„Angyal zenéje, gyertyafény-
kincses kezem hogy lett szegény?”
(Áprily Lajos: Karácsony est)
Karácsony és család elválaszthatatlanok egymástól. Ha a karácsonyomról vallok, óhatatlan vallomás lesz arról, hogy milyen értékeket hordoz családom, a prioritások miként rendeződtek nálunk, hogyan vélekedünk az emberről, generációk kapcsolatáról, vallásról, ünnepről, hétköznapokról, az éltető táplálékról, adásról-kapásról.
Karácsony és család elválaszthatatlanok egymástól. Az Úr családba született, az Egyház családba született. Az egyház családbarát, testbarát, (MTA) kötelékbarát. A Megváltó születésének, a Megtestesülésnek a karácsonyi pillanatképe nem csak, az Isten családok iránti elköteleződésről tanúskodik, hanem a szeretet megfoghatóságáról, hétköznapiságáról, a szeretet folyamatos megtestesülni akarásáról, amelynek a család az elsődleges színtere, kibontakozásának a melegágya, műhelye. Természetes létformánk „igenje” ez a kép, amely nem szentimentális érzület, s elkerüli az értelem hatalmaskodó szorítását is, egyértelműen fókuszálva a kicsinyre, a legkisebbre, az eredeti rangsorra, az élet szolgálatára.
Karácsony, család s a Szentháromság isteni közössége elválaszthatatlanok egymástól. Ott, akkor megszületett a Fiú. Az emberiség számára ott vált először láthatóvá az Isten fiúi természete. A karácsonyi kép ihletében születhet meg, vagy mélyülhet el bennünk is a kép az isteni hármas közösségről. Így érthető, hogy miért nem tudok úgy családról és karácsonyról beszélni, hogy ne beszéljek a Szentháromságról, a tökéletes közösségről. Mit is jelent nekem a „tökéletes” fogalma az én emberi, tehát tökéletlen, de teljességre sóvárgó hozzáállásommal? Áradó kapcsolódást, egymást feltétel nélkül szolgáló közösséget, az életet jelentő bizalom prioritását, rendelkezésre állást, a szeretet rendjének, erkölcsének az ismeretét, a tagok egyediségének ajándék jellegét. A „leggyökeresebb különbözőséget a legtökéletesebb azonosságon belül”. Akik családban élnek, gyerekeik vannak, tökéletesen értik ezeket a mondatokat, és vágyják és remélik… pedig a Szentháromságra fogalmazódtak meg.
És itt át is léphetünk a következő fogalomra, amit tisztáznunk kell karácsony kapcsán: Karácsony és vágy elválaszthatatlanok egymástól. Karácsonykor gyakran az elviselhetetlenségig fokozódik bennünk a vágy. Gondoljunk a gyermekekre, ahogy karácsony napjára átizzanak a várakozás tüzében, és világos nekik, hogy történni fog valami ésszel felfoghatatlan, kézzel megfoghatatlan, egész lényüket megérintő. Igazán nem tudjuk megfogalmazni pontosan mi után vágyunk. A Megváltó után – bizonyos – csak keveseknek adatik meg, hogy ezt teljes valójában felfogják. A fény után- mondják a szakrális néprajz képviselői. A jóság, szeretet, kapcsolatok, meghittség és hasonló emberként nagyra becsült dolgok után – mondják emberszerető barátaink. Ajándékok, csillogás, nyugalom, wellness, evés-ivás ill. bármiféle érzéki és kulturális kielégülés – mondja az általunk többnyire „világ”-ként nevezett reklám – dresszúra, na és a bennünk lakó kisördög :).
A vágy (s lehet, hogy ez első hallásra túl költőien hangzik) mégiscsak a csillagokkal van kapcsolatban. Valami hatalmasra, elérhetetlenre, de mégis érzékelhetőre, olvashatóra irányul. (A három bölcs is a csillag nyomán keresi a megváltót…) Valahova messzire mutat. Ezt alapvetően tudnunk kell, még akkor is, ha a vágyat manapság megfosztották a végtelenre való természetes irányultságától. Vágy nélkül elfonnyadunk, sivár lesz az énünk, vágy hiányában az unalom előszobájában várakozunk. A valódi vágy azonban teljesen távol van a minden szabadságot nélkülöző, fogyasztói világ gerjesztett sóvárgásától. A viszonylagosságok senki földjére korlátozott szeszélyes vágy-ábrándtól. Attól, amelyben a vágyat elidegeníthetetlen jogodként tüntetik fel, s a vágy lángját állandóan táplálni kell, vég nélkül halmozni az új javakat és tapasztalatokat – mennyiséggel helyettesítve a minőséget, az örökké fogalmát.
„A vágy a háromszemélyű egy Isten, az élő teljesség nagy kalandjának visszhangja bennünk.”(megismétlem) Angelo Scola
Micsoda mélység és távlat! Ezzel rivalizál a tőke gyönyörűség-termelő gépezete. Ezt akarná felülírni a szellemi lustaságunk, s a testünk erőtlensége. Értjük testvérek, hogy mi minden versenyzik karácsony körül bennünk, értünk, s hányszor kell jó döntést hoznunk, s micsoda nehéz döntéseket, érthetjük, miért s mitől bizonytalanodunk és fáradunk úgy el, s mitől leszünk fásultak vagy zárkózunk be a zserbóillatba?!
S még egy pár gondolatot had mondjak az időről. Az advent, a latin „ad-venio”, eljövetel szóból származik. Egyházi szóhasználatban ez a szó, a karácsonyra felkészítő időszakot jelenti. Az ünnepi időszak szolgál arra, hogy előkészüljünk a nagy ünnepre – testestől, lelkestől. Tehát ez már az ünnep tartozéka, e felkészülés nélkül nincs az a „boldogságos” Karácsony-ünnep, melyet Egyházunk álmodik elénk.
Karácsonyra készülve az egyik leggyakrabban ismételt mondat: Nyakunkon az ünnep, Istenem, nincs elég idő! Bárcsak ilyenkor tényleg imádkoznánk, és arra gondolnánk, hogy az idő Istené, nekünk adta ajándékba, hogy rendelkezzünk vele, s tegyünk vele valami jót! Inkább csak azt jelenti túlhajszolt az élet. Aki megáll, az el van veszve! Úgy tűnik manapság mindenki nagy sietségben van. A szülőknek nincs idejük egymásra, a gyerekekre „hát, itt bomlik fel a világbéke, a családokban” – ahogy Teréz anya mondja. Kérdés nem az, hogy hogyan teremtsük, hanem, hogyan osszuk be, és értékes dolgokra fordítsuk. Hogyan válasszuk az „életet” mindenben, amit teszünk? Ez advent központi gondolata. Az idő szent, az idő ajándék, az idő teljességében született meg Jézus. Az időben tér meg az ember újra és újra, az időben kérhet bocsánatot, az időben élheti át, hogy mások megbocsátanak. Az advent arra tanít, minket, hogy az idővel mi gazdálkodunk, hogy az időben tehetünk jót, lehetünk szentek. Maga az idő tanít minket.
Ha a karácsonyi kép számunkra kinyilatkoztatás, ha értjük az Isten álmát a családról, ha figyeljük a vágyat a szívünkben, s gondosan bánunk az idővel, ami ránk bízatott, akkor adventünk, s karácsonyunk nem fog belesimulni a világ giccsparádé karácsonyába, s valószínűleg környezetünkben eléggé egyedül maradunk. Meglehet, hogy a másságot harsogó de nem nagyon tűrő embere kimosolyog majd, vagy elit gőgként értelmezi. S így tényleg elszántság és bátorság kell ahhoz, hogy megvizsgáljuk, hogyan is rendezzük meg egyetemes, de mégis teljesen egyedi családi ünnepünket: befogadva a világot, de nem mindent elfogadva tőle.
„Ne kívánjunk magunknak nagy dolgokat, csak kis dolgokat, nagy szeretettel.” (Teréz anya)
Néhány területet nézzünk meg családunkban, hogyan is készülünk az ünnepre, hogyan is zajlik az ünnep nálunk. Mik a hangsúlyos cselekmények, mozzanatok? Fizikai, érzelmi, lelki, szellemi, spirituális, területek szerint csoportosítva most a készületben, s az Ünnepben. S ha megbocsátanak a testvérek, saját példákat hozok, mert ez a legelérhetőbb.
Pl. Időben mekkora hangsúlya van a főzésnek, takarításnak? Szolgálat, gondoskodás, kényszer. Idő – vágy! Én a banánomról mondok le!
Pl. Ajándékkészítés a rokonoknak, barátoknak stb. Albumnézegetés, családi album, akik már nincsenek közöttünk, családi történetek. Történetmesélés, mesék. Selma Lagerlöf.
Pl: Szegény konyha, szegények karácsonya. Ajándékok milyensége. „Anya nekem meg van mindenem!”
Pl. Ajándékozás, anyagiak.
Pl. Elmenni rorátéra, koszorú körül imádkozni, ünnepek alatt is ébren tartani az érdeklődést…
Angyal zenéje gyertyafény-
Kincses kezem hogy lett szegény?
Nem adhattam ma semmi mást,
csak jó meleg simogatást.
Mi győzött érdességemen?
Mitől csókolhat úgy kezem?
Simogatást mitől tanult?
Erembe Krisztus vére hullt?
Szemembe Krisztus könny szökött?
Kinyúló kézzel kérdezem.
Áldott vagy a kezek között.
Karácsonyi koldus kezem.
Szásziné Fehérváry Anikó
