„Azt mondták Pambó abbáról, hogy arca sohasem mosolygott. Egy nap tehát meg akarták nevettetni a démonok, ezért tollból szárnyat kötöttek egy bothoz, körbehordozták, zajt csaptak, és azt mondták: »Allé, allé«, Meglátta őket Pambó abba, és elnevette magát. A démonok erre körtáncot kezdtek el lejteni, és azt mondták: »Jaj, jaj, Pambó nevetett!« Ő azonban azt felelte nekik: »Nem nevettem, hanem kinevettem erőtlenségeteket, hogy annyian hordotok körbe egyetlen szárnyat.«”
Apophtegmata Patrum
A humor az emberiséggel együtt keletkezett, mondják egyesek. A humor akkor kezdődik, amikor az emberek gondolkodni kezdenek, vélik mások. Bizonyos határozottsággal csak a következőket mondhatjuk. Etimológiailag a humor nedvességet, folyadékot jelent. Kr. e. 450-ben Empedoklész négy elemet nevezett meg: levegő, tűz, föld és víz. Galenus, az ókor Hippokratész után legnagyobb orvosa nem sokkal később megalkotta az emberi test négy alapnedvének tanát: epe, fekete epe, nyálka és vér. Ez a négy nedv volt úgyszólván a humor „előfeltétele”. Galenus tanítását követve a klasszikus és később a középkori természettan megállapította a négy temperamentumot, amelyek a négy elemmel való összevetésből adódtak. Az emberi viselkedést a testnedvek keveréke határozza meg, mondták akkoriban. Bizonyos nedvek „egyensúlytalanságának” elképzelése vezetett aztán oda Európában, hogy a humor szóval az ember hangulatait és kedélyállapotait jelöljék. Angliában ebből fejlődött ki a „humour”, az az ember, aki viselkedésével elüt a társadalmi normától.
Idővel a „humour”-ból az az ember lett, aki kényszerűen vagy tudattalanul komikus. Csak Johann Christoph Gottsched vezette be a 18. század Németországában a „humour” enyhített formáját, és Jean Paul tárgyalta elsőként elméletileg Vorschule der Asthetik című 1804-es művében.
A „humour” végül az ébredező humanitásideálnak megfelelően lett azzá, amit ma a legtágabb értelemben értünk rajta: egy szellemi képességre épülő emberi tehetség, amely tudatos és akaratlagos vidámságban nyilvánul meg.
(Gromon András fordítása)
Bocsássa meg a világ, én nem tudok nevetni azon, hogy két hangya utazik a vonaton és a többi. Mivel nevetős családból származom – bármennyi bajunk is volt, rengeteget röhögtem a szüleimmel –, már attól elkomorulok, ha valaki csillogó szemmel megkérdi: – Tudod, mi az abszolút akármi? Vagy: – Ismered azt, hogy a Putyin találkozik a Bush-sal…
Tapintatból sose mondom, hogy nem.
Mintha ilyenkor a másiknak egy általa nem is sejtett fogyatékossága lepleződne le. Néhány előre betanult mondattal kell hozzákészülnie a közös nevetéshez, sokszor még egy picike kuncogáshoz is.
Annak helyet kell adnom.
Azon váratlanul elszomorodom. Milyen mélyen meg van félemlítve! A gyökereiig megijesztett ember. Engedélyt kér tőlem egy kis szabadsághoz. Azt fogja itten velem gyakorolni. A rítus egérkecinkossága megaláz. A bennem kirobbanó részvétért is szégyellem magam, mivel nem is mondhatom meg neki. A szituáció emlékeztet rá, hol élek a földön, hogy milyen kevés itt a remény. Mennyire gyáva vagyok én is, egy zavarba hozható mafla, nyúlszívű vagy vajszívű ember, az már nézőpont kérdése. Nem tiltakoztam, felkínáltam magam a viccmesélő ember alibijének. Ő kifejezte előttem mesterkélt jókedvét, amit én nyomban szívélyesen visszaigazoltam.
Nevettem, neki.
Ez a hivatalos nevetés. Állami nevetés. Úgy nevet, hogy előre megbeszéli, most majd egy olyat mond, amin nevetni fogunk.
A dolog persze nemhivatalosnak van álcázva.
Suttyomban, a tenyerünk mögül odasziszegjük egymásnak az igazságot, mint valami illetlenséget. Tisztességes Társadalom és Komolyzene nevű tanárunk és börtönőrünk előtt nevetgélni nem illik.
De mi azért mégis.
Minilázadásnak van feltupírozva a patron eldurrantása: összenevetünk. Épp csak a nevetés értelme, a szabadsága marad ki belőle. A mai tévéhumoristák a csúcshivatalos nevettetők: milliókat bujtogatnak cinkosságra: röhögj azon, amin mi. Amin, ládd-e, totál szabad. Csapj fel közibénk, pajtás!
Attól tartok, a nézők azt hiszik, ez a humor.
Biztosan igyekeznek ők is hozzájuk hasonlóan beszélgetni otthon. Észre sem veszik, ahogy felteszik a bilincset magukra. Akár idehaza, akár külföldön látok ilyen, a szolgaságot terjesztő műsort – már ha egy kórteremben fekszem, vagy repülőgépen, leszíjazva ülök –, hamar komor hangulatba kerülök.
Üzletszerűen tréfálkoznak, ráadásul a legnagyobb nyilvánosság előtt!
Rám tett hatásában ez átmenetet képez a kéretlen csiklandozás okozta fizikai kín, és egy nagykabátját lengető, alatta ruhátlan vénség látványa között. E viccelődő emberek mindenkori világától különböztette meg a magáét Karinthy Frigyes, mikor egy cikkében azt írta – nem lehet elégszer idézni, úgy sincs foganatja, nem akarják érteni, akiknek kellene –: humorban nem ismerek tréfát.
Aki a hatalomban ül és fentről lefelé kedélyeskedik, bársonyszékből nyugtatgatja a nála is ijedtebb alattvalókat: a tréfálkozó politikusok, ezek a médiasztárok, a szót magukból mint pattogatott kukoricát okádó emberek – rajtuk nem nevetek, még társaságban sem. Nem elhatározásból, isten látja lelkem: nem tudok. Borzongok attól, hogy a többiek nevetnek.
Sokan nevetnek pedig, nevettek mindig is: Ez a szolga sikítós tetszésnyilvánítása. Ütemes taps egy-egy nagyobb, kíméletlenül cinikus pofon után. Hogy volt!
Az valami más. Azok, akiket én szeretek, csakis azon nevetnek, amiről az előző pillanatban még nem tudták, hogy fognak. Attól mulatságos, hogy felködlik benne valami nem szükségszerű és zabolázhatatlan, felismerés. De ami sose nevet ki mást: magán nevet minden felismerés. Ahogy a szerelmesek nevetnek, mikor jól nyúlnak egymáshoz. Mámorító az igazi nevetés.
A remény nevet meg a tiszta ész.
Vagy bárki, aki olyat mer gondolni, amitől rés támad, és betör a friss levegő, nem lehet eztán úgy élni, mint eddig. Amitől a nevetés együttnevetés: magában véve gondolkodás. Az a jó nevetés, aminek nem tudok ellenállni, hiába rögzített a szöveg, én válok tőle rögzíthetetlenné: humora a magasba ragad.
Kéjgáz.
Mikor a Latyi bohóc, mint holtrészeg börtönőr, azt állítja a pálinkájáról álmélkodva, hogy kismértékben alkohol, de nagy mértékben gyógyszer, vagy a Vitéz János – Hopplá! – fordulatból fenékbe rúgja a Krampuszt, mire az megfordul, de ő újra a háta mögött áll, és épp akkor újra fenékbe rúgja, és ezt megcsinálja hétszer, kupán vágja a serblivel is, nyolcszor…
Sírok a nevetéstől.
Amit előadok, csak egy ajánlat. Tudom, hogy tudod. Akkor nevess, ha nem írják elő. Vagy magadon, mikor a cipőfűződet kötöd. Száz kiló felett nincs annál mélyebb bohóctréfa. De szűk nadrágba bújni már ötven kiló tájt is egy bonyolult attrakció, különösen úgynevezett szépfenekű hölgynek.
A nevetés a szemünkben lakik.
Nem ismer el tekintélyt. Akkor robban ki belőlünk a legédesebben, amikor kereken megtiltják. Röhög az egész osztály. És Josef Švejk, az kérem egy derék katona. Nem attól van jó kedvünk, hogy szabadok vagyunk, hanem attól, hogy az életünk így is-úgy is rabság. A legjobb humorú a legszomorúbb ember. Nem hagyja magát, nem adja magát. Nem eladó az árvaság, az igazi szegénység – mi mást tehetne: nevet, csak nevet! Ha már búsul és hangosan sajnálja magát – hatalomra tör.
A humor tisztánlátás.
Szerénység. Ragaszkodás az igazsághoz, hűség a nevetés árán ahhoz, ami van, s másként megnevezhetetlen. Nevetnivaló, oly magasan áll. Aki megnevetteti a kicsiket, az a mennyországba kerül – arra az időre, míg a gyermekek kacagnak.
Nem a robot, mint az auschwitzi tábor bejárata feletti felirat hirdette. Épp azért hirdette, hogy senki ne nevessen többé, aki oda belép. A hóhérok a nevetéstől félnek a legjobban.
A humor tiszta varázslat.
Levegőt kapsz tőle, bátorságot és segítséget. Mikor közös nevetésbe fordítjuk a mérgünk – hát hiszen szeretem, akivel kiabálok, ő is szeret, különben minek élne velem? –, valami sokkal jobb lesz köztünk, még annál is jobb, mintha előtte nem veszekedtünk volna. Kisüt a nap a szobában, kisütnek a napok, ahányan nevetnek, annyi csillag gyúl ki, értelmes és erős világoké. A humor nem a tragédia ellentéte, hanem a megértése. A halhatatlanságunkon nevetünk.
1. Dimitri bohóc (eredeti nevén: Dimitri Jakob Müller), a Comagnia Teatro Dimitri (Verscio, Tessin, Svájc) megalapítója és vezetője. A pantomimművész Marcel Marceau tanítványa, aki 1958 óta áll bohócként a színpadon. A Grock-díj és a Hans Reinhardt-gyűrűk kitüntetettje, világszerte számos sikeres előadás fűződik a nevéhez. 1971-ben alapította meg szülővárosa, Ascona közelében, Verscióban a Dimitri Színházát, amelynek szinte minden darabját ő írja és rendezi. 2006-bon egy álmából készített burleszket (lányai: Masha, Nina, fia, Dávid és veje, Kai Lecrerc közreműködésével) La famiglia Dimitri címmel. A fenti részleteket a Humor (Verlag Goetheanum, Dornach, 1995) című könyvéből közöljük.
Forrás: Pannonhalmi Szemle, 2007. XV/4
