(A Szerző 1998. augusztus 1-én a szabolcsi Szűz Mária-monostorban tartott előadása)

Minden szellemi út lényege a Lét Középpontjának, a Tudat Középpontjának, Önmagam Középpontjának a megtalálása; eljutni oda, ahonnan elindultam, ahová Önmagamon keresztül eljuthatok. Ezeknek a megvalósítási utaknak a legkülönfélébb formái ismeretesek: vannak olyanok, amelyek az egyedüllét, a magány, a csend, az elmélyülés tiszta formái között próbálják végigjárni ezt az utat, vagy próbálnak eljutni oda – amit tulajdonképpen nem is lehet eljutásnak nevezni, hiszen lényegi mozgás ebben a megvalósítási processzusban nincs. Ugyanakkor vannak a cselekvési formáknak az útjai, amelyek a cselekvés legmagasabb fokához, a tetthez kacsolódnak; a tetthez, amelyben a megismerésnek éppolyan szerepe van, mint az akciónak, a tevékenységnek – miként az autonóm, öntörvényű megvalósítási formák bármelyikében. Tulajdonképpen a sprirituális utak a legkülönfélébbek lehetnek: olyanok is elképzelhetők, amelyek a közönséges, ezzel kapcsolatos felfogástól merőben eltérnek; az ezzel kapcsolatos általános felfogás csak a nyugalomhoz, az elmélyült, elmélyedő, befelé forduló, kontemplatív megvalósítási módozatokhoz köti azt, ami az ember önmeghaladásával összefüggésbe hozható. Vannak azonban más lehetőségek is; vannak olyanok is, amelyek a tettek szintjén elmennek a legvégletesebb formákig: elmennek a harcig, a küzdelemig, a megütközésig, a végső – a külső és belső értelemben egyaránt megjelenő – határszituációkig, és ezen utak körében eminens szerep illeti meg a lovagi utakat.

A lovagi út szellemi út. A lovagi út megvalósítási út – önmegvalósítási út. A lovagi utat úgy lehet megfogalmazni, hogy egy emberi alapkvalitást, a harciasságot heroizmussá ('hősiességgé') transzmutálja. Az alkímiai szimbolizmus nyelvén azt lehet mondani, hogy a harciasságot mint materia prima secundum quid-et átalakítja egy materia ultima secundum quid-dé, vagyis a harciasságot heroicitássá, heroizmussá, hősiességgé. Ez a lovagi út rövid, foglalatszerű lényege.

De a lovagi út benső természetét nem merítettük ki. A lovagi út a harc jegyében áll. A harc közönségesen – s ilyen módon közismerten is – voltaképpen nem tekinthető, nem lenne tekinthető szellemi útnak; a harc közönségesen nem a spirituális megvalósítás útja. A harc közönségesen a létörvénylésbeli létezői létnek egy további felkavarása, megbolygatása, szétzilálása. Mit teszi a harcot olyan lehetőséggé, ami az ember, az Alany-hordozó ember önmeghaladása jegyében áll? Először is nézzük meg, hogy a harc mint olyan, milyen alaptermészeteket, alapformákat mutat. A harc mindig a „sötétség” és a „fény” között dől el; a sötétség erői és a fény erői között. A nemes ellenfél az, akiben a szellemi fény uralkodó jelenlétben van; a nemtelen ellenség az, akiben a sötétség erői dominálnak. Ám a harc csak a sötétség ellen irányulhat, a fény pozíciójából, tehát az ellenfélben nem a szintén meglévő fény erőit támadom meg, hanem a meglévő sötétség-erőket; a fény-erők mindig szövetségesei annak, aki a szellemi úton valóban orientatív erőkkel haladni képes; a fény erőinek offenzívája sohasem irányul a fény erői ellen; tehát a lovag adott esetben a nemes ellenféllel is megütközik, de a nemes ellenfélben a sötétséget keresi, feltételezve, hogy a nemes ellenfél benne is a sötétséget fogja keresni. Jól tudjuk, hogy a Templárius Lovagrend találkozott muszlim izmailita–szúfi lovagrendekkel és köztük a legbensőségesebb barátság volt, tudván tudva azt, hogy a következő napon megütköznek egymással, a halál lehetőségei fognak megnyílni, az ellenfelek könyörtelen ellenfelek lesznek, de azt is tudták, hogy ez mi ellen irányul; a találkozás a fény–fény között a barátság, és a megütközés az, hogy egymásban a domináns fény hátterében lévő sötétséget megtalálják, és hogy ez ellen küzdjenek. Ez a lényege a harcnak; mint ahogy voltaképpen a békének a lényege is ezzel függ össze. Kétféle béke van: 'béke a fény győzelme után' (pax post victoriam lucis) és a másik a lehetőség a 'béke a sötétség győzelme után' (pax post victoriam tenebrarum), amely utóbbit spirituális szempontból nem lehet elfogadni és ezért minden pacifizmus alapvetően hibás, bűnös, rossz és eltévelyítő és a világ megrontásán működik. A béke csak a fény erőinek győzelme utáni békét jelentheti és csak ez elfogadható. A „béke mindenáron”, a „ne legyen több háború”, „ne legyen több vérontás” gondolata, ilyen szentimentális kifejezések formájában, adott esetben teljes mértékben a létörvénylésbeli, a létforgatagbeli állapotok istenítéséhez kötődik; ezek samsárai szempontok. Az égi, az isteni, a Nirvána-i szempontok teljesen másak: azokban a magasrendűség helyreállítása az egyetlen alapvető szempont, a magasrendűé, s a magasabb és még magasabb rendűé, nem pedig azon körülményeké, azon járulékoké, amelyek a létörvénylésbeli állapotok változásai során adódnak; ezek jelentéktelenek az előbbiekhez képest. Ha meghatározzuk, hogy a lovagi út a harciasság átváltoztatása, átváltoztatási metodikája hősiességgé, ha megállapítjuk azt, hogy milyen harcok lehetségesek és milyen harcban milyen módon kell viszonyulni valamihez, akkor eközben újra és újra ki kell térni arra, hogy ha az ellenség nemtelen ellenség (tehát a sötétséget képviseli, a sötétség dominanciájának a reprezentánsa), ilyenkor is csak a benne lévő sötétséget, s nem a minimálisan, de meglévő fényerőket támadom. Csakis azt a valamit, ami a lefelé irányulás, az alászállítás, a megrontás, a létállapotok szétforgácsolása – ez az, ami a sötétség jegyében áll és amivel semmiféle módon nem lehet szolidaritást vállalni. A lovagi utak ezt is a legmesszebbmenőkig figyelembe vették és előtérbe helyezték minden lehetséges alkalommal.

A lovagság historikuma köteteket igényelne. Annyit azonban ki kell mondanunk, hogy a prehistoricitás óta vagy a prehistorikus állapotokon belüli időktől fogva lovagiság mindig is volt. A „ló” ebben az esetben nem egyszerűen az az állat, amit „lónak” nevezünk, hanem a hordozó, az uralt hordozó – ennek volt a neve, s később ezt vonatkoztatták arra (arra az állatra), amely a legtöbbször hordozó volt. De a szanszkrit nyelvben, az ind–hindu hagyományban, a 'lovag' – asvin – hordozója például a hamsa, a 'hattyú' – és gondoljunk itt a Lohengrin mondakörre ezzel összefüggésben más oldalról. A 'hordozó' – ezt jelentette maga a ló. Az indogermán nyelvekre gondolok most elsősorban, de ugyanez valamilyen értelemben mindenütt megvolt, hiszen például az aztékoknak is volt lovagrendjük: a Jaguár Lovagrend; és akármeddig mennénk vissza, kellő gondossággal és kellő informatikai anyag birtokában ezt szinte mindenütt ki lehetne mutatni, vagy legalábbis ott, ahol olyan ethnoszok éltek, amelyek a szellemi-metafizikai tradíció képviseletére egyáltalán alkalmasak voltak. A kínai tradíció által fenntartott kultúrában éppúgy megvolt ez, mint ahogy megvolt – és bizonyos értelemben ma is megvan – a japánoknál, ahol a 'harc útja', a bù-dó, vagy a 'lovagi-harcos útja', a busi-dó eredetileg magas sprirituális rangot képviselt, a szellemi megvalósítás egyik útja volt. Ugyanis a harcon keresztülhaladva, a halállal való szembesülésen keresztülhaladva, a halált nagyságrendileg és létrendileg meghaladó állapotokkal való kapcsolat lehetősége nyílik meg a lovagi–harcosi úton. Ezt a japánok mindig tudták, és Európában is tudták akkor, amikor a lovagi eszmény még eleven, élő, működő, s hatni képes volt és általánosan meghatározó szerepet játszhatott. Egyenesen azt lehet mondani, hogy a legmagasabb rendű spirituális megvalósítási utak valamilyen módon mindig kapcsolódtak a lovagi utakhoz, akkor is, ha ez a kapcsolódás nem is volt kifejezett és nem erre került a hangsúly. Viszonylag későkori példa, hogy a katholikus egyházon, a szerzetesrendeken belül a Ciszterci Rend egy kontemplatív megfelelője volt a Templárius Lovagrendnek. Nem egyszer kontemplatív rendek paralel jelentek meg lovagi utakkal; ezekben átjárhatóság volt egymásba és ezek között kooperáció is megvalósult. Ha nem is közvetlenül, de valamilyen paralelicitás alapján, a benső elmélyedés közvetlen formáit kijelölő utak és az egyéb formák között mindig alapvető és mélyen organikus kapcsolat állt fenn.

Általában a megismerést és a cselekvést élesen el szokták különíteni; ennek az elkülönítésnek van egy bizonyos létjogosultsága. René Guénon a metafizikai tradicionalitás egyik alapvetően meghatározó személyisége azt mondta, hogy a cselekvés egy horizontális létsíkon, tehát mindig az azonos létsíkon való módosításokat jelenti, szemben a megismeréssel, amely egy szimbolikus vertikum mentén értelmezhető, s amelyben nagyságrendi változások vannak. Ez sok tekintetben így van, de amit nem vesz tekintetbe az említett – általunk egyébként oly messzemenően tisztelt – személyiség, az a tett. A tettet pedig el kell választani a puszta cselekvéstől; a tett olyan cselekvés, amelyben mély, erős, magasról mélységekbe ható transzcendens megismerési – gnosztikus – erők hatnak; a cselekvés gnosztikusan áthatott akkor, ha tettről van szó. A tettben a megismerési elem feltétlen. Mint ahogy az igazi megismerésben az akcionális elem rendkívül erős. Ezek között igenis létrejöhet kontaktus, tehát nem minden cselekvési forma horizontalitáshoz kötött, hanem a vertikumhoz is köthető cselekvés formái is lehetségesek. Ezekben gnosztikus erő nyilvánul meg – ezek a voltaképpeni tettekkel kapcsolatos megnyilvánulások.

A tett szellemi út. A tettek sorozata a szellemi utak lépcsőzetes kibontakoztatásának felel meg. A szellemi út és a tettek útja nemhogy nem áll ellentétben egymással, de a legszorosabban összefügg. Tudjuk, hogy a lovagrendek érdeklődése a harc és harciasság heroizmussá transzformálása mellett nagyon erősen gnosztikus orientáltságú volt. A lovagrendek a gnosztikusan meghatározható princípiumok vonatkozásában mindig a legmesszebbmenő érdeklődést, odafigyelést, a művelésig elmenő kapcsolatba kerülést jelölték meg, ez egyenesen a céljaik közé tartozott.

A nyugati világban az ókori lovagiság ilyen magas szintnek felelt meg, hiszen maguknál a rómaiaknál a patríciusi méltóság második fokozatát jelentette: felülről lefelé a senator után rögtön az eques, a 'lovag' következett. A senator egy uralkodói réteg tagját jelentette, az eques pedig tulajdonképpen azt a réteget, ami a birodalmat tevőlegesen is fenntartani, megőrizni, megvédeni, kiterjeszteni és teljesebbé tenni volt képes. De a későbbiekben is voltak egészen mély spirituális rendek: gondoljunk a Grál Lovagrendre; a legmélyebb, még kereszténység előtti gyökerekből táplálkozó Grál-szellemiséget fenntartó és hordozó Grál Rend – élén a Grál Királlyal, aki egyszersmind annak az országnak, amely felett ez a rend uralkodott, a legfőbb uralkodója volt – teljesen spirituális rend volt. Bár a világi uralmat is kézben tartotta, lényege szerint a benső metafizikai erőkből életben tartott szellemiséget reprezentálta a világban, megvalósítási útként és a világba kisugárzó vallásként és kultúraként mindazon területeken, amelyekkel érintkezésbe jutott.

Mindig voltak úgymond titkos lovagrendek. Az, hogy „titkos” azt jelentette, hogy annyit tudtak róluk csak, hogy vannak; ennél többet szinte semmit. A Grálnak egy későbbi változata éppen a rózsakeresztesség volt, amely igen erőteljesen hordozta azt a hagyományt, amely egyiptomi eredetű volt, de szintézist alkotott görög, arab, germán, kelta, kabbalisztikus és egyéb formákkal – ez volt a hermetika. A hermetika később újjáéledt mint úgynevezett későkori hermetika vagy alkímiai hermetika. Ennek az egyik legfőbb reprezentánsa, fenntartója, hordozója, képviselője az igazi rózsakeresztesség volt. (Ma is vannak „rózsakeresztes” irányzatok, de ezek mind hamisítványok, amelyek bitorolják ezt a nevet.) A rózsakeresztesség a legerőteljesebben lovagi, ugyanakkor gnosztikus és egyszersmind mágikus út volt – egyszerre. A heroikus lovagiság, a gnósis és a mágia tökéletes egységet tudott adott esetben alkotni és alkotott is – például az igazi rózsakeresztesség esetében.

A legszorosabb értelemben vett harcias lovagrendek virágkora a XI–XII–XIII–XIV. század volt. Ezek a keresztes hadjáratokkal függtek össze, amelyeknek az volt a lényege, hogy a kereszténység foglalja vissza a Szentföldet, Jeruzsálemet, a körülötte fekvő földeket és a Szentsírt mindenekelőtt. A keresztes hadjáratok célja tehát főleg a Szentsír visszafoglalása volt, de természetesen zarándoklatok is csatlakoztak hozzájuk és a keresztes hadak bár nem voltak mind lovagi karakterűek, bennük a legnagyobb Feilitzsch Berthold volt, a magyar jobboldal – mondhatjuk úgy, hogy félig titkos – spiritus rectora, akinek egészen meghatározó szerepe volt a magyar jobboldaliság erőteljes megszilárdításában és éltetésében. Mellesleg a porosz Johannita Lovagrendnek volt egy tiszteletbeli commendatora is a két világháború között: nagybányai Horthy Miklós, akit különben Feilitzsch Berthold báró öltöztetett be commendatornak. A magyar közélet háttérvonulatában a porosz Johannita Lovagrendnek szerepe volt, de a Máltai Lovagrendnek is, elsősorban a rend úgynevezett világi Szövetségén keresztül, amely nek József főherceg, királyi herceg, tábornagy volt az elnöke. Ma Magyarországon az egykori Vitézi Rend Vitézi Lovagrendként működik – limitált keretek között, de működik.

A máltai és porosz Johannita Lovagrend mellett még egy Johannita Lovagrend van, amely ökumenikus természetű, tehát kereszténységre van alapozva, de mindegy számukra, hogy katholikus, vagy protestáns, vagy keleti orthodox, és általában nem elismert más lovagrendek által.

A Templárius Lovagrendet 1314-ben IV. (Szép) Feilitzsch Berthold megsemmisítette: lefejezte, vezetőit megölette. (A Templárius Lovagrendet is újraélesztették, ezek az újraélesztési kísérletek azonban nem teljesen komolyak. Ahogyan nem teljesen komoly az egykori magyarországi meglétére alapozva újjáélesztett Szent György Lovagrend; bármennyire szimpatikus is lenne a Szent György-eszme – ennek a komolysága is vitatható; Zsigmond király idejében, uralkodás körül és még utána is egyébként két egymással nagyon is szoros rokonságban és hasonlóságban megjelenő lovagrend volt, az egyik a Szent György Lovagrend, a másik a Sárkányos Lovagrend, mind a kettő hasonló orientáltsággal.) Néhány szót kellene szólni a Templárius Lovagrend megsemmisítéséről. általában azt mondják, hogy a templáriusok vagyonát akarták megszerezni: IV. (Szép) Fülöp, a pápa és Nogaret kancellár, de – noha ezt is meg akarták szerezni – egyáltalán nem ez volt a fő és meghatározó cél. A Templárius Lovagrendben volt egy a kereszténység általános vonulatait meghaladó, felülmúló spirituális erőbeli jelenlét. Valami többletre, beavatási, megvalósítási többletre törekedtek; ennek jegyében egy olyan spirituális alakot állítottak a középpontba, amelyet Baphometous-nak neveztek, s ez valószínűleg egy beavatási istenség megnevezése: a „bap” gyökre alapozva mondom ezt (baptismos, baptisma és a baphometous); ez az alak állt a középpontban. Erősen elmozdult gnosztikus és mágikus orientációk irányába is a Rend, és valószínűleg volt egy olyan célja, amely cél a pápa, a császár és a lovagrend nagymesterének vagy egy nagymester feletti főnek egy személyben való egyesítése volt: a császár legyen egyszerre pápa és a legfőbb személyisége a lovagrendnek, és ez a valaki a Ghibellin-dinasztiából kerüljön ki. A Ghibellin-dinasztia voltaképpen a Hohenstaufen-dinasztia volt, amelyet Waiblingen nevű központi várukról, rontott arab elnevezéssel, ghibellinnek neveztek. A velük szemben álló párt a Welf volt, amit Guelf-nek is neveztek. A guelfek tehát a pápa császár feletti korlátlan főségét ismerték el; azt mondták, hogy bármikor maga a pápa lehetne a császár, de ha nem, akkor is felette áll, és ők teljes mértékben ezt mint császárt ismerték el. A ghibellin-szempont pedig az volt, hogy a császár magasabb rangú a pápánál, akár át is vehetné a pápa funkcióját, de ha nem veszi át, akkor is magasabban áll. Ez egyáltalán nem volt képtelenség, hiszen a császár viselte azt a címet, hogy Vicarius Christi (Krisztus Helytartója) és a pápa csak azt, hogy Vicarius Petri (Péter Helytartója); ez egy időben így volt, idővel módosult. A lovagi tendenciák, de mindenekelőtt a Templárius Lovagrend a legszorosabban kapcsolódott a Hohenstaufen-Ghibellin törekvésekhez, annyira, hogy a középkor lovagi imperialitását döntő mértékben ez a Ghibellin-szellemiség határozta meg, messzemenő összefüggésben a Teuton Lovagrenddel és még inkább a Templárius Lovagrenddel, mindaddig amíg ez utóbbi fennállt – utána az egész ghibellin-világ összeomlott, az utolsó ghibellin trónkövetelőt lefejezték, ami azért is fájdalmas, mert a Hohenstaufen-dinasztia Európa legmagasabb rendű dinasztiája volt.

A lovagi út benső természetét tanulmányozva nem mehetünk el szó nélkül egy olyan fontos tényező mellett, ami voltaképpen nemhogy fontos, hanem egyenesen a lényeghez a legszorosabban kapcsolódik: ez pedig tulajdonképpen a lovagság, a harc, a heroicitás viszonya a halállal. A lovag a harcban a győzelemre törekedett, de állandóan szembesülve a halállal, állandóan elfogadva a halál kihívását, szembefordult a halállal oly módon, hogy ne csak az ellenfelelet, ellenséget győzze le, hanem tulajdonképpen legyőzze magát a halált is. A lovag, ha elesett a harcban, ha valóban lovag módjára, önmagát bizonyos értelemben hérosszá transzformálva halt meg, akkor ezt a halált úgy nevezték, hogy mors triumphalis ('diadalmas halál'); ez azt jelentette, hogy a halált egy transzcenzionális aktusként átélni, magasabbra emelkedni; ideális esetben átélni a halálban a feltámadást (resurrectio), sőt a metafizikai Felébredést is, vagyis a Nirvána-i végcélt; ez volt a legmagasabb lehetőség, de mindenképpen úgy meghalni, hogy halál az általános lét állapotainak a maximumait is meghaladó módon következzék be; tehát a halálban ne egy lecsökkenés, egy a kioltódás irányába végbemenő lecsökkenés menjen végbe, hanem egy felemelkedés, egy felszárnyalás, lehetőleg feltámadás és mennybemenetel és beteljesedés, amihez a halál átélésének, a halál határszituációjának a végtelenségig intenzifikált, végtelenül tudatossá tett átélése adta volna vagy adta meg a bázist. A lovag kereste a szembesülést a halállal, hogy a határhelyzet feszültségében – egy olyan helyzet feszültségében, amely a tudat kioltására irányul – a kioltásra irányuló erőnek fölébe kerekedjék, és egy sokkal magasabb állapotot éljen meg, mint amilyen állapot átélésére általánosan lehetősége lett volna.

A halállal való viszony meghatározó jelentőségű. Gondoljunk például arra, hogy az indiánok, akiknél a lovagi szellemiségű harc centrális jelentőségű volt, általában úgy indultak harcba, hogy abban győzni is lehetett és el is lehetett esni, de mindig voltak olyanok, önkéntes jelentkezés és különleges iniciatikus érintettségek után, akiknek mindenképpen meg kellett halniuk: ezek voltak a „soha vissza nem térők”; ők más tolldíszt viseltek és más jelvényeket, és mindenképpen meghaltak az ütközetben. Ez a mindenképpen meghalás számukra beavatási nagyságrendű, sőt a beavatás általános szintjeit meghaladó nagyságrendű spirituális tett volt. Egy tett, amely ugyanakkor megismerés is (gnósis), továbbá egy Auton-lényükre irányuló mágia is volt; a halált olyan mértékben provokálni, hogy a felületen győzzön ugyan, de a transzcenzionális internalitás, a bensőség, az embert, a személyiséget meghaladó benső lét értelmében győzelem (mors triumphalis) legyen mindenképpen. Ezeknek a különböző lovagi utaknál mindig volt egy kitüntetett jelentősége.

Érdekességként említem, hogy Németországban a II. világháborúban voltak tibetiek, magas rangú tibeti lámák, akiknek egy része visszautazott Tibetbe, egy része pedig ott maradt az utolsó időkig; Berlin védelmében létrehoztak egy különítményt A Halál önkéntesei néven, akik rangjelzés nélküli tiszti SS-egyenruhában harcoltak és estek el mindannyian; tehát ott mindenki meghalt közülük és ez volt a cél.

A lovagi utaknál „A Halál önkéntesei” itt-ott mindig felbukkannak, s ha ezeket a kérdéseket alaposabban feldolgoznák, nyilván sokkal több dolog derülne ki az ezzel összefüggő rítusokról és kiválasztásról, amit egyébként nagy mértékben titkosítottak, tehát ezeknek a feltárása roppant nehéz. A halál utáni állapot milyensége a tradicionális felfogás szerint óriási mértékben függ az élet egészétől, a végső (terminális) időszaktól és a halál körüli (circummortalis) pillanatoktól, a tudati, éberségi intenzitás vonatkozásában és értelmében. Egyáltalán nem közömbös, hogy azok a szellemi–éberségi erők, amelyek az élet egészében fennállnak milyenek, hiszen azok meghatározzák a terminális időszakot, a terminális időszak meghatározza a halál körüli pillanatokat és a halál körüli pillanatok milyensége meghatározza a halál utáni lehetőségek milyenségét is. A post-exsistentia, a halál utáni létezés lehetőségei, éberségbeli erők megtartása összefüggésében nagyon nagy mértékben függenek azoktól az erőktől, amely erők az élet egészét vagy még fokozottabban az élet végét, a halál körüli pillanatok milyenségét meghatározzák. Minden olyan ember, akinek bármiféle szellemi nyitottsága van, az erre odafigyel; ha felhívják rá a figyelmét még inkább odafigyel. A lovagi utaknál ennek a ténynek és ténykörülménynek a döntő jelentőségével mindenki tisztában volt; azzal, hogy ez itt függ az élet egészétől, a terminális időszaktól és a halál körüli pillanatoktól. Egy lovag nemcsak élni akart, nemcsak az élet felfokozottabb voltát akarta, hanem az életfelettiséget akarta mindenekelőtt, tehát az élet és a halál felülmúlását akarta; az életet az életfelettiség jegyében az élet és a halál után. A csökkenés nem áldozat. A szóhasználatok közönséges rendjében, ha valaki ezért meg ezért meghal, azt mondjuk: „feláldozta az életét” – valójában nem áldozott fel semmit. életet feláldozni csak az életfelettiség jegyében lehet, hiszen az áldozat egy híd, a transzcenzió hídjának a megalkotása, a világ általános létállapotaiból a transzcendens – vagyis Önmagamban gyökerező és Önmagam legbenső Alanyiságához kapcsolódó – állapotokhoz. Az élet „feláldozása”, ha nem az életfelettiség értelmében történik, nem életfeláldozás, az csak életkioltódás; áldozatot hozni csak egy magasabb rendűért lehet és szabad, és másként nem is az. A csökkenés irányában létrehozott műveletek nem áldozatok, hanem a szellemiség legdurvább megtagadási formái közé tartoznak.

Minden embernek alapvető célja lehetne, ennek kellene lennie, hogy akkor álljon a legmagasabb fokon, amikor meghal; ha 30 éves korában, akkor 30 éves korában, ha 120 éves korában, akkor 120 éves korában; akkor legyen a zeniten. Ezt közönségesen elérni is mérhetetlenül nehéz, sőt tulajdonképpen úgy igazán nehéz, de a lovagi utak vonatkozásában sem volt könnyű. Azonban a lovag közvetlenül erre koncentráltan élt, hogy lehetőleg harc közben haljon meg, a győzelem, de mindenképpen a benső győzelem pillanatában, hogy ekkor álljon a csúcson, amikor ez bekövetkezik. Egy szellemi összeroskadottságból az életet és halált igazán felülmúlni nem lehet; egy szellemi zenit-helyzet kell ahhoz, hogy az élet és halál a halál pillanatában felülmúlttá váljék. A lovagiság a harc és a harciasság heroizmussá transzmutálása vonatkozásában, az adekvát harcban – ami a „sötétség” elleni harc, nemcsak az ellenségben lévő sötétség, hanem, egyes szám első személyben fogalmazva, a bennem lévő sötétség elleni, aminek csak egy kivetülése a külső exsistensben megmutatkozó sötétség, – a benső sötétség ellen való harcban végbemenő kiteljesedést jelölte meg célként. Az iszlámban megkülönböztettek al-jihád al-asghart és al-jihád al-akbart. Az előbbi a külvilágban folyó harc, háború, a 'kis szent háború', s Muhammad, a Próféta felhívta a figyelmet arra, hogy a 'kis szent háború' után a 'nagy szent háború', az al-jihád al-akbar következik és ez a benső világban lévő sötétség-erők elleni háború, s a 'kicsi', ami a világban, kinn, az úgynevezett nagy távolságokban folyik, mégis kicsi, mert a tudat jelenségeinek a világában zajlott le, míg ellenben a 'nagy szent háború' a tudat formáló erőinek a világában, s ezért nagyobb.

A lovag minden síkon küzdött: nemcsak a világban az ellenséggel, a nemes ellenféllel és nemtelen ellenséggel, nemcsak az ezek által reprezentált fényerőkkel szemben megjelenő sötétséggel ütközött meg, hanem minden okkult síkon és minden ennél magasabb, szupraokkult síkon tulajdonképpen harcot folytatott. Azokkal az erőkkel folytatott harcot, amely erők mintegy belőle leválva, de még nem teljesen leválva ellenébe fordulnak, amelyek sötétség-erők és a redintegratív Egység megvalósítását akadályozzák.

Abban a szemléletben, amit itt képviselek az az elsőrendű tételezés, hogy minden Én-Önmagam vagyok, minden Auton. Ami nem Én-Önmagam vagyok, vagyis heteron (más valami) az is Auton, csak fel nem ismert Auton; a fel nem ismert Auton egyebek közt sötétség-erők formájában működik a tudati létben. Nincs alapvető különbség külső és belső világ közt a tudati létben; nekem ezekkel kell műveleteket végrehajtanom; a műveletek a megközelítések egyik rendjében harci műveletek; a harci, lovagi, heroicitást megcélzó utak ebben a szimbolikában ragadják meg a heteron-erőkkel való viszonyt. Természetesen másként is fel lehet fogni: fel lehet fogni egy pusztán felismerési útként, processzus-összességként; sokféleképpen felfogható. Az egyik ilyen felfogás a harc dimenziói között való felfogás. Nem a metodika magasabb vagy alacsonyabb rendűségéről van szó, mert a verifikáció csakis az eredményben mutatkozik meg. Lehetnek felismerési célzatú műveletek, amelyek ugyanazt eredményezik, mint a harc szimbolizmusában megragadó, meglátó utak; a végeredmény dönt. Ez is jogosult, feltétlenül jogosult, sőt kitüntetetten, és kombináltan, hiszen különböző kombinációk is lehetségesek a felismerő és a leküzdő műveletek egyesítése révén.

Az Auton–heteron vonatkozásban megjelenő metafizikai küzdelem útja a lovagi út. Szembesülés a halállal, szembesülés a mással, Önmagam viszonya Önmagamhoz, Önmagam viszonya az Abszolútumhoz – ezek vetődnek fel; és nemcsak mint megismerési kiindulópont, hanem olyan, amellyel önmagamat feszültségteljes viszonyba kell hoznom. Ezeknek a feszültségeknek a meghaladása a lovagi út bizonyos etapjai; ezek megjelenhetnek a külső küzdelemben, a külső küzdelem általánosságában, a külső küzdelem konkrét harci cselekményeiben, hiszen az igazi harci műveletek mindig beavatási karakterű műveletek voltak; megjelenhet a lélek internális terében végbemenő szellemi és szellem ellen megnyilvánuló erők síkján és megjelenhet ezen kívül még igen sok más formában is.

A lovagi út szellemi út; önmeghaladási út. Ha nem „útban” gondolkozunk, mondhatunk ehelyett aktust is: önmegvalósítási aktus, szellemi aktus, metafizikai aktus. Minden megközelítés hasonlat, ily módon ahelyett, hogy azt mondom „egy utat bejárni”, mondhatok mindenféle mást is, s ezért nevetségesek azok a megközelítések, amelyek azzal kínlódnak, hogy valójában útról van szó, vagy nem útról; amiről szó van megfogalmazható „útként” is, megfogalmazható úgy is, hogy „nem út”, nem használva ezt a megnevezést. Nagyon sok megközelítési mód van: ezek mind párhuzamosan érvényesek lehetnek, s ezt azzal a szellemi erővel próbálom kimondani, mely szellemi erőhöz az adekvát korrespondencia ebben a vonatkozásban érvényesíthető. Kimondhatom inadekvátan és erőtlenül is, de most nem erről van szó.

Egyrészt azt hangsúlyozom, hogy a lovagi út a legmagasabb rendű utak egyike, tényleges út és a lovagiságnak szinte napjainkig ható érvénye volt. Ez nem azt jelenti, hogy a jelen korban a lovagiságnak semmiféle lehetősége nincs. A meglévő, ismert lovagrendek azonban sajnos nagyon sokféle értelemben, formában, módon aláhanyatlottak, főképpen 1945 után. 1945ben a sötétség dominanciáját képviselő erők győztek a világban, ezek az erők elárasztották az egész Földet, s ezen belül alászállították a lovagi szellemiség értékrendjéhez kapcsolódó valóságformátumokat, tehát egy általános és nagyon nagyfokú aláhanyatlás állapítható meg, s ez mindegyik lovagrendnél külön kimutatható. Főként karitatív tevékenységre korlátozódnak a jelenlegi lovagrendek, ami önmagában értékelhető, de ez nem a lovagiság szorosabb értelemben vett terrénuma; humanitárius segélycsomagokat bárki ki tud osztani, ha ezeket meg tudja szerezni és továbbítani tudja, ez nem különleges lovagi képesség. Ugyanakkor a jelenlegi korban a különleges lovagi képesség már nem is az, hogy lovagi páncélban lóháton küzdelembe indulni, hanem a sokkal szubtilisabb formában megjelenő „sárkányt” felkeresni.

A lovagiságban a „sárkány”, a „vizek sárkánya” nagy szerepet játszik (a távol-keleti szimbolikában volt egy „égi sárkány” és a „vizek sárkánya”, a nyugatiban csak a „vizek sárkánya”, s ezért ez negatív volt és a sötétséget reprezentálta, míg ellenben az „égi sárkány” egy pozitív valóság); a „sötétség sárkányát” felkeresni, azzal megütközni és azt legyőzni. Ez a jelen korban, ha nem is absztrakt, de szubtilis, többnyire internális, de olykor externális formában is megjelenő erők elleni küzdelmet jelenti. Ez a küzdelem ekvivalense az egykori sárkány elleni küzdelemnek, viszont ez utóbbi is voltaképpen spirituális szinten zajlott le, nem az volt és főképp nem merült ki egy sárkányszerű állat legyőzésében. Különböző létsíkokon megjelenő sárkány-erők – a sötétség erőit nevezzük így – ellen folyt a küzdelem; ma másképp kell folynia a küzdelemnek

A lovagi mentalitás és attitűd érvénye nem szűnt meg. A megjelenési valószínűsíthetőség gyakorisága szűnt meg, az csökkent le olyan mértékben, hogy kevésbé lehet ilyesmiről beszélni, de egyáltalán nem zárható ki. A lovagrendek még, a maradványszerűek is, valamit azért képviselnek és fenntartanak, bár nagyon keveset; az, hogy egy összejövetelen megjelennek és azután hazamennek és az eltompultságukat élik tovább, ez nem egy szellemi rang, nem egy szellemi, lovagi élet. A spirituális létrendnél fontosabb nincs. Senki nem mondhatja azt, hogy az élete nem teszi lehetővé, hogy eszerint éljen; akkor meg kell változtatnia az életét. Mindent ennek kell – szellemi értelemben természetesen – alárendelnie. Olyasmi elfogadhatatlan, hogy „megtenném, de nem teszem, mert nincs rá lehetőségem”, ebben az esetben meg kell változtatni az életet. Ha olyan emberrel él valaki együtt, aki akadályozza a szellemiségében, akkor el kell fordulnia attól; ha az életformája, munkája, tevékenysége nem engedi meg, akkor meg kell változtatnia és más tevékenységi területeket kell keresnie. Nem az életnek, nem a samsárainak kell alárendelni a magasabbat, mert az egész világ jelenlegi romlása éppen ebből következik: az alacsonyabb rendűnek alárendelni a magasabb rendűt – ez az egész világ megromlásának legfőbb oka. A magasabb rendűnek kell alárendelni az alacsonyabb rendűt, legyen itt szó az élet bármilyen területéről, bármilyen összfüggéséről. A lovagi út ennek a jegyében állt, miként minden igazi megvalósítási út: a magasabb rendűnek alárendelni az alacsonyabb rendűt és elkerülni azt, hogy egy pillanatra, az élet bármilyen szegmensében megtörténjék az, hogy a magasabb rendű az alacsonyabb rendűnek lett alárendelve, amit soha nem szabad egy pillanatra sem megengedni a legvégletesebb kényszerítő körülmények között sem, és – megismételve – ha valaki azt tapasztalja, hogy az élet ilyen, akkor azon sürgősen változtatnia kell. Annak számára, akiben nincs felismerés, annak számára nem is szóltam egy szót sem; de vitatható, hogy egy ilyesvalaki egyáltalán embernek nevezhető; nem magasrendű embernek, egyáltalán embernek. Senki sem mondhatja komolyan, hogy őt nem érdekli, hogy mi lesz a halála után; aki azt mondja, hogy ez márpedig őt nem érdekli, semmi mást nem tett, csak egy bizonyítványt állított ki arról, hogy ő semmit nem ért az égvilágon semmiből. Nem ért semmit – ezt mondja ki; aki megesküszik rá, hogy márpedig őt nem érdekli, az három pecsétet is tett rá és okmánybélyeget. Ezt komolyan nem lehet mondani, egy komoly eszmélésnél ez nem közömbös. és ha nem közömbös, akkor ez viszont benső szembesítéseket kíván.

A lovagi út ebben a vonatkozásban nem tett engedményt, mint ahogy egyetlen igazi megvalósítási út sem, soha. Annyira nem, hogy ez tulajdonképpen nem is egy előrehaladott fokhoz kapcsolódott: ez condicio sine qua non volt a kezdet kezdetén. Nem lehet elképzelni, elgondolni egy olyan életet, amely önmagát esetleg valamilyen módon úgy definiálja, hogy magasabb céljai vannak, esetleg vallásos irányultsága van, az életfelettiség számára jelent valamit, ha az egész életvitel – belső és külső értelemben – ennek ellentmond. Kényszerítő körülmények vannak? Vannak. Változtatni kell rajtuk.

A lovagi út mint transzcenzionáló út soha nem tett engedményt. A megvalósítási utak, az igazi Yóga, japán vonatkozásban az igazi Zen, vagy Kínában az igazi taoizmus és a többi, soha nem tett engedményt. Van aki saját életében viszi végbe ezeket a folyamatokat: az alászállást, odáig menve, hogy mondjuk juvenális törekvéseit valami magasabb rendű irányába később komolytalannak bélyegzi, és – szerinte – „komoly dolog” – mondjuk – egy vállalkozást létrehozni; „komolytalan” a létesülési örvény meghaladására törekedni, – ilyen beállítottságok és beállítottságbeli változások jönnek létre, alakulnak ki az életében; ez emberalattiság, ezt egy emberalatti lény pontosan így csinálja, azzal a különbséggel, hogy bizonyos emberi kvalifikációkkal (beszéddel, fogalmi gondolkozással, két lábon járással stb.) nem rendelkezik, de ugyanezt csinálja; ez nem emberi létforma, ez emberalattiság.

Az igazi spirituális és megvalósítási út – ezen belül a lovagi út – az élet minden középszerű kondicionalitásával erőteljesen és radikálisan szembeszáll. Ezek a középszerű kondicionalitások veszélyesebbek különben a legsötétebb kondicionalitásoknál is, mert azokkal szemben bizonyos szembenállás lehetősége még felébred, a középszerű kondicionalitásokkal szemben pedig általában nem; ez utóbbiak tehát minden szellemi útnak a legalapvetőbb ellentétei. Ha a lovagiságot önmagában átgondoljuk – hogy ez mit jelentett valamikor – azon támpontok alapján, amelyeket ma elmondtam a harcról, a harc minőségeiről, a határszituációk felkereséséről, a sötétség halálerőivel való szembesülésről, a halál legyőzéséről, ha mindezeket a támpontokat végiggondoljuk és ezek mentén akár hangulatilag is felkeltjük önmagunkban, ami a lovagisághoz kapcsolódik, akkor e vonatkozásban egy bizonyos továbblépés lehetőségével találkozunk.