Vagy tíz éve egyszer azt mondtam barátnőmnek: Szeretném magam jól érezni a bőrömben! Ő rávágta: Majd ha tehén leszel! Elszégyelltem magam. Mit is akarok én?
Valóban az ember azt hiszi, sokkal fontosabb feladatai vannak, semhogy azzal törődhetne, hogyan érzi magát.
Hiszen mit is tesz az: jól érzem magam, jól érzem magam a bőrömben? Közérzetünk nehezen meghatározható. Nagyon sok tényező ideális voltát s egybeesését jelenti: szervezetünk észrevétlen, jó működését, életenergiánk delelését, kedélyünk derűjét, nyugodt, nyitott lelkiállapotot, szellemünk tisztaságát, frissességét, egyszóval a tettre kész embert.
Tettre készek vagyunk-e?
Mindenesetre mindnyájan igyekezünk elvégezni feladatainkat.
Főznöm kell, dolgoznom, fel kell ásnom a kertet, ellátnom a gyereket, le kell mennem a boltba, meg kell írnom a cikket – a sor folytatható, kiegészítheti ki-ki a végtelen sok foglalkozás és elfoglaltság fogalmaival, a maga dolgával.
Kell, kell, kell – mondjuk. S a kell, az a muszáj, s a muszáj: kényszer.
Szemléletünkben van talán a hiba. Hogy nem értelme, életértéke felől közelítünk dolgainkhoz. Főzni, ez a kívánatos, illatpárás, ízes vacsorát körülülő, zsibongó család. Dolgozni, ez ropogós héjú, magasra kelt kenyér, pontos, célszerű szerszám, baleset nélkül szállított emberek, lakható, szép ház, tanító szép szavak. Ásni, ez együttműködni a természettel, friss saláta, szaporaszemű ribizli, olajos dió. S örömben fogant gyermekünk nap-nap után megújuló öröm. Folytathatja a sort ki-ki a maga dolga, munkája – életértékei – szerint.
S akkor a mondatok észrevétlen átalakulnak: szeretnék megfőzni, még szeretném felásni a kertet, szeretném ellátni a gyereket, sőt: ma sokat szeretnék dolgozni, ma még ezt is szeretném elvégezni.
Munkánkat eredménye, életértéke felől tekintve még azt is jókedvvel, jó szívvel végezzük, amit nem szeretünk csinálni, ami mindenképpen unalmas és nehéz. Hiszen teljesíteni valamit, eredményt elérni valamiben, mindenkor örömet okoz.
Este, ha fáradtan elnyúlunk az ágyban, gondolatainkat ne a holnap teendőin hajszoljuk, hanem pihentessük meg azon, amit ma sikerült elvégeznünk. Minden kicsi tettet, minden kicsi munkát vegyünk számba! Mi mindent tettünk ma az életért, az emberért? Magunkért, szeretteinkért és ismeretlen társainkért?
Nagy különbség: a holnap gondjával vagy a ma megoldottak örömével merülni álomba! Ezt is megcsináltam. Azt is elintéztem. Elégedett vagyok. Kicsi, de hasznos része a világmindenségnek.
S akkor ki-ki elfészkelődik, hanyatt fekve vagy oldalára, hasára fordulva, elnyújtózva vagy összegömbölyödve, ahogyan megszokta, s nyugodt, mély álomba merül.
Felébredve ne ugorj ki az ágyból rémülten s kábán. Maradj fekve az ágymelegben s ízlelgesd az ébredést. Érzed, amint az álom lassú vérkeringése az éberség szaporább, erőteljesebb lüktetésére vált át, erősödik, mélyül légzésed, s kezed, lábad, minden legkisebb tagod is lassan felébred, s erővel telik meg, izmaidat oxigénnel mossa át a vér, és egyszer csak nagyot sóhajtasz, kinyújtod kezed, lábad, ívbe feszül gerinced, fejed és sarkad tartja súlyod, s érzed: de jó is élni, de jó is felébredni!
Ha ellazulsz, maradj még kicsit fekve. Most jó átgondolnod, mit szeretnél ma elvégezni. Rangsorolod teendőidet: mi halaszthatatlan, mi ér rá még, mi fontos, mi kevésbé, és mi elvégzésük ideális sorrendje.
Most kelj ki az ágyadból! Tárd ki ablakodat! A beáramló, friss levegőben állj meg mezítláb kis terpeszben. Fejed előrecsüng, hátad meggörbül, vállad leejted, karod ernyedten lóg. Hunyd le szemed s érezd magad: tagjaid tömegét, tehetetlenségét. Még jobban meggörnyedve engedd ki tüdődből a levegőt, s miközben nagy, mély lélegzetet veszel, tárd ki karod az ég felé, emeld az égre arcod, és minden izmod kinyújtva nyújtózz, növekedj. Egész testedet „átlélegzed” így. Erővel telsz meg.
Mikor ellazulnak izmaid, kiengeded a levegőt, leejted karodat, s kinyitod a szemedet, tettre készen indulsz a napnak.
Azért merészeltelek tegezni, Kedves Olvasó, már az első részben is, mert ez ma általános. De azért is, mert közvetlen. Manapság az ember tegeződik azokkal, akiket kedvel, nyelvünkben ez a meghittség kifejezése is.
S persze magamat is megszólítom így: érezd jól magad! A jó tanács, egy-egy élet-technikai trükk legalább annyira rám fér, mint rád. Mert az, hogy tudok néhány jó tanácsot, sajnos, nem jelenti azt, hogy magam is aszerint élek. Miért? Nehéz erről számot adni.
Tény, hogy sokszor vagyok rest a jóra, ahogy a könyvek könyve, a Biblia ezt kifejezi. Tudván tudom, mi használna nekem, és mégsem azt teszem.
Pedig csak el kellene kezdeni, s a módszer, a trükk hatása olyan kellemes, olyan jó, hogy aztán már magamagát kelleti.
Azt hiszem, tehetetlenségünk, amely megakadályozza, hogy valami újat, valami mást – ami jó nekünk és hasznos – elkezdjünk, egy önmagunk elől is titkolt szorongásból ered: ha elismerem, hogy változtatnom kell életemen, akár egy kicsiny dologban is, akkor el kell ismernem, hogy eddig valamit nem jól tettem, s attól szorongok, hogy a tévedés, a hiba beismerése végső soron a lényemet kérdőjelezi meg.
Márpedig az embernek alapvető szükséglete, hogy biztos, szilárd és kikezdhetetlen, hogy gömbölyű énképe legyen.
Sosem felejtem el egy csodálatos öreg hölgynek, a vajdasági Jashmina Puljának azt a gyakorlatát, amely megváltoztatta a nézetemet.
Egyenes testtartásból lassan – karja fölfelé s egyik lába hátra emelése közben – nyújtotta a törzsét, és azt mondta meggyőző, tiszta kislányhangon: Én szép vagyok és jó vagyok és okos vagyok, és erre mind magam jöttem rá. Az ujjongó felismerés és a kételkedés ellentétes érzelmeit váltotta ki belőlem. Milyen igaz! De igaz-e? Nem önteltség-e, nagyképűség-e ebben a tudatban élni?
A magam akkori nyomorult testi-lelki állapotában már évek óta azt mondogattam: Én kicsi vagyok, kevés és elégtelen, de mindent elkövetek azért, hogy helytálljak. Ez jó jelmondat volt ahhoz, hogy ne sorsom áldozata legyek, hanem hőse. Micsoda különbség! Mekkora erőfeszítésekre tett képessé ez a jelmondat! Ha az összeesésig elcsigáztam is magam, de elvégeztem mindazt, amit szerettem volna.
Jashmina Pulja más módját kínálta önmagam s életem vitelének. Mintha ugyanannak az utcának a napos oldalára mutatott volna. Én szép vagyok és jó vagyok és okos vagyok, és ezért könnyedén, kedvemre végzem a dolgom.
De szép, jó s okos vagyok-e valójában? A magam módján bizonyosan. Mert váratlanul megpillantva magam egy tükörben, láttam már magam szépnek. És életemben már sokszor voltam jó: segítő és nem ártó, építő és nem romboló. És okos is voltam már sokszor, számtalanszor bebizonyosodott igazam. Tulajdonképpen tudok szép, jó és okos lenni!
Akkor hát miért nem vagyok mindig az? Miért ne lehetnék mindig az?!
Megálltam természetes kis terpeszben. Előreejtettem fejem, leengedtem vállam, karom súlyosan csüngött. Lassú, mély lélegzetet véve kiegyenesedtem, s még mindkét lábamon állva testsúlyom lassan jobb lábamra helyeztem. S miközben lassan kiengedtem a levegőt, egyszerre indítva a három mozdulatot, karom emeltem, törzsem előre döntöttem s bal lábam hátra felé emeltem.
Hirtelen meginogtam, mert belém hasított: Meg tudok én így állni?! De visszanyerve egyensúlyomat – elmosolyodtam: Hogyne! Hiszen én szép vagyok és jó vagyok és okos vagyok, és erre mind magam jöttem rá!
Mikor éreztem, hogy nem tudom tovább emelni a lábamat, izmaim görcsösen megfeszülnek, állva maradtam a mozdulatban, és elismételtem Jashmina Pulja mondatát. Aztán napról napra magasabbra tudtam emelni a lábam, s napról napra hosszabb ideig tudtam megmaradni egyensúlyban, nyugalomban. Idővel amolyan energia és egyensúly mérőeszközzé vált ez számomra: ha hamar meginogtam, tudtam, most óvatosabban szabad csak terhelnem magam. Ha könnyen sokáig kitartottam, éreztem, erőim, képességeim teljében vagyok, aznap nyugodtan terhelhettem magam.
Hogy összeállíthassuk a magunknak lopott reggeli öt percben aznapi teendőink legcélravezetőbb sorrendjét, sok tényezőt, körülményt kell számba venni.
Mindenekelőtt az időt. Mire jut időnk és mire nem, mit szükséges még aznap elvégeznünk. A reggeli tennivaló nem halasztható délre. A hivatalosan megszabott munkaidő időzítése és terjedelme megváltoztathatatlan. Ami dátumhoz kötött, nem odázható el. Ezek napunk fix pontjai, köréjük, eléjük, mögéjük, hozzájuk kell rendelnünk minden mást.
Sok asszony törekszik arra, hogy a hétvégéje ne legyen túlterhelt, családjával tölthesse, pihenéssel, szórakozással vagy aktív pihenéssel a telken, a kiskertben. Ezért a házimunkát a hét elejei munkanapokra időzíti, méghozzá ugyanazt mindig ugyanarra a napra. Hétfőn mos, kedden vasal, szerdán varr, csütörtökön bevásárol, pénteken takarít. Ezt már nagyanyáink is így csinálták, hasznos és célszerű szokás, a háztartás, így mint folyamatos üzem működik, nem gyűlnek fel, halmozódnak, torlódnak a munkák. Bár meg kell vallanom, s ezzel biztosan nem vagyok egyedül, néha még így is nagyon unom az egészet, s szívesen hagynék ott csapot-papot.
S ha már a vallomásnál tartok: ma már több évtized tapasztalata alapján, ilyenkor hagyok is mindent s megpihenek. Mert ha erőltetem, abból semmi jó nem sül ki: megvágom vagy megégetem a kezemet, eltörök, kiborítok valamit, egyszóval az eredmény csak a baj, a bosszúság.
Úgyhogy akkor „szent Heverdelnek” szentelem magam azzal a jelszóval, hogy a mosás, vasalás, takarítás úgyis megvár, nem csinálja meg helyettem senki.
Nekem kell törődnöm magammal.
Van, aki a könnyebb végénél ragadja meg a dolgot, van, aki a nehezebbiknél. Van, akinek a rövid ideig tartó nagyobb erőfeszítés megy jobban, van, aki a huzamos, de kisebb terhelést bírja könnyebben. Ezt nagyon fontos megtudnunk magunkról, hogy életünket, munkánkat ehhez, eszerint szervezzük, így elkerülhetjük az átmeneti vagy tartós összeroppanást.
Mert ha ok nélkül rákiabálunk a gyerekre, belekötünk feleségünkbe vagy férjünkbe, az jel, amely figyelmeztet: túlfáradtál, pihenned kell! Az már maga egy kisebb összeroppanás, amit ha időben kipihenünk, elkerüljük a nagyobbat, az idegosztályba vagy a kórházba vezetőt.
Figyeld magad egy hétig, melyik típusba is tartozol, s vajon annak megfelelően élsz-e? Feladataid nem haladják-e meg erőidet? S ha igen, nincsenek-e közöttük olyanok, amelyeket „leadhatsz”? Amit, ha nem végzel el vagy ritkábban, mint addig, attól még nem dől össze a világ?
Nincs-e közöttük olyan, amit esetleg növekvő gyermekeid már elvégezhetnének? Hasznos nekik, és örömmel tölti el őket, ha felelősséggel részt vehetnek a család fenntartásában. Ha csak a kiló kenyeret, liter tejet hozzák meg a boltból, magadnak már két kilóval kevesebbet kell cipelned, Pedig, ugye, lélekromboló munka a cipelés? Nekem legalábbis a legritkábban támadnak nemes gondolataim cipekedés közben.
Természetesen ezek egyszerű, könnyű kis munkák, de az a kicsi energiád is, amely „leadásuk” által megmarad, milyen sokat jelent!
Itt az ideje lelepleznem magam.
Hogy mindama „bölcselmek”, amelyeknek összegyűjtésével és közreadásával segíteni szeretnék másoknak, nem saját kútfejemből származnak. Én csak gyűjtögettem őket, mert rossz életkörülményeim folytán idő előtt megrokkanva is teljes és örömteli életre vágytam. Megfigyeltem, ellestem, eltanultam.
Mindig is olyan emberekhez vonzódtam, akik többek nálam, akiket tisztelhetek, akikre fölnézhetek. Akiktől tehát volt mit tanulnom. Hildesheimer az ő csodálatos könyvében Mozart életéről és munkásságáról „fölfelé menekülés”-nek nevezi ezt a nálam kezdetben öntudatlan, később tudatos törekvést. Nem mintha magamat bármiben is Mozarttal mérhetném. Bár bizonyos, hogy bennem is vannak Mozarthoz méltó tulajdonságok, mint ahogy benned is, kedves olvasóm, aki most soraimat olvasod, ahelyett hogy – példának okáért – leinnád magad vagy fáradságod levernéd gyermekeden.
Mindíg csodáltam egyik barátnőm hihetetlen munkabírását és rugalmasságát. Három ember nem végez el annyit, mint ő! És mégis fiatalabbnak látlszik koránál, és mégis mindenki számára van egy kedves mosolya, szeretetteli, figyelő tekintete. Mi a titka? Tud pihenni.
Amikor összejövünk, barát a baráttal, beszélgetünk, kávézunk, szinte sugárzik róla: én most megpihenek. Ülök barátnőmmel, akit szeretek, örülök, hogy láthatom, hallhatom. Látom, hogy ő is örül nekem. Iszom a finom, frissítő kávét. Izlelgetem, kortyolom. Ez a kávé az én luxusom. Hátradőlök a széken, megtámasztom fáradt gerincemet. Most nincs dolgom. Most barátkozom. Most pihenek. Mióta magam is tudatosítom ezt, sokkal jobban élvezem a pihenést, és sokkal jobban és hamarább ki is pihenem magam.
A mosoly élettanilag is ajánlható, mert harmadannyi izmot foglalkoztat, mint a komoly arckifejezés. Ha meg komor, szigorú arcot vágsz, négyszer annyi izmot terhelsz. És ez nem mindegy! Összes izmunk vezérlő idegei a gerincvelőn keresztül kapcsolódnak az agyba. Az arc és a fej izmait vezérlő idegek azonban áttétel nélkül, egyenesen az agyba futnak. Ezért is olyan nehéz az arckifejezéssel hazudni. Én sem hazugságra akarlak tanítani most. De hát komor képpel fölöslegesen terheled agyad, míg mosolyogva pihenteted. Meg aztán a mosolygó, biztató, nyílt arc bizalmat kelt, gyöngédségre indít, megszólítható.
Ha bemégy a megszokott boltodba, mosolyogva köszönsz, megvárod, míg észreveszik a mosolyt is, a köszönést is, s csak ezután kérsz, azon a napon lehet, hogy te vagy a derű az eladónak. A főnöködnek. Feleségednek. Gyermekednek.
Az én „bölcselő”-im, akiktől élettechnikai trükköket tanulok, a legkülönfélébb emberek. Simenon például, a nem rég elhunyt krimiíró, azt írja egyhelyütt, hogy Maigret, a híres detektívfelügyelő fölébred, és meglátja a föléje hajló Maigret-né „üde, élénk arcocskáját, gyöngéd, vidám tekintetét”. Mi ez a leírás?!
Gondolom, minden házasságpárti férfi vágyálma. És – remélem a házasságpárti asszonyoké is. Simenonnak ebben a krimijében Maigret már jó ötvenes, és mivel felesége ifjúkora óta hű társa, maga se lehet sokkal kevesebb. Az üde, élénk arcocska, a gyöngéd, vidám tekintet az életben sincs korhoz kötve.
Egyszer volt egy főnököm, akire semmilyen mosoly, derű nem hatott. Mit tehettem? Lemondtam róla. Nem mosolyomról, nem nyugalmamról. Róla, az emberről. Nem volt „megszelídíthető”, ahogy ezt a folyamatot Saint-Exupéry nevezi. Végül áthelyezett egy másik szobába. Örültem, hogy nem kellett tovább néznem savanyú, irigy, rosszindulatú arcát. De még ott se tűrt meg sokáig, az intézmény egy másik épületébe helyeztetett.
Igen, vannak reménytelen „esetek”. Vannak, akik félnek attól, hogy szeressék őket, hogy szeressenek. Ezekkel légy tartózkodó, de magad ne veszítsd el a derűdet. Te ne légy „reménytelen eset”!
Ugyan mitől legyek én derűs? – kérded tőlem haragosan.
Ugyanattól, amitől komor és szigorú vagy.
A tények tények. A gondok gondok. A tragédia tragédia.
De az már egészen más dolog, mi az, amiből gondot csinálsz magadnak, mi az, amit „dramatizálsz”, vagyis drámaivá teszel, mi az, amiből tragédiát csinálsz.
Ne dramatizáljon, ezt egy tanácsi főhivatalnok mondta, és nem is sejtette, hogy segített a problémám megoldásában. Megértettem, hogy valóban sarkítottam, eltúloztam magam előtt is félelmetessé, megoldhatatlanná tettem gondomat, s ez bénítóan hatott rám.
Nagyon kevés az olyan helyzet, amelyikből nincs kiút. Amire nincs megoldás. Ha jól átgondolod, megtalálod. S ha mégsem, vedd számba szeretteidet, ismerőseidet: ki az, aki ebben a helyzetben, ebben a problémában segítségedre lehet, megérthet, tanácsot adhat. Ne futkoss fűhöz-fához! Ne untass bajoddal boldogot-boldogtalant! Jól válaszd meg, kihez fordulsz!
Aki rávágja: semmiség, ne is törődj vele, az nem a te embered. Hallgasd meg, persze, hiszen így jobban megismerheted, de ne hallgass rá. Ami neked fontos, az neked fontos. Neki – úgy látszik – nem elég fontos ahhoz, hogy komolyan vegye. Fordulj máshoz!
Persze gyakran már az is elég, ha elmondhatod. Kénytelen vagy ugyanis árnyaltan, pontosan fogalmazni, s így hirtelen magad is átlátod, s fölvillan a megoldás.
Forrás: Megjelent a LIGET folyóiratban - valamikor
