszba, pirosból zöldbe. A mindenkori magyar ember képe a XX. század végén: egyedül van és vív, küzd az ármány ellen, heroikus szenvedés áldozata. Mindnyájan óriási kereszteket hordunk, sokkal gyakrabban kívül, mint belül. És büszkék vagyunk erre, hogy ekkora a terhünk. Minden megoldási javaslat „a pszichológus hozzá nem értő okoskodása, aki csak mert a pálmaházban megterem, azért a sarkvidéken is ültetésre javasolja a kakaócserjét”. Az „én más vagyok, mint a többi” „rajtam nem lehet segíteni”; „máshogy kell”; sőt!: „egyáltalán ne segítsen senki, nem szorulok rá!” elvet, énképet minden magyar magán viseli. S eközben a halandósági, öngyilkossági, válási statisztikánk az égben. Az intelligenciahányadosunk és a tehetségmutatónk (ha lenne ilyen) társaságában. Nem véletlen, hogy pesszimizmusunk, gyakori váteszségünk, sziszifusziságunk ide vezet. Küzdésünk természetesen nem céltalan, nem eredménytelen. De talán máshogy is menne. A magyarság lelki térképe szerencsére még mindig nem írható le mechanikusan: a magyarságról alkotott következő kép: „jellemtelen, hátrányos, hiányos lelkű többség és klasszifikálódott hősök szűk köre” – szép hazugság, bárki állítja, szemfényvesztő s valami gyanúsat akar. Igaz viszont, hogy a legtöbb hazámbéli lelki fejlődését akadályozzuk: együtt mindenkiét. Korlátozunk, kirekesztünk, kizárólagosan ítélünk, beszélünk, cselekszünk. Nagy akadály, hogy a másik tudását igen ritkán fogadjuk el, hogy a gondolati szabadságot az „én gondolatom szabad és jó, a többiét felesleges meghallgatni”-ra fordítjuk le. Problematikus ez azért is, mert ahol meg a ló túlfelén ülnek, ott gyakran visszaélnek vele: vitázás, szócséplés lesz a megbeszélés helyén, a ki nem élt közléskényszer kiadásába torkollik a véleményezés. A Krisztus-imitáció és az egyéniség-elfogadás modell hiánya szüli az állandó és hangsúlyos „én”-kiemelést! Erre azért van szükség, mivel az én nem szilárd és rugalmas, tehát nem tökéletes – de jó lenne annak tekinteni, ezért az én hinni kezd saját tökéletességében, de hogy ki ne derüljön, hogy ez nem igaz, sérthetetlenné teszi. Ebből származik a szüntelen sértődés, félreértés, dac, vagy a másik véglet, a hűvösség, a távolság túlzott tartása; s mindkettőből az elidegenedés, a kapcsolatok elfelszínesedésének folyamata. Ami persze visszahat, és lehet, hogy valós oka az egésznek; lehet, hogy ennek a kialakulását kellene megvizsgálni? De a dacnak másik fontos hatása az erőszak. Akit nem lehet meggyőzni szóval, azt csak erővel lehet kényszeríteni. A sértettség agressziót szül (és a magyarságnak úgyis van egy űzöttség-hagyománya), akár mi vagyunk sértettek, akár mi sértünk másokat, az erőszak jó eszköz, s ezzel azután élünk is! Mi magyarok nagyon is gyakran élünk vele. De, és ez a civilizáció érdeme, igen ritkán vállaljuk, hogy nyíltan használjuk, mindenféle álca nélkül. Sokkal gyakoribb, amikor valamire hivatkozunk. (Jóság, a te érdekedben…), vagy amikor nem saját magunkat ruházzuk fel a hatalommal, hanem a saját funkciónkat! És láss csodát: tanárt, pedellust játszunk nálunk idősbekkel, jobbakkal, vagy akárkivel, aki útban van. Gyengeségünket, tudatlanságunkat, tévedéseinket, gátlásainkat tagadjuk mind az emberi kapcsolatok, mind a lelki folyamatok szintjén. Gyakori hit- és bizalomnélküliségünk miatt sokszor választunk „egy igaz útnak” egy személyt, akitől függünk (nyilvánvalóan vagy burkoltan); egy témát, egy hobbit, amiért meg is betegszünk, vagy nem találunk ilyet, és ez keseríti meg életünk. Panaszkodunk úton-útfélen, a felszínes tettek sajnos jellemzőek… Akik tudatos lelki életet élnek – mert ne felejtsük el őket se, hisz itt járnak közöttünk –, nem vetélkednek, de segítik egymást, nem civódnak, hanem megbeszélik az ügyet; pontosak, elismerik a másik idejének fontosságát; válaszolnak a levelekre, távlatokban gondolkodnak, összefüggéseket keresnek – de nem mindenáron, képesek bármikor ellazulni, nem a lelkin és a testin spórolnak, hanem szellemi igényeik tárgyi kielégítésén, mert képesek a szellemüket olyan frissen tartani, hogy az bármikor képes legyen kipótolni hiányzó könyveket! S mindennek csak az a feltétele, hogy elhiggyük: a lelki folyamatokat megváltoztathatjuk, rajtunk múlik, hogy dühünk előrevisz, vagy mást rombol, hogy észrevegyük és irányítsuk saját világbirodalmunkat!